Szózat, 1924. november (6. évfolyam, 243-267. szám)
1924-11-01 / 243. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: V.. Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 63—52, József 61—111, kiadóhivatal: József 63—51 Fiók kiadóhivatal: V., Városház-utca 11. Tel.: 77—84. Ünnepi szám ára 3000 korona KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE mraunnm tt'tiiiwumaariranwniiiiBBjimrnnTinwnwBiiffiinfrgiMimntiiiiiKTittiiiiDnBiBBnaaDmiBWMBai -ELŐFIÍZETÉSI All Ah: Egy hónapra .......... 40JXEI kor. Negyedévre.......................120.000 kor. Külföldre az előfizetési ár kétszeresét számítjuk Egyes szám ára hétköznap . . . 2000 kor. Vasárnap .............................. 3000 kor. VI. ÉVFOLYAM 243 SZÁM SZOMBAT , BUDAPEST, 1924 NOVEMBER Liberalizmus alkonya Irta: Zsilinszky Endre Szomorú érzés lehet liberálisnak lenni — eltekintve azoktól, kiknél a liberális felfogás vidám üzlet és egyéni érvényesülés — hasonlíthat ez az érzés az öregedés kelletlen tüneteihez és pedig olyanöregedéséhez, mely nem megy át új fiatal életek tavaszába. Az angol konzervatívok óriási győzelmének hírére újból átlapoztam L. T. Hobhouse-nak, a londoni kiváló szociológiai professzornak értékes és mélyenszántó könyvét a liberalizmusról. Ebből a könyvből ismét felém csapott az enyészetnek az a finom illata, mely az öreganyánk megsárgult regényének lapjaiból, e lapok közé préselt elfakult régi virágokból árad. Holthouse védelmezi a liberalizmust, de e védelemben több a becsületes hűség, mint a hit. Beismeri, hogy az angol imperialista konzervatívok nem azok a szimplex és gondolatszegény fráterek, akiknek ellenfeleik feltüntetni szeretnék, hanem az ő politikájuk „a maga határozott és rendszerbe foglalt hitvallásával oly eszmény, amelynek legkiválóbb megnyilatkozása kétségtelenül hatalmas vonzóerőt gyakorol sok nemes gondolkodású elmére: a hasznos munkát kifejtő, fegyelmezett nemzet eszménye, amely középpontja és uralkodó erőforrása egy hatalmas, magával megelégedett, harcos birodalomnak“. S míg Hobhouse nagy fölkészültséggel igyekszik bizonyítani, helyesebben elhitetni, hogy a liberalizmus minden látszat ellenére sem elévült ideológia, önkéntelenül maga is „új tannak“ nevezi a modern konzervatív életfelfogást és elismeri, hogy „az új tan a maga legkiválóbb képviselőinek tanúsága szerint egyáltalában neon akar közömbösséget tanúsítani a társadalmi lelkiismeretnek az emberszeretetből fakadó igényei iránt. Munkásjóléti törvények hozatalát és munkabérhivatalok felállítását terveztél. Elhatározták, hogy Anglia népét a munka terén kiválóvá és fegyelmezetté teszik...“ Azt jelenti ez, hogy a liberális felfogás állami be nem avatkozásával szemben az angol konzervatív komoly szociálpolitikát akar és sürget. Másfelől beismeri maga Holthouse, hogy az angol liberalizmus „szükségképpen összeütközik a birodalmi eszmével“. Vagyis: a konzervatív felfogás egy erőteljesebb, mi tudatosabb és élesebb nacionalizmust jelent Angliában is. És ha az angol liberalizmusnak olyan kiváló vezérei, mint Lloyd George, mégis a birodalom eszméjéért szálltak síkra a világháborúban, ez nem bizonyíték a liberalizmus mellett, csupán azt érzékelteti, hogy az angol ember a maga hatalmas faji és nemzeti öntudatában szükség esetén félreteszi a dogmákat, mikor a szívével összenőtt hatalmas birodalom életéről vagy életbevágó érdekéről van szó. Megállapítja a kiváló liberális tudós e könyvében, hogy a XIX. század vége a liberalizmus mozgalmának hanyatlását érte meg. Könyvét ugyan 1912-ben írta, de e hanyatlásnak ellenkezőjét, egy új föllendülést, a XX. században is inkább csak remélte, mint igazolni tudta. Beismeri, hogy a liberalizmusnak „önmagában való lége kezdett gyengülni. Úgy látszott, mintha”rendeltetését már betöltötte volna. Olyan‘Ének a képét keltette, amely megkövesedve kihalni készül...