Székely Nép, 1944. január-március (62. évfolyam, 1-73. szám)

1944-01-01 / 1. szám

LXII évfofyam 1. szám Sepsiszentgyörgyi 1944. Január 1., szombat ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy hónapra----------- ™ í.30 pengS tvie 12.40 penii Fél évre-------------— 24.80 pengd Egy évre — — 49.60 pengd Csekkszámla: 72.254 FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP •UAUOTUUUBOMO« JÖKAI NYOMDA R£«2^MYrAKSAiA• „ Szerkesztőség és kiadóhivatal; SEPSISZENTGYÖRGY GROF TELEKI PÂL-UTCA 4 8ZAS> Szerkesztőségi távbeszélő 59 Kiadóbivataii távbeszélő 109 Kéziratokat nem adunk vissza Az úl esztmdd (kü&zöMn . • JjUa: Szent Jottányi Qá&ax dt. r\ w* A szilveszteri éjfél után állunk. Egy eltűnt esztendő ravatalánál. A ke resztény társadalom hálaadó imával búcsúzik az elmúlt évtől. Ünneppel kö­szönti az új esztendőt. A természet nagy homokórája nem tart pihenőt. Megállás nélkül peregnek a percek, a napok, az évek. A múló esztendő utol­só napjának utolsó órája után is halad az élet kereke zökkenés nélkül, mint mindig, már annyiszor a felmérhetetlen idők távlatában. A véges ember pihenőt tart a maga állította határkőnél. Ezt paran­csolja a véges élőt. Az élő, emberi lelkiismeret. A világ talpig fegyverben. A „béke” halálrasebzetten. Uigy áilunk ma körülötte, mint bajtársak a súlyosan sebesült körül. Várjuk, halálfehér ar­cába visszatér-e a vér. Lessük, hogy lecsukott szempillái alól ránktekint-e az élet könnyes napsugara. Várjuk, megmozdulnak-e az elernyedt i-eztk, hogy megragadhassuk, hogy érezhessük az élet megnyugtató örömét, hogy köztünk van újra, hogy visszajött, hogy éL Várjuk ezt az új esztendő küszöbén, amikor már ötödik évébe lép a pusztító harc, az ember és anyag csatájának rettenetes küzdelme. Várjuk itt a végeken élő székelyek. Talpig fegyverben. Várjuk elszánt, keletnek és délnek szegzett tekintettel. Várjuk abban a tudatban, hogy több, mint ozeresztendős mult szilárd talaján állunk, amelynek ősi sáncaiba és bástyái­ba nem fészkelhette be magát soha semmiféle idegen, amelynek puszta té­nye letőrölhetetien bizonyítéka annak, hogy itt volt és itt van az ezeréves egységes magyar állam egyik határköve, amelyet meg kell látnia minden idők győztesének, vagy iegyőzöttjéneik egyaránt Ezt a határkövet őrizzük a Kárpátok övezte ezeresztendős állam dél­keleti sarkában. Őrizzük mi székelyek, az ősi székek szabadnak született lakói. A mi életünk, a mi puszta létünk itt bizonysága Üstén és ember előtt az egységes magyar állam ezeresztendős valóságának, amelynek nem­zeti területén az ezeréves dúló harcok alatt kipusztult magyar életek be lyén lerakodhatott az árvizektől sodort salak, de alatta szilárd, magyar vértől áztatott föld él és visszavárja a magyar életet. Uj esztendő küszöbén megállást parancsol az élő emberi lelkiismeret. Számadásra hív. Székelyek! Ismerjük-e múltúnk kötelező parancsit? Tud­juk-e, mi volt az az erő, amely a beláthatatlan mult annyi életet pusztító sorscsapása között megtartott, együtt tartott minket itt, a határkő mel­lett?! Tudjuk-e, hogy a több, mint ezeréves közösségi szellemtől táplált, sajátos társadalmi berendezkedés, a népi lélek anyagi és szellemi ereje, a faj és földhöz fűződő hagyomány tisztelete, a határkő életjelenséget adó öntudatos ismerete biztosította a jelent és lesz egyedüli záloga e nép jö­vendőjének. Az államot alkotó nemzettársadalom minden rétege csak akkor