Székelyföld, 1932 (2. évfolyam, 1-101. szám)

1932-01-01 / 1. szám

ELŐFIZETÉSI^ ÁRAK: I . » . . . FELELŐS SZERKESZTŐ: 20 Lai Fön­DI ISTVÁN 60 . . 120 . . 240 . '^hely Nemzeti Muzeum Sft.­Gheorghe Aft& 3 St El Târgul-Săcuesc. (Kezdivásárhely.) II. (XXV.) évfolyam. 1. szám. Péntek, 1932. január 1. Politikai, közgazdasági és társadalmi lap. Megjelenik minden csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség: Piaţa Regina Maria 23. (volt Zsigmond király tér) Kiadóhivatal: Turóczi István könyvkereskedés Piaţa Regina Maria 24. — Telefon­szám 7. IMI——B Egy kór* Negyedévre Félévre , Egészévre Jobbat, — boldogabbat? Irta : FÖLDI IST­VÁN. „A halott után vagy jót, vagy semmit.“ Bárhogy is szeretnők betartani ezt a mon­dást, — nem tehetjük meg. Bárhogy is akarnók elhessegtetni magunktól azt a sok csalódást, keserűséget, amit ez az elmúlt, áldatlan esztendő okozott, — nem sikerül. Még túlságosan itt érezzük, még sajog a sok seb, nyakunkon a gondok súlyos terhe. Tizenkét fájdalmasan hosszú hónap­jával, állandóan nyomasztó, nehezedő nap­jaival, még, ha elmúlt is, itt hagyta rajtunk talán soha le nem mosható égő pecsétjét. Ez a generáció nem élt át nehezebb, megpróbáltatásoktól terhesebb esztendőt, mint az 1931-es volt. Pedig végig gázoltunk egy világháború vérzivatarán, százezreket, milliókat temettünk csak nem is régen. Korpak­enyeret­ettünk­,“fáztünk, menekülünk és a történelem legnagyobb változásait éltük át s mégis különösnek hangzik, de ez az esztendő jobban megviselt, jobban letört, mint azok. A magyarázat, hogy miért, csak lát­szólag nehéz, a valóságban annál könnyebb. Akkor, mikor elszakították az anyától gyermekét, hitvesétől az asszonyt, apjától a gyermekét, mikor dübörgött az ágyú, szóltak a fegyverek,­­ akkor mindenki tudta, hogy háború van. Tudta, hogy valami rettenetes csapás szakadt az emberiségre, amivel meg kell küzdeni. Életet, vagyont, szerelmet, sze­­retetet, mindent kockára kell tenni, mert így kívonja a háború ezer és ezer esztendő óta, mióta ember él és küzd a földön. S bár hullottak könnyeink, azoknak szivárványán át, mint a minden betegségre gyógyulást hozó szent balzsam, úgy ragyo­gott elő a béke, mikor minden, de minden ismét jóra fordul. Szeretet, megértés és boldogság költözik ismét a földre és ismét emberek leszünk. Az elmúlt év béke­év volt, hiszen ti­zenhárom év választott el a borzalmaktól és éppen azért okozott akkora fájdalmat, akkora csalódást, mert minden béke dacára is, magán hordozta a háborús szomorúsá­got. A harc, ha nem is a frontok lövész­árkaiban folyt, ha nem is szerepeltek ágyuk, ha nem is rohantak egymás ellen felbőszí­tett emberek kézitusára, de ugyanúgy meg­kívánta az áldozatokat világszerte, mint tizen­három évvel azelőtt. Nem fütyült a golyó és mégis halálo­san estek össze az exisztenciák s a nehéz sebesültek halálhörgése az ég felé tört. Az­­ ágyúból nem­ lőtték ki a nehéz löveget és mégis nemcsak egyesek, hanem egész in­tézmények omlottak össze, maguk alá te­metve a féltve őrzött jövőt. Nem tartottak béketárgyalást és mégis vannak országok, melyek ebben az évben legyőzöttek, hogy talán évtizedek múlva se támadjanak fel. S szerte, merre az ember megfordul a világon, mindenütt sír a nyomor. Oh, szomorú esztendeje az emberiség­nek, ezért nevezünk rossznak, ezért igyek­­szünk szabadulni tőled. Azért, mert jobbat, boldogabbat remélünk. Az Isten, ha földig sújtja is az embert, de legnagyobb kincsünket, a reményt meg­hagyja. És ez ad erőt fáradt, elernyedt, összetört emberségünknek az újabb küzde­lemre. Most, hogy egy újév küszöbét ismét átlépjük, újraéled a­­remény­ünk is. Újra bí­zók, újra várók és új életet reménylők va­gyunk. Talán tényleg jobb, boldogabb jövő felé igyekszünk, talán még az elmúltnál is rosszabb vár reánk. Korai lenne ezt meg­jósolni gyarló földi embernek. Egy azonban bizonyos, egy dolog világos, mint az Isten áldást szóró napja az égen. Világos, hogy erre az elrugaszkodott