Szózat, 1924. november (6. évfolyam, 243-267. szám)

1924-11-01 / 243. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: V.. Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, J­ózsef 61—111, kiadóhivatal: József 63—51 Fiók kiadóhivatal: V., Városház-utca 1­1. Tel.: 77—84. Ünnepi szám ára 3000 korona KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE mraunnm tt'ti­iiwumaariranwniiiiBBjimrnnTinwnwBiiffiinfrgiMimntiiiiiKTittiii­iDnBiBBnaaDmiBWMBai -ELŐFIÍZETÉSI All Ah: Egy hónapra .......... 40JXEI kor. Negyedévre.......................120.000 kor. Külföldre az előfizetési ár kétszeresét számítjuk Egyes szám ára hétköznap . . . 2000 kor. Vasárnap .............................. 3000 kor. VI. ÉVFOLYAM 243­ SZÁM SZOMBAT , BUDAPEST, 1924 NOVEMBER­­ Liberalizmus alkonya Irta: Zsilinszky Endre Szomorú érzés lehet liberálisnak lenni — eltekintve azoktól, kiknél a liberális fel­fogás vidám üzlet és egyéni érvényesülés — hasonlíthat ez az érzés az öregedés kelletlen tüneteihez és pedig olyan­­öregedéséhez, mely nem megy át új fiatal életek tavaszába. Az angol konzervatívok óriási győzel­mének hírére újból átlapoztam L. T. Hob­­house-nak, a londoni kiváló szociológiai pro­fesszornak értékes és m­élyenszántó könyvét a liberalizmusról. Ebből a könyvből ismét felém csapott az enyészetnek az a finom il­lata, mely az öreganyánk megsárgult regé­nyének lapjaiból, e lapok közé préselt elfa­kult régi virágokból árad. Holthouse védelmezi a liberalizmust, de e védelemben több a becsületes hűség, mint a hit. Beismeri, hogy az angol imperialista konzervatívok nem azok a szimplex és gon­­dolat­szegény fráterek, akiknek ellenfeleik feltüntetni szeretnék, hanem az ő politiká­juk „a maga határozott és rendszerbe fog­lalt hitvallásával oly eszmény, amelynek legkiválóbb megnyilatkozása kétségtelenül hatalmas vonzóerőt gyakorol sok nemes gon­dolkodású elmére: a hasznos munkát ki­fejtő, fegyelmezett nemzet eszménye, amely középpontja és uralkodó erőforrása egy ha­talmas, magával megelégedett, harcos biro­dalomnak“. S míg Hobh­ouse nagy fölké­szültséggel igyekszik bizonyítani, helyeseb­ben elhitetni, hogy a liberalizmus minden látszat ellenére sem elévült ideológia, önkén­telenül maga is „új tannak“ nevezi a mo­dern konzervatív életfelfogást és elismeri, hogy „az új tan a maga legkiválóbb képvi­selőinek tanúsága szerint egyáltalában neon akar közömbösséget tanúsítani a társadalmi lelkiismeretnek az emberszeretet­ből fakadó igényei iránt. Munkásjóléti törvények ho­zatalát és munkabérhivatalok felállítását terveztél­. Elhatározták, hogy Anglia népét a munka terén kiválóvá és fegyelmezetté te­szik...“ Azt jelenti ez, hogy a liberális fel­fogás állami be nem avatkozásával szemben az angol konzervatív komoly szociálpoliti­kát akar és sürget. Másfelől beismeri maga Holthouse, hogy az angol liberalizmus „szükségképpen össze­ütközik a birodalmi eszmével“. Vagyis: a konzervatív felfogás egy erőteljesebb, mi tu­datosabb és élesebb nacionalizmust jelent Angliában is. És ha az angol liberalizmus­nak olyan kiváló vezérei, mint Lloyd George, mégis a birodalom eszméjéért szálltak síkra a világháborúban, ez nem bizonyíték a libe­ralizmus mellett, csupán azt érzékelteti, hogy az angol ember a maga hatalmas faji és nemzeti öntudatában szükség esetén félre­teszi a dogmákat, mikor a szívével össze­nőtt hatalmas birodalom életéről vagy életbevágó érdekéről van szó. Megállapítja a kiváló liberális tudós e könyvében, hogy a XIX. század vége a libe­ralizmus mozgalmának hanyatlását érte meg. Könyvét ugyan 1912-ben írta, de e ha­nyatlásnak ellenkezőjét, egy új föllendülést, a XX. században is inkább csak remélte, mint igazolni tudta. Beismeri, hogy a libe­ralizmusnak „önmagában való lége kezdett gyengülni. Úgy látszott, mintha”­rendelteté­­sét már betöltötte volna. Olyan‘­É­nek a ké­pét keltette, amely megkövesedve kihalni ké­szül...