Szózat, 1924. augusztus (6. évfolyam, 167-191. szám)

1924-08-01 / 167. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vl. Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, József 64—46, kiadóhivatal: József 65—51 Fiókkiadóhivatal: V„ Városház-utca 10. Tel.: 77—84. VI. ÉVFOLYAM 167. SZÁM KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE PÉNTEK­I ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra................. 40.000 kor. Negyedévre.................... .. 120.000 kor Külföldre az előfizetési ár kétszeresét számítjuk Egyes szám ára hétköznap : 2000 kor Vasárnap ................ 3000 kor. BUDAPEST, 1924 AUGUSZTUS 1 Emigráns paraziták és a magyar sajtó­ ­A magyar közélet sajátságos aberrációi között egyike a legérdekesebbeknek az a je­lenség, hogy mennél teljesebbé vált az úgy­nevezett jogrend és mennél tökéletesebb a konszolidáció, annál több selejtes alak, a bol­­sevizmusnak és a forradalomnak annál több szereplője kapcsolódik vissza a magyar életbe. Amíg az úgynevezett „fehérterror“­­időket éltük, egyetlenegy szemétalak sem mert részt kérni magának — nehény kivé­tellel — a magyar nyilvánosságból, a forra­dalom szitei, kiszolgálói és élvezői, a bolse­­vizmus lelki hóhérlegényei, akik tollal és szellemi terrorral szolgálták a kommünt, jobbnak látták külföldre menekülni, ahol le­­irhatatlan kárt tettek a magyarság tisztes­séges körében s a magyar állapotokról raj­zolt rémképeikkel sokszor egészséges külpoli­tikai lépéseinkben gáncsoltak el. A szemétemigrációt az egész magyar ke­resztény közvélemény hazaárulóna­­ tartotta s nem volt ember, aki lehetségesnek tartotta volna, hogy közülök egyetlenegy is haza te­hesse a lábát. Csak a zsidóság egyeteme és keresztény szerkesztőségekben elhelyezkedett s kereszténységük miatt kegyelmet élvező cinkosaik dolgoztak titokban, hogy a köz­vélemény átformálódjon s a kormánynak ne okozzon nehézséget, amikor megérettnek ta­lálja az emigráció visszamentését. Ez az idő­pont most, a szanálás percében következett el. A zsidó sajtó céltudatosan mentegette a határon túlra szorult szemétnép szereplését, a keresztény sajtóban elbújtatott cinkosok hallgatása nem engedte felülkerekedni az egész nemzet tiltakozását, a patkányhad odakinn lemérsékelte hangját, hogy haza­­cihelődhessen s beilleszkedve a szanált és el­­trianonizált közviszonyokba, ott folytassa, ahol 1918 október utolsó napján abbahagyta s egy uj forradalom fejlődését készítse, egyengesse, támogassa. Különösen a sajtó van kitéve a patkány­had­ visszacsödülésének. A magyar nyelvű sajtóban uj irányok kezdenek kibontakozni, amelyeknek vezérszólama a beletörődés, a trianoni belenyugvás, a szanálás politikájá­nak kiszolgálása, a nacionalizmus megfoj­tása, a magyarság és zsidóság között való ellentét elsikkasztó®k, a zsidó nemzetiségnek defenzívából offenzívába való lendítése. Ezekkel az irányokkal harcban állunk már több mint egy esztendeje. Ezek a tendenciák a politikai élet harci területén bontakoznak elénk, de ezeken kívül kénytelenek vagyunk a gazdasági életben s a gazdasági életet ki­szolgáló szaksajtóban is bizonyos új tenden­ciák jelentkezését észrevenni, amelyek a tőzs­déről kiszorulófélben lévő parazitizmust gaz­dasági szaksajtó-parazitizmussá akarják transzformálni. E parazitizmusnak van egy­két kimagasló képviselője is, akik a börzén éppen úgy, mint a gazdaságpolitikai szak­sajtóban, sőt a napi sajtóban is tanúságot tettek elszántságukról, ötletességükről és ter­rorra való készségükről. Végeredményben méreteikben és képességeikben nagyobbra sikeredett árbirlapírók, akik beleviszik had­műveleteikbe a revolverzsurnalizálás min­den eszközét és egész erkölcsét s állandó vámszedői lesznek a gazdasági életnek. A könnyű zsebelés és haszon konjunk­túrájának elmúltával ez a mindenre kész réteg