Szózat, 1923. augusztus (5. évfolyam, 172-196. szám)
1923-08-01 / 172. szám
Ma————«...... Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, József 64—16, kiadóhivatal: József 63—51 Fiókkiadóhivatal: IV, Városház-utca 10. Tel.: 77—84. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre............... 12000 kort Egy hónapra.......................... 4000 kor Egyes szám .................. 200 kor, Külföldre egy hónapra............ 8000 kor Wlenben hétköznap egyes pld. 2000 o. K Vasárnap egyes példány.... 2300 o. KV. ÉVFOLYAM 172. SZÁM SZERDA , BUDAPEST, 1923 AUGUSZTUS 1 A Nemzeti Hitelintézet ügye A Nemzeti Hitelintézet, mint a keresztény irányzat egyik legtipikusabb gazdasági alakulása, végigszenvedte mindazt a nehézséget és küzdelmet, amelyet a nemzeti keresztény irányzat mostanáig át kellett hogy szenvedjen, nagy tervekkel, nagy ambíciókat indult útnak ez az intézet, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy azoknak útjában van, akik uralkodnak a magyar pénzpiacon és a gazdasági életben és ezek az érdekkörök és hatalmi tényezők minden eszközt megmozgatnak, hogy a keresztény gazdasági előretörést és annak e fontos tényezőjét elgáncsolják. Talán lehettek tapasztalatbeli hiányok is, amelyek nehézzé tették a Nemzeti Hitelintézet útját már az első esztendőkben, de egészen bizonyos, hogy sokkal inkább oka volt küzdelmeinek és nehézségeinek az a rengeteg gáncsvetés baloldalról és az államnak is meglehetősen szűkmarkú támogatása. Nehéz lévén nagyobbrészt keresztény kisemberekből nagyobb részvény- és betéti tőkét összeszedni, természetesen az állam segítségét kellett az intézetnek igénybevennie, hogy ha nehezen is, szép és nagy terveit mégis legalább úgy ahogy megvalósíthassa. Sajnos azonban, az állam nem mindig volt kellő megértéssel a Nemzeti Hitelintézet törekvései és erőfeszítései iránt, míg végre tavaly talált a kormány egy olyan expedienst, amely úgy ahogy nyugvópontra hozta az intézet problémáját és sorsát. A Pénzintézeti Központ vette át a részvények egyharmadát és így a relatív részvénytöbbséget, amely megoldás ugyan nem keltett semmi örömet a keresztény közvéleményben és gazdasági életben, mert hiszen mindenki ismeri a Pénzintézeti Központ belső struktúráját és személyi összetételét, mégis az állammal és kormánnyal való összefüggésénél és közintézmény jellegénél fogva megnyugodott benne. A keresztény közvélemény egy más megoldásra törekedett és pedig a keresztény hitelintézetek koncentrációjára. A kormány azonban annak idején ezt a megoldást elvetette. A közvélemény békétlenkedése lassanként elcsitult abban a gondolatban, hogy hiszen a Pénzintézeti Központ végeredményben a kormánynak kezében levő szerv, tehát minden nem keresztény személyi jellege mellett is a kormány nem fogja engedni a Nemzeti Hitelintézet eredeti hivatásának és jellegének meghamisítását. Most aztán megdöbbenve vesszük a hiút, hogy a kormány a Pénzintézeti Központ kezében lévő részvényblokkot el akarja adatni egy csak most alakuló banknak, az úgynevezett Gazdabanknak. Egy nem keresztény jellegű, de közintézményszerű hitelszerv kezéből átjátszódik a relatív részvénytöbbség magánkézbe, amelyre már a kormánynak kevésbé lehet ingerenciája. És ez még magában véve nem volna baj, ha az alakulásban lévő Gazdabank garanciát nyújthatna arra, hogy itt a Nemzeti Hitelintézetnek és a keresztény gazdasági életnek érdekei meg fognak óvütni. Csakhogy a Gazdabank már egészen más vágányokon indul, mint indult annak idején . De igaz is, mit segít a csukott ablak, ha újra csak ki kell nyitni! Más kellene, valami más. Ha az utcára lennékelne! Zsongó, szabad tender az utca! Persze, a sárba. Jött haza s amint meghallotta a gyűlöletes zajongást, elesett a lépcsőn. Ki tudja, hány nap telik bele, míg járni fog. Hány szörnyű nap! Elöntötte a véres tehetetlen dühében ököllel belevágott a levegőbe. Aztán megcsendesedett és a fáradtság nyugalmával nézett körül. Ivott egy korty tejet s eltolta a csészét. Hirtelen minden idegszála, megsajdult. Harsány köhögés hasított bele a levegőbe. A lármakirály! A köhögés, mint valami bűvész jeladása, eléje rajzolta a vénasszony arcát, a sárga, összeaszott arcot, melyben mint száradó, rtt mocsarak csillámlottak a zöldes szemek. Érezte, hogy feszülten figyelni kezd. Sirhatnékja támadt. Csak figyelnie ne kellene! Kínlódva hallgatta a zajt, lehunyta a szemét és látta, mi történik. Recsegés, ütődés: most tolja ki az öregasszony a karosszéket a folyósóra. Valamit taszigáltak: már kinn van a zsámoly, a zsámolyra majd ráteszi a lábát, hogy kényelmesebben üljön. Sivitó hang szúrt be a levegőbe: — Livia, hozd ki a szemüvegemet! Most újságot olvas. De azért nem fog olvasni. Forgatja majd a lapot, minduntalan felpillant, beszól az ablakon, leszól az emeletről . . . — Mamaaa! — hallatszott a földszintről. Aha! Ez a Livia kettő. Most jön egy negyedórás eszmecsere. Megtárgyalják a piaci árakat, a tegnapi vacsorát, a holnapi ebédet, a holnaputáni kirándulást, a máramarosszigeti Nemzeti Hitelintézet és bármennyire is igyekeznek az utolsó napokban elmosni az igazságot, a valóság az, hogy ebben az alakult bankiban benne van a zsidóság keze mint mozgató erő és lehetséges, hogy benne van, valamelyik nagybanknak a keze is. Mert az a körülmény, hogy Lányi Mórt, az egyik zsidó jellegű nagybank igazgatóját állították oda az alakuló Gazdabank ügyvezetői, igazgatójául, éppen elég ok arra a gyanúra és éppen elég ok arra a magunk részéről, hogy megálljt kiáltsunk. És ha sem máilisan meg is cáfolják ezt a Lányi Mórféle tervet, azt a körülményt már nem tudják megcáfolni, hogy igenis zsidók is mozgatták aGazdabank ügyét, tehát zsidók tőkéje és zsidók munkaereje mint lényeges faktor szerepel ebben az alakulásban. Ennek a részvényátadásnak nem szabad megtörténnie, mert meghamisítása minden körülmények között annak az eredeti rendeltetésnek, amelyet alapítói és megalkotói a Nemzeti Hitelintézet elé szabtak, s bármennyire igyekeznek a Nemzeti Hitelintézet első évének munkáját bizonyos oldalról lekicsinyelni és úgy beállítani a dolgot, mintha ez az intézmény csak azóta érne valamit, amióta a Pénzintézeti Központ benne van, azt a tárgyilagos bírálónak el kell ismernie, hogy ennek az intézetnek nagyszabású, az egész országra kiterjedő pompás organizációja az első éveknek, az első munkáknak és az első erőfeszítéseknek az eredménye. Ezt a pompás szervezetet, amelyhez fogható vidéki hálózattal egyetlen egy budapesti bank sem rendelkezik, átadni egy zsidó érdekeltségrokonuk vagyoni viszonyait... Megérkezik majd Livia három, Livik négy, nagyok és kicsinyek... Egyik rész földszintre, másik emeletre ... Csuhajaja jaj! Fülére szorította a tenyerét s régig nyúlt az ágyon. Arra a régi mártírra gondolt, akit fához kötöztek s aztán nyilazni kezdték. Vad gondolatok iramodtak benne. Le kellene hajítani ezt a szörnyű vén dudát az emeletről! S már látta magát, amint végigrohan a folyósón, megkapja két kézzel a sovány, eres nyakat s a visító vénasszonyt átveti a rácson. H aztán libegve nézi az udvar körén az összelapult gombolyagot, a csönd elnémult ellenségét ... Levette kezét a füléről. Egy percre csönd volt. Behallatszott a háziasszony hangja: — Elmegyek, bezárom az ajtót. Valahonnan vidám kutyaugatás csendült. Erre a hangra boldog mosolyba enyhült az arca. Milyen édes, nyugtató ez a hang! Szerette volna biztatni a kutyát, ezt az ismeretlen jótevőt, hogy ugasson torka szakadtából. De a nyugalomnak ez a csöpp oázisa hamar elenyészett. Három köhögés harsant fel, aztán Líviái kezdett reszkető fejhangon analuulni. Föltápászkodott az ágyban. Homloka verejtékes volt. Forgatta, a fejét széveteg szemmel nézegette a szobát. Mert nem fordulhat meg ez a szoba a tengelye köz ill, mint a mesében, ahol kacsalábon forog a vár, forog! Egy fordulat kellene, semmi más. Egy fordulat és kész a boldogság. Hirtelen nagyot villámlott a szeme, s erős A bolond Irta: Takáts István kimerülten ébredt. Alig nyitotta ki szemét, máris szorongatni kezdte a félelem. Szeretett volna visszamenesülni az álomba. Álmában egy erdei tisztáson élt, kicsi kunyhóban. Néma öreg szolga viselt gondot rá. Szívében panaszosam sírt föl a honvágy, ahogy visszagondolt az álombéli ember-nem-járta erdőre. A ház, a szörnyű ház, már érte harsogó életét. A nyitott ablakon, melyet csak függöny védett, minduntalan beloccsantak az emberi lárma szennyes hullámai. Föltápászkodott és fogózkodva, szédelegve ment a mosdóhoz. Kissé rendbehozta magát és vsszatámplygott az ágyba. Az orvos azt mondta, pihennie kell. Keserűen mosolygott. Nem is sejti az orvos, mennyire kellene a pihenés. Pihenni! Ott, a drága, embertelen erdei tisztáson, ott lehetne. Csak ott lehetne. Sehol másutt ezen a világon. A háziasszonya behozta a reggelit. — Csukja be kérem az ablakot. Halálra kínoz ez az undorító zajongás. — Csak nem akarja a levegőt is elzárni magától, — felelt a háziasszony. — Levegőtlen szobában feküdni, ki látott már ilyet! Ne törődjön azzal a zajjal, ne figyeljen rá. Többen laknak ezen az emeleten. Senkit sem bánt a lárma. Kínos mosolygásra gyúródott az arca, mikor egyedülmaradt. Ne figyeljen! Mintha lehetne nem figyelni. Többen is laknak az emel eben! Hiú, azoknak van hová menekülniük.