“ Elismeri a li­be­­­ál­izmustól jobbra és balra haladó másik két­ nagy irány­ ha­talmas előrenyomulását is: a konzervativiz­musét és, a szocializmusét. S e két malomkő között félti a liberalizmust a szétmorzsoló­­dás­tól. Mintha ezek a pártok — írja — ek­ként szóltak volna a liberalizmushoz: „Tu­dunk rólad mindent, keresztülmentünk raj­tad és kilyukadtunk a másik oldalon. Tisz­teletreméltó agg vagy már, aki egyre csak Cobdent és Gladstonet, az egyéni jogokat, a nemzetiségek jogait, a népképviseleti kor­mányzást hajtogatja. Amit mondasz, nem minden­­ igazság nélkül való, de irreális és nem érdekes“, így szóltak kórusban. — „Ta­naid nem illenek már napjainkba“ — fejezte b­e az imperialista és a hivatalnoki szocia­lista. — „Tanításod nem biztosítja nekünk a vajaskenyeret“ —, végezte be a szociál­demokrata. Holthouse nem fogadja ugyan el igaz­nak ezt a lesújtó kritikát, de láthatólag nem tudja önmagában sem elfojtani aggodalmait, olvasóiban annál kevésbé. S mintha a ma­gunk tapasztalatainak, lelkiismeretének és a magunk ösztöneinek hangját­­hallanánk ezekb­en az idézetekb­en, pedig ezek London­ban és pedig még 1912-ben íródtak. És most a brit birodalmi választások elsöprő konzervatív győzelme úgy látszik végképpen igazolja e nemes angol liberális gondolkozónak két évtizeddel ezelőtt kelt aggodalmait s végképpen megcáfolja azokat a gyönge érveket és hiú reményeket, me­lyekre Hobh­ouse a liberalizmus jövőbeli életképességét alapítani próbálta. Ha egy szóval akarnánk jellemezni az angol választási eredményt, akkor nem azt kellene kiemelnünk, h­ogy­ a konzervatívok óriási abszolút többségre jutot­tak, sem azt, hogy a Labour­ Party csúfosan megbukott, hanem hogy a liberális párt meg­sem­m­isü­l­­. Mert hiszen a munkáspárt csak a polgáriak taktikai balfogásai révén került és kerülhe­tett egyáltalán uralomra: a konzervatívok a múlt választáson túlságosan kihegyezték védvámos felfogásukat és kevéssé tudtak re­ményt önteni az angol nemzetbe a munka­­nélküliség eredményes megoldása iránt; ez még jobban elhidegítette tőlük a konzerva­tív-liberális unió idejéből amúgy is elhide­­gült liberálisokat; a konzervatív kormány A szent írta: Telegdy Jenő Élt valaha egy romantikus kis városban, amelyben öreg tornyok váltakoztak friss r­oko­nokkal, egy éh­es, egyedülálló ember, aki hét hold jó szőlő, a megfelelő pince s a főtéren egy árkádos, emeletes kőház gazdag tulajdo­nosa­ volt és bírta polgártársai becsülését. Ez a becsülés főként abból állott, hogy háta mögött a vén Harpagonnak nevezték, szemtől­­szembe pedig megbillentették előtte süveg­jeiket. * Pedig Harpagon alapjában véve meg sem érdem­lette ezt a nevet; volt benne sok jó tulaj­donság, de megrögzött agglegény létére zsörtö­lődő ura volt mindenkori gazdasszonyainak, akiknek — sehogyan sem bízván bennök — alaposan a körmére szokott nézni s akik ennek következtében rossz hírét költötték. Háza belsejét szintől­ szinte kevesen láthat­ták, de annál többet beszéltek róla. Mindenki tudta, hogy a vén borkereskedő falai titkokat takarnak, amelyek talán még a nagy bölcsességű­ szentszék beavatkozására is okot adhatnának. Beszélte­k sötét cellákról, amelyek háza alatt rejtegettetnek, f­elkárh­o­­v­ott tetkekr­ől, amelyek g­yakori vendégei s az ördöggel szövetségben működő vegykonyháról, amely udvarán, a sziklába van vágva s arra szolgál, hogy abban sajátkezüleg kotyvaszthas­sa emberrontó miskulanciáit. Hihetetlenül vastag, érdes ujjai valóban mindig a maró savak sárgás nyomait mutat­ták, nagy darab teste görnyed­ten hordozta évei terhét s csapzott szakálla is piszkos sárga fol­tokkal birta magára a gyanút. És bizonyára halálos ellensége lett volna minden jó lélek, ha szemeinek szelíd, tűnődő kékje ki nem békíti vele az emberek legtöbbjét. De oly atyafiságosan szokott azokra nézni, akik borért jöttek hozzá, hogy igazában legbelül megolvadt vele szemben minden szív, így hát keresztet vetettek, ha háza előtt vitt el utjuk, de föl nem jelentették. És Harpagon