Szózat, 1923. január (5. évfolyam, 1-24. szám)
1923-01-03 / 1. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vf. Rizsa-utca 111 (Podmaniczky-u. sarok) Telei«» szerkesztség József «3—52, ■íóascISl—1«, kiadóhivatal: József 63—51 fiókkiadóhivatal: IV., Várossiáz utca 10. Tel.: 77—81. V. ÉVFOLYAM 1. SZÁM KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE SZERDAI ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre. ..........1120 kor. Egy hónkra 400 kor. Egyes szám....... 20 kor. Külföldre egy hónapra 900 kor. BUDAPEST, 1923 JANUÁR 3 Uj esztendőre Írta: Zsilinszky Endre Immár a negyedik újévi tiavangázó kondult meg fölöttünk azóta, hogy újból szabad legalább országunk szomorú csonkján magyaroknak lennünk. Az évek egymás fölé rétegeződnek s lassan múlttá kövül mindaz, ami agyunkban, idegeinkben és eseményekben meg tegnap is forró jelenként élt bennünk és körülöttünk. Csak az az ember éldegél emlékeiből, aki felett elszállt a nyár és az ősz nem ígér dús szüretet; csak az a nép söpörgeti inkább a múlt avarját, mint keresi a jövő útjait, amely nem bízik már magában s nem vár semmi jót és újat a jövőtől. A három éves „múlt“ minket csak mint a magyar közéletnek és közvéleménynek a jövő vetése alá való bemunkálása érdekel s csak ennyiben is bír történelmi értékkel. Mert hiszen e három év legfőbb eseménye épen: a sok bátor kezdeményezés a nemzet világnézeti és gazdasági újjászervezése körül. Beérnek-e a kívánt és remélt eredmények, ha igen, mikor, azt senki sem mondhatja meg. De bizonyos, hogy egyre nagyobb számban gyűlnek körülöttünk a magyarok a legnehezebben hívők fajtájából is, akire lassan belátják, hogy az új irány egészséges és nem reménytelen. Akik pedig a fajvédelmi politika világnézleti jogosultságát vallják, azok bizonynyal jó néven veszik tőlünk, ha néha el-elfordulunk a pártpolitika sivárságaitól, átlépünk a holnap nyomorúságán is és a holnapután napkeltét lessük és igyekszünk előkészíteni.. " A holnapután pedig elsősorban: az új generáció. Az új generáció pedig elsősorban: a műveit magyar ifjúság. A müveit ifjúság, kiknek soraiból kiválik majd az az uj szellemi arisztokrácia, mely az új Magyarország vezető pozícióit lesz hivatva betölteni a közéletben csakúgy, mint a gazdasági életben. A liberális kapitalizmus bukásának csirája ott van, hogy a holt anyagot és a gépet a termelésben kelleténél többre értékeli, az embert pedig kelleténél kevesebbre. Ugyanitt van a marxizmus bukásának csírája is, mert hiszen Marx nem a kapitalizmus tulajdonképeni rendszerén akar változtatni, csupán a termelés embertényezőinek e rendszerben való személyi viszonyain; a szociáldemokrata épúgy túlbecsüli a gépet, mint a legszélsőbb kapitalista, de ezenfelül még jobban aláértékeli fantasztikus álomképeiben az emberi természet megváltozhatatlan alapjait és az emberi egyéniség jövőformáló erejét egyaránt. ,Azé a politikai és társadalmi rendszeré ,a jövő, amely az emberi természet határait soha szem elől nem veszti is-e körönbelül legjobban megbecsüli és a legjobb kibontakozási és boldogulási lehetőségekhez juttat-,ja a legnagyobb értéket e földön: az emberértéket, Iia egy vállalatot kellene mvegszerveznem, mindenekelőtt szemügyre kellene vennem mindazokat az általános gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi, műszaki és személyi elemeket és lehetőségeket, melyeknek kellő kombinációjával vállalatomat ,a siker legtöbb reményével megépíthetem és útnak indíthatom. E tényezők közül egyet sem hanyagolhatok el s egyet sem nélkülözhetek, de közülük mégis egész bizonyosan arra fogom a legfőbb súlyt vetni, amely a legtöbb lehetőséget hordozza magásban. .Ha például minden egyéb kedvező feltétel együtt volna, de kevés a rendelkezésre álló pénz s előre-, láthatólag szűkösen, lesz a jövőben is, akkor nem a pénzügyi vonatkozások kiépítésére fogom erőm javát fordítani s nem ezekre fogom, főképen támasztani vállalatomat. Viszontem kiválóan alkalmas, nagyszerűen felkészült embereim vannak, a kezdő pénzügyi nehézségeken könnyebben túl tehetem magamat, kezdem inkább kicsiben és úgy, hogy munkatársaim és munkásaim együttes termelőképességének és vidám munkakészségének céltudatos kifejlesztésére teszem a hangsúlyt. Sőt még ha nem is volnának ilyen elsőrendűen fölkészült embereim, akkor is rájuk kellene összpontosítanom legfőbb figyelmemet, mert fia jó az anyag, lehet belőlük jó munkásokat nevelni s ez sokkal inkább függ az én akaratomtól és erőmtől, mint pénzügyi és gazdasági lehetőségek teremtése, ami túlnyomórészt rajtam kívül eső erőkfüggvénye. Mégis azt látjuk gazdasági életünkben is, hogy semmit sem hanyagoltunk úgy el keresztény magyarok, mint megfelelő gazdasági termelő nemzedék kitenyésztését, a magunk fajtájából és a magunk erejével. Ie még inkább elhanyagoltuk az emberkérdést