Székely Nép, 1944. január-március (62. évfolyam, 1-73. szám)

1944-01-01 / 1. szám

LXII évfolyam 1. szám Sepsiszentgyörgyi 1944. Január 1., szombat ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egy hónapra----------- TM 1.30 pengS tvie 12.40 penn­ Fél évre-------------— 24.80 pengd Egy évre — — 49.60 pengd Csekkszámla: 72.254 FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP •UAUOTUUUBOMO« JOKAI NYOMDA R£«2^MYIAKSAJA• „ Szerkesztőség és kiadóhivatal: SEPSISZENTGYÖRGY GRÓF TELEKI PÁL­ UTCA 4­8ZASA Szerkesztőségi távbeszélő 59 Kiadóhivatali távbeszélő 109 Kéziratokat nem adunk vissza Art 1­30 4 Az új esztend (küs zö­n . • JjUa: Szent Jottányi Qá&ax dt. r\ w* A szilveszteri éjfél után állunk. Egy eltűnt esztendő ravatalánál. A ke­resztény társadalom hálaadó imával búcsúzik az elmúlt évtől. Ünneppel kö­szönti az új esztendőt. A természet nagy homokórája nem tart pihenőt. Megállás nélkül peregnek a percek, a napok, az évek. A múló esztendő utol­só napjának utolsó órája után is halad az élet kereke zökkenés nélkül, mint mindig, már annyiszor a felmérhetetlen idők távlatában. A véges ember pihenőt tart a maga állította határkőnél. Ezt paran­csolja a véges élet. Az élő, emberi lelkiismeret. A világ talpig fegyverben. A „béke” halálra sebzetten. V­gy­állunk ma körülötte, mint bajtársak a súlyosan sebesült körül. Várjuk, halálfehér ar­cába visszatér-e a vér. Lessük, hogy lecsukott szempillái alól ránktekint-e az élet könnyes napsugara. Várjuk, megmozdulnak-e az elernyedt j­ezők, hogy megragadhassuk, hogy érezhessük az élet megnyugtató örömét, hogy köztünk van újra, hogy visszajött, hogy é. Várjuk ezt az új esztendő küszöbén, amikor már ötödik évébe lép a pusztító harc, az ember és anyag csatájának rettenetes küzdelme. Várjuk itt a végeken élő székelyek. Talpig fegyverben. Várjuk elszánt, keletnek és délnek szegzett tekintettel. Várjuk abban a tudatban, hogy több, mint ezeresztendős múlt szilárd talaján állunk, amelynek ősi sáncaiba és bástyái­ba nem fészkelhette be magát soha semmiféle idegen, amelynek puszta té­nye letörölhetetlen bizonyítéka annak, hogy itt volt és itt van az ezeréves egységes magyar állam egyik határköve, amelyet meg kell látnia minden idők győztesének, vagy legyőzöttjéne­k egyaránt Ezt a határkövet őrizzük a Kárpátok övezte ezeresztendős állam dél­keleti sarkában. Őrizzük mi székelyek, az ősi székek szabadnak született lakói. A mi életünk, a mi puszta létünk itt bizonysága Isten és ember előtt az egységes magyar állam ezeresztendős valóságának, amelynek nem­zeti területén az ezeréves dúló harcok alatt kipusztult magyar életek he­lyén lerakodhatott az árvizektől sodort salak, de alatta szilárd, magyar vértől áztatott föld él és visszavárja a magyar életet. Uj esztendő küszöbén megállást parancsol az élő emberi lelkiismeret. Számadásra hív. Székelyek! Ismerjük-e múltünk kötelező parancsát? Tud­juk-e, mi volt az az erő, amely a beláthatatlan múlt annyi életet pusztító sorscsapása között megtartott, együtt tartott minket itt, a határkő mel­lett?! Tudjuk-e, hogy a több, mint ezeréves közösségi szellemtől táplált, sajátos társadalmi berendezkedés, a népi lélek anyagi és szellemi ereje, a faj és földhöz fűződő hagyomány tisztelete, a határkő életjelenséget adó öntudatos ismerete biztosította a jelent és lesz egyedüli záloga e nép jö­vendőjének. Az államot alkotó nemzettársadalom