élt, amennyire lehetett nyu­godtan; nappal árusította szőlői nemes folya­dékká vált termését, éjjel meg buzgón kavar­hatta sokféle edényeiben azokat a csudálatos nedveket, amelyeket százféle változatban vont ki az anyagokból s elegyített egymással. A néphitnek sokban igaza volt: az öreg szenve­déllyel merült a matéria rejtelmeibe s üstjei­ben a sorvasztó lázak, a­ testet, faló fekélykór, a lelki elerőtlenedés s a halál gyógyszereit főzö­­gette. E nevezetes buzgálkodásban, mikor a siker­telenség aljas réme sehogyan sem akart tágí­tani mellőle, mindenáron győzni akarván, ösz­­szeállott még Mirával, a javasasszonnyal is, aki a jó füveknek volt a mestere, a város vé­gén, mint a rothadási anyagok felügyelőnője, az emésztő gödrök szomszédságában, egy kis kalyibában lakott s annyira rossz volt a hite, hogy világos nappal sose lehetett embert látni háza tájékán. De Miráni is szüksége volt a városi kö­zösségnek; ő tu­dt tenyérből jósolni, ránézés­sel gyógyítani s ugyanígy halálos betegségbe ejteni csecsemőket, mert kétségtelen összeköt­tetései voltak a jó- és a rosszindulatú démonok­kal, akik sohasem nyugosznak s a halandó lé­nyek közül egyes kiválasztottaknak minden­kor készek szolgáivá szegődni. Az éji leple alatt bizony-bizony sokan láto­gatták Mirát, aki igy a legeslegjobban ismerte a városka minden rendű és rangú lakóit és so­kat beszélhetett volna az erkölcsök hanyatlásá­ról, ha akart volna beszélni. De ő okosan hallgatott s nappal észre nem vett, éjszaka nagyrabecsült személyiséggé nőtte ki magát, aki békén űzte kis praktikáit s a szemétdombok aljában növekedő jólétnek örvendett. Harpagon ezzel a boszorkával került össze­köttetésbe s jó ideje már, hogy minden titká­nak részesévé tette s bölcs tanácsait — különö­sen a­ különféle gyógy füvek minéműsége terén — állandóan kikérvén, lassan-lassan olyan vi­szonyba került vele, mintha ő lenne Mira fa­­m­ulusa.­­ A boszorka jóindulatúan érdeklődött a bor­kereskedő dicséretes kotyvasztékai felől, de jobban kedvelte azokat a pókhálós palackokat, amelyeket Harpagon ajándékba hozogatott s alapjában véve a vén ember — szerinte — lai­kus erőlködéseit le is nézte. Az ő véleménye ugyanis az volt, hogy a halálra van ugyan orvosság akármennyi, de a Halál ellen nincsen, mert az erősebb minden démonnál s ha nagy ritkán — jó kedvében — engedi is magát megidéztetni, legfeljebb any­­nyira juthat vele az ember, hogy egyik-másik holtat — rövid időre — kölcsönkaphatja tőle. De ez is csak szü ideges föltámadás, a szellemnek maradt szellem átmeneti föltestesü­­lése, mikor is az elköltözött ugyan egykori földi testében jelenik meg újból az emberek kö­zött, ugyanúgy tesz-vesz e világban, mintha élne, a legelső kakasszóval azonban, mihelyt a démon megelégelte­, ismét köddé válik s vissza­kerül a láthatatlan lelkek boldogságos nyugal­­mába. A borkereskedő eleinte nem akart hitelt adni az efféle magyarázatoknak s váltig állít­­gatta, hogy ő érzi a csontjaiban, hogy a halált — igenis — le lehet, győzni, megfelelő olyan orvosszerekkel, a­­p elvek a nedveket a ki­száradó testnek visszaadják s amelyeket bizo­nyára ki lehet majd vonni a természetnek erre a célra szolgáló anyagaiból, mihelyt azokra az emberi rövidlátás reá fog bukkanni. Mira azon­ban ugyanegy megvetéssel fogadta ezeket a fejtegetéseket s arra hivatkozott, hogy a dolog­hoz ő ért jobban. A csúf öregasszony rendiíthetetelensége és saját kudarcai egyre puhábbá teték a jóakarat­u Harpagont, aki idővel odáig jutott, hogy ked­ves butéliáival minden éjjelen fölkereste a­ bo­szorkányt, leghűségesebb hívévé lett s már tisz­tán csak azért járt hozzá, hogy tanításaiban örömét telje s csudálatos tettei ámulatában ne ismerjen hatért. ... S egy sötéten sötét éjszakán, mikor Harpagon megint egyszer kutya kedvében volt, mert épp aznap kellett egy gazdasszonyát a sok közül kiseprűznie s a ház igy a szükséges gon­dozó nélkül maradt, Mira szive váratlanul ki­nyílt.

Next