a közéletben, a politikában. Holott itt is hasonló a helyzet: csonka országunkat máról-holnapra nem varázsolhatjuk egésszé, ellenségeink gyűrűjéből nem teremthetünk szövetséges gyűrűt se ma,sem soha, világpolitikai és világgazdasági adottságokat el nem tüntethetünk a tények sorából, a jóvátétel veszedelmével számolnunk kell, mikor pénzünk és államháztartásunk egyensúlyáról és javulásáról tanácskozunk, a bankkapitalizmusból táplálkozó merkantil beidegzettségét gazdasági életünknek máról holnapra ki nem irthatjuk -- de itt van a nyolcmillió magyar, e nép tehetsége, erkölcsi és szellemi erői, a benne szunnyadó roppant lehetőségek itt vannak s várják a nevelő, idomító, szervező, munkábaállító irányítást. S épen itt történik kevesebb, mint amennyi történhetnék. Mintha at a nagyon ismert háborús könnynyereség volna ar ma is a lelkeken, melynek egyik bővizű forrása éppen a turáni magyarság: „oh, mit tanuljak és idekint azárokban, mikor holnap talán fejentalál egy golyó“, áttevő a jelen politikai hangszerére: „oh, hogyan törődhetnénk mi elsősorban a holnaputáttnal, a jövő generációval, mikor minden erőnket leköti a ma nyomorúságával való viaskodás a puszta létért, fejünk fölött a jóvátétel,, körülöttünk a bocskoros imperialisták sáskahaba, az emberi kultúra a szociális zajlás jégtorlaszai között vergődik, ki merne most olyan nagyon előre számítani? !* Még jóval nagyobb botorság az efajta gondolkodás, mint könnyelműség."-Mert a veszedelem nem lesz kisebb sem sopánkodás, sem akasztófahumor nyomán, de a magunk ellenálló ereje annál kisebb lesz e veszedelemmel szövetben, ha magunk nem vagyunk minél szilárdabbak, egységesebbek, bizakodóbbak és céltudatosabbak. Minden rendelkezésre álló állami, társadalmi, gazdasági erőt ennek a nagy népi felkészülésnek szolgálatába kellene állítani. Nevelés:a nagy gazdasági és faji kaléra, melynek kellős közepében vagyunk, akárhogyan igyekeznek ezt pacifista és radikális-nemzetközi oldalról letagadni. Faji, nemzeti szervezkedés és fölkészülés minden meglevő és eljöhető veszedelmekkel szembeni. Nevelés, szervezkedés, fölkészülés, ifjúság. Mert arról bízvást letemetünk, hogy a korábbi nemzedék, apáink, bátyáink minket igazán megérthessenek, hacsak kivételesen nem. Kenedy Géza nagyon tisztelt és szeretett bátyám nemrégiben Tusza György folyóiratában korholta a „fiatalokat“, hogy nem tisztelik eléggé az öregeket, kíméletlenek és durva őknek velük s ezzel a magyar kultúra és erkölcs gyönyörű vetését tapodják, mert hiszen az idősebbek képviselik magukban a leszűrt tapasztalatot, a bölcs mérsékletet, a kifinomodott műveltséget. Ebben lehet sok igaz, de ezt a vádat legalább olyan joggal vissza is lehet fordítani az „öregekre“. Kenedy Géza egyike ama ritka kivételnek az idősebb magyar nemzedékszellemi arisztokráciájából, aki igenis tud is, akar is a fiatalabbakkal együtt érezni és együtt dolgozni; de különben nem hiszem, hogy volna még ország, ahol az „öregek“ olyan szívtelenül, olyan kicsinyes féltékenységgel vették volna le kezüket a fiatalabbakról s olyan kevéssé tudnának szivükben összedobbanni velünk, háborús nemzedékkel és az utánuunk jövőkkel. Minden egészséges nemzedék utódokat nevel magának és mit látunk évtizedek óta a vidéki városokban talán még inkább, mint a fővárosban? Az előttünk való generáció egyenesen elüldözte magától azt a friss emberanyagot, amely tehetségével és energiájával még erősebb tempóban kellett volna, hogy folytassa az ő munkájukat a magyar kultúra és gazdaság munkaterein. Nagy vidéki városok maradtak szellemi vezetők, mozgatók, tervezők, szervezők, nélkül, mert az utánpótlás idegenbe, legtöbbször a fővárosba vándorolt, igen gyakran szellemi proletárnak. És ugyan ma is hányan tudnak igazán gyönyörködni az „öregek“ közül a nehéz csákánymunkában, amit a mai fiatalság hasonlíthatatlanul nehezebb boldogulási feleletelek mellett folytat, mint az előttünk jártak? Ugyan a tapasztaltak és bölcsek közül hánytól kapnak csak biztató szót is, az örökös gáncs mellett, munkában verejtékező fiatal magyarok? Egy-egy korunkbeli barátunk szervező és alkotó elejének pompás eredményei mellett csak mi nem megyünk el érzéketlenül: örülünk és lelkesedünk rajta s uj kedvet iszunk ujerőfeszítésekhez. De bánván vannak az „öregek“ között egyikmásik barátunknak még élő édesapján kívül, aki ezeket az eredményeket is észrevenné velünk együtt, nemcsak a hibákat? Lehet, hogy túlságosan mély árkot szakított a történelem elmúlt és eljövendő között a világháborúvál és minden következményével .Lehet, hogy hosszabb időbe fog telni, míg e szakadék „fiatalok“ és „öregek“ között beheged az egységes nemzettesten. De eggyel tisztában kell lenniük mindeneknek: az irányt megszabtuk Szegeden, ettől el nem térünk s az uj szellemhez alkalmazkodniok kell az „öregeknek“.