Színház, 1996 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
Az ember nosztalgiázás közben hajlamos eltűnődni: mennyit adhatna neki, ha hirtelen, varázsütésre, a szétnyíló függöny mögött újra kezdődnének ifjúkora nagy előadásai, a magyar színház egyik fénykorának legfényesebb estéi, ha újra láthatná — hogy csak az elsőnek felötlő neveket markolja ki — Tőkés Anna Kabanováját, Dajka Margit Dulszka asszonyát, Mészáros Ági Rozikáját, Ruttkai Éva Líliáját, Honthy Hanna Cecíliáját, Somlay Artúr Von Walterét, Uray Tivadar Lumpáciuszát, Timár József Antoniusát, Bessenyei Ferenc Ivángyáját, Major Tamás III. Richárdját, Soós Imre Rómeóját, Kálmán György Emile Magisát... De ilyenkor jelen sorok írójában felmerül egy másik gondolat, hogy hiszen még láthatta Bajor Gizit pályája végefelé Kleopátraként, Lady Milfordként, Liliként, és enyhén szólva mélységes csalódást érzett, egy korábbi, letűnt ízlés- és stílusvilág áporodott levegőjét — ugyanazt, amely megcsapja egy-egy nagybecsű régi hangfelvétel, egy Moissi, egy Ódry, egy Törzs szavalata hallatán vagy ifjúkora akkor katartikus hatású filmsikereit újranézve. És aztán azzal vigasztalódik: bizonyára éppen attól voltak saját koruk stílusának e joggal halhatatlan kifejezői oly zseniálisak, amitől ma oly idegenszerűnek, időnként már-már taszítónak tűnnek. Emlékszem ifjúkorom csodálatos Othellóira is, elsősorban Timár Józsefre, Bessenyeire meg a többiekre. Délcegek voltak, nemesek, barna bőrük finoman ütött el öltözékük hófehér redőitől, dús fürtjeik halántéktájon őszbe csavarodtak, szakasztott olyanok voltak, mint „fehér” környezetük, csak szebbek, jobbak, bölcsebbek, egy fejjel magasabbak, pozitív hősök ízig-vérig, a fajüldözés ártatlan mártírjai (piruly, négerlincselő Amerika). Persze ha ilyen volna minden üldözött, megvetett néger, zsidó, cigány, nehezen gyűjthetnének tábort maguknak a fajgyűlölők; büszke lenne minden Brabantro, ha a családjukba házasodnának. Jago kétszer is meggondolná, mielőtt tengelyt akaszt velük, s belőlük magukból sem lenne oly könnyű a kisebbségi érzést, az áldozatmagatartást előhívni. Még a „törzsi” vonásokat elsőnek felmutató Laurence Olivier is saját hősi alkata ellen játszott, bekalkulált félsikerrel. Othello tehát, hogy igazi tragikumát ma megérthessük, némi revízióra szorul, a kérdés csak az: milyen mélységben. De mielőtt e kérdést fontolóra vennénk, meg kell állapítani: Magyarországon e revízióra talán még eszményi esetben sem a Nemzeti Színház az eszményi hely, hiszen egyelőre változatlanul érvényes konvenció — Székely és Zsámbéki is csak rövid időre és radikalizmus nélkül finomított rajta —, hogy a Nemzeti nem az avantgárd kísérletek színhelye, s nemes funkciói közé tartozik a kötelező és ajánlott olvasmányok ízléses, mértékkel korszerű illusztrálása. Való igaz: egy avantgárd Othellóval (például a Rusztéval) nem tudnának mit kezdeni, ásítással vagy vihogással cincálnák szét azok a diákcsoportok, amelyek az Ivánka Csaba rendezte Othello gyenge félházát harmadában megtöltötték, s amelyeket egy energikuságban ejtett szó vagy pláne egy csók is irritált nyerítésre gerjesztett. Nemes, szép, konvencionális Othellót tálaltak hát színre a Várszínházban. Oszter Sándor módjával délceg, dús lebernyegeit méltóságteljesen viselő s valóban és ismét őszbe csavarodó Othellója, Rubold Ödön intrikusképű, intrikusmozgású, szavait sziszegve artikuláló Jagója fél évszázad távlatában kortalannak mondható, most tehát egyszerre In vitro és in vivo megbizonyosodhatnánk róla, mennyit ér ma az évtizedes hagyomány. A kísérlet alighanem negatív eredménnyel zárulna, ám végrehajtani adott esetben mégis méltánytalan lenne, mert az előadást elsősorban nem megkésettsége, hanem gyenge minősége jellemzi. A rendező, úgy tűnik, nem megérteni s megértetni akarta Othello tragédiáját, hanem becsületesen felháborodott az ármányon, amely egy derék embert halálra sebzett. Ez az Othello nem provokálja létével s lényével Jagót, csak az abszolút, megmagyarázhatatlan gonosz törhet vesztére. A Lamb-mese képes kivonata elevenedik meg, miközben néhány, amúgy nem túl újszerű beállítás hivatott jelezni a modernséget: az elején s a végén Othello és Jago kimerevített kettős tablója (lásd: áldozat és hóhér feltételezi egymást), s az az élesen megvilágított lemez, amelyre olyankor állnak, amikor piros ceruzával aláhúzandónak ítélt szövegrészeiket mondják. Amúgy a két főszereplő profi, és látszik, hogy van jogosítványuk e koncepció eljátszására; eredetiség nem kívántatott tőlük, ezt számon kérni sem illendő. Mindazonáltal Oszter színészi súlyát meghaladja a szerepe, decens árnyéka csak a kozmikus figurának, Rubold pedig inkább csak lejelzi az intrikus hagyományos sablonjait. Mégsem kívánnám hosszabban elemezni a két alakítás gyengéit, mert a színészek joggal hivatkozhatnának rá, hogy a rendezés nem ihlette, mint ahogy nem is ihlethette meg őket, s nekik egyszerűen ennyi kedvük volt beleállni egy megkopott aranyozású, divatjamúlt keretbe, mint sötét bőrben ragyogó, illetve fehér bőrben sötét lélek duója. Néhány dolgot azért még érdemes megemlíteni, így azt, hogy fáradt rutinjék és egy, a groteszkségig civil, jogosítvánnyal végképp nem rendelkező Desdemona (Juhász Judit) mellett a színpadon mozog egy friss, életszerű emberi alak is, Tóth Sándor rokonszenves Cassiója. És szólni kell arról a gyakori jelenségről is, hogy míg a jó rendezői gondolat az előadás minden tényezőjét maga köré szervezi, sikerületlen előadást még az ág is húz. Csúnya, értelmetlen és használhatatlan Túri Erzsébet díszlete, az első rész lyukas alapszőnyegével és velencei oszlopsora SZÁNTÓ JUDIT DRÁMÁN INNEN, DRÁMÁN TÚL SHAKESPEARE: OTHELLO Oszter Sándor (Othello) és Juhász Judit (Desdemona) a Várszínházban