világra csak akkor vár boldogabb jövő, ha megszűnik az egy­más elleni fenekedés. Ha nemcsak látszat­békék, hanem a lelkek igazi megbékülése költözik az emberek szívébe. Szeretet, a szó legteljesebb értelmében. Népek és nemzetek őszinte szeretete egymás iránt, minden hátsó gondolattól mentesen. Ez pedig nem is annyira az Istenen, hanem az emberiségen múlik, kezdve az országok vezetőitől, a politikusoktól, köz­gazdászoktól, le a szántóvetőig, a napszá­mosig, koldusig, akiket Isten mind szeretetre és egymás megbecsülésére teremtett. Hogy még­sem azt cselekedjük, hogy letértünk az igazi útról, ezt egész biztosan nem az Isten, hanem a kapzsi, irigy és buta ember akarta. Az új esztendő két ellentétes út elé állít. Az egyik az, amelyiken eddig halad­tunk és amelyik ide vezetett, ahol most állunk. A másik a jobb, tisztább és boldo­gabb jövő felé vezet, csakhogy rég­ rég le­tértünk róla. Ez a százszor használt egyszerű példa soha ilyen igaz nem volt, mint most. Tő­lünk függ tehát és nem a jósoktól, hogy jobbat, boldogabbat hoz-e a jövő? Megmarad a leánygimnázium. Nagyon sok szülőnek és gyermeknek óriási gondot okozott az a múlt hónapban küldött mi­niszteri rendelet, mely szerint a helybeli állami leánygimnázium 1932. január 1 -ével beszünteti további működését. Lapunk is többször foglal­kozott ezzel a szomorú rendelettel és úgy hely­ben, mint vidéken, erőteljes akció indult az iskola megmentésének érdekében, ami úgy látszik, si­került is, mert a minisztérium táviratilag arról értesítette az intézet igazgatóságát, hogy a leány­gimnáziumot felvették a folyó évi költségvetésbe. Tehát nem leszünk ismét szegényebbek egy iskolával és a mai nehéz viszonyok között a szülők nem lesznek kitéve annak, hogy távoli drága intézetekbe küldjék gyermekeiket vagy pe­dig, mert nem bírták volna anyagiakkal, félbe kellett volna szakítsák tanulmányaikat. Kulturfölény. Megígérték, de, S­zi. rceg is adják. Ki tudja azonban, hogy várjon lesz-e szükség egyáltalán reá. Igaz, hogy ez nem adóleszállítás, nem is nyugdíj, hanem a kisebbségeknek a kultúra fel­­sőbbségével való asszimilálása. Mintha a kisebb­ségeknek már élni sem szabadna, mintha mi ál­lambontó, emberi mivoltunkból kivetkőzött pol­gárok lennénk, csak azért, mert kisebbségben élünk, mert más nyelven beszélünk, mint a több­ség. Kultúrfölény: egy percre elgondolkozik az ember. A szebeni diákkongresszuson egy mace­dón diák szenvedélyes hangon ismertette a Bal­kánon élő románok nyomorúságos helyzetét és azt követelte, hogy Dobrudzsában hasonló el­bánásban részesítsék az ottlakó bulgárokat. Kultur­fölény, hiszen ezen a kongresszuson mondták ki a jövőnkről szóló ily messzemenő gondoskodást is. A büszke Róma jut az eszembe. Róma le­győzte az Athént és Athén mégis kultúrájával meg­hódította az egész Itáliát. Kultúránkon nincs mit szégyenkezni, össze­hasonlítva a szomszéd népek kultúrájával, bátran mondhatjuk, hogy kiállja a versenyt, sőt nagyon is kiállja. De kultúránk, szinte azt lehet mondani, hogy kizárólag a város kultúrája. A falu az ő el­szigetelt életében nem vett tudomást a kultúra haladásáról. Élt-e az ő ősi életét — az ő ősi kul­túráját. A háború megborgatta a falut, széthányta a fiait az egész világba, láttak, hallottak sok min­dent, megtanította őket olvasni – rá szoktatta a betűre. A nagyváros nagyvonalú élete elszédí­­tette a tudatlan falusi gyermeket. Igényei meg­nagyobbodtak, kulturálódni kezdett és ősi kultú­ráját, ami megtartotta annak, ami a semmibe­vevés, a komoly felvilágosítás hiányában ózsdi­­nak, dísztelennek találta. Kultúra helyett szemetet kezdett gyűjteni. A falu városban szolgáló gyer­mekei bevitték a faluba azt a „kultúrát“, amit a városi élet uccasarkain szedtek össze: ponyva­­regényt, bolond zenét, neveletlen viselkedést, cifra rongyot, mindent, ami a nagyváros uccáján hem­zseg estétől reggelig. A falu mind felszívta ezt válogatás nélkül, mert benne is meg van az után-

Next