Székely Nép, 1944. január-március (62. évfolyam, 1-73. szám)
1944-01-01 / 1. szám
LXII évfolyam 1. szám Sepsiszentgyörgyi 1944. Január 1., szombat ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egy hónapra----------- TM 1.30 pengS tvie 12.40 penn Fél évre-------------— 24.80 pengd Egy évre — — 49.60 pengd Csekkszámla: 72.254 FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP •UAUOTUUUBOMO« JOKAI NYOMDA R£«2^MYIAKSAJA• „ Szerkesztőség és kiadóhivatal: SEPSISZENTGYÖRGY GRÓF TELEKI PÁL UTCA 48ZASA Szerkesztőségi távbeszélő 59 Kiadóhivatali távbeszélő 109 Kéziratokat nem adunk vissza Art 130 4 Az új esztend (küs zön . • JjUa: Szent Jottányi Qá&ax dt. r\ w* A szilveszteri éjfél után állunk. Egy eltűnt esztendő ravatalánál. A keresztény társadalom hálaadó imával búcsúzik az elmúlt évtől. Ünneppel köszönti az új esztendőt. A természet nagy homokórája nem tart pihenőt. Megállás nélkül peregnek a percek, a napok, az évek. A múló esztendő utolsó napjának utolsó órája után is halad az élet kereke zökkenés nélkül, mint mindig, már annyiszor a felmérhetetlen idők távlatában. A véges ember pihenőt tart a maga állította határkőnél. Ezt parancsolja a véges élet. Az élő, emberi lelkiismeret. A világ talpig fegyverben. A „béke” halálra sebzetten. Vgyállunk ma körülötte, mint bajtársak a súlyosan sebesült körül. Várjuk, halálfehér arcába visszatér-e a vér. Lessük, hogy lecsukott szempillái alól ránktekint-e az élet könnyes napsugara. Várjuk, megmozdulnak-e az elernyedt jezők, hogy megragadhassuk, hogy érezhessük az élet megnyugtató örömét, hogy köztünk van újra, hogy visszajött, hogy é. Várjuk ezt az új esztendő küszöbén, amikor már ötödik évébe lép a pusztító harc, az ember és anyag csatájának rettenetes küzdelme. Várjuk itt a végeken élő székelyek. Talpig fegyverben. Várjuk elszánt, keletnek és délnek szegzett tekintettel. Várjuk abban a tudatban, hogy több, mint ezeresztendős múlt szilárd talaján állunk, amelynek ősi sáncaiba és bástyáiba nem fészkelhette be magát soha semmiféle idegen, amelynek puszta ténye letörölhetetlen bizonyítéka annak, hogy itt volt és itt van az ezeréves egységes magyar állam egyik határköve, amelyet meg kell látnia minden idők győztesének, vagy legyőzöttjének egyaránt Ezt a határkövet őrizzük a Kárpátok övezte ezeresztendős állam délkeleti sarkában. Őrizzük mi székelyek, az ősi székek szabadnak született lakói. A mi életünk, a mi puszta létünk itt bizonysága Isten és ember előtt az egységes magyar állam ezeresztendős valóságának, amelynek nemzeti területén az ezeréves dúló harcok alatt kipusztult magyar életek helyén lerakodhatott az árvizektől sodort salak, de alatta szilárd, magyar vértől áztatott föld él és visszavárja a magyar életet. Uj esztendő küszöbén megállást parancsol az élő emberi lelkiismeret. Számadásra hív. Székelyek! Ismerjük-e múltünk kötelező parancsát? Tudjuk-e, mi volt az az erő, amely a beláthatatlan múlt annyi életet pusztító sorscsapása között megtartott, együtt tartott minket itt, a határkő mellett?! Tudjuk-e, hogy a több, mint ezeréves közösségi szellemtől táplált, sajátos társadalmi berendezkedés, a népi lélek anyagi és szellemi ereje, a faj és földhöz fűződő hagyomány tisztelete, a határkő életjelenséget adó öntudatos ismerete biztosította a jelent és lesz egyedüli záloga e nép jövendőjének. Az államot alkotó nemzettársadalom