Szózat, 1923. december (5. évfolyam, 273-295. szám)
1923-12-01 / 273. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, József 64—41, kiadóhivatal: József 63—31 Fiókkiadóhivatal: IV., Városház utca 10. Tel.: 77—74. V. ÉVFOLYAM 273. SZÁM KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE SZOMBATI Ára 500 k&rotmiMimYT ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra............................10.000 kor. Negyedévre........................... 30.060 kor. Külföldre az előfizetési ár kétszeresét számítjuk Egyes szám ára hétköznap ... 600 kor. Vasárnap 1 .. ........................ 600 kor. BUDAPEST, 1923 DECEMBER 1 Érdemes volt? Amikor a párisi és londoni távirati ügynökségek autentikus formában közlite a Népszövetség pénzügyi bizottságának jelentését a magyar kölcsön ügyében hozott határozatról s amikor ezt a kétes értékű eredményt a kormány sajtója görög, ezzel színesítve adja olvasóinak, kénytelenek vagyunk eredetileg elfoglalt, álláspontunkat ismételten leszögezni. A magunk részéről nem is tulajdonítottunk az egész kölcsöntervezetnek akkora jelentőséget, mint a kormány, amely a kölcsön gondolatát egész politikai rendszerének gerincévé tette — nem tulajdonítottunk pedig abszolút fontosságot azért, mert egy egészséges gazdasági és pénzügyi politika érvényesítésén keresztül Magyarország mindenféle külföldi pénzmanőver nélkül is elérheti a gazdasági konszolidációnak azt a szintjét, amelyre továbbfejlődéséhez szüksége van. Viszont még ennél a kölcsönnél sokkal nagyobb és jelentősebb kölcsön mellett is úgy érezzük, hogy e gazdasági rendszer nem a gazdasági konszolidáció, hanem a gazdasági anarchia felé halad. Amikor a kölcsön terve felmerült, ott kísértett bennünk az aggódás, hogy ez a pénzügyi művelet olyan politikai feltételekhez és olyan természetű ellenőrzéshez lesz kötve, amelyek teljesítése Magyarországnak a trianoni békeszerződésen messze túlmenő megbénítását és gúzsbakötését, jelentené. Itt hever előttünk a Népszövetség bizottságának jelentése a magyar kölcsön ügyéről. Megállapíthatjuk, hogy a kölcsön jelentősége a megvalósuláshoz közel eső pillanatban túlságosan lefokozódott, mert nem 600 millió aranykoronáról, hanem mindössze 250 millióról beszél, tehát még a felét sem éri el annak, amennyit reklámoztak. Ha ezt az összeget, két és fél esztendőre felosztjuk, egy esztendőre mindössze 100 millió aranykorona esik. Amikor ezt regisztráljuk, odavetjük a kérdést az ország első szakembereinek: vájjon ezt az aránylag kis összeget nem tudtuk volna-e saját erőnkből összehozni, amikor is nem kellett volna semmiféle politikai ellenértéket adni. A jelentés mellett nem mehetünk el szó nélkül, nem mehetünk pedig két momentum mellett, amelyek közül az egyik kedvező, a másik azonban erősen kedvezőtlen. Kedvező, hogy a jelentés nem szól idegen államok, illetve kormányok szavatolásáról s ezt örömmel állapítjuk meg, mert az angol távirati ügynökség szerint nem véletlenül maradt ki a bizottság határozatából, hanem mert Magyarország jó mezőgazdasági forrásaira való tekintettel, nem lesz szükség idegen államok szavatosságára. A másik motívum, hogy hiányzik a jelentésből az ellenőrzés kérdése. A jelentés nem szól semmit róla. Régebbi hírek szerint ebben a kérdésben a bizottság nem is foglalt állást, mert a probléma egyrészt a Népszövetség tanácsa, másrészt pedig a jóvátételi bizottság elé tartozik. Ez a tény p pedig a legnagyobb és legsúlyosabb aggodalmat kelti nemzeti szempontból. Aggodalmat kelt pedig, mert a Népszövetség tanácsának ülésein, amelyek a magyar kölcsönt tárgyalni fogják, a kisantant képviselői is jelen lesznek és szavazni fognak, márpedig a Népszövetség tanácsának egyhangú határozattal kell eldönteni az ügyet. Akkor, amikor a kisantant képviselői ott ülnek a tanácsban, a pénzügyi bizottság jelentése éppen nem csökkenti aggodalmainkat, megszüntetni pedig igazán nem tudja. A Reuter-ügynökség jelentése szerint a Népszövetség egy felelős főbiztost fog Magyarországba küldeni, akinek nagyban-egészben Zimmermannnéhoz hasonló jogköre lesz. Ez a személyi