“ Elismeri a libeálizmustól jobbra és balra haladó másik két nagy irány hatalmas előrenyomulását is: a konzervativizmusét és, a szocializmusét. S e két malomkő között félti a liberalizmust a szétmorzsolódástól. Mintha ezek a pártok — írja — ekként szóltak volna a liberalizmushoz: „Tudunk rólad mindent, keresztülmentünk rajtad és kilyukadtunk a másik oldalon. Tiszteletreméltó agg vagy már, aki egyre csak Cobdent és Gladstonet, az egyéni jogokat, a nemzetiségek jogait, a népképviseleti kormányzást hajtogatja. Amit mondasz, nem minden igazság nélkül való, de irreális és nem érdekes“, így szóltak kórusban. — „Tanaid nem illenek már napjainkba“ — fejezte be az imperialista és a hivatalnoki szocialista. — „Tanításod nem biztosítja nekünk a vajaskenyeret“ —, végezte be a szociáldemokrata. Holthouse nem fogadja ugyan el igaznak ezt a lesújtó kritikát, de láthatólag nem tudja önmagában sem elfojtani aggodalmait, olvasóiban annál kevésbé. S mintha a magunk tapasztalatainak, lelkiismeretének és a magunk ösztöneinek hangjáthallanánk ezekben az idézetekben, pedig ezek Londonban és pedig még 1912-ben íródtak. És most a brit birodalmi választások elsöprő konzervatív győzelme úgy látszik végképpen igazolja e nemes angol liberális gondolkozónak két évtizeddel ezelőtt kelt aggodalmait s végképpen megcáfolja azokat a gyönge érveket és hiú reményeket, melyekre Hobhouse a liberalizmus jövőbeli életképességét alapítani próbálta. Ha egy szóval akarnánk jellemezni az angol választási eredményt, akkor nem azt kellene kiemelnünk, hogy a konzervatívok óriási abszolút többségre jutottak, sem azt, hogy a Labour Party csúfosan megbukott, hanem hogy a liberális párt megsemmisül. Mert hiszen a munkáspárt csak a polgáriak taktikai balfogásai révén került és kerülhetett egyáltalán uralomra: a konzervatívok a múlt választáson túlságosan kihegyezték védvámos felfogásukat és kevéssé tudtak reményt önteni az angol nemzetbe a munkanélküliség eredményes megoldása iránt; ez még jobban elhidegítette tőlük a konzervatív-liberális unió idejéből amúgy is elhidegült liberálisokat; a konzervatív kormány A szent írta: Telegdy Jenő Élt valaha egy romantikus kis városban, amelyben öreg tornyok váltakoztak friss rokonokkal, egy éhes, egyedülálló ember, aki hét hold jó szőlő, a megfelelő pince s a főtéren egy árkádos, emeletes kőház gazdag tulajdonosa volt és bírta polgártársai becsülését. Ez a becsülés főként abból állott, hogy háta mögött a vén Harpagonnak nevezték, szemtőlszembe pedig megbillentették előtte süvegjeiket. * Pedig Harpagon alapjában véve meg sem érdemlette ezt a nevet; volt benne sok jó tulajdonság, de megrögzött agglegény létére zsörtölődő ura volt mindenkori gazdasszonyainak, akiknek — sehogyan sem bízván bennök — alaposan a körmére szokott nézni s akik ennek következtében rossz hírét költötték. Háza belsejét szintől szinte kevesen láthatták, de annál többet beszéltek róla. Mindenki tudta, hogy a vén borkereskedő falai titkokat takarnak, amelyek talán még a nagy bölcsességű szentszék beavatkozására is okot adhatnának. Beszéltek sötét cellákról, amelyek háza alatt rejtegettetnek, felkárhovott tetkekről, amelyek gyakori vendégei s az ördöggel szövetségben működő vegykonyháról, amely udvarán, a sziklába van vágva s arra szolgál, hogy abban sajátkezüleg kotyvaszthassa emberrontó miskulanciáit. Hihetetlenül vastag, érdes ujjai valóban mindig a maró savak sárgás nyomait mutatták, nagy darab teste görnyedten hordozta évei terhét s csapzott szakálla is piszkos sárga foltokkal birta magára a gyanút. És bizonyára halálos ellensége lett volna minden jó lélek, ha szemeinek szelíd, tűnődő kékje ki nem békíti vele az emberek legtöbbjét. De oly atyafiságosan szokott azokra nézni, akik borért jöttek hozzá, hogy igazában legbelül megolvadt vele szemben minden szív, így hát keresztet vetettek, ha háza előtt vitt el utjuk, de föl nem jelentették. És