Szózat, 1925. február (7. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-01 / 26. szám

Adakozó Debrecen írta: dr. Antal István Debrecen város törvényhatósága Szilvesz­ter napjának délelőttjén tízezer aranykoronát havazott meg a felállítandó zsidó gimnázium számára. A határozatot a törvényhatósági bi­zottság egyhangúlag hozta, helyesebben nem akadt egyetlen bátor és független hang az egész közgyűlésen, amely a zsidó hitközség százhetven milliója ellen kifogást mert volna emelni. »Úgy is mindegy, ők vannak többség­­­ben“ — mondtá­k kézlegyintve az indítvány lelki és szívbéli ellenzői és ezzel a Pató Pálos filozófiával Debrecen nemes városa csekély­­ tízezer aranykoronával segítette a helybeli , szegény és gyámoltalan zsidó hitközséget.­­ Mert talán mondanunk sem kell, hogy a deb­­­recen­i zsidó hitközség erősen reászorul a civil polgárság támogatására, aminthogy nem tudja nélkülözni a debreceni adózók arany­­filléreit a „kálvinista Róma“ számban és súly­ban bizonyára jelentéktelen zsidósága sem, amely tudvalevőleg a debreceni társadalom földhözragadt, szerencsétlen, koldus páriái közé tartozik. Hiteles statisztikák szerint ugyanis ebből a zsidóságból telik ki Balthazar városának kifosztott, kizsákmányolt proletá­­riátusa, amely egyik napról a másikra ten­geti életét az elnyomó magyar kapitalizmus és a zsarnok dzsentri feudalizmus karmai kö­zött, ez a zsidóság lakja Debrecen sötét­ nyo­mortanyáit, düledező külvárosait, rothadt, pe­nészes sikátorait, ebből telik ki az a sok ezer debreceni tüdő­vészes, aki évente a temetőbe vándorol, ez adja az éhező munkanélküli eze­­rek túlnyomó többségét, míg az elnyomó ural­kodó faj, a büszke cívisek, méltóságteljes céh­­mesterek és nemes táblabírák késői unokái Debrecen gazdagságának, földjeinek, palotái­nak, iparának, kereskedelmének, bankjainak szuverén birtokában, őseiktől örökölt atavisz­­tikus kegyetlenséggel suhogtatják a gazdasági elnyomás és a szociális kizsákmányolás korbá­csát a dolgozó, verejtékező debreceni izraeli­­ták feje fölött. Egyszóval egyedül és kizáró­lagosan ez a szánalmas sorsban tengődő zsidó­ság érdemli meg azt, hogy az ő különleges nemzetiségi ideológiájának és faji kultúrájá­nak ápolására „felekezeti“ gimnáziumot emel­jen Debrecen tiszteletreméltó törvényhatósága. Nem is szólva arról, hogy Debrecen városa községi és társadalmi élete, szociális, kultu­rális és egészségügyi szempontokból bizonyára olyannyira rendben van, hogy a nemes város, egy pompás modern városi I * * * 5 kultúra: vízveze­ték, kórházak, kutak, temetők, világos, tiszta iskolák, tisztviselőlakások, tüdőbeteg- és cse­csemőgondozó intézetek, nagyszerű városi közüzemek, közutak, más szociális és higiénikus intézmények boldog és megelégedett bir­tokosa­, immár reá építheti a csillogó koronát, a zsidó gimnáziumot a maga nyugati stílusú városi politikájának büszke homlokzatára. Őszintén szólva, nem tudtunk csodálkozni a debreceni törvényhatósági bizottságnak ezen a pompás kultúrérzékre, jámbor karita­tív szellemre valló nagylelkű határozatán s abszolúte nem ök­özött meglepetést a zsidó gimnázium százhetven milliója­. Sőt, hogy megvalljuk az igazat, az ellenkezője keltett volna csodálkozást a Debrecen életét figyelem­mel kísérőkben s azon ámult volna el Magyar­­ország, ha valami isteni csoda folytán lesza­vazták volna a debreceni zsidó hitközség tíz­ezer aranykoronáját. Azok után, amiket az ős­­iris város a legutóbbi esztendőkben produ­kált, egyenesen logikus és szükségszerű kö­vetkezmény volt ez a tízezer aranykoronás határozat . Heg­ymegy. Kiss, éssárki és Nagy Vince triumvirátus legutóbbi választási győ­zelme után az sem okozott volna nagyobb emóciót, ha Balthazar városa, — bizonyára a nemes püspök prófétai sugallatára — nem egy gimnázium, hanem egyenesen a városháza tornyára tűzte volna ki a