Szózat, 1924. június (6. évfolyam, 117-139. szám)

1924-06-01 / 117. szám

**Ír Szerkesztőség és kiadóhivatal: V, Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) telelő a. .Szerkesztőség Júzse! 63—52, Júzse! 61—46,kiadóhivatal: Júzse! 63—51 Fiúkkiadóhivatal: V., Városház­ utca 10. Tel.: 77—84. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE VI. ÉVFOLYAM 117. SZÁM VASÁRNAP A vé­ v Vasárnapi szám ára 3000 korossá ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra ..................40.000 kor. Negyedévre ......... . . 320.000 kor. Külföldre az előfizetési ár .kétszeresét számíjuk Egyes szám ára hétköznap . . . 2000 kor. Vasárnap ......................... CICCO kor. BUDAPEST, 1924 JUNIUS 1 m­mmismmmmammsmmmmmmmmmmmmm Második tatárjárás Irta: Zsilinszky Endre­ ­ :Az 1918-as "háborúvesztést a mohácsi vésszel szokás összehasonlítani, történelmi vonatkozásaiban és politikai szörnyű követ­kezményeiben. Arra a paszulásra azonban, amely a magyar nemzet és faj életerőin a háború óta, a forradalmak után és a leg­utóbbi két-három esztendőben rágódik, csak a tatárjárásban találhatnak némi­­ pár­huzamot. Ami itt szemeink előtt feketéink, az a nemzet végső elsorvasztása. •A szociális kérdés a háború utánig egész­ben véve a munkáskérdésre szorítkozot­t."Ma egyetlen borzadályos szociális seb a magyar népnek egész teste, amiből, hogy lesz-e még kigyógyulás, csak a csodák Istene­ a meg­mondhatója. _ A munkáskérdés mellé, mint annál_ még súlyosabb szociális probléma, a tisztviselő­­kérdés és az egész középosztály problémáji sorakozott. Szégyenpírként ég arcunkon és égeti a lelkiismer­et linket rokkant­jainkna­k szégyenletes állami és társadalmi elhanya­golása. Külön szociális kérdéssé mélyült, sőt éppen egyik legsúlyosabbá, a lakáskérdés." .Mű­veit fiatalságunk, a hajléktalanság és­ az er­iiség gondjaiban vergődik, legszebb éveit elemészti a kilátástalan küzdelem a jövőéig. Kórházaink és tudományos intézeteink a ma­guk külön szociális problémáinak hálójában vergődnek. S a nemzet millióival­­szemben Csak ezrek és tízezrek azok, amelyek kívü­l maradnak e mindent elnyelő egyetemes Szo­mália nyomorúság keretein. Mikor a nyomdászsztrájk idején mi faj­védők a munkásság mellé állottunk, legfő­képpen az az ösztönös meggondolás vezetett, hogy lehetetlen a nagytőkét támogatnunk, mely a maga túlnyomó részben való idegent­­égével és határtalan mohóságával legalább felerészben oka népünk tömeges e­lnyomoro­­dásának és az a másik meggondolás, hogy a munkásság helyzete javulásával egy általá­nos átértékelődési és arányosodási folyamat fog megindulni az élet minden vonalán, a t­isztviselői életnívó emelkedésében is. Rossz­hiszemű kritikusaink azzal akarták a mi ál­lásfoglalásunka­t kétes világításba helyezni, hogy a munkásságnak a békéhez viszonyítva átlag hetven százalékos bérét­ szembe állítot­ták a tisztviselők húsz-h­arminc­ százalékos fzetésével, ami valóban aránytalanság és igazságtalanság, de egészen más irányban és más természetű konzekvenciákkal, mint ahogy ellenfeleink föltüntetni igyekeztek. Mi eb­ből az aránytalanságból nem azt a követ­kezést vontuk le, hogy mivel a szellemi munka előbbre való a testinél s a szellemi munka jutalmazása ennyire elmaradt a testi mellett, tehát nyomorítsuk az előbbihez az utóbbit is, vagy ne engedjük a mostani nyo­morúságból kiemelni az egyik társadalmi ré­teget, ám vele egy­idejű­leg a másik nem emelkedhetik ki, hanem azt mondtuk ma­gunkban: hadd érjen el a munkásság meg­felelőbb életstandardot, ez­­egy hullámindí­­tás lesz, mely végig fog vonulni az egész ma­gyar társadalmon és megkezdi az egészsége­sebb jövedelem­megosz­lás kialakulását. Saj­nos, elszámítottuk­ magunkat, legalább min­den jel arra mutat, mert megfeledkeztünk a kormány békaszemitatáráról, példátlan kicsi­nyességéről, tehetségtelenségéről, tehetetlen­ségéről és cinizmusáról. A pénzügyminiszter úr nemrégiben nyi­latkozott a tiszt­viselőként ésben és kijelen­tette, hogy igyekezni fog­ már júniusban gyö­keresen megoldani a fizetések nagy problé­máját. De hozzátette, hogy konkrét számo­kat nem mondhat, mert a tisztviselők elbo­csátásának és a szanálási akciónak anyagi eredményétől függ a tisztviselőkérdés meg­oldása. Ezek a dodonai szavak és más égi és földi jelek egyaránt arra­ mutatnak, hogy az a rá­nyertükben megáll­apí­tot­t fizetésrendezés aligha fog hamarabb bekövetkezni az ősznél s aligha fogja az "ötvenszázalékos kilát­ásba helyezett békeértéket meghaladni. Az egyik keresztény reggeli újságban egy miniszteri tanácsos valóban sine ira et studio kiteregette a magyar tisztviselőkérdés számadatait, szembeállítva azokat az osztrák­­hasonló fizetésekkel. Kimutatta, hogy míg Ausztriában tízezer lakosra háromszáznegy­venhárom közszolgálati alkalmazott jut ké­­szetbe nagyobb t­izedelés után, addig Magyar­­országon ugyanannyi lakosra csak kettőszáz­­hatvanegy, tehát nem igaz az, hogy olyan, szörnyű aránytalanul nagy volna tisztvise­lőink száma. Kimutatta azt is, hogy a köz­szolgálati alkalmazottak átlagos illetményei­nek nagysága nálunk hatvanhat, Ausztriá­ban százhmszonhat aranykorona a legény embereknél,­ az átlagos családosoknál pedig nyolcvanha­t, e­letőleg százharminchárom aranykorona. De kiderül e­ számokból az is, hogy a közszolgálati illetmények a magyar államot havi 17,3 millió aranykoronával, az osztrák államot 29...1 millió aranykoronával terhelik, vagyis, míg Magyarországon egy la­kosra a közszolgálati alkalmazottak illetmé­nyeiből 2,2 aranykorona esik fejenként, addig Ausztriában 4,11 aranykorona. Ezt politika nélkül írja meg a miniszteri tanácsos, én azon­ban hozzáfűzöm politikai megjegyzéseimet is. E borzalmas összehasonlítás azt mutatja, hogy a forradalomból és a forradalmak után következő félből­se­vizmusból alig-alig ki­emelkedő s máig is az o­sztálypolitika gon­dolatával és erős ellenzéki ellensúlyával ter­helt osztrák kormányzat sokkal jobban gon­doskodott és gondoskodik a maga tisztvise­lőiről és középosztályáról, mint az a rend­szer, mely magát kereszténynek­ vallja és az értelmiség vezető szerepének illúziójában pá­­váskodik a nyilvánosság előtt. A Német­ birodalom tisztviselői fizetés­­rendezése is eléri a békeparitás nyolcvan szá­­zalékát. Csak mi kínozzuk tovább e legjobb emberanyagunkat, minden kulturális és nem­zeti ték­éi­ legönzetlenebb hordozóját, mi pusz­títjuk vagy engedjük kipusztulni ezt a nagy­­rah­­ivatott­ rétegét társadalmunknak, mely­nek vállaira az állami gépezet mozgatásának terhe nehezedik. A napokban két fővárosi uszodában vol­tam és egyszer az ünnepnapi csolnakázó Du­nát vizsgáltam át: elenyésző hányad fürdik, úszik és csolnakázik ma már az élő vizen a magyar intelligencia fiaiból, mert már arra sem telik nekik. Mellettük fölnő, megizmoso­dik és kitenyésztődik a­ zsidóság ifjúsága, mely a vagyon és jólét előnyeit élvezve ma­holnap testileg is túlszárnyalja a mi fiain­kat, kik elesenevésznek és lassan-lassan bele­lii­lanak elől­e a nagy dun­avölgyi temetőbe. Hivatalokban és műhelyekben megdöbbentő arányokban lép föl a tüdővész, a tífusz és más öldöklő betegség­ek egyre-másra szedi áldozatait közülünk. Közvetlen környezetem­ben egymásután dőlnek ki az ifjabb embe­rek, mert nem búrjaik az emésztő munkát ron­gyokban, dohos odvakban és évről-évre egyre súlyosbodó koplalás mellett. A minisztériu­mokban koravén, fáradt arcú fiatalembere­ket lát az ember, testükön az egykorú jólét és — Egy nagy sáska ment a torkomba . . . Ekkora ni... — és az öklét mutatja az öreg, pedig ökölnagyságú sáskát még Noé sem vitt be a bárkába. — Itt van! Itt van! hölgyi az öreg. A sáska csakugyan ott rugdalódzik s Gyuk­ka bá torkában. A nyaklán megfeszít­geti a ráncos öreg bőrt.­­ • — Há­t, most mit csinál­jak veled? — rikolt rá Bocz tiszttartó, amint a mozgó sásaik­at, vagy inkább a sáskamozgást látja. — Egy ki­ pálinkát! — nyöszörgi. Toppane- Gyurka csendesen.­­ _ A tiszttartó csakugyan a vén góbé kezébe adja a pá­li­nkásüveget.­ Toppanes­ pompásan áz­tatja az óriás sáskát, mely valóban lecsúszik az itallal a torkán.. — No, csakhogy lement... —- szólt meg­nyugvással a tiszttartó és el alkarja venni Top­­pan­eistól az üveget.' De 'Toppanes nem engedi: — Nete ne! Hiszen összekarcolta a torkon a bestia, hát a karcolást, le kell mosnom, egy­két korttyal! Aztán újra iszik az öreg. Lemossa pálinká­val a sánskakarcolást. A kumiikások megnyug­vással térnek a munkáihoz, hogy nagyobb baj nem esett, hogy következménye nem­ vala a riadalomnak. Az igaz­, hogy követ­kez­mén­ye nem, de folytatása igen. Toppanes Gyurka még háromszor ikivánnts meg azo­n a­ napon­­a sáskát, vagy a sáska.Top­­panes bá­torkát... de legbizonyosabban a vér­­gébe a pálinkát!... Ez irányban a rossz nyelvek gyanús­kod­­tak is az öregre. Miért választotta h­atvan­ mun­kás közül a­ sáska mindig éppen a Tojxmu­s? A Gyurka bá’ dolgai írta: Péterfy Tamás Világéletében mindig szegény vola Toppants Gyurka. Napszámos volt az apja is, ő is annak nevelkedett. .Zsellérházban lakott, mindig jó kedve volt és a gazembereskedések kifundálá­sába sohasem fáradt bele holt­anapjáig. * Egyszer megszólítja az uraság, aki nem ■vala kisebb ur, mint gróf Kálnoky, a miklós­­vári.— Hogy van Gyurka bá’? — kérdezi. — Már én jól­ initálom a méltóságát. Mert az Isten felvitte a sorsomat, amióta utól­szor találkoztam a méltóságával. . — Ah!... — csodálkozik a gróf. — Úgy.'f»iz­a! Síkját kertem van már!... No, erre a saját kertre a gróf is kiváncsi vala. Hát elsétált a Gyurka bá zselérviskójáig. Ott aztán megmutatta a vén góbé a saját kertet. Állott pedig ez a kert három­ cserép­edényből, amelyeket ugyancsak büszkén muto­gatott az öreg góbé. — Nézze csak méltósága, ez itt az alifás­­kert! — és megmutatta a cserépben sínylődő alázacsemetét. — De amit kertre tehettem Szert, hát, kívános lettem. Nem vola elég az almás, kiirt és­ még szilvást is­­szereztem, fő­képpen a szilvást szemlélje meg a méltósága. Mert az olyan, mint a méltósága Móric inasa!... A gróf nevetett a buta hasonlaton, de azért, nem értette meg a célzást. Az öreg gobe tovább magyarázta: — Méltó itat tudni, ez azért olyan­ mint a Móric inas, mert utánozza a Móric inast, így ni... Az öreg nevetséges módon mutatta Ive az inaxhajlongást, de ítészért­­ is hozzá: . . Az ablakban mindig kifelé, előre hajlik a szilvacsemetém. Én aztán megfordítottam, de a növése mindig kifelé viszi­ hozzá, hát arra hajlik. Nincs ennek a h­ajlongásnak se vége, se hossza, akár a Móric inasnál. Méltóztassék c­sak nézni. A sok hajlongástól nem ér rá, hogy felnőj­jön. ‘Törpe maradt, mint ■ a Móric inas... A gróf­ jóízűen nevetett, mert az őt kísérő Móric, a kis törpe Móric inas szinte kipukkadt mérgében, hogy­­Toppancs Gyurka így ki­figurázta. Aztán bocsánatot kér a vén góbé a mél­iás gróftól, mert elballag a tengeri törőkhöz. Dol­gozni­ is kell ám! — ha muszáj. Alig kezdet a töréshez, nagy zenebona tá­madt­­mellette. Toppancs Gyurka jajgat, kiabét mintha legalább is a lábát eltörte -. volna. A munkásnép összenő. Kiáltják a tiszttartó urat. Nagy a baj!... Bocz bácsi, az öreg tiszttartó ugyancsak sarkantyúzza a lovát. Nemsokára a baj szín­helyén van. Szegény Toppancs Gyurka , kuko­­ricaföldön hever és a lábaival az ég felé rúg szüntelen. — Talán meg is Halt már! — mondják a távolállók. — Dehogy halt! vigasztalják a közeliek—, hiszen felleget. mg. . Végre Reez bácsi megrázza a vén góbét. — No mi háj, Gyurka bá? A vén­­góbé rá­oh­­ant a tiszttartóra, azóta hörögve mondja:

Next