Harpagon élt, amennyire lehetett nyugodtan; nappal árusította szőlői nemes folyadékká vált termését, éjjel meg buzgón kavarhatta sokféle edényeiben azokat a csudálatos nedveket, amelyeket százféle változatban vont ki az anyagokból s elegyített egymással. A néphitnek sokban igaza volt: az öreg szenvedéllyel merült a matéria rejtelmeibe s üstjeiben a sorvasztó lázak, a testet, faló fekélykór, a lelki elerőtlenedés s a halál gyógyszereit főzögette. E nevezetes buzgálkodásban, mikor a sikertelenség aljas réme sehogyan sem akart tágítani mellőle, mindenáron győzni akarván, öszszeállott még Mirával, a javasasszonnyal is, aki a jó füveknek volt a mestere, a város végén, mint a rothadási anyagok felügyelőnője, az emésztő gödrök szomszédságában, egy kis kalyibában lakott s annyira rossz volt a hite, hogy világos nappal sose lehetett embert látni háza tájékán. De Miráni is szüksége volt a városi közösségnek; ő tudt tenyérből jósolni, ránézéssel gyógyítani s ugyanígy halálos betegségbe ejteni csecsemőket, mert kétségtelen összeköttetései voltak a jó- és a rosszindulatú démonokkal, akik sohasem nyugosznak s a halandó lények közül egyes kiválasztottaknak mindenkor készek szolgáivá szegődni. Az éji leple alatt bizony-bizony sokan látogatták Mirát, aki igy a legeslegjobban ismerte a városka minden rendű és rangú lakóit és sokat beszélhetett volna az erkölcsök hanyatlásáról, ha akart volna beszélni. De ő okosan hallgatott s nappal észre nem vett, éjszaka nagyrabecsült személyiséggé nőtte ki magát, aki békén űzte kis praktikáit s a szemétdombok aljában növekedő jólétnek örvendett. Harpagon ezzel a boszorkával került összeköttetésbe s jó ideje már, hogy minden titkának részesévé tette s bölcs tanácsait — különösen a különféle gyógy füvek minéműsége terén — állandóan kikérvén, lassan-lassan olyan viszonyba került vele, mintha ő lenne Mira famulusa. A boszorka jóindulatúan érdeklődött a borkereskedő dicséretes kotyvasztékai felől, de jobban kedvelte azokat a pókhálós palackokat, amelyeket Harpagon ajándékba hozogatott s alapjában véve a vén ember — szerinte — laikus erőlködéseit le is nézte. Az ő véleménye ugyanis az volt, hogy a halálra van ugyan orvosság akármennyi, de a Halál ellen nincsen, mert az erősebb minden démonnál s ha nagy ritkán — jó kedvében — engedi is magát megidéztetni, legfeljebb anynyira juthat vele az ember, hogy egyik-másik holtat — rövid időre — kölcsönkaphatja tőle. De ez is csak szü ideges föltámadás, a szellemnek maradt szellem átmeneti föltestesülése, mikor is az elköltözött ugyan egykori földi testében jelenik meg újból az emberek között, ugyanúgy tesz-vesz e világban, mintha élne, a legelső kakasszóval azonban, mihelyt a démon megelégelte, ismét köddé válik s visszakerül a láthatatlan lelkek boldogságos nyugalmába. A borkereskedő eleinte nem akart hitelt adni az efféle magyarázatoknak s váltig állítgatta, hogy ő érzi a csontjaiban, hogy a halált — igenis — le lehet, győzni, megfelelő olyan orvosszerekkel, ap elvek a nedveket a kiszáradó testnek visszaadják s amelyeket bizonyára ki lehet majd vonni a természetnek erre a célra szolgáló anyagaiból, mihelyt azokra az emberi rövidlátás reá fog bukkanni. Mira azonban ugyanegy megvetéssel fogadta ezeket a fejtegetéseket s arra hivatkozott, hogy a dologhoz ő ért jobban. A csúf öregasszony rendiíthetetelensége és saját kudarcai egyre puhábbá teték a jóakaratu Harpagont, aki idővel odáig jutott, hogy kedves butéliáival minden éjjelen fölkereste a boszorkányt, leghűségesebb hívévé lett s már tisztán csak azért járt hozzá, hogy tanításaiban örömét telje s csudálatos tettei ámulatában ne ismerjen hatért. ... S egy sötéten sötét éjszakán, mikor Harpagon megint egyszer kutya kedvében volt, mert épp aznap kellett egy gazdasszonyát a sok közül kiseprűznie s a ház igy a szükséges gondozó nélkül maradt, Mira szive váratlanul kinyílt.