tolt be valódi hivatást, csak akkor él igazán nemzeti életet, ha elsősorban a sa­ját portáján tart rendet. A nemzettársadalom helyi közületeitől várjuk és várhatjuk azt a fenntartó erőt, amely az egységes nemzetet, a külső hatal­mat megvalósító államot erősíti és élteti. Saját életviszonyaink között, sa­lát lelkűnkben, tetteinkben keíi kiélnünk a magunk sajátos életét, hogy an­nak természetes megnyilvánulása aztán valódi erőt és értéket képviseljen az állami erő feimérése idején. Hassa át minden székely lelkét az a meggyőződés, hogy amikor ezen az ősi földön éli a maga különös székely sorsát, a több, mint ezereszten­dős múltjára támaszkodó, ősi határt védő életét, azt egy magasabb eszme, a hatalmat jelntő és kifejező magyar állami eszme szolgálatában éii hábo­rúban és békében egyaránt. A határkő az ezeréves határon van, a nemzet kebelén belől határkő nincs és nem is lehet. A Székelyföld nem volt és nem lehet soha különálló rész az állam tes­tén, csak egy megedzett, kipróbált acél vért, amelyet az egységes állam szí­ve melegít, biztosít és éltet. Vannak, akik hirdetik, mintha meglazultak volna a székely vitorla kö­telei. Rések támadlak a lelki bástyákon, amelyeket a közelmúlt súlyos rab­sága idején maga köré emelt ez a nép s amelyeken belől eqymásraialáit a léte ellen törő ellenséggel szemben. Szándékos kitalálás. Talán célzatom kicsinyes fontoskodás. Évezredes múltra visszatekintő népek életét nem szürke, emberi epi- gonok véges egyéni életétől megzavart álomképek és álomfejtök irányítják. Az ember halandó, a nemzet és a nemzetet összetartó állameszme örök. Voltak és jönnek korszakok, amelyek a mindenkori nemzeti társadalmak kemény helytállását, súlyos áldozathozatalát követelték és fogják követelni. Ez a természet, ez az élet rendje. Némelyekre többet, másokra keveseb­bet ró a beláthatatlan sors. Tűzben edződik a vas, csak a keménytörzsű fa állja a rázúduló vihart Székelyek! A ma élő nemzedék átesett a tűzkeresztségen. Ette a rab­ság keserű kenyerét. Volt megcsúfolt, hazátlan ősi földjén. Megérte a fel- szabadulást. Tudja, érzi, mi a haza, az édeá anya gondossága, szeretete. Ma ismernie, tudnia kell a kötelességét is. Egy kemény sorsban egymásratalált népnek nem szabad lazítania a szá­lakat Az az összhang, az egyetakarás, a kölcsönös lemondani tudás, ame­lyen megtört a szennyes áradat annyi hullámverése, olyan kipróbált, va!» értékeket adott ennek a népnek kezébe, ame!yet a jobb sorsban nemhogy elfecsérelni, de kamatoztatni kell. Ennek az cgyfsjú, egy törzsről hajtott népnek nem lehetnek ellentétes, csak közöu érdekei. Csak olyan érdekei, amelyek nem apró, kicsinyes, helyi örömöket szóigáinak, de amelyek egy egész nemzeti társadalom és közvetve egy egész államalkotó nemzet hala­dását és megerősödését biztosítják. Politikai, gazdasági, vagy kulturális erőcsoportositás, amelyet a ma- gunkrahagyottság önvédelmi harca tett tűzállókká, nem vesztették és nem veszthetik el a maguk súlyát és jelentőségét ma sem. Intézmények, ame­lyek egy népi kisebbség való életébe és eleven leikébe vertek kemény gyd- keret és a sors mostoha időjárása mellett is annyi gazdag gyümölcsöt hoz­tak: történelmi jelentőséget nyertek, utat jelölnek ma is. Az új esztendő küszöbén számadást tartunk lelkiismeretünk bírája előtt. Lépjük át ért a küszöböt Madách szavaival: „... Küzdj és bízva bízzál!" 4 Ar«1 30

Next

/
Thumbnails
Contents