megendávidot. Mert talán az összes magyarországi városok közül, amelyeket szaturált a liberális korszak zsidó inváziója, Miskolc mellett Debrecen az egyet­len, ahol a legélesebben ütközik ki annak a faji szellemnek a minden erkölcsi és nemzeti skri­­tulust könnyűszerrel keresztülhágó mérhetet­­len expanzivitása, amely a liberális kapitaliz­­mustól kezdve a radikális szabadkőművessé­gen keresztül a forradalmi szocializmusig egyetlen lelki, világnézeti és politikai frontba fogja össze a zsidó imperializmus céljait és törekvéseit. De visszatérve erre a nagylelkű határo­zatra, a debreceni zsidóság súlyos taktikai és politikai hibát követett el a zsidó gimnázium aranykoronáinak a forszirozásával. Soha nem becsültük nagyra Mózes népének politikai ta­lentumát s nem tartozunk azok közé, akik az államférfim bölcsesség isteni szikráját a zsidó faj reprezentánsaiban véljük felfedezni, hiányozván a zsidó fajból a politikai zseniali­tás alapvető lelki és erkölcsi kritériuma: a finom, tapintat, az ösztönös előrelátás és a bölcs önmérséklet. De hogy a tapintatnak és az önmérsékletnek ez a kétségbeejtő hiánya annyira menjen, hogy Debrecen ingó és ingat­lan vagyonának csaknem kizárólagos birto­kosai az agyonszanált és „létszámcsökkentett“ város közönségétől kérjék az ő specifikus nem­zetiségi és faji kultúrtörekvéseik támogatását, azt nem mertük elképzelni. A debreceni zsidó­ság súlyos fogalomzavarban szenved és sokat hangoztatott „európai perspektívái“ mellett sincsen tisztában az ő társadalmi és politikai erőhelyzetének való és pontos konfigurációjá­val, amit ugyan nem tudunk bűnéül felróni, hisz az egy-két évtized, mióta Debrecen ősi földjét tapossa, igazán nem volt elegendő arra, hogy világosan és tisztán lássa, ki és mi ő az országban, ki és mi ő Debrecen, városában Ne vezesse félre az a mérhetetlen gazdagság és impozáns gazdasági és társadalmi hatalom, amelyet egy rövidlátó és pipogya korszak bű­nei és mulasztása árán könnyűszerrel meg­szerezhetett, mert annak ellenére is, hogy Deb­recen vagyonának, iparának, kereskedelmé­nek, bankjainak, sőt talán már irga­l­mainak is kilencven százalékát a kezében tartja, mégis csak nemzetiségi kisebbség Debrecenben, aminthogy nem­zetiségi kisebbség az ország­­párt. Egy nemzetiségi kisebbség pedig, amely a nemzet nagy többségétől elütő kulturális és faji törekvéseit és sajátos nemzetiségi szelle­mét akarja ápolni és fejleszteni és evégből nem kielégítők számára azok az iskolák, ame­lyeket az állam és a többségi egyházak tár­ Az utolsó sas írta: Gyula diák Este még állottak az őrszemek a cast­rum sar­kain, mag véges-végig a Danubius partján s éj­szaka meg körüljárt embereivel a soros dekunio, pedig akkor már Promontoron túl járhattak a nagy szekerek, amelyek elindultak a­ Rómába vivő katona úton, hogy biztosabb helyre mentsék a római életet. A barbár kézművesek, fegyverkovácsok, kal­márok meg olajárusok persze a helyükön ma­radta­k, csakhogy éppen nagyobb csend volt köz­tük is, ott Canabae-nak nevezett városrészen a castrum és a folyó között. S hajnalban szokás szerint fölriadt a­ vén ve­terán, mikor fölbúgott tuba a castrum udvarán. Fölriadt, kitörölte az álmot a szeméből­, megfur­­«jött» felöltözött, evett valamit , elindult az ut­cára. Éppen úgy, mint eddig minden nap vagy negyven év óta. Az átriumban elébeállott­ a rabszolgák fel­ügyelője­: — Mi nem megyünk, uram? Kurtán, nyersen csattant föl a szava: — Nem. És ment. Kint még csöndes volt az utca. A castrum felől egyre zúgtak a tubák és hangos vezénysza­vak csattogtak. Farosa. — gondolta magában, mikor befor­dult a kis közön Jupiter-temploma mellett­ — úgy érzem, mintha semm­i sem történnék, pedig­­most már nekem, is el kell hinnem. Vége. Kard­­csapás nélkül kihúzza a lábát Pannóniából a­ császár. A colonia , mindazok, akik rómainak érezték magukat, elinaltak. S tulajdonképpen hova megyek most én is. Eddig, igen, eddig min­dig úgy volt, hogy reggeli séta, közben a gya­korlótérre vetődtem s el­nézegettem a katonáikat.