Szózat, 1924. június (6. évfolyam, 140-166. szám)

1924-07-01 / 140. szám

Szerkesztőség és liadóhivatal: f!„ Rózsa-utca ill. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—32, József 64—16, kiadóhivatal: József 63—51 , fófddadóhi­vatal: V., Városház-utca 10. Tel.: 77—84, VI. ÉVFOLYAM 140. SZÁM KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE KEDD­I ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra .......... 10000 kor. Negyedévre.................. .. 120.000 kor Külföldre az előfizetési ár kétszeresét számítjuk Egyes szánt ára hétköznap . .. 2000 kor. V­asárnap . ..........................­­1000 kor. BUDAPEST, 1924 JULIUS­­ ígérettel A’ tisztviselőprobléma, amely esztendő­sön keresztül egyik legégetőbb kérdésévé éleződött, ti magyar,életnek, megáldásának pillanatában vált d­jszán azzá. Azzal a ren­dezéssel,­ amellyé­ a du őst uralkodó rendszer nyugvópontra akarta juttatni, nincs megelé­gedve senki sem. Ez a rendezés két eszten­dőre stabilizálta a tisztviselői fizetést, de ezzel együtt stabilizálta a tisztviselői nyo­mort is. Ez a rendezés azt jelenti, hogy két esztendeig nem lehet hozzányúlni a fizeté­sekhez, két esztendőre állandósult a nyomor­nak és a nélkülözésnek az a mértéke, amelyet ez a fizetés jelent. A hitegetés, az ígéret, a csillog­tatási es­ztendőkön keresztül való nagyhangú lecsillapítása a tisztviselői elke­seredésnek nem fájt, mert a tisztviselői ré­teg előtt ott virlódzott a reménység, hogy ab­ban a pillanatban, amikor is a korona sta­bilizálódik és a külföldi tőke Magyarország talpraá­llítására siet, végleges megoldással mentik meg őket hosszú esztendőkön nélkü­lözésétől és nyomorúságától. Most aztán két esztendőre meghalt minden reménység, az egyetlen erő, amely éltet­te és fenntartotta őket, amely, a hosszú várakozás bojtos idejét elmúlni segítette. A miniszterelnök úr, általában az egész kormány, a közelégedetlenségre azzal az érv­vel válaszolt, hogy majd két esztendő múlva újra előveszik ezt a problémát és amikor két esztendő piultan az állami háztartás rendbe­­jön, a tisztviselők jogos igényét is ki fogják elégíteni. Amiikor ezt a kijelentést meghal­lottuk, a kültelki politikának jól ismert szó­lamvezet­ője jutott eszünkbe, amellyel lázongó kedélyeket szokás lecsillapítani olyankor, ha a csillapító tényező tisztában van azzal, hogy amit ígért, amúgy is lehetetlen. Orszá­gos politikai vonatkozásban használni ezt az eszközt a legjobb esetben is túlzott merész­ség. Az elkövetkezendő két esztendő alatt legnagyobb pesszim­izmusunk ellenére is, amellyel a külföldi kölcsön egész problémá­ját nézzük, kénytelenek vagyunk számításba venni azt a kétszázötvenmillió aranykoronát, amelyet a külföld kölcsön alakjában a ma­gyar állam rendelkezésére ad. A kormány ennek a pénzmennyiségnek birtokában mé­gis csak könnyebben operálhat, mint két esz­tendő múlva, amikor nemcsak hogy nincsen meg a kétszázötvenmillió korona, amikor nemcsak hogy nem kapu­nk, hanem adni va­gyunk kötelesek. Két esztendő múlva, vagyis az ígéret esedékességének időpontjában, ami­kor semmi segítséget nem kapunk, nagy ösz­­szegeket leszünk kénytelenek fizetni jóvá­tételre és a külföldi kölcsön törlesztésére. Hogyan akarja tehát a tisztviselői osztályt a kormány szanálni, amikor a terhek ret­tentő súlya fog az állam­ háztartásra nehe­zedni, amikor csak fizetni kell, ellenben semmi néven nevezendő segítséget nem ka­punk! Mire alapítja a kormány a két esz­tendő múlva való fizetésrendezés ígéretét, ho­lott tisztában kell hogy legyen azzal, hogy a fizetés kötelezettsége a maga egész ridegsé­gét eb be fog következni­? Nem akarunk jó­solni és nem akarunk kellemetlen próféták lenni, akik a magyar államnak ebben a vál­ságos idejében összeroppanást ígérünk, azon­ban itt lényeget szólni­­nk előtt az osztrák állam példája, amelyet már szerencsésen megtanultak: ott Ausztria gazdasági életé­ben is jelentkezett akkora mértékű és méretű depresszió a visszafizetés pillanatában, hogy nem