Szemészet, 1885 (22. évfolyam, 1-6. szám)

1885-02-08 / 1. szám

téneti adomát igen elmésen megmagyarázni törekedett­): az egy­idejű színetlen tétnek (Simultan­ Contrast) egyik tüneménye, a­mely­nél az oldalvást főleg a pislogó hártyán keresztül a szembe hatolt és belsejében a chorioidea bő vértartalma által­ vörös színben dif­­fundált világosság egy megtekintett fehér lapot egyenesen földes színben tüntet elő, míg ellenben azokon a reczehártya-helyeken, melyek a fekete betűk vagy más árnyékos helyeknek képei által sötétben hagyatnak, ami vörös Selfény megéreztetésre jut. Sőt ol­dalról történő megvilágításnál, melynek csak az egyik szemét ki­tesszük, egy fehér lappal szemben az a nevezetes binoculáris egyidejű színellentét lép föl, hogy akkor a megvilágított szem chlo­­ropiás (zöldlátó) a másik meg nem világított szem pedig erythro­­piás* 2). Ha pl. egy oldalvást álló lámpához igen közel egy fehér lapra tekintünk, és felváltva egy szemet befedünk, de a­nélkül, hogy ezáltal a lámpa felé álló szemünket a világosságtól is elrekesz­­tenők, akkor a fehér lapot a megsugárzott szemmel zöldes fény­ben, az árnyékban tartott szemmel pedig vöröses fényben látjuk. A következő modifikáczióval még sokkal feltűnőbb eredményt ér­tem el ennél a kísérletnél. Az oldalú megvilágításnak ugyanazon feltétele mellett (melynek hatását valamint előbb úgy most is egy erős gyűjtőlencse által még fokozni lehet) az egyik szememnek tekintetét egy keskeny csövön (pl stereoskopon) keresztül irányítom a fehér lapra, de egyszersmind a másik szememet is nyitva hagyom. Ha olyképen annak a szemnek a látterét korlátozom, a­mely az oldalti megsugárzásnak ki van téve, akkor a cső nyílásának meg­­felelőleg egy világos zöldes folt jelen meg halvány vöröses mező­ben ; ha pedig a másik szemmel teszem a kísérletet, akkor világos­piros folt jelen meg halványzöldes mezőben. Ha végül mindkét szemmel egyszerre egy-egy csövön keresztül tekintek, akkor az oldalvást megvilágított szem egy világoszöld, a másik szem pedig egy világospiros foltot lát a legszebb színellentétben. Összehajlás által a két színes foltot egymásra lehet vetíteni, mely alkalommal egymást neutralizálják, de sokszor a vörös szín túlnyomó marad, valószínűleg mert a zöldes folt a megsugárzott szemnek reczéje által a vakítás miatt gyengébb fényerejűnek éreztetik. Ez az ellen­tétes színlátás nálam, kivált ha az oldalti megvilágítás soká tartott, ennek kizárása után is még eltart egy ideig. És ime így utasít vissza az élettani kísérlet, ha a szem bel­sejének túlságos megvilágítását akarjuk felelőssé tenni az erythrop­­siáért (Hirschler). A vörös belfény által elárasztott reczehártyának chloropsiája ellenben érthetővé teszi azt, hogy sok hályogműtött, kivált ha a másik szem még látóképes, kezdetben panaszolja, hogy az aphakiás szemmel mindent sokkal halványabb színben lát mint amazzal. Mindazonáltal azt hiszem, hogy mégis mindig szükséges lesz éppen ebből a pontból kiindulva a rejtvénynek megoldását megkísérleni , csakhogy az Erythropsiát határozottan mint betegséget­­ kell felfogni. A torpor retinae feltevése (gyengült érzőképesség­ű erősebb törésű fénysugarak iránt — alábbszállított világosságban) nem látszik eléggé igazoltnak, mert nem lehet megérteni, miért van az, hogy ha a világosságot még tovább alászállítják az ilyen egyéneknél, mindent megint rendes színben látnak, a­miről­­Hirsch­­ler és Purtscher saját stenopatikus kísérleteiknél meggyőződtek. De a vöröset érző elemeknek előzményes megsértése (Beleidigung) a szem belsejének erősebb vagy legalább relatív erősebb megsu­­gárzása által úgy látszik, minden eddigi esetnél az állapotnak (ha­bár nem mindig közvetlen) előidézésére szükséges volt. Egyszerű aphakiánál szivárványhiány nélkül egyedül a hibás fénytörést kel­lene felelőssé tenni a fényszóródásért a szem belsejében. Lehetsé­ges volna most, hogy bizonyos rendkívüli általános idegrendszer­beli vagy in specie retinális izgatási állapotban a reczehártya érzőképességében reactió áll be oly értelemben, hogy ama kétség­kívül jelen volt túlingerlése a vöröset értő elemeknek, ez utóbbiaknak hyperaesthesiáját hozná létre, mely aztán bizonyos kedvező körülmé­nyek közt mint vöröslátás nyilvánul. Nem tudom, hogy Benson, kinek értekezését eredetiben nem bírtam megkeríteni, de a­ki szintén vörös iránti túlérzékenységet tesz fel( *), ehhez hasonló úton jutott mint én. Az a gondolat, hogy az erythropsiánál a dolgok csakugyan valahogy ilyféle reaktív összefüggésben állanak, bennem