a sajtóra veti magát. Senkire sem kö­zömbös, hogy a gazdasági élet miféle lapok hatása, sőt irányítása alá kerül. Legkevésbé nézheti közömbösen a magyar kormány, amelynek megvannak az eszközei e sajtó­­parazitizmus letörésére és lehetetlenné téte­lére akkor, amikor a közgazdasági élet ki­szolgálására született szaklapok egymás után szűnnek meg és tűnnek el a nyilvánosság elől. E megjegyzéseinket egy aggasztó szán­dék teszi aktuálissá. A budapesti bankkörök nem kis aggodalommal beszélik, hogy Bé­­kessy-Friedmann Imre, a legerőszakosabb és leglelkiiséneretlenebb álhírlapíró, a kom­munista kormányzat „Munka“ című­ hivata­los kőnyomatos­ újságjának szerkesztője, bécsi menekül­tségét megszüntetve, hazajön Buda­pestre és itt fuzionálva két-három közgazda­­sági hetilappal, új hetilapot vagy gazdasági napilapot indít. Ha ez a szándék valóra vá­lik,­­ a budapesti gazdasági élet állandó ter­rorja alá kerül a legerőszakosabb és leges­— Ohó, érdekes eset! — vélték az urak egy­értelműen s nekikészülődtek, hogy meghallgas­sák. A prépost még a pápaszemét is megtörölte. A pszichológus azonban fölöttébb komolyan nézett körül, aztán lassan, megfontoltan be­szélni kezdett. — Ez a legsajátságosabb lélek, aki valaha is utamba került . . . Tudjátok, hogy mindig igye­keztem nyitva tartani a­ szememet, mert mi sem tanulságosabb, mint a rendellenességek . . . — Hm, hm! — köhécselt célzatosan a pap. — Jó, jó, — mondta kizökkentve rendes ke­rékvágásából a pszichológus, aki ezúttal — szo­kása ellenére — elfogódottnak látszott, — nem akarlak untatni, de valahogy muszáj . . . bele­jönni . . . ebbe az­ elbeszélésbe . . . Az urak figyelme meghatványozódott. A prépost elnézést kérően kulcsolta mellére gyű­rűs ujjait. — Ismerem legalább tiz év óta, —■ vágott neki a házigazda. — Igenis, tiz éve ... és azóta megszakítás nélkül figyelem . . . Engem ugyanis az első perctől kezdve nyugtalanított, .­­. . hogy ne mondjam, izgatott . . . mert azt vettem észre, hogy egy lehetetlen pszichológiai feladatot igyekszik megoldani ... Át próbálja festeni a lelkét... ami bizonyára vakmerő vállalkozás . . . — Sokáig nem tudtam a törekvés célját és indítékait, de azt láttam, hogy lihegve, köröm­­szakadtig dolgozik . . . Mint a hangya, amely tízszer lezuhan s tizenegyedszer ismét felkúszik arra az almacsutkára, amelyen keresnivalója van . . — Borzalmas erőfeszítéseket tett. . . Azt hiszem, testi fájdalmakat is okozott magának azzal a szándékával, hogy megszabaduljon sa­szántabb zsidó álhírlapírónak, akit még a pesti zsidó újságíró társadalom is kivetett magából, aki hadinyereségeken kezdve, a kommunizmus kiszolgálásán keresztül Bécs város közgazdasági életének legveszedelme­sebb parazitájává lett s esztendőkig rettegés­ben tartotta az ottani bankvilágot. Mindenre elszánt, veszedelmes zsidó kalandor, akiben megvan a börzei vigéc szimata, az álhirlap­­iró szemérmetlensége, a pesti gettócsőcselék erkölcsi hitványsága. Most is lapot szerkeszt Bécsben Die Stunde finnen, amely újság, el­tekintve nemzetünk gyalázásától, a Kor­mányzó úr ellen is a rágalmak egész soro­zatát közölte, de csodálatosképen mégsem tiltották ki Magyarországról. Békessy-Friedmann Imrét, az ipszifono­­sított zsidó kalandort itt lapuló elvbarátai figyelmeztethetnék, hogy még nem hullottak feledésbe a „Munka“ című gyalázatkőnyo­­matosnál viselt dolgai, még emlékszünk a tanácskormány érdekében kifejtett terror­jára, ismerjük bécsi pőrét, amikor a bécsi sajtó egyik legtiszteletreméltóbb egyénisége álhirlapírónak és hazug fráternek nevezte. Emlékszünk, hogy a per során büszkén je­lentette ki, hogy emigráns, akit a magyar fehérterror üldözött ki Magyarország­ból s végül, hogy osztrák nő gyermeke, aki osztrák állampolgár. Kérdezzük — nem öt —, hanem a tisz­tességes emberek összességét: mi