minden rétege csak akkor tölt be valódi hivatást, csak akkor él igazán nemzeti életet, ha elsősorban a saját portáján tart rendet. A nemzettársadalom helyi közületeitől várjuk és várhatjuk azt a fenntartó erőt, amely az egységes nemzetet, a külső hatalmat megvalósító államot erősíti és élteti. Saját életviszonyaink között, saját lelkünkben, tetteinkben kell kiélnünk a magunk sajátos életét, hogy annak természetes megnyilvánulása aztán valódi erőt és értéket képviseljen az állami erő felmérése idején. Hassa át minden székely lelkét az a meggyőződés, hogy amikor ezen az ősi földön éli a maga különös székely sorsát, a több, mint ezeresztendős múltjára támaszkodó, ősi határt védő életét, azt egy magasabb eszme, a hatalmat jelntő és kifejező magyar állami eszme szolgálatában éli háborúban és békében egyaránt. A határkő az ezeréves határon van, a nemzet kebelén belül határkő nincs és nem is lehet. A Székelyföld nem volt és nem lehet soha különálló rész az állam testén, csak egy megedzett, kipróbált acél vért, amelyet az egységes állam szíve melegít, biztosít és éltet. Vannak, akik hirdetik, mintha meglazultak volna a székely vitorla kötelei. Rések támadtak a lelki bástyákon, amelyeket a közelmúlt súlyos rabsága idején maga köré emelt ez a nép s amelyeken belől egymásratalált a léte ellen törő ellenséggel szemben. Szándékos kitalálás. Talán célzatom kicsinyes fontoskodás. Évezredes múltra visszatekintő népek életét nem szürke, emberi epigonok véges egyéni életétől megzavart álomképek és álomfestők irányítják. Az ember halandó, a nemzet és a nemzetet összetartó állameszme örök. Voltak és jönnek korszakok, amelyek a mindenkori nemzeti társadalmak kemény helytállását, súlyos áldozathozatalát követelték és fogják követelni. Ez a természet, ez az élet rendje. Némelyekre többet, másokra kevesebbet ró a beláthatatlan sors. Tűzben edződik a vas, csak a keménytörzsű fa állja a rázúduló vihart Székelyek! A ma élő nemzedék átesett a tűzkeresztségen. Ette a rabság keserű kenyerét. Volt megcsúfolt, hazátlan ősi földjén. Megérte a felszabadulást. Tudja, érzi, mi a haza, az édes anya gondossága, szeretete. Ma ismernie, tudnia kell a kötelességét is. Egy kemény sorsban egymásra talált népnek nem szabad lazítania a szálakat Az az összhang, az egyetakarás, a kölcsönös lemondani tudás, amelyen megtört a szennyes áradat annyi hullámverése, olyan kipróbált, vagy értékeket adott ennek a népnek kezébe, amelyet a jobb sorsban nemhogy elfecsérelni, de kamatoztatni kell. Ennek az egyifjú, egy törzsről hajtott népnek nem lehetnek ellentétes, csak közös érdekei. Csak olyan érdekei, amelyek nem apró, kicsinyes, helyi örömöket szolgálnak, de amelyek egy egész nemzeti társadalom és közvetve egy egész államalkotó nemzet haladását és megerősödését biztosítják. Politikai, gazdasági, vagy kulturális erőcsoportosítás, amelyet a magunkrahagyottság önvédelmi harca tett tűzállókká, nem vesztették és nem veszthetik el a maguk súlyát és jelentőségét ma sem. Intézmények, amelyek egy népi kisebbség való életébe és eleven lelkébe vertek kemény gyökeret és a sors mostoha időjárása mellett is annyi gazdag gyümölcsöt hoztak: történelmi jelentőséget nyertek, utat jelölnek ma is. Az új esztendő küszöbén számadást tartunk lelkiismeretünk leírája előtt. Lépjük át ezt a küszöböt Madách szavaival: „... Küzdj és bízva bízzál!"