kérdés korántsem olyan egyszerű, hogy szó nélkül siklanánk el mellette, mert nemcsak nem közömbös, hanem rendkívül fontosnak is tartjuk, hogy ki lesz a magyar Zimmermann, akinek esetleg diktatórikus hatalma és beleszólása lesz. E személyi kérdés szinte olyan fontos, mint maga az ellenőrzésnek tárgyi szabályai. Ezeket a tényeket regisztrálván, megállapítjuk, hogy vannak momentumok, amelyek alkalmasak ugyan, hogy pesszimizmusunkat hellyel-közzel enyhítsék, de nagybanegészben semmi okunk sincs, hogy eddig való bizalmatlan álláspontunkat feladjuk. Megmaradunk tehát továbbra is a várakozás álláspontján, várjuk a fejleményeket, várjuk a jóvátétel kérdésének elintézését, mert hiszen a magyar jóvátételre vonatkozóan nincs egyetlen egy szó megemlékezés sem a hivatalos jelentésben, de a jóvátétel még mindig ott kísért az egész világsajtóban. Ha a Reuter-ügynökség jelentését összevetjük a reménységekkel, amelyeknek görögtüze ott tündöklik a kormányt támogató sajtó betűsorai mögött, éppenséggel nincs okunk semmi optimizmusra, mert hiszen a Reuter szerint a kölcsön sikere attól függ, hogy sikerül-e kielégítő megállapodásokra jutni a jóvátételt és egyéb magyar terheket illetőleg és hogy Magyarország milyen politikai magatartást fog szomszédaival szemben tanúsítani. A bizonytalanságnak és a befejezetlenségnek egész aknamezői zárják el még az utat a kölcsön megvalósulásáig. De ha megvalósul is, aligha hisszük, hogy a kormány a maga pozícióját ezzel a sikerrel véglegessé tudja tenni akkor, amikor már Ausztriában — amely pedig sokkal nagyobb kölcsönt kapott — kezdenek jelentkezni a kölcsön ellenére a gazdasági válság első tünetei. Egy szolgaiké rendelkezésre álló sajtón keresztül sikerülhet a kölcsön jelentőségét tájékozatlan rétegek felé politikailag fokozni, de gazdaságilag lehetetlen. A számok és aszámítás ereje és logikája máris kellő mértékére szállítja e kölcsön jelentőségét s amikor ezt bátrak vagyunk megállapítani, önkéntelenül felvetődik ekérdés: vájjon érdemes volt-e? Érdemes volt-e a kölcsönt erőszakoló rendszernek magától elidegeníteni azokat a nemzeti erőket, erőtényezőket és erőpontokat, amelyekre egy nemzeti politika és egy szilárd kormányzat nyugodtan ráépíthette volna a maga tartópilléreit. Érdemes volt-e ezért, szakítani egész genezisével, érdemes volt-e hajszát indítani és a politikai eszközök legbrutálisabb darabjait alkalmazni a nacionalista ellenzékkel szemben, amelynek csak az a bűne, hogy egészségesebb, jobb és a nemzet céljait, továbbá igényeit szolgáló gazdasági politikát sürget, amely gazdasági politika céltudatos alkalmazásával teljesen feleslegessé vált volna ez a kölcsön és a vele kapcsolódó külföldi kanosszajárás. A szénatolvaj (Gyermekkori emlék) írta: Jókay Lajos Éppen szénát kaszáltak a szép kis faluban, ahol áldott emlékű nagyapámék laktak. Mindenvirított, minden ragyogott. A júniusi napfény aranyos sugarai elöntötték az egész vidéket, vakító tükörré változtatták a Szekince sárga vizét, melyben üreg, korhadt fűzfák áztatták zöld üstöküket; némelyik úgy meghajlott, hogy csaknem belezuhant az Iszapos folyóba. Zengett a pacsirták éneke a mezesség fölött, a levágott széna illata szállott a meleg levegőben. Halk szisszenéssel kiáltott a fa a kasza nyomán és szaporodtak a rendek. Egyik-másik munkás megállóit. Messziről láttuk, hogyan mozog a karja kaszája élén, s eljutott fülünkig az az egyhangú, mégis, kedves beszéd, amit a kő az acéllal folytatott: csiszi-csoszi, csiszi-csoszi! Először lassan, mélyen mondja, aztán mindig sebesebben és mindig vékonyabb hangon. A Szakinee-parton, a rétünk szélén három tölgyfa állott magában. Mintta a hegyoldal sötéten zúgó erdeje száműzte volna őket ide. Nagyapámmal ezek árnyékába húzódtunk meg. Távolabb nagymamám a füzek alatt reggeliző munkásoknak beszélt valamit. Éles hangja hozzánk is áthallott. Bizonyosan haragudott; sovány karjával ■többször indulatosan csapott a levegőbe, majd 'határozottana falu felé, mutatott, ahol a halványkék,le- I veidben ott imbolygott a fehér torony képe a fák zöld lombtemgere fölött. Ugyan