Szózat, 1923. április (5. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal V., Rózsa-utca ld­. (Podmaniczki-u. sarok) Telefon : Szerkesztőség József 63—52, Józseffel—16,kiadóhivatal: József 63—51 fiókkiadóhivatal: IV. Városház­ utca 10. Tel.: 77—I­l. Ara korona KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre............... 1700 kor. Egy­ hónapra................000 kor.­ Egyes szám................ 30 kor. Külföldre egy hónapra 1200 kor. V. ÉVFOLYAM 74. SZÁM VASÁRNAP , BUDAPEST, 1923 ÁPRILIS 1 A Magyar Golgothán Írta: Wolff Károly A világot megváltó Feltámadás örök je­lentőségű eseményének hangulata borul a telkekre. Az egész földkerekség keresztény szépe áh­­atos szívvel zengi templomaiban az­­Alleluja zsolozsmáit és mi magyarok a sa­ját sorsjuttatta Golgolh­ánkon kiáltjuk a magyar éjbe: Lesz-e még vájjon magyar fel­támadás?! Lesz-e még magyar kikelet?! Kiáltják a jövőt kutató lázas türelmetlen­séggel, de választ csak a szívben élő remény és féltve ápolt hit adhat reá csupán. Nem­zetünk sohase élt még kritikusabb időket a mainál. Bel- és külpolitikai erők szívós és céltudatos összem­űködése töz ezeréves léte ellen és amily bárgyú pipogyasággal enged­tük végzetessé válni felettünk a világ legszá­nalmasabb forradalmát, épp oly bűnös kö­zömbösséggel nézzük ugyanezeknek az or­szágrontó erőknek újabb tervszerű szervez­kedését, tömegeink lelkének kisértetbehozá­­­lát és az új októberi készülődést. Politikánk csupa külszín és taktikázás. Hiányzik belőle a lendület, a tiszta irány és ez ezt megvalósító hajthatatlan akarat. Kép­telen helyzet, hogy napról-napra élve, papír­­sajkaként vigyék hajónkat az események. Egy megrendelt parlamenti beszéd, vagy a külföldi sajtóban elhangzott néhány" cikk feldönti egész koncepciónkat, m­ntegetődző hebegéssel mondunk le még az önvédelem temészetadta jogáról is és a pinceodók összeesküvőinek röheje közben engedünk tért terveik érvényesítésére. Sehol olyan szöges ellentétben nincs a sajtónak úgyszól­ván kilenctized része a nemzet érdekeivel, mint nálunk és egy nyálas­szájú tintazsidó gyerek hazudozó, légből kapott politikai cikke szabadon érvényesítheti uszító és ug­rató célzatait És nem is sikertelenül. Két­ségbeejtő, hogy jogrendünk palástja lehet a legnemzetrontóbb ténykedéseknek és a meg­rágalmazott szinte iszonyszerű­en őrizkedik a Csemegi­ Kódex védelmének igénybevéte­létől, mert minden igaza mellett az ellensé­ges sajtó pergőtüze közben vádlottnál kelle­metlenebb gyötrésekben részesülhet büntet­lenül. Nemzetgyűlésünk 25 elszánt üvöltőjé­nek terrorja alatt áll és az általános titkos segélyével bevonult csapszéki harcmodort elnöki rendreutasításokkal kezeli, mert ab­ban is taktikázunk, hogy a nemzet érdeké­ben álló törvényhozói munkát a harcosok modorához szabott házszabályokkal tegyük lehetővé. Csupa álhumanizmus és külpoli­tikai erők túlértékelése oly irányba terelték úgynevezett konszolidációnkat, hogy a nem­régen forradalmi sajtó ma jogrendes pillér, mert jogrendünk leplébe burkolhatja be ma is országot rontó bűnös ténykedéseit. Kon­szolidációnk mérlege a legérthetetlenebb módon nemzeti konzerváló erőink egyenes gyengítésével és háttérbe szorításával a szélsőbaloldal zugó tapsai között alakul, pe­dig a közelmúltban a munkapárt példája is mutatta, hogy a számbeli parlamenti több­ség sem tud gátat vetni a rombolásnak, ha nem áll a helyzet magaslatán.­­ Több energiát pazarolunk a negatívu­mok elhárítására, mint­ az alkotó munkára, de csalódni fogunk, ha konszolidációs mun­kánkban csak az utca külső képét véve, mellőzzük a vulkánok ama rejtett krátereit, melyek a milliók lelkében férelmetesen h­ábo­­rognak és nyugodt lélekkel elégszünk meg az­zal, hogy a baloldali rombolás ne haladja túl a bűnözők fejlett technikájával kicirkalma­­zott hatávo­kat a Paragrafusok útvesztőjében. A közelmúltban parlamenti diadalról üvöltött a baloldali sajtó, mert éket vélt verhetni azok közé, akik egymásra utalvák. Pedig diadal csak ott lehet, ahol harc van s a diadal csak akkor tartós, ha gyógyulással jár. Félre tehát a porhintő ámítással. A Magyar Golgothán kiáltsuk be a sötét éjbe a pecco peccavit is. Én is az erők tömöríté­sét óhajtom, de csakis a nemzetfenntartó erőkét osztálykülönbség nélkül. Én is a jog­rendet akarom, de a nemzet érdekeinek meg­felelő jogrend kiépítését. Én is a szeretetet hirdetem, de nem az öngyilkosság szeretetét. Én is a konszolidációt várom, de a magyar Feltámadás konszolidációját. Struccpolitika, ha a magyar erőket egymással szembe­­állítva diadalmámor tudatában nézzük a holnapot. Csak a gazdasági helyzetre kell rámutatnom. Ez minden szónál kiáltó«#*» beszél. Pénzügyeinket adminisztráljuk, de nem irányítjuk. Az adócsavart a végsődig fokozhatjuk, de a tőzsde molochja röhögve habzsol be minden eredményt. Nincs önálló állami pénzügyi politikánk, mert a banko­­krácia érdeke és a tőzsdei diszponensek sú­lyosabb tényezők a pénzügyek kialakulásá-­­­ban, mint maga a pénzügyminiszter. Papír­pénzzel fundált bank­jegypolitikát szeret - ítélik m­irvelni és miközben jegybankunk látja el pénzzel az egész bankrendszer vér­keringését, mégis mi kérjük ki esetről­­esetre a bankigazgatók szíves elnézését, vagy hozzájárulását. Hiába regélünk, hiába vívunk az infláció és defláció körül elméleti csatákat, a gyeplőt nem mi tartjuk a kézben és a lovak szabadon ragadnak. Az egész egy nagy játékbarlang és miközben élénken tiltakozunk, hogy a Margitszigeten fiók Montekarlót építsenek, szabadon tűrjük a legnagyobb Montekarlónak, a tőzsdének ga­rázdálkodását. A tőzsde bálványkép, mely­nek gazdasági jelentőségét fikciókkal óvjuk, de nincs bátorságunk feldönteni e bálványt, ha nem tölti be gazdasági hivatását. Az ország képe olyan, mint a sírjába szállni ké­szülő régmúlt birodalmak történelmi leírása. A játék minden­ termelő hitelt behabzsol s mialatt aggódva törik a koszt­pénzen fejü­ket az illetékesek, a tőzsdekörök szabadott hangoztathatják azt az arcpirító cinizmust, hogy a kosztpénzvisszaélést úgy orvosolh­at­ A magyar nyelv * irta: Kenedy Géza A jó pap holtáig tanul. De így kellene csele­­sindnie minden műveit magyarnak a tulajdon nyelvében is, mivel kimeríthetetlen és elrabol­­hatatlan szellemi kincseink közt ez a legelső. Életünk mása-Ez pedig egyáltalán nem paradoxon. Még arra a magyarra nézve sem az, aki a maga anyanyelvén kívül semmi más nyelven nem tud és így azt képzeli, hogy legalább ezt az egyet ,jól tudja. Ami igen nagy csalódás. Élő tanúbizony­sága vagyok annak, hogy a másra nyelvének nagyszerűségeit és csodálatos kifejezd erűjét nem is ismerheti igazán az a magyar, aki nem szerez módot arra, hogy a maga nyelvét vala­mely más nyelvvel is összemérhesse és az­ ellen­tétekből hámozza ki annak nemcsak ősi eredeti­ségeit, hanem ujabbkori késhedéseit is. Nekem legalább ma sincs egyetlen napom, de nem is lesz holtig, hogy ezen a nyomon anyanyelvi?«­ uj meg uj kincseit, vagy ami rosszabb: uj meg uj romlásait föl ne fedezzem. A múltkoriban m­ég éppen a guta környé­kezett. Az Otthon írók, és Hírlapírók Körében a Magyar Nyelv folyóiratnak egy három hóna­pos példánya került a kezembe szűzi fölvágat­­lanságban. Úristen, hát miféle „irók és hírlap­írók“ járnak ott, ahol a tulajdon nyelvünk autochton művelése ennyire érdekli a mester­ségbeli embereket! Amit csak még sötétebbre fest az a rég nem új valóság, hogy egyetlen hazai tudományunkban sincs annyi lelkiisme­retes," igazán kiváló tudósunk, mint éppen nyelvtudományunkban; isten éltesse őket mun­kás jó egészségben! Azóta, hogy ez a kis eset történt velem, megint viszket a tenyerem. És egyre világo­sabban látom, hogy borzasztó háborús és forra­dalmas veszteségünk sem volt elég ahhoz, hogy nyelvünk korább kezdődött romlásaihoz még újabbak is ne járuljanak. Mert az tudva van, hogy a nyelvbe, mint valamiféle fono­gráfba híven belenyomódnak a nemzeti élet nagy eseményei,, fájdalmai és örömei, hanyat­lásai és fölemelkedései egyaránt. Hacsak van, aki olvasni tudja ezeket a hieroglifákat. Egész sorozat olyan régibb festés és romlás került a jegyzőkönyvbe, amiről csalódva hit­tem, hogy a háború vérzivatara már elmosta. És egy másik sorozat újabb elkorcsosodás, amit a háborús világ nyomorúságai erős-'",klá­nok bele a magyar nyelvbe. Fájdalmas jelensé­gek már azért is, mivel borzasztó áron vissza­kapott ősi nemzeti függetlenségünknek mégis csak az lenne a magyar kikeltből való legszebb visszatükrözése, ha mindenekelőtt a magyar nyelv tisztul­na meg — amennyire csak lehet — a rátapadt idegen szennytől , visszanyerné az ő régi eredetiségeit az új gazdagodáshoz, mint az elégett mesés phönix-madár. Tudom jól, hogy ezekről a följegyzésekről nem lehet így kutyafuttában alaposabban be­számolni, érzem azt is, hogy a termékeny ma­gyar lelkek most minden jó indítás befogadá­sára nyitva vannak. Egy-két világos példa pedig az életben sokszor többet ér egész vize­nyős könyvtárnál. Megbotránkozva szemlélem például, hogy mint terpeszkedett el az irodalmunkból már többször kilökött kusza szó az utolsó években. Előbb csak a romlott „pesti“ írók használták, mint a kuszáit szó egy értékesét, ma már a legjobb íróknál is olvasom. Pedzg ez a szó vágott farkat, vagy farkatlant jelent Kusza tyúk. Kusza kutya. A tájszótárban még fur­csább kuszák is vannak, csak éppen a kuszáit szó nem kusza soha. . Ilyen a németből szükség nélkül, puszta affektákisból átszármazott kimondott (aus ge­­sagt' szó is, gyakran a kimondottan határozó­jával együtt. Ma már így irjáki kimondott gazembert holott a hírhedt, eyyk­esadott való­­ságos, ismeretes (sohasem közismert) gazember az igazi magyar beszéd. Ilyen elterjedéshez jutott ma már a föltét­lenül magyartalan, sőt kétértelmű Isten vele! bucsu­szó is. Magyar parasztnak torkán akad­na- mint a halszálka. Nekem még az Isten ön­nel is idegen­es, uralkodó búcsúszó a régi jó népies Isten áldja (áldjon) meg helyett- kü­lönben még félszáz­ év előtt az Isten hozzád (és nem veled) volt az általánosabb. „Zeng fe­léje búcsúszó. Isten hozzád bujdosó.“ — Bizo­nyos idegenkedéssel hallom különben már a" köznépnél is elterjedni ezt a köszöntést: jó na­pot vagy jó estét. Azt hiszem, a szocialista rideg-hideg gondolkozásból nőtt ki. A föld népe, tehát az igazi magyarság sohasem hasz­nálja ilyen­­ kuszán, hanem melegebben és magyarabban igy: Adjon Isten jó napot! Vagy legalább igy: Jó napot kívánok. Hiszen végre amúgy is jó, ele tudja Isten meglátni­­ rajta, hogy nem magyar létekből szakadt ki. És van benne valami csöpp pökhendi rosszindulat is. Én legalább így érzem. Egy csúf korábbi szókötési vásott­ság ro­hamos elterjedését is sokszor sildem az írott nyelvben. Példája: Ez a hez ment éstett (t. i. meg van festve). Ez a cikk jól írott (t. i. jól van irva). Világos, hogy itt is német szókötési min­tára harapózik tovább a jelen igenév helyett a múlt idejű mellékneves igenév. Ez is az újsá­gokból kiáradó romlás, ami még hozzá gyakran kétértelmű is. Magában véve mindez nem nagy sor, de a szokat ősben való romlások,­­­­mint már Arany János megmondta, sokkal veszedelmesebbek egyes szavak romlásánál, mivel azok a vízalatti hínár módjára ágaznak tovább. Égbekiáltó pél­dája ennek a német gesamt másául átvett összes a régi jó minden, valamennyi, mindahány stb. helyett. Ez ma már a sésaj meghonosodott szó. (Az en­d?ótaramból ugyan ki van hajítva.) — Éksdetilei? az összes szó ajj egészet jelentette.

Next