szüksége van a magyar zsurnalisztikának erre a sze­métemberre és elvbarátaira? Ki érzi hiá­nyát, ki nélkülözi, eltekintve néhány hasonló szellemű és erkölcsű elvbarátjától, akikkel a „Munka“ szerkesztését végeztette. És végül kérdezzük a kormányt, hogy akkor, amikor keresztény publicistáknak, az önzetlen ke­resztény harc munkásainak megtagad min­den lapindításra vonatkozó engedélyt, mi­csoda jogcímen jut egy ilyen nemzetgyalázó zsidó szélhámos lapengedélyhez, nyilvános­sághoz­ és irányító hatalomhoz. Szeretnénk hinni, hogy a kormány sajtó­politikája sem vállalja ezt az alakot, mert hiszen végül is a kormánynak sem lehet kö­zömbös, hogy újságírás és­­ujságalapítás cí­mén mi történik ebben a szerencsé­tlen agyon­­­szanált, eltk­anonizált országban, Hát énjétől s föltornássza magát egy magasabb­­rendü élet polcára . . . Olykor-olykor réveteg fények gyulladtak szemében, a homloka elvi­selt, roskatag falnak tetszett, amelyen idő előtt kiütköztek a megoldhatatlan gondok láncvona­­­lai. Mondhatom, voltak időszakok, amikor m­ár­­már őrültnek tartottam . . . S ma? Ma az a nézetem, hogy ő a világ legboldogabb embere... — Csodálkoztok? — fordult barátaihoz s izgatottságában egész felhőgomolyagot szitt szivarja füstjéből. Azt hiszem, van jogotok csodálkozni, mert hallottátok-e már vagy egy­szer, hogy valaki beleszeressen egy másik em­bernek a . . . múltjába? Mert az én emberem­nek ez a titka! — Igeis, ez az ő titka, — erősítette, amikor, ■látta társam­ a kétkedés jeleit, — s ez könnyen érthető. Benne voltak képességek . . . ő fölis­merte, hogy az, amije van, kevés ahhoz, amire vágyik, hozzászerzett hát a sajátjához­ annyit, amennyi kellett. Kisajátított magának egy ide­gen területet, hódító lett, szerző s ez ugyan fá­radtságos, bár gyümölcsös mesterség . . . — Nangy,szabású ember, akármit gondolja­tok magatokban, ... én állítom . . . Persze, ahogy mondani szokás, szív kell az ilyesmihez... kiszedni, kiszívni másból azt, ami értékes . . . S azután feldolgozni, a magunkévá tenni, úgy, hogy a régi lelkiségünk lehetőleg ugyanakkor elpárologjon . . . Ha erre gondolok, sokszor az jut eszembe, hogy igaz a vampír-rege ... a vér­rel táplálkozás dajkameséje . . . Az én emberem is valahogyan fölitta magába a más lelkét és i­ más lett . . . — A más lelkét? — szólt közbe elsősorban a prépost. —■ De kiét? — A feleségnét, — sietett a válasszal a kér­dezett — Akkor nősült, amikor megismertem. A múlt írta: Telegdy Jenő Öten ültek a tágas, kényelmes pipázóban: A házigazda és barátai. A szokásos heti vita folyt közöttük, amely­ben csak négyen vettek részt. A leghevesebben mindenesetre a pápaszemes prépost, aki üvege mögül állandóan a vele szemközt ülő, hallgatag ötödiket figyelte, egy sovány, szőke urat, akit a vendégek egyike sem ismert s akiben a pré­post ennek következtében végre egy szövetsé­gest sejthetett. — Gazság, gazság — ismételgette a vita hevé­ben nekipi­rultan. — Isten ellen való vétek volna, valamit, ami természettől piros, kékre festeni... Várakozólag nézett a szőke árra, aki azon­ban határozottan fanyarul viszonozta tekinte­ttét, órájára pillantott s felállt. Most látszott, milyen feltűnően magas ter­metű.De volt benne valami természetes törékeny­ség, ami­­a rideg benyomást enyhítette s oly szórakozottan­­buc­suzott, hogy nem lehetett * * rá neheztelni. Mégis, mikor kiment, mintha egy hosszú, nyugtalanító kérdőjel távozott volna, a kis tár­saság kíváncsian várt magyarázatot a házi­gazdától. A csalódott prépost még haragudott is. — Ugyan ki volt ez a furcsa ember! A házigazda híres pszichológus volt, aki­­ ezen a réven sokféle, különös összeköttetést­­ tartott fenn. — Őszintén megvallva, — mondta most _hu- s­zódozva, — engem is meglepett, hogy ma idejött !. . . A haláleset óta szerfelett Titkán látom . . .

Next