mit beszélhet a nagymama. Odaszaladok és ő éppen úgy szól: — Pedig tudom, ki a tolvaj. A szerencsétlen kiejtette zsebéből rá bicskáját; ott találtam meg a kazal mellett. •— Ki volt az? Jaj, a gyalázatos!'Csúnyaság! ' Sürgető kérdések, ingerült megbotránkozás hallatszottak a munkások ajkáról. Megálltak a kezek is a levegőben s a bicskák hegyén mozdulatlanul máradt a szép fehér szalonna. Mindenki örült, hogy megvan a bicskája; szinte tüntetően metszették vele az Isten áldását, a jó puha kenyeret. ■ Sütő Sándor letette a kenyeret és szótana készült. Ő vállalta föl részért a szélfaklaszálást; minden tizedik petrence az övé. — Nagytisztesemdő asszonyom, engedelemmel legyen ,mondva, amit szólok: ki legyen a tolvaj!? —■ Azt nem mondhatom meg, — szólt a nagyanyám komolyan. —Tessék megmondani, kérem a lássan, mert úgy ránk éghetik a gyanú. Mi járunk a kazal körül. — Kigyemetekre senki sem gyanakszik. — Hát aztán miért nem akarja megmondani, nagy tisztelendő asszonyom? — Azért, Sütő uram, mert olyan ember volt a tettes, akiről sohase hittem volna, hogy lopjon. Nem akarnám kluklözni a faluból. de majd gondom lesz rá, hogy megtudja, hol a bicskája. Higgjék el kígyelmetek, az az órabér sem fog többet lopni. ’ 'Elalmélkodtak ezen a beszéden. Sütő Sándor uram egybe is foglalta napszámosat véleményét .— Nem hiába okos,asszony a nagytisztelendő aszszony, mindennek tudja a módját. Jól teszi, ha nem mondja meg. Mi tenne abból a szerencsétlen emberből? A többiek helyeslőleg bólintgattak, aztán mindnyájan fölcikelődtek és munkához láttak. Suhogott a kasza, szisszent a fű. A pacsirták egyre erősebben zengtek a kék ég tengerében. A nap égetőbben sütött és a fonnyadó fü balzsamos illata elárasztotta az egész határt. Halványkék, végtelen könnyű pára lebegett a rétek fölött, a haldokló fa lelke szállt a mennyboltozat felé. S ebben az eszményi finom fátyolban messze-messze, mindenütt munkások lépegettek, kasza csillogott, mindenünnen hangzott a barátságos beszélgetés: , csiszi-csoszi, ciszi-csoszi.* Két hét múlva hordták a szénát. A második nap estéjén már csaknem mind odabenn volt. Én a kertben, a kisszéliesben halálfejű pillangót akartam fogni. ’Egyszerre beszélgetést hallok kívülről a deszkafal mellett. — Már tudja, — szólt a nagymamám, — láttam az árcért tegnap, mikor a templomkulcsot elvitte. Nagyapám sajnálkozva mondta: — Szegény ember, szegény szerencsétlen ember! He igazán, sohasem gondoltam volna, hogy ez a jámbor Kallós lopjon. — Én sem, — mond a nagymamám, — de meg is fog érte szenvedni, kezemben van a gyalázatos. — Ne bántsd szegényt. — kérlelte szigorú nagymamámat a szelidlelkű, öreg pap, — tudod, hogy nincs semmije. A tehenének lopta. — Kérjen, ha szüksége van valamire. Hiszen tavaly is kapott egy boglya sarját. Az idén is adtamn volna. Különben ,ne féltsd, nem lesz semmi bántódása. Eljöhet a késeiért, odaadom neki! Más nem tudja meg soha. — Úgy, úgy, — mondogatta jó nagyapám, —■ hisz’ ennyi büntetésre bőven rászolgált. — Lehet, hogy a fát is lopta, — szólt elmenőben a nagymamám. Nekem elállt a szívem verése. "Éles fájdalmat éreztem a mellemben. Hogyan? Hát a szelíd arcú, nyájas szavai Kallós bácsi tolvaj? A mi, harangozunk tolvaj? Hát az az ember, aki két fiához neutrég így beszélt: „Fiaim, még egy tyúktollat, egy szem búzát sem szabad elhozni a pap udvaráról, mert megvésd benneteket a jó Isten!“ — hát ez az ember lopja a szénát? Éjjel, amikor olyan sötét van, amikor a kutyák olyan rémítőn vonítnak a kertek alatt, ő csendben, óvatosan , fölkel, átmászik a szérüstkertünkbe, hangtalan léptekkel odacsúszik a megkezdett kazalhoz és lop? Le-rebukik, meg fölegyenesedik, neszel, figyel és aztán tovjobb folytatja rút munkáját?! Hát nem fél, hogy a vaksötét éjszakából erős kar nyúlik ki és torkon ragadjál Nem fél, hogy zengő, borzasztó Jtang. a ■fűiébe kiáltja:.né.lopj!.Nem fél, hogy a szénacsomóvassá válik, és lehúzza a földre, hogy reggel ott találják meg bűnének terhe alatt?... Végig borzongott rajtam a félelem hidege. Ártatlan lelkem rémüldözött arra a szörnyű gondolatra.