minden rétege csak akkor tölt be valódi hivatást, csak akkor él igazán nemzeti életet, ha elsősorban a sa­ját portáján tart rendet. A nemzettársadalom helyi közületeitől várjuk és várhatjuk azt a fenntartó erőt, amely az egységes nemzetet, a külső hatal­mat megvalósító államot erősíti és élteti. Saját életviszonyaink között, sa­ját lelkünkben, tetteinkben kell kiélnünk a magunk sajátos életét, hogy an­nak természetes megnyilvánulása aztán valódi erőt és értéket képviseljen az állami erő felmérése idején. Hassa át minden székely lelkét az a meggyőződés, hogy amikor ezen az ősi földön éli a maga különös székely sorsát, a több, mint ezereszten­dős múltjára támaszkodó, ősi határt védő életét, azt egy magasabb eszme, a hatalmat jelntő és kifejező magyar állami eszme szolgálatában éli hábo­rúban és békében egyaránt. A határkő az ezeréves határon van, a nemzet kebelén belül határkő nincs és nem is lehet. A Székelyföld nem volt és nem lehet soha különálló rész az állam tes­tén, csak egy megedzett, kipróbált acél vért, amelyet az egységes állam szí­ve melegít, biztosít és éltet. Vannak, akik hirdetik, mintha meglazultak volna a székely vitorla kö­telei. Rések támadtak a lelki bástyákon, amelyeket a közelmúlt súlyos rab­sága idején maga köré emelt ez a nép s amelyeken belől egymásratalált a léte ellen törő ellenséggel szemben. Szándékos kitalálás. Talán célzatom kicsinyes fontoskodás. Évezredes múltra visszatekintő népek életét nem szürke, emberi epi­­gonok véges egyéni életétől megzavart álomképek és álomfestők irányítják. Az ember halandó, a nemzet és a nemzetet összetartó állameszme örök. Voltak és jönnek korszakok, amelyek a mindenkori nemzeti társadalmak kemény helytállását, súlyos áldozathozatalát követelték és fogják követelni. Ez a természet, ez az élet rendje. Némelyekre többet, másokra keveseb­bet ró a beláthatatlan sors. Tűzben edződik a vas, csak a keménytörzsű fa állja a rázúduló vihart Székelyek! A ma élő nemzedék átesett a tűzkeresztségen. Ette a rab­ság keserű kenyerét. Volt megcsúfolt, hazátlan ősi földjén. Megérte a fel­­szabadulást. Tudja, érzi, mi a haza, az édes anya gondossága, szeretete. Ma ismernie, tudnia kell a kötelességét is. Egy kemény sorsban egymásra talált népnek nem szabad lazítania a szá­lakat Az az összhang, az egyetakarás, a kölcsönös lemondani tudás, ame­lyen megtört a szennyes áradat annyi hullámverése, olyan kipróbált, vagy értékeket adott ennek a népnek kezébe, amelyet a jobb sorsban nemhogy elfecsérelni, de kamatoztatni kell. Ennek az egyifjú, egy törzsről hajtott népnek nem lehetnek ellentétes, csak közös érdekei. Csak olyan érdekei, amelyek nem apró, kicsinyes, helyi örömöket szolgálnak, de amelyek egy egész nemzeti társadalom és közvetve egy egész államalkotó nemzet hala­dását és megerősödését biztosítják. Politikai, gazdasági, vagy kulturális erőcsoportosítás, amelyet a ma­­gunkrahagyottság önvédelmi harca tett tűzállókká, nem vesztették és nem veszthetik el a maguk súlyát és jelentőségét ma sem. Intézmények, ame­lyek egy népi kisebbség való életébe és eleven lelkébe vertek kemény gyö­­keret és a sors mostoha időjárása mellett is annyi gazdag gyümölcsöt hoz­tak: történelmi jelentőséget nyertek, utat jelölnek ma is. Az új esztendő küszöbén számadást tartunk lelkiismeretünk leírája előtt. Lépjük át ezt a küszöböt Madách szavaival: „... Küzdj és bízva bízzál!"

Next