­­ Persze ott ma már semmi sem lesz. S bizony most­­ int az esztem­be: a többi veteránok nem lesznek s ott, akik évtizedek óta éppen úgy kijártak oda,­­ mint én. Julius Appius mér tegnapelőtt elment egész háznépével. Aureliusék meg tegnap, Jim. S az a néhány patrícius is hogy elinalt. Jupi*­i * * 4 S terre, kezd bolond lenni ez az egész dolog. Megállt. A cast­rumba­n elhallgattak a zengő, tubák s a folyón túl, valahol keleten, a bar­bárok felől ifjan, pirosan kelt a nap. Valaki elsietett mellette. Barbás­ a Canabaé­­ból Új sarukat vitt a hóna alatt a castrum felé. — Üdvözöllek, centurio! — köszönt oda élet­tében a veteránnak. Rá sem nézett. Tudta, hogy a varga, akinek boltja ott van a Canabae-ban, a Via Promontor sarkán, a sánta olajbogyóárúk mellett. Valami nagy, nagy kedvetlenség s megma­gyarázhatatlan szégyen fogta el. A büszke római had, a diadalmas légiók elvo­nulnak Pannóniából? Elfutnak mesebeli árnyé­kok elől? Kardcsapás nélkül, mint az asszonyok? .Hát erőt vehet a római bátorságon is az a balga rémület, mely nyugatra hajtotta rettentő futás­sal a nyugati gótot, keleti gótot, gepidát s alánt? Szégyen! Ökölbe szorult a ki­vénült centurio keze s ke­serűen nyelte a mérget. Valamibe belerúgott az utcán s az csengve gurult­ tova. Csörgődob volt, melyet valami ijedt, festett idegen fehér cseléd ejtett a földre szetté­­ben, mielőtt kocsira ült, hogy Róma felé fu­sson csókon szerzett cifra rongyaival. — Ezt tudják! — dohogott az öreg. — Csók, muzsika, tánc és tivornya reggelig! S akkor resz­ket reggel kezükben a kard, inog a sasos sereg­­jelvény s kábul és remeg bennük a lélek az első szél fúrásra! S ahogy újra a lába elé került az ostoba csörgőjószág, úgy rúgott bele az öreg, hogy a falhoz vágódva elhasadt . Aztán jobbra fordult az üres, tátongó há­zak közt, melyek körül még ott hevert a gyors ké­szülődés, lázas kapkodás ezernyi, limdomja és szemete s amelyet eddig csak azért nem árasz­tott még el a rabló csőcselék, a­­barbár Canabae­­ból, mert az éjszaka még végigjárták rendes út­jukat a légió őrségei De holnap, de ma délbe®, majd ha a légió is elvonul. X castrum felől újra fölzúgott a tuba, gyüle­kezésre híva a légiót. Búgott a hangja s az öreg úgy érezte, mintha őt szólongatná, neki ,könyö­rögne, hozzá, rimánkodna a hang, az utolsó római kürtszó Aquincumban. Ám ő keményen, csattogó saruval ment, egyre jobban hátatfordítva a cast­rumnak. S egyszer csak ott állott a víz part­ján, szemben a kelő nappal. És a nagy folyó, a hatalmas Danubius, amely távoli, germán provinciákban gyűjtögette csepp­­jeit, hogy kelet felé hömpölyögtesse őket, béké­sen, rettentő úr módjára ballagott medrében. — Ez, ez igen — dü­nnyögts a veterán. — ez úr. Örök hatalom. Ki nem, zökkenti végtelen nyu­galmából semmi... És sokáig elnézte a csillogó vizet. Nagysokára emelte fel a tekintetét a nap fölé. A víz fölött fekete pillérek ágaskodtak. Égett, c­sonka hídpillérek. A pillérs­or végén, a túlsó parton pedig nagy, kormos falak meredeztek. Transaquincum romjai. Melyet az ő ifjúkorában épített a­ híddal együtt a légió. Milyen csodás reménységgel építették. Hatalmas kapocsnak szánták, amely Pannóniához csatolja, majd a bar­bárok búja földjét s azon túl Dáciát. S milyen büszkén harsant fel ott a túlsó cantrum­ban a tuba az első őrállításkor... Rég volt. De lám, egy élet alatt hogy meg­fordult minden. Dehogy lett kapocs az a híd! Ta­valy fölégette a hidat s Transaquincum castru­­mát a légió. Az első hírre. Az első árnyékra. Mikor a gót áradat átúsztatta a folyót, me­nekülvén valami hunnak nevezett mesebeli bar- ♦ Vasárnapi szám ára 3000 korosa VfL évfolyam Budapest, 1925 február 1, vasárnap 26. szám

Next