Székelység, 1902. október-december (5. évfolyam, 225-299. szám)

1902-10-01 / 225. szám

y. évfolyam Előfizetési dij helyben: Egész évre 10 kor. — fill. Egy hóra . . — „ 90 Egy hétre . — , 20 , -ÉK­Vidékre postai szétküldéssel Egész évre ... 14 kor Fél évre ... . 7 , _ M/ . Egyes szám ... 4 fillér. Kiadja a marosvásár­helyi függetlenségi és 48-as párt támogatásával a „5­­ É K E b Y S É G" lapkia­dó /általat. 225 szám Maros-Vásárhely, 1902. október hó 1.szereda. Szerkesztő­ség és kiadóhivatal Főtér ?. szám alatt. Hidetések éj czm 8 fülei, iparosok és kereskedők ked­vezményben ré­tesülnek. -íre-Nyilttér soronként 40 fill Kéziratot nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadóhivatal telefonja 101. sz. Hirdetési- és nyílttéri díjak előre fizetendők-Felelős szerkezte: SZ. SZIli­ÁTS PÉTER?. A fátyol. A ter­mészettan azon törvénye, hogy minden akczió reakcziót szül, hogy a reakczió erősödése a nagyobb akczió­­nak természetszerű következménye, nemcsak a szilárd testeken észlelhető, hanem a szellemi életben is jelentkezik. A feledés fátylát borították a magyar nemzet legdicsőbb korszakára, a nem­zeti önérzet legimpozánsabb megnyilat­kozására, s a fátyol alól előbúvik a múlt nagysága, dicsősége iránt való hatványozott lelkesedés, mert a testnek lehet csak parancsolni, a lélek azonban békét nem tűr. Az a bizonyos „Fele­dés fátyla“ pedig a magyar nemzet lelkére forrasztott béke, mely megtűrés helyett erőt vitt a lelánczoltba. S men­nél sűrűbbé csavarták a nemzet körül ezen fátyolt, annál több világosság fa­kad elborított lelkében. A magyar nemzet lelke a Kossuth­­ünnepeken való igazában, meztelen őszinteségében nyilatkozott meg, mint a­hogy a nagy örömök s fájdalmak közepette a lélek elveszíti azon erőt, mely a képmutatás nehéz művészetéhez szükséges. E lélekből sugárzott a he­vület s lelkesedés történetünk, állami létünk legragyogóbb korszaka s hőse iránt, kiben ezer korszak szelleme,­­ nagysága, dicsősége s fájdalmának megtestesülését látjuk. Önkénytelen és a sanda gyanú rosszakaratával nem törődő imádása volt a legutóbbi ünnep a nemzet lelkében élő ideálnak, a nemzeti függetlenségnek; apotheázisa volt az ideál legönfeláldozóbb a leg­erősebb bajnokának. Bármily viszonyok uralma alatt áll is a jelenben a nemzet, bármily meg­adással viseli is ezek uralmát, ez a megalkuvást nem jelenti s még ke­­vésbbé magyarázható oda, mintha vég­legesen lemondott volna ideáljának megvalósításáról. A nemzeti független­ség nagy eszméje mindaddig, mig az ezért hozott áldozatok képe a nemzet lelkéből ki nem veszett, mig az eszme harczosainak e koron túlemelkedő nagy alakjai ebben hősökként élnek, még el­­halványodottnak sem mondható. — Sőt mennél erősebbek azon behatások, melyekkel a nemzet ezen ideál iránti rajongásának csökkenése s elnyomása czéloztatik, annál határozottabban s biztosabban válik ennek kiegészítő ré­szévé, egyéniségének alkotó elemévé. A nemzetben élő szellem sokkal na­gyobb erővel bír, semhogy külső ha­talmi eszközök által annak a követ­kezményei elháríthatók, megelőzhetők volnának.­­ Ezért tartjuk helytelen­nek azon törekvést, mely a nemzet szellemével ellenkezésben álló társa­dalmi szervezet fentartását czélozza, ahelyett, hogy ezt a nemzet szellemé­vel összhangba hozni igyekeznék. S a magyar nemzetnek ezen szellemi emelkedése bizonyos körök szemeiben bűn számába megy. Avagy másképpen magyarázható azon magatartás, melyet a lezajlott ünneppel szemben tanúsítot­tak? Nem a nemzet szellemével való nyílt szembeállásnak tekintendő-e ezen magatartás? Pedig el nem vitatható, hogy a társadalmi szervezet alakulá­sának egyetlen irányadó tényezője a nemzeti szellem. Valameddig ezen jog ama körök részéről elismerve nem lesz, addig fenn fog állani a tátongó hasa­­dék, mely a nemzetet az állam kor­mányzó hatalmától elválasztja. A törek­vésnek oda kell irányulnia, hogy a kor­mányhatalom a nemzet akaratához és szelleméhez simuljon, csak ekkor be­szélhetünk majd a nemzeti állam ki­építéséről. Szakítani kell azon „hagyományos“ felfogással, mikép a nemzeti törekvé­sek, akár a múltban történtek, akár a jelenben jelentkeznek, ellenségei azon hatalomnak, mely a nemzet sorsát in­tézi ; meg kell értetni, hogy a nemzeti állam erőssége a hatalom legkiválóbb biztosítéka, hogy az ezzel ellenkező politika nemcsak a nemzet, hanem a hatalom kezelőinek erejét is gyengíti. A nemzeti állam erősítése pedig a nemzet nemesítő történeti hagyományai­nak ápolása által érhető el, mert ez azon forrás, amelyből a nemzet a bol­dogulás harczához szükséges bátorsá­got s lelki nemességet meríti. Miért késik hát mégis ennek elismerése azon helyről melynek nyilvánvaló érdeke a nemzet ereje? Miért nem keresik meg azon forrást, melyből közös jólétünk és erőnk fakad ? Miért borítanak „fá­tyolt“ nemzeti életünk legmagasztosabb alakjaira, legdicsőbb korszakára? Megérkeztek kalapdísz újdonságok, az őszi és téli női ruhakelmék, mosó-, bársony és tennis flam­elek. Díszített és diszítetlen kalapok és Szives pártfogást kér.Bocsánczy Márton PP. Történelmi drámák, ív. Előáll egy más eset. Az ambrczió sarkalja a magyar nemzet múltján elmerengő hazai irat s lelkének összes tüzével megír egy történelmi drámát. Beadja a Nemzeti szín­ház igazgatóságához, ahol talán irodalmi körökben ismert nevénél, talán drámája jó­ságánál fogva hamarjában (értsd 8—9 hónap allatt) repertoárra kerül a műve. De a be­mutató előadáson nincs meg azon izgatott hangulat színész, közönség és kritikusnál, ami a franczia vígjáték előadását jellemezte. Mire is ? Hiszen csak egy magyar író história tárgyú drámájáról van szó, amely felett egy hét múlva napirendre szokás térni. És az első, aki napirendre tér, a — kritika. Elhallgat a darabbal s két év múl­tával, annak egy szerencsés körülmények folytán előállott reprise alkalmával három sorban végez vele — véglegesen. Mi ennek az oka ? Az Íróknak egymás iránti kenyér­irigysége tán ? Vagy a történelmi tárgyú drámairodalmi dolgok iránt megszűnt ér­deklődés ? Mondjátok meg ti, kik a magyar iroda­lomban a kritika areopágját képviselitek! Mikor Herczeg Ferencz megírta az „Ocskay brigadéros“-t, nekem úgy tetszett, hogy azzal a magyar történelmi dráma vo­nult be méltó helyére, a színpadra. A „Ba­lassa Bálint“, a „Kurucz Feja Dávid“ írói

Next