gondolhat egy pillanatig sem hivatal­nokainak és közalkalmazottainak segítésére. Mivel nyugtatják meg a tisztviselői ré­teget aziránt, hogy nálunk — pedig Auszt­riánál jóval gyöngébb erők siettek segíté­sünkre — csak zökkenés, csak átmeneti za­var, nem pedig katasztrófa, fizetésképtelen­ség következik be? Micsoda biztosítékot tud adni a kormány, hogy két esztendő múlva a visszatérítésnek, a visszafizetésnek megindu­lásakor, amikor minden anyagi erőforrás a legnagyobb megfeszítésel fog igyekezni telje­­íteni a vállalt kötelezettséget, marad még be nem kötött és ki nem sajtolt anyagi for­rás a tisztviselői réteg legjogosabb igényei­nek teljesítésére! Minden kegyetlenség ellenére sem le­hetne a kormány ellen vonulni a kritikának ezzel az élességével akkor sem, ha arra a ri­deg álláspontra helyezkedett volna, hogy a rendezésre nem állanak keze ügyében meg­felelő erőforrások. A nincs ellen vitatkozni nem lehet. Megértünk egy­ abszolút negációt akkor, amikor megoktolt, amikor nem lehet szembeszállani a számok abszolút bizonyító erejével, megértjük, mert nem csillogtat semmiféle reménységet, nem bont új illúzió­kat a szegény közalkalmazottak szemébe, így azonban, amikor a kormány tisztában van a két esztendő múlva bekövetkező ret­tentő súlyos helyzettel, nem tudunk más megjelölést használni erre a módszerre, mint: kültelki fogás. Az emberi élet sokkal fonto­sabb valami, semhogy tudatosan vagy köny­­nyelműségből ígéretekkel csalogassák, játsz­­szanak vele és nem mondják meg komolyan, hogyan és miképpen. A legnagyobb mértékű lelkiismeretlenségnek tartjuk ezt a metodi­kát, amely végül is demoralizáláshoz fogja juttatni azt a réteget, amely a maga mun­kájával, de magánéletével is, a magyar ál­lami élet egyik legnagyobb támasztékát je­lenti. Hogy a tisztviselőkérdés fölvetődött és permanenssé vált, a kormányrendszer kény­telen volt hozzányúlni e nagy kérdéshez. Természetszerűen azokhoz a forrásokhoz is hozzá kellett nyúlnia, amelyekből a jogos igények fedezetét remélni kellett. Ez a for­rás a legkevésbé kitermelt jövedelemhajtó talajból fakadt, még­pedig a jövedelmi adó talajából. A jövedelmi adónak aranypari­tásra való áthangolása valósággal meglepe­tést hozott, bizonyos jövedelmi többletet amelyet a kormány sietett volt,a maga pénz­ügyi politikájának igazolására gyorsan fel­használni. Ehelyett a politikai blöff helyett a nem várt jövedelemtöbbletből, amelyet kellő adminisztrációval és az adóé­rveknél megfelelő alkalmazásával még fokozni is le­het, könnyen adódott volna fedezet a tiszt­viselők jogos igényének kielégítésére. Ahogy ebben az esztendőben, úgy a­ jövőben is egy bizonyos többletig föl lehetett volna nem erőszakolni, csak emelni a jövedelmi adókat amelyeknek forrásai évtizedeken keresztül el voltak hanyagolva s ez az adótöbblet reá­lisan beállítva, minden körülmények között sokkal jobban megnyugtatta volna immáron a nyomor stabilizációjának nyűge alatt szen­vedő tisztviselői réteget, mint az az igéret amelyet semmi körülmények között nem fog beváltani tudni. A magyar szellem diadala A Nemzeti Színház 1923—1924-es évadjának teljesítménye A Némától Színház ma este a szezon egyik legnagyobb sikerével, a Süt a nap előadásával bezárta kapuit. Az a Nemzeti Színház, amely mindenha a nemes hagyományok őrzője, a klasszikus színpadi művészet letéteményese volt. Ez igen sokáig csupán erkölcsiekben hozta meg világát, de ma már anyagiakban is meg­érlelte gazdag gyümölcsét. Amikor a színházi konjunktúra kedvezőtlen voltát valamennyi színház egyformán kellemetlenül érzi, a Nem­zeti Színház előadásait telt házak nézik végig. Azt a­ közel százados szikrhá­zat, amely valamikor a legkonzervatí­abb színház gya­nánt szerepelt, ma legfiatalabb, legmodernebb műintézetünknek ismeri el Mindenki és méltán, mert a legjobb művészekkel a legtökéletesebb előadásokat nyújtja. Pedig az ország első szín­háza lényegében nem változott meg. A nép­szerűség és pénztári siker érdekében nem tett engedményeket a művészet rovására és nem fokozta le a színvonalat, hanem a közönség szé­lesebb rétegeit emelte föl a maga szintjére. S a teljesített művészi munka­­színvonala nem in­gadozott, egyenletes maradt egész éven át. Amilyen lendülettel indult neki a színházi év elején, ugyanabban a munkafeszültségben tar­tott ki az utolsó napig. Hivatásához híven, a Nemzeti Színház a klasszikus darabokat klasszikus előadásban szó­laltatta meg, de sohasem a magyar szimafiiro­dalom rovására. Sőt. Ez évad meglepő bizony­sága annak, hogy a magyar szellem alkotásá­val is lehet nagy sikereket elérj­i, sőt ma csakis azzal lehet. Mint később részletezni fogjuk, a magyar darabok nemcsak számbelileg múlják fölül a külföldieket, hanem értékben sem ma­radnak mögöttük. A Nemzeti Színház páratlan eredményein felbuzdulva, a magánszínházak is magyar levegőjű, a magyar életet tükröző da­rabokkal kísérleteztek, de kísérletüket nem min­dig követte siker. Mert nem elegendő a ma­gyar színmű, ahhoz olyan évtizedes külső és belső, stílusbeli és lelki hagyományok kellenek, amilyenek csak a Nemzeti Színház művészeit fűtik. Innen van az, hogy azok, akik nemcsak az anyagiak, hanem a megtiszteltetés kedvéért szegődnek az ország színházához s onnan őket a legkáprázatosabb aranyhegyek ígérgetése sem tudja eltántorítani: valósággal egy csa­láddá forrnak össze s olyan együttest alkotnak, amely mindig­ egységes, szabatos és összevágó játékot és teljes illúziója hatást nyújt, akár magyar, akár klasszikus, akár modern színpadi alkotás interpretálásáról legyen szó. E ennek a családnak a léte, ennek az együttesnek a lelke, ennek a finom és érzékeny — mert művész lel­ke­­iből összetett — gépezet­nek mérnöke dr. Hevesi Sándor, a művészlelkű igazgató, a tudós rendező, a jószivü és megértő főnök. Vannak nagyszabású tervei s azokat meg is tudja oldani. Van éles szeme, amellyel minden értéket fölfedez s minden erőt­, h­­a a helyre állít, ahol legtöbbet produkál, 1* job­ban megfelel és csakis ő felel meg reg.ia.hau. Többször láttuk az év folyamán, hogy olyano­kat, akik hónapokig szóhoz sem jutottak, vagy fiaik jelentéktelen szerepekben, egyszerre olyan helyre állított, ahol képességük dúsan kitelje­sedett. Bámulatos érzéke van a művészi hatá­sok maradék nélküli ki­hozásához, fokozásá­hoz rá-a rendtelkenésére róla eszközökkel a te­hető legtökéletesebbet nyújtja. Rendezés­bee ■olyau újításokat hozott, hogy annak nyoma, többi szi hárainkon is meglátszik. Vannak­ ugyan neki is gáncsolók, de ez — hisszük — haj­szálnyira sean térülheti el attól az iránytól amelyet célul maga elé tűzött.­­ A tavalyi színházi év a nagysikerű Sha­kespeare-cikl­ussal zárult és az iránta meg­nyilvánult érdeklődés arra bívta a színház ve­zetőségét, hogy azt ebben az évadban megis­mételje. Azonban az egyszeri megis imétlés nem vált elegendővé, mert oly nagy volt a láz hogy még kétszer kellett a sorozatot kitűzni ,tehát eb­ben az évadban összesen három rahake­speare-ciklus volt. Az első ciklus október 1-tő 31.-ig, a második november 19-től decembe 19-ig s a harmadik január 17-től március 3-ig tartott. A három cikluson, melyekre az összes­jegyek elővételben keltek el, a következő tizen­négy darab került színre: Szentivánéji álom Hamlet, Vízke­reszt, III. Rikárd, Sok hűhó sem­miért, Julius Caesar, Antonius és Kleopatra, 2 vihar, Tévedések játéka, IV. Henrik, Romeo , Julia, Velencei kalmár, Lear király, Makrati­cos hölgy. A ciklus sikere nemcsak a közönsé­get, az irodalmi köröket, és a hazai sajtót, ha­nem még a műveit külföld sajtóját is foglal­koztatta. Az idei szezon végén a klasszikus ciklu vonzott közönséget a Nemzeti Színházba­n a ciklus során, mely június 10-től 29-ig tartott magyar és külföldi klasszikusok vegyesen sze­repeltek. A ciklusban, mely hét estére szólt,myall dráma került színre s mindeniket két egymás követő estén, tehát, kétszer adták elő. A szini hozott klasszikusok a következők: Bánk bn (Kagna József), A salamancai varázsló: (Cet

Next