Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
FÖLDES ANNA A huszonötödik Páskándi Géza: A szélmalom lakói Húsz év alatt huszonöt premier. Páskándi Géza A szélmalom lakói műsorfüzetében előre jóváteszi a dráma- és színháztörténet (előre látható) mulasztását: ő maga figyelmeztet pályájának magántermészetű jubileumaira. S bár a felsorolt, bemutatott színpadi alkotások listáján az eredeti drámákon kívül adaptációk, műfordítások és átigazítások is szerepelnek, a teljesítmény a magyar drámaterméssel, a magyar bemutatókkal mennyiségi szempontból is elégedetlen kritika részéről mindenképpen méltánylást érdemel. A méltányossághoz pedig - meglehet - az is hozzátartozik, hogy a jubileumi bemutató alkalmával ne kérjük számon a lineáris, folyamatos fejlődést. Ne próbáljuk valamiféle ideologikus, a tökéleteshez közelítő sémába beleerőltetni az életművet. Páskándi esetében ez azért is méltánytalan lenne, mert üstökös pályakezdése eleve rendhagyó életutat sejtet. Páskándi a hetvenes évek elején teljes írói fegyverzetben mutatkozott be a magyar színházban, s a Vendégség váratlan, kirobbanó sikere után azonnal a legmagasabbra került a mérce. Magam is azok közé tartoztam, akik a történelmi dráma magyar nemzeti hagyományainak és a megújult drámai struktúráknak a szintézisét várták Páskánditól. A Tornyot választok és a Rejtekhely - minden művészi és dramaturgiai egyenetlenségével együtt is - sokunkban megerősítette azt a reményt, hogy Páskándi a maga merészebb és komplexebb történelemszemléletével, a jelen élményeiből táplálkozó történelem- és világértelmezésével, szuggesztív paraboláinak művészi intenzitásával az egyetemesség irányába tágíthatja a Németh László törte utat. Ezt a reményt, ezt az elvárást azonban az egymást követő, jobb-rosszabb Páskándibemutatók sajnos nem igazolták. A vendégség írója nemcsak a babérkoszorút, a Nessus-inget is méltósággal viselte. Olyannyira, hogy egy nyilatkozatában emelt fővel vállalta saját életművének nemcsak csúcsait, de epizódszerű hullámvölgyeit is, a „látszólag vagy valóban igénytelenebb”, legfeljebb „vázlatként autentikus” műveket is. (Páskándi előző drámájáról, A. vadorzóról írva magam is úgy véltem, hogy ez a potenciális önkritika megfelelő alapot teremt az író és a bíráló elvi egyetértéséhez.) Csakhogy völgynek „a két vagy több hegy, magaslat között levő mélyedést” nevezi az Értelmező Szótár, Páskándinak pedig az elmúlt évtizedben született drámái mintha valamiféle esztétikai fennsíkon keletkeztek volna. Százöt éve történt A szélmalom lakói keletkezését és tárgyát tekintve alkalmi dráma. Páskándi, Szeged város tanácsának és színházának felkérésére, az 1879-es nagy szegedi árvíz centenáriumára írta. A bemutató azonban, talán a színházépület rekonstrukciója által okozott komplikációk folytán, talán más okból elmaradt. (A dráma szövege 1981-ben a Tiszatáj júliusaugusztusi számában jelent meg.) A Nemzeti Színház előadása, ha jóvátételnek tekintjük, nem sokat késett: az alig fél évtizedes lappangás, várakozás említésre játékszín Agárdi Gábor (Honfi-Mitvók), Oszter Sándor (Csenge Béla) és Béres Ilona (Erzsébet) A szélmalom lakóiban van Hámori Ildikó (Piroska) és Béres Ilona (Erzsébet)