Szózat, 1925. február (7. évfolyam, 26-48. szám)
1925-02-01 / 26. szám
Adakozó Debrecen írta: dr. Antal István Debrecen város törvényhatósága Szilveszter napjának délelőttjén tízezer aranykoronát havazott meg a felállítandó zsidó gimnázium számára. A határozatot a törvényhatósági bizottság egyhangúlag hozta, helyesebben nem akadt egyetlen bátor és független hang az egész közgyűlésen, amely a zsidó hitközség százhetven milliója ellen kifogást mert volna emelni. »Úgy is mindegy, ők vannak többségben“ — mondták kézlegyintve az indítvány lelki és szívbéli ellenzői és ezzel a Pató Pálos filozófiával Debrecen nemes városa csekély tízezer aranykoronával segítette a helybeli , szegény és gyámoltalan zsidó hitközséget. Mert talán mondanunk sem kell, hogy a debreceni zsidó hitközség erősen reászorul a civil polgárság támogatására, aminthogy nem tudja nélkülözni a debreceni adózók aranyfilléreit a „kálvinista Róma“ számban és súlyban bizonyára jelentéktelen zsidósága sem, amely tudvalevőleg a debreceni társadalom földhözragadt, szerencsétlen, koldus páriái közé tartozik. Hiteles statisztikák szerint ugyanis ebből a zsidóságból telik ki Balthazar városának kifosztott, kizsákmányolt proletáriátusa, amely egyik napról a másikra tengeti életét az elnyomó magyar kapitalizmus és a zsarnok dzsentri feudalizmus karmai között, ez a zsidóság