Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-01 / 1. szám

magyar játékszín SZÁNTÓ JUDIT Elszalasztott lehetőségek Örkény István Sötét galamb­ja a Nemzeti Színházban Komikus népi figura zsémbelődve siet . . . Ez a nem túl igényes, de mindig biz­tos nevetést fakasztó színészi sztereo­típia töltött el gyanúval már az első percekben, amikor a portás-nővért ala­kító Ladomerszky Margit égnek emelt karral döcögött végig a színpadon az egymást túlcsengettyűző látogatók elé. Gyanúval, mondom, mert hisz az elő­zetes tudósítások nem szokványkomé­diára készítettek fel, hanem társadalmi drámára, hozzá nem is akármilyenre. A hősnő, az egykori apáca - írta a Ma­gyar Hírlap 1970. október 13-án - „igyekszik beilleszkedni a körülötte forrongó világba” (kiemelés tőlem); a darab maga pedig „a szerzetesrendek feloszlatásáról szól” - jelezte október 10-én az Esti Hírlap, megszólaltatva az írót is, aki kijelentette: hősnőjének „olyan kérdésekre kell válaszolnia, ame­lyekre mindnyájan megadtuk — ki-ki a maga módján­­ a feleletet. . . mindnyá­jan »volt apácák« vagyunk, sőt leszünk is, valahányszor egy leszűkített és le­egyszerűsített létezésből egy tágasabb térbe lépünk át”. Felcsigázta tehát a várakozást az író, kétszeresen is; nemcsak ezzel az ígére­tével, de azzal is, amit már beteljesí­tett a jóval később keletkezett Totókkal, negyedszázados új drámairodalmunknak ezzel az egyik csúcsteljesítményével. Kü­lönös, a Totókról is megjelentek „előze­tesek”, s ha csak a mese anekdotikus vázát nézzük, ki sejtette volna, hogy a mű önmagán túlemelkedve az első sike­rült hazai paraboladrámává nő, a mes­termű szintjén képviseli a színpadi iro­dalmunkban oly ritka intellektuális tar­tást, a csak ostromolt, de soha el nem ért groteszk hangvételt, és fasizmus és kispolgáriság egész természetéről nyújt nemzetközi érvényű kórképet. A Sötét galamb, más témakörben, legalább ennyit ígért­­ és össze sem mérhetően kevesebbet adott. Izgalmas­nak tetszett már az első réteg, a betű szerinti értelemben vett sztori is, hi­szen a vallásos emberek problematiká­ja, a szocialista társadalomhoz való vi­szonya mindmáig meglehetősen keveset érintett kérdés. És nyilvánvaló: ha az író ezt az első, betű szerinti síkot meg­oldja, akkor a Sötét galamb is, a Totód­hoz hasonlóan, túlemelkedhet önmagán. Ha Glória­ Ilona drámája éppoly érvé­nyes lesz önmagában, amennyire önma­gában is megállja helyét a Tót család és a horthysta őrnagy Mátra vidéki össze­csapása, akkor szólhat sokkal többről is; arról például, miképp reagálnak s ala­kulnak át az akaratuktól függetlenül fel­szabadított emberek; vagy arról, amire idézett nyilatkozatában maga Örkény is utal, s amit az egyik kritikus Örkénynél is nyíltabban fejtett ki: milyen nehéz az újrakezdés, milyen nehéz végleg leráz­ni a minden ridegségükben is kényel­mes dogmatikus kötöttségeket és vállal­ni egy új, emberibb, de cserébe teljes embert is kívánó korszak merőben más normáit és követelményeit. Konkrétan: mivel kellett szembenézniük 1956 után az egykori jóhiszemű szektásoknak, mit rótt rájuk, mit követelt tőlük és mit adott nekik a megújhodott szocializmus. Az előadott mű ismeretében szinte kínos és kellemetlen visszaidézni ezeket a várakozásokat, amelyek remekművet vagy legalábbis jelentős drámát ígér­tek. S különösen kínos azért, mert a le­hetőség többszörösen adott volt: elhiva­tott író formált meg egy feszülten ér­dekes, komplex és aktuális témát az or­szág első színháza számára. A lehető­ségekből azonban nem lett valóság. Ör­kény és a téma, úgy tetszik, rosszkor találkoztak, s ezen az előadás sem se­gíthetett. Hogy miről nem szól a dráma, az nyilvánvaló. Nem szól semmiről, ami túlmutatna a puszta mesén, nem szól semmiről, amit az előzetes híradások a sztori meghosszabbításaként, perspektí­vájának kitágításaként ígértek. (A mű egyetlen mozzanatban utal vissza erre az ígéretre: a Szirtes Ádám alakította szereplő fogalmazza meg a szabad élet nehézségeinek gondolatát a Dezső-napi vacsorán. De mintha jelképes lenne: a vissza különben soha nem térő, többé nem is említett figura a színpad egyik oldalára, a cselekményből valósággal kiszakított térbe vonja Ilonát, szavait nem hallja senki más, a lányra se tesz­nek látható hatást, a közönségre pedig még kevésbé, hisz az még magához se tudott térni a bor helyett tálalt keserű­víz csiklandozta ártatlan derűből.) Hogy nézetem szerint miért nem szól mind­erről, az talán kitűnt az eddigiekből is: mert az első sík, maga a mese is kiak­názatlan maradt, mert a Sötét galamb nem szól Glória­ Ilona drámájáról sem. Vitázni persze lehet azon, hogy közér­dekű, időszerű-e ma egy egykori kis cselédapáca útkeresése a fordulat évét követő időszakban, illetve rezonanciái elhatolhatnak-e az aktualitásig, de az ellenérveket az író egyféleképp cáfol­hatta volna meg, ha ezt a konfliktust megírja. Ehelyett a színpadon zsánerképsoro­zat tárul elénk, időnként a színvonalas helyzetkomédia, időnként a színvonalas kabarészkeccs eszközeivel megvalósítva. E képeket egyetlen drámai probléma, egyetlen konfliktus fogja valamelyes, noha rendkívül viszonylagos egységbe: megkapja-e a rokonszenvesen vagány so­főr a szende kis zárdaszüzet vagy sem. Csakhogy Ilona esete Gusztival - le­­hántva néhány felszíni vonást - megtör­ténhetne ma a világon bárhol, ahol egy erényére valamit adó lányka rádöbben, hogy a férfiak valójában mit is akarnak, majd némi tusa után a dolgok rendje­­módja szerint ebbe belenyugszik. Még csak apácának se kell lennie ehhez; amennyire Glória­ Ilonán az apácamúlt nyomokat hagy, annyira kolostor min­den gyermek- és leányszoba. Csak néhány példát ennek alátámasz­tására. Nyilvánvaló - és többek között épp ezért volt érdemes a témához nyúl­ni -, hogy a rendek feloszlatása az érin­tettek számára súlyos belső válságot jelentett. Nyilvánvaló az is, hogy bár egyesek szerencsés esetben később meg is találhatták helyüket a kétszeresen új­­világi és ráadásul materialista világné-

Next