Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
magyar játékszín SZÁNTÓ JUDIT Elszalasztott lehetőségek Örkény István Sötét galambja a Nemzeti Színházban Komikus népi figura zsémbelődve siet . . . Ez a nem túl igényes, de mindig biztos nevetést fakasztó színészi sztereotípia töltött el gyanúval már az első percekben, amikor a portás-nővért alakító Ladomerszky Margit égnek emelt karral döcögött végig a színpadon az egymást túlcsengettyűző látogatók elé. Gyanúval, mondom, mert hisz az előzetes tudósítások nem szokványkomédiára készítettek fel, hanem társadalmi drámára, hozzá nem is akármilyenre. A hősnő, az egykori apáca - írta a Magyar Hírlap 1970. október 13-án - „igyekszik beilleszkedni a körülötte forrongó világba” (kiemelés tőlem); a darab maga pedig „a szerzetesrendek feloszlatásáról szól” - jelezte október 10-én az Esti Hírlap, megszólaltatva az írót is, aki kijelentette: hősnőjének „olyan kérdésekre kell válaszolnia, amelyekre mindnyájan megadtuk — ki-ki a maga módján a feleletet. . . mindnyájan »volt apácák« vagyunk, sőt leszünk is, valahányszor egy leszűkített és leegyszerűsített létezésből egy tágasabb térbe lépünk át”. Felcsigázta tehát a várakozást az író, kétszeresen is; nemcsak ezzel az ígéretével, de azzal is, amit már beteljesített a jóval később keletkezett Totókkal, negyedszázados új drámairodalmunknak ezzel az egyik csúcsteljesítményével. Különös, a Totókról is megjelentek „előzetesek”, s ha csak a mese anekdotikus vázát nézzük, ki sejtette volna, hogy a mű önmagán túlemelkedve az első sikerült hazai paraboladrámává nő, a mestermű szintjén képviseli a színpadi irodalmunkban oly ritka intellektuális tartást, a csak ostromolt, de soha el nem ért groteszk hangvételt, és fasizmus és kispolgáriság egész természetéről nyújt nemzetközi érvényű kórképet. A Sötét galamb, más témakörben, legalább ennyit ígért és össze sem mérhetően kevesebbet adott. Izgalmasnak tetszett már az első réteg, a betű szerinti értelemben vett sztori is, hiszen a vallásos emberek problematikája, a szocialista társadalomhoz való viszonya mindmáig meglehetősen keveset érintett kérdés. És nyilvánvaló: ha az író ezt az első, betű szerinti síkot megoldja, akkor a Sötét galamb is, a Totódhoz hasonlóan, túlemelkedhet önmagán. Ha Glória Ilona drámája éppoly érvényes lesz önmagában, amennyire önmagában is megállja helyét a Tót család és a horthysta őrnagy Mátra vidéki összecsapása, akkor szólhat sokkal többről is; arról például, miképp reagálnak s alakulnak át az akaratuktól függetlenül felszabadított emberek; vagy arról, amire idézett nyilatkozatában maga Örkény is utal, s amit az egyik kritikus Örkénynél is nyíltabban fejtett ki: milyen nehéz az újrakezdés, milyen nehéz végleg lerázni a minden ridegségükben is kényelmes dogmatikus kötöttségeket és vállalni egy új, emberibb, de cserébe teljes embert is kívánó korszak merőben más normáit és követelményeit. Konkrétan: mivel kellett szembenézniük 1956 után az egykori jóhiszemű szektásoknak, mit rótt rájuk, mit követelt tőlük és mit adott nekik a megújhodott szocializmus. Az előadott mű ismeretében szinte kínos és kellemetlen visszaidézni ezeket a várakozásokat, amelyek remekművet vagy legalábbis jelentős drámát ígértek. S különösen kínos azért, mert a lehetőség többszörösen adott volt: elhivatott író formált meg egy feszülten érdekes, komplex és aktuális témát az ország első színháza számára. A lehetőségekből azonban nem lett valóság. Örkény és a téma, úgy tetszik, rosszkor találkoztak, s ezen az előadás sem segíthetett. Hogy miről nem szól a dráma, az nyilvánvaló. Nem szól semmiről, ami túlmutatna a puszta mesén, nem szól semmiről, amit az előzetes híradások a sztori meghosszabbításaként, perspektívájának kitágításaként ígértek. (A mű egyetlen mozzanatban utal vissza erre az ígéretre: a Szirtes Ádám alakította szereplő fogalmazza meg a szabad élet nehézségeinek gondolatát a Dezső-napi vacsorán. De mintha jelképes lenne: a vissza különben soha nem térő, többé nem is említett figura a színpad egyik oldalára, a cselekményből valósággal kiszakított térbe vonja Ilonát, szavait nem hallja senki más, a lányra se tesznek látható hatást, a közönségre pedig még kevésbé, hisz az még magához se tudott térni a bor helyett tálalt keserűvíz csiklandozta ártatlan derűből.) Hogy nézetem szerint miért nem szól minderről, az talán kitűnt az eddigiekből is: mert az első sík, maga a mese is kiaknázatlan maradt, mert a Sötét galamb nem szól Glória Ilona drámájáról sem. Vitázni persze lehet azon, hogy közérdekű, időszerű-e ma egy egykori kis cselédapáca útkeresése a fordulat évét követő időszakban, illetve rezonanciái elhatolhatnak-e az aktualitásig, de az ellenérveket az író egyféleképp cáfolhatta volna meg, ha ezt a konfliktust megírja. Ehelyett a színpadon zsánerképsorozat tárul elénk, időnként a színvonalas helyzetkomédia, időnként a színvonalas kabarészkeccs eszközeivel megvalósítva. E képeket egyetlen drámai probléma, egyetlen konfliktus fogja valamelyes, noha rendkívül viszonylagos egységbe: megkapja-e a rokonszenvesen vagány sofőr a szende kis zárdaszüzet vagy sem. Csakhogy Ilona esete Gusztival - lehántva néhány felszíni vonást - megtörténhetne ma a világon bárhol, ahol egy erényére valamit adó lányka rádöbben, hogy a férfiak valójában mit is akarnak, majd némi tusa után a dolgok rendjemódja szerint ebbe belenyugszik. Még csak apácának se kell lennie ehhez; amennyire Glória Ilonán az apácamúlt nyomokat hagy, annyira kolostor minden gyermek- és leányszoba. Csak néhány példát ennek alátámasztására. Nyilvánvaló - és többek között épp ezért volt érdemes a témához nyúlni -, hogy a rendek feloszlatása az érintettek számára súlyos belső válságot jelentett. Nyilvánvaló az is, hogy bár egyesek szerencsés esetben később meg is találhatták helyüket a kétszeresen újvilági és ráadásul materialista világné-