a legutolsó időben újra felélesztve lett egy igen sajátságos tünemény által, melyet a kezdetben említett betegem saját szemén tapasztalt, és a­melyet egyszerűen feljegyzek. A két e közben lefolyt télen Link sohasem látott vöröset, de tavai nyáron párszor hasonló körülmé­nyek közt mint kezdetben és a múlt nyáron kivált júliushó forró napjaiban megint, ezen idő közben legelőször vette észre, hogy este, midőn a vöröslátás épen igen kínzó volt, szűkült szemréssel mindent egyszerre zöld színben (» Grasgrün«) látott. Ez a nyilatko­zat egy egyszerű munkástól származik, kit már régóta mint józan és becsületes embert ismerek, kinek fogalma sincsen a vörös és zöld közötti élet-láttani relátióról, és ki sem általam sem más ál­tal valami idevonatkozó kérdés által figyelmessé nem téve, ehez az önészleléshez egészen magától jutott. *) Miként történhetett, hogy IV. Henrik és az alençoni herczeg, mi­dőn a vérnász előtt a Louvreban sakkoztak, vörösfoltokat (vérfoltokat) láttak. 2) Smith által bejelentett és Brücke által változtatott és elméletileg megmagyarázott kísérlet. Helmholtz Phys. Optik. 409. 1. 3) Ophthalm. Review. 1883. decz. fűz., Centralbl. f. pr. Augenhlk. Spl. 489. 1. A szürke hályog megérési idejéről. Dr. Creniceanu György szemklinikai gyakornoktól. Nagyon könnyen megeshetik jelen munkálatommal a mi 1881-ben a látaméréstant tárgyaló czikemmel történt. Ugyanis akkor azon tudattal halásztam ki az irodalom tengeréből a látamérés különböző módszereit, hogy azt előttem más szakértő nem tette, s most nem rég alkalmam volt tapasztalni, hogy Landolt ily tárgyú fejezetet (Pupillométrie) már előtte való évben (1880) a Wecker- Landolt-féle szemészi kézikönyvnek első kötetében állított össze­). De ha jelenleg is ugyanazon eset állana be, a kitűzött tárgyra nézve a fáradság nem volna hiába való, sőt épen kívánatos, hogy többen járuljanak hozzá adatokkal, mert habár ezek csak hozzá­vető természetűek, mégis minél számosabbak, annál szőkébb hatá­rok közé szorítják a kérdés közelebbi meghatározására szolgáló átlagos számokat. Mint az aetiológiai adatoknak nagy része, úgy az idevonat­kozók is csak bizonyos határig bírnak érvénynyel. Hányszor tör­ténik — főkép hályogosoknál, — hogy az illető egyik szemén vak anélkül, hogy ő azt még csak sejtené, míg egyszer — ren­desen véletlenül — rájön hibájára; vagy pedig mások, kivált ha írás-olvasással keveset foglalkoznak, nem tartják érdemesnek egyik szemüknek látására figyelni míg a másik elég jó s innen származik azután a hályog keletkezésére nézve oly ingadozó nyilatkozat, mely hónapokat sőt éveket is tehet ki. De nemcsak a hályogosok nem pontos nyilatkozatai jönnek tekintetbe a hályog megérési idejének­­ taxálásában, hanem főképen azon visszonyok (kor, testalkat s az­­ ebből származó alkati bajok, életmód, égalj, stb.) melyek folytán az egyiknél ugyanazon alakú hályog hamarább érik meg mint a másiknál, s ennélfogva ezeknek volna tulajdonítandó, ha netalán más földrészben más átlagos számok találtatnának. A­mi a kort illeti, erre nézve már régente és újabban is történtek tömeges számlálások, így Fabini2) a pesti egyetem tanára és Erdélynek országos szemorvosa, a szürke hályogra vonatkozó észleléseiben, újabban pedig Galezowsky3) fürkésztek az iránt, hogy melyik életévben fordul elő legtöbb hályogos. Ugyanezt talál­juk Hasner, Stellwag, Jaeger és Altinál is. Adataik a következők : *) Ezen kézikönyv, mint czímlapján jelölve van, Wecker, akadémiai díjjal (prix Chateau villard) jutalmazott két kötetes könyvének (Paris, 2-ik kiadás 1866—7) harmadik kiadását képviseli, melyet azonban a németek úgy tekintenek mint a Graefe-Saemisch-féle kézikönyvnek átdolgozását fran­­cziára (1. Centralblatt f. prakt. Augenheilkunde 1879. 1II­­h és 1883. 504. 1.) E munkára vissza szándékozunk térni ha egészen megjelent. A megjelent részek tartalma: I. kötetben (1880) a szemhéjak és a kötőhártya bajai Weckertől (a boncztani rész úgy mint a cornea és scleránál Waldeyertől), továbbá a szemméréstan Snellen és Landolttól, a II. kötet első füzetében (1883) a cornea bajai, második füzetében (1884) az iris, chorioidea és sclera bajai, nemkülönben a glaucoma is Weckertől, a III. kötet első füzetében (1883) A fénytörés és alkalmazkodás, második füzetében (1885) ugyanaz, de klinikai szempontból, Landolttól. Szerző. 2) Beobachtungen über den grauen Staar. Graefe-Walther, Journal d. Chir. u. Augenhlk. XIV. 1830. 546.1. 3) De l’étiologie de la cataracta. Recueil d’ophthalmologie, 1882 719. lap.

Next