Szózat, 1924. június (6. évfolyam, 140-166. szám)
1924-07-01 / 140. szám
Szerkesztőség és liadóhivatal: f!„ Rózsa-utca ill. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—32, József 64—16, kiadóhivatal: József 63—51 , fófddadóhivatal: V., Városház-utca 10. Tel.: 77—84, VI. ÉVFOLYAM 140. SZÁM KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE KEDDI ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra .......... 10000 kor. Negyedévre.................. .. 120.000 kor Külföldre az előfizetési ár kétszeresét számítjuk Egyes szánt ára hétköznap . .. 2000 kor. Vasárnap . ..........................1000 kor. BUDAPEST, 1924 JULIUS ígérettel A’ tisztviselőprobléma, amely esztendősön keresztül egyik legégetőbb kérdésévé éleződött, ti magyar,életnek, megáldásának pillanatában vált djszán azzá. Azzal a rendezéssel, amellyé a du őst uralkodó rendszer nyugvópontra akarta juttatni, nincs megelégedve senki sem. Ez a rendezés két esztendőre stabilizálta a tisztviselői fizetést, de ezzel együtt stabilizálta a tisztviselői nyomort is. Ez a rendezés azt jelenti, hogy két esztendeig nem lehet hozzányúlni a fizetésekhez, két esztendőre állandósult a nyomornak és a nélkülözésnek az a mértéke, amelyet ez a fizetés jelent. A hitegetés, az ígéret, a csillogtatási esztendőkön keresztül való nagyhangú lecsillapítása a tisztviselői elkeseredésnek nem fájt, mert a tisztviselői réteg előtt ott virlódzott a reménység, hogy abban a pillanatban, amikor is a korona stabilizálódik és a külföldi tőke Magyarország talpraállítására siet, végleges megoldással mentik meg őket hosszú esztendőkön nélkülözésétől és nyomorúságától. Most aztán két esztendőre meghalt minden reménység, az egyetlen erő, amely éltette és fenntartotta őket, amely, a hosszú várakozás bojtos idejét elmúlni segítette. A miniszterelnök úr, általában az egész kormány, a közelégedetlenségre azzal az érvvel válaszolt, hogy majd két esztendő múlva újra előveszik ezt a problémát és amikor két esztendő piultan az állami háztartás rendbejön, a tisztviselők jogos igényét is ki fogják elégíteni. Amiikor ezt a kijelentést meghallottuk, a kültelki politikának jól ismert szólamvezetője jutott eszünkbe, amellyel lázongó kedélyeket szokás lecsillapítani olyankor, ha a csillapító tényező tisztában van azzal, hogy amit ígért, amúgy is lehetetlen. Országos politikai vonatkozásban használni ezt az eszközt a legjobb esetben is túlzott merészség. Az elkövetkezendő két esztendő alatt legnagyobb pesszimizmusunk ellenére is, amellyel a külföldi kölcsön egész problémáját nézzük, kénytelenek vagyunk számításba venni azt a kétszázötvenmillió aranykoronát, amelyet a külföld kölcsön alakjában a magyar állam rendelkezésére ad. A kormány ennek a pénzmennyiségnek birtokában mégis csak könnyebben operálhat, mint két esztendő múlva, amikor nemcsak hogy nincsen meg a kétszázötvenmillió korona, amikor nemcsak hogy nem kapunk, hanem adni vagyunk kötelesek. Két esztendő múlva, vagyis az ígéret esedékességének időpontjában, amikor semmi segítséget nem kapunk, nagy öszszegeket leszünk kénytelenek fizetni jóvátételre és a külföldi kölcsön törlesztésére. Hogyan akarja tehát a tisztviselői osztályt a kormány szanálni, amikor a terhek rettentő súlya fog az állam háztartásra nehezedni, amikor csak fizetni kell, ellenben semmi néven nevezendő segítséget nem kapunk! Mire alapítja a kormány a két esztendő múlva való fizetésrendezés ígéretét, holott tisztában kell hogy legyen azzal, hogy a fizetés kötelezettsége a maga egész ridegségét eb be fog következni? Nem akarunk jósolni és nem akarunk kellemetlen próféták lenni, akik a magyar államnak ebben a válságos idejében összeroppanást ígérünk, azonban itt lényeget szólnink előtt az osztrák állam példája, amelyet már szerencsésen megtanultak: ott Ausztria gazdasági életében is jelentkezett akkora mértékű és méretű depresszió a visszafizetés pillanatában, hogy nem gondolhat egy pillanatig sem hivatalnokainak és közalkalmazottainak segítésére. Mivel nyugtatják meg a tisztviselői réteget aziránt, hogy nálunk — pedig Ausztriánál jóval gyöngébb erők siettek segítésünkre — csak zökkenés, csak átmeneti zavar, nem pedig katasztrófa, fizetésképtelenség következik be? Micsoda biztosítékot tud adni a kormány, hogy két esztendő múlva a visszatérítésnek, a visszafizetésnek megindulásakor, amikor minden anyagi erőforrás a legnagyobb megfeszítésel fog igyekezni teljeíteni a vállalt kötelezettséget, marad még be nem kötött és ki nem sajtolt anyagi forrás a tisztviselői réteg legjogosabb igényeinek teljesítésére! Minden kegyetlenség ellenére sem lehetne a kormány ellen vonulni a kritikának ezzel az élességével akkor sem, ha arra a rideg álláspontra helyezkedett volna, hogy a rendezésre nem állanak keze ügyében megfelelő erőforrások. A nincs ellen vitatkozni nem lehet. Megértünk egy abszolút negációt akkor, amikor megoktolt, amikor nem lehet szembeszállani a számok abszolút bizonyító erejével, megértjük, mert nem csillogtat semmiféle reménységet, nem bont új illúziókat a szegény közalkalmazottak szemébe, így azonban, amikor a kormány tisztában van a két esztendő múlva bekövetkező rettentő súlyos helyzettel, nem tudunk más megjelölést használni erre a módszerre, mint: kültelki fogás. Az emberi élet sokkal fontosabb valami, semhogy tudatosan vagy könynyelműségből ígéretekkel csalogassák, játszszanak vele és nem mondják meg komolyan, hogyan és miképpen. A legnagyobb mértékű lelkiismeretlenségnek tartjuk ezt a metodikát, amely végül is demoralizáláshoz fogja juttatni azt a réteget, amely a maga munkájával, de magánéletével is, a magyar állami élet egyik legnagyobb támasztékát jelenti. Hogy a tisztviselőkérdés fölvetődött és permanenssé vált, a kormányrendszer kénytelen volt hozzányúlni e nagy kérdéshez. Természetszerűen azokhoz a forrásokhoz is hozzá kellett nyúlnia, amelyekből a jogos igények fedezetét remélni kellett. Ez a forrás a legkevésbé kitermelt jövedelemhajtó talajból fakadt, mégpedig a jövedelmi adó talajából. A jövedelmi adónak aranyparitásra való áthangolása valósággal meglepetést hozott, bizonyos jövedelmi többletet amelyet a kormány sietett volt,a maga pénzügyi politikájának igazolására gyorsan felhasználni. Ehelyett a politikai blöff helyett a nem várt jövedelemtöbbletből, amelyet kellő adminisztrációval és az adóérveknél megfelelő alkalmazásával még fokozni is lehet, könnyen adódott volna fedezet a tisztviselők jogos igényének kielégítésére. Ahogy ebben az esztendőben, úgy a jövőben is egy bizonyos többletig föl lehetett volna nem erőszakolni, csak emelni a jövedelmi adókat amelyeknek forrásai évtizedeken keresztül el voltak hanyagolva s ez az adótöbblet reálisan beállítva, minden körülmények között sokkal jobban megnyugtatta volna immáron a nyomor stabilizációjának nyűge alatt szenvedő tisztviselői réteget, mint az az igéret amelyet semmi körülmények között nem fog beváltani tudni. A magyar szellem diadala A Nemzeti Színház 1923—1924-es évadjának teljesítménye A Némától Színház ma este a szezon egyik legnagyobb sikerével, a Süt a nap előadásával bezárta kapuit. Az a Nemzeti Színház, amely mindenha a nemes hagyományok őrzője, a klasszikus színpadi művészet letéteményese volt. Ez igen sokáig csupán erkölcsiekben hozta meg világát, de ma már anyagiakban is megérlelte gazdag gyümölcsét. Amikor a színházi konjunktúra kedvezőtlen voltát valamennyi színház egyformán kellemetlenül érzi, a Nemzeti Színház előadásait telt házak nézik végig. Azt a közel százados szikrházat, amely valamikor a legkonzervatíabb színház gyanánt szerepelt, ma legfiatalabb, legmodernebb műintézetünknek ismeri el Mindenki és méltán, mert a legjobb művészekkel a legtökéletesebb előadásokat nyújtja. Pedig az ország első színháza lényegében nem változott meg. A népszerűség és pénztári siker érdekében nem tett engedményeket a művészet rovására és nem fokozta le a színvonalat, hanem a közönség szélesebb rétegeit emelte föl a maga szintjére. S a teljesített művészi munkaszínvonala nem ingadozott, egyenletes maradt egész éven át. Amilyen lendülettel indult neki a színházi év elején, ugyanabban a munkafeszültségben tartott ki az utolsó napig. Hivatásához híven, a Nemzeti Színház a klasszikus darabokat klasszikus előadásban szólaltatta meg, de sohasem a magyar szimafiirodalom rovására. Sőt. Ez évad meglepő bizonysága annak, hogy a magyar szellem alkotásával is lehet nagy sikereket elérji, sőt ma csakis azzal lehet. Mint később részletezni fogjuk, a magyar darabok nemcsak számbelileg múlják fölül a külföldieket, hanem értékben sem maradnak mögöttük. A Nemzeti Színház páratlan eredményein felbuzdulva, a magánszínházak is magyar levegőjű, a magyar életet tükröző darabokkal kísérleteztek, de kísérletüket nem mindig követte siker. Mert nem elegendő a magyar színmű, ahhoz olyan évtizedes külső és belső, stílusbeli és lelki hagyományok kellenek, amilyenek csak a Nemzeti Színház művészeit fűtik. Innen van az, hogy azok, akik nemcsak az anyagiak, hanem a megtiszteltetés kedvéért szegődnek az ország színházához s onnan őket a legkáprázatosabb aranyhegyek ígérgetése sem tudja eltántorítani: valósággal egy családdá forrnak össze s olyan együttest alkotnak, amely mindig egységes, szabatos és összevágó játékot és teljes illúziója hatást nyújt, akár magyar, akár klasszikus, akár modern színpadi alkotás interpretálásáról legyen szó. E ennek a családnak a léte, ennek az együttesnek a lelke, ennek a finom és érzékeny — mert művész lelkeiből összetett — gépezetnek mérnöke dr. Hevesi Sándor, a művészlelkű igazgató, a tudós rendező, a jószivü és megértő főnök. Vannak nagyszabású tervei s azokat meg is tudja oldani. Van éles szeme, amellyel minden értéket fölfedez s minden erőt, ha a helyre állít, ahol legtöbbet produkál, 1* jobban megfelel és csakis ő felel meg reg.ia.hau. Többször láttuk az év folyamán, hogy olyanokat, akik hónapokig szóhoz sem jutottak, vagy fiaik jelentéktelen szerepekben, egyszerre olyan helyre állított, ahol képességük dúsan kiteljesedett. Bámulatos érzéke van a művészi hatások maradék nélküli kihozásához, fokozásához rá-a rendtelkenésére róla eszközökkel a tehető legtökéletesebbet nyújtja. Rendezésbee ■olyau újításokat hozott, hogy annak nyoma, többi szi hárainkon is meglátszik. Vannak ugyan neki is gáncsolók, de ez — hisszük — hajszálnyira sean térülheti el attól az iránytól amelyet célul maga elé tűzött. A tavalyi színházi év a nagysikerű Shakespeare-ciklussal zárult és az iránta megnyilvánult érdeklődés arra bívta a színház vezetőségét, hogy azt ebben az évadban megismételje. Azonban az egyszeri megis imétlés nem vált elegendővé, mert oly nagy volt a láz hogy még kétszer kellett a sorozatot kitűzni ,tehát ebben az évadban összesen három rahakespeare-ciklus volt. Az első ciklus október 1-tő 31.-ig, a második november 19-től decembe 19-ig s a harmadik január 17-től március 3-ig tartott. A három cikluson, melyekre az összesjegyek elővételben keltek el, a következő tizennégy darab került színre: Szentivánéji álom Hamlet, Vízkereszt, III. Rikárd, Sok hűhó semmiért, Julius Caesar, Antonius és Kleopatra, 2 vihar, Tévedések játéka, IV. Henrik, Romeo , Julia, Velencei kalmár, Lear király, Makraticos hölgy. A ciklus sikere nemcsak a közönséget, az irodalmi köröket, és a hazai sajtót, hanem még a műveit külföld sajtóját is foglalkoztatta. Az idei szezon végén a klasszikus ciklu vonzott közönséget a Nemzeti Színházban a ciklus során, mely június 10-től 29-ig tartott magyar és külföldi klasszikusok vegyesen szerepeltek. A ciklusban, mely hét estére szólt,myall dráma került színre s mindeniket két egymás követő estén, tehát, kétszer adták elő. A szini hozott klasszikusok a következők: Bánk bn (Kagna József), A salamancai varázsló: (Cet