Szózat, 1923. április (5. évfolyam, 74-97. szám)
1923-04-01 / 74. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal V., Rózsa-utca ld. (Podmaniczki-u. sarok) Telefon : Szerkesztőség József 63—52, Józseffel—16,kiadóhivatal: József 63—51 fiókkiadóhivatal: IV. Városház utca 10. Tel.: 77—Il. Ara korona KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre............... 1700 kor. Egy hónapra................000 kor. Egyes szám................ 30 kor. Külföldre egy hónapra 1200 kor. V. ÉVFOLYAM 74. SZÁM VASÁRNAP , BUDAPEST, 1923 ÁPRILIS 1 A Magyar Golgothán Írta: Wolff Károly A világot megváltó Feltámadás örök jelentőségű eseményének hangulata borul a telkekre. Az egész földkerekség keresztény szépe áhatos szívvel zengi templomaiban azAlleluja zsolozsmáit és mi magyarok a saját sorsjuttatta Golgolhánkon kiáltjuk a magyar éjbe: Lesz-e még vájjon magyar feltámadás?! Lesz-e még magyar kikelet?! Kiáltják a jövőt kutató lázas türelmetlenséggel, de választ csak a szívben élő remény és féltve ápolt hit adhat reá csupán. Nemzetünk sohase élt még kritikusabb időket a mainál. Bel- és külpolitikai erők szívós és céltudatos összeműködése töz ezeréves léte ellen és amily bárgyú pipogyasággal engedtük végzetessé válni felettünk a világ legszánalmasabb forradalmát, épp oly bűnös közömbösséggel nézzük ugyanezeknek az országrontó erőknek újabb tervszerű szervezkedését, tömegeink lelkének kisértetbehozálát és az új októberi készülődést. Politikánk csupa külszín és taktikázás. Hiányzik belőle a lendület, a tiszta irány és ez ezt megvalósító hajthatatlan akarat. Képtelen helyzet, hogy napról-napra élve, papírsajkaként vigyék hajónkat az események. Egy megrendelt parlamenti beszéd, vagy a külföldi sajtóban elhangzott néhány" cikk feldönti egész koncepciónkat, mntegetődző hebegéssel mondunk le még az önvédelem temészetadta jogáról is és a pinceodók összeesküvőinek röheje közben engedünk tért terveik érvényesítésére. Sehol olyan szöges ellentétben nincs a sajtónak úgyszólván kilenctized része a nemzet érdekeivel, mint nálunk és egy nyálasszájú tintazsidó gyerek hazudozó, légből kapott politikai cikke szabadon érvényesítheti uszító és ugrató célzatait És nem is sikertelenül. Kétségbeejtő, hogy jogrendünk palástja lehet a legnemzetrontóbb ténykedéseknek és a megrágalmazott szinte iszonyszerűen őrizkedik a Csemegi Kódex védelmének igénybevételétől, mert minden igaza mellett az ellenséges sajtó pergőtüze közben vádlottnál kellemetlenebb gyötrésekben részesülhet büntetlenül. Nemzetgyűlésünk 25 elszánt üvöltőjének terrorja alatt áll és az általános titkos segélyével bevonult csapszéki harcmodort elnöki rendreutasításokkal kezeli, mert abban is taktikázunk, hogy a nemzet érdekében álló törvényhozói munkát a harcosok modorához szabott házszabályokkal tegyük lehetővé. Csupa álhumanizmus és külpolitikai erők túlértékelése oly irányba terelték úgynevezett konszolidációnkat, hogy a nemrégen forradalmi sajtó ma jogrendes pillér, mert jogrendünk leplébe burkolhatja be ma is országot rontó bűnös ténykedéseit. Konszolidációnk mérlege a legérthetetlenebb módon nemzeti konzerváló erőink egyenes gyengítésével és háttérbe szorításával a szélsőbaloldal zugó tapsai között alakul, pedig a közelmúltban a munkapárt példája is mutatta, hogy a számbeli parlamenti többség sem tud gátat vetni a rombolásnak, ha nem áll a helyzet magaslatán. Több energiát pazarolunk a negatívumok elhárítására, mint az alkotó munkára, de csalódni fogunk, ha konszolidációs munkánkban csak az utca külső képét véve, mellőzzük a vulkánok ama rejtett krátereit, melyek a milliók lelkében férelmetesen háborognak és nyugodt lélekkel elégszünk meg azzal, hogy a baloldali rombolás ne haladja túl a bűnözők fejlett technikájával kicirkalmazott hatávokat a Paragrafusok útvesztőjében. A közelmúltban parlamenti diadalról üvöltött a baloldali sajtó, mert éket vélt verhetni azok közé, akik egymásra utalvák. Pedig diadal csak ott lehet, ahol harc van s a diadal csak akkor tartós, ha gyógyulással jár. Félre tehát a porhintő ámítással. A Magyar Golgothán kiáltsuk be a sötét éjbe a pecco peccavit is. Én is az erők tömörítését óhajtom, de csakis a nemzetfenntartó erőkét osztálykülönbség nélkül. Én is a jogrendet akarom, de a nemzet érdekeinek megfelelő jogrend kiépítését. Én is a szeretetet hirdetem, de nem az öngyilkosság szeretetét. Én is a konszolidációt várom, de a magyar Feltámadás konszolidációját. Struccpolitika, ha a magyar erőket egymással szembeállítva diadalmámor tudatában nézzük a holnapot. Csak a gazdasági helyzetre kell rámutatnom. Ez minden szónál kiáltó«#*» beszél. Pénzügyeinket adminisztráljuk, de nem irányítjuk. Az adócsavart a végsődig fokozhatjuk, de a tőzsde molochja röhögve habzsol be minden eredményt. Nincs önálló állami pénzügyi politikánk, mert a bankokrácia érdeke és a tőzsdei diszponensek súlyosabb tényezők a pénzügyek kialakulásá-ban, mint maga a pénzügyminiszter. Papírpénzzel fundált bankjegypolitikát szeret - ítélik mirvelni és miközben jegybankunk látja el pénzzel az egész bankrendszer vérkeringését, mégis mi kérjük ki esetrőlesetre a bankigazgatók szíves elnézését, vagy hozzájárulását. Hiába regélünk, hiába vívunk az infláció és defláció körül elméleti csatákat, a gyeplőt nem mi tartjuk a kézben és a lovak szabadon ragadnak. Az egész egy nagy játékbarlang és miközben élénken tiltakozunk, hogy a Margitszigeten fiók Montekarlót építsenek, szabadon tűrjük a legnagyobb Montekarlónak, a tőzsdének garázdálkodását. A tőzsde bálványkép, melynek gazdasági jelentőségét fikciókkal óvjuk, de nincs bátorságunk feldönteni e bálványt, ha nem tölti be gazdasági hivatását. Az ország képe olyan, mint a sírjába szállni készülő régmúlt birodalmak történelmi leírása. A játék minden termelő hitelt behabzsol s mialatt aggódva törik a kosztpénzen fejüket az illetékesek, a tőzsdekörök szabadott hangoztathatják azt az arcpirító cinizmust, hogy a kosztpénzvisszaélést úgy orvosolhat A magyar nyelv * irta: Kenedy Géza A jó pap holtáig tanul. De így kellene cselesindnie minden műveit magyarnak a tulajdon nyelvében is, mivel kimeríthetetlen és elrabolhatatlan szellemi kincseink közt ez a legelső. Életünk mása-Ez pedig egyáltalán nem paradoxon. Még arra a magyarra nézve sem az, aki a maga anyanyelvén kívül semmi más nyelven nem tud és így azt képzeli, hogy legalább ezt az egyet ,jól tudja. Ami igen nagy csalódás. Élő tanúbizonysága vagyok annak, hogy a másra nyelvének nagyszerűségeit és csodálatos kifejezd erűjét nem is ismerheti igazán az a magyar, aki nem szerez módot arra, hogy a maga nyelvét valamely más nyelvvel is összemérhesse és az ellentétekből hámozza ki annak nemcsak ősi eredetiségeit, hanem ujabbkori késhedéseit is. Nekem legalább ma sincs egyetlen napom, de nem is lesz holtig, hogy ezen a nyomon anyanyelvi?« uj meg uj kincseit, vagy ami rosszabb: uj meg uj romlásait föl ne fedezzem. A múltkoriban még éppen a guta környékezett. Az Otthon írók, és Hírlapírók Körében a Magyar Nyelv folyóiratnak egy három hónapos példánya került a kezembe szűzi fölvágatlanságban. Úristen, hát miféle „irók és hírlapírók“ járnak ott, ahol a tulajdon nyelvünk autochton művelése ennyire érdekli a mesterségbeli embereket! Amit csak még sötétebbre fest az a rég nem új valóság, hogy egyetlen hazai tudományunkban sincs annyi lelkiismeretes," igazán kiváló tudósunk, mint éppen nyelvtudományunkban; isten éltesse őket munkás jó egészségben! Azóta, hogy ez a kis eset történt velem, megint viszket a tenyerem. És egyre világosabban látom, hogy borzasztó háborús és forradalmas veszteségünk sem volt elég ahhoz, hogy nyelvünk korább kezdődött romlásaihoz még újabbak is ne járuljanak. Mert az tudva van, hogy a nyelvbe, mint valamiféle fonográfba híven belenyomódnak a nemzeti élet nagy eseményei,, fájdalmai és örömei, hanyatlásai és fölemelkedései egyaránt. Hacsak van, aki olvasni tudja ezeket a hieroglifákat. Egész sorozat olyan régibb festés és romlás került a jegyzőkönyvbe, amiről csalódva hittem, hogy a háború vérzivatara már elmosta. És egy másik sorozat újabb elkorcsosodás, amit a háborús világ nyomorúságai erős-'",klánok bele a magyar nyelvbe. Fájdalmas jelenségek már azért is, mivel borzasztó áron visszakapott ősi nemzeti függetlenségünknek mégis csak az lenne a magyar kikeltből való legszebb visszatükrözése, ha mindenekelőtt a magyar nyelv tisztulna meg — amennyire csak lehet — a rátapadt idegen szennytől , visszanyerné az ő régi eredetiségeit az új gazdagodáshoz, mint az elégett mesés phönix-madár. Tudom jól, hogy ezekről a följegyzésekről nem lehet így kutyafuttában alaposabban beszámolni, érzem azt is, hogy a termékeny magyar lelkek most minden jó indítás befogadására nyitva vannak. Egy-két világos példa pedig az életben sokszor többet ér egész vizenyős könyvtárnál. Megbotránkozva szemlélem például, hogy mint terpeszkedett el az irodalmunkból már többször kilökött kusza szó az utolsó években. Előbb csak a romlott „pesti“ írók használták, mint a kuszáit szó egy értékesét, ma már a legjobb íróknál is olvasom. Pedzg ez a szó vágott farkat, vagy farkatlant jelent Kusza tyúk. Kusza kutya. A tájszótárban még furcsább kuszák is vannak, csak éppen a kuszáit szó nem kusza soha. . Ilyen a németből szükség nélkül, puszta affektákisból átszármazott kimondott (aus gesagt' szó is, gyakran a kimondottan határozójával együtt. Ma már így irjáki kimondott gazembert holott a hírhedt, eyykesadott valóságos, ismeretes (sohasem közismert) gazember az igazi magyar beszéd. Ilyen elterjedéshez jutott ma már a föltétlenül magyartalan, sőt kétértelmű Isten vele! bucsuszó is. Magyar parasztnak torkán akadna- mint a halszálka. Nekem még az Isten önnel is idegenes, uralkodó búcsúszó a régi jó népies Isten áldja (áldjon) meg helyett- különben még félszáz év előtt az Isten hozzád (és nem veled) volt az általánosabb. „Zeng feléje búcsúszó. Isten hozzád bujdosó.“ — Bizonyos idegenkedéssel hallom különben már a" köznépnél is elterjedni ezt a köszöntést: jó napot vagy jó estét. Azt hiszem, a szocialista rideg-hideg gondolkozásból nőtt ki. A föld népe, tehát az igazi magyarság sohasem használja ilyen kuszán, hanem melegebben és magyarabban igy: Adjon Isten jó napot! Vagy legalább igy: Jó napot kívánok. Hiszen végre amúgy is jó, ele tudja Isten meglátni rajta, hogy nem magyar létekből szakadt ki. És van benne valami csöpp pökhendi rosszindulat is. Én legalább így érzem. Egy csúf korábbi szókötési vásottság rohamos elterjedését is sokszor sildem az írott nyelvben. Példája: Ez a hez ment éstett (t. i. meg van festve). Ez a cikk jól írott (t. i. jól van irva). Világos, hogy itt is német szókötési mintára harapózik tovább a jelen igenév helyett a múlt idejű mellékneves igenév. Ez is az újságokból kiáradó romlás, ami még hozzá gyakran kétértelmű is. Magában véve mindez nem nagy sor, de a szokat ősben való romlások,mint már Arany János megmondta, sokkal veszedelmesebbek egyes szavak romlásánál, mivel azok a vízalatti hínár módjára ágaznak tovább. Égbekiáltó példája ennek a német gesamt másául átvett összes a régi jó minden, valamennyi, mindahány stb. helyett. Ez ma már a sésaj meghonosodott szó. (Az end?ótaramból ugyan ki van hajítva.) — Éksdetilei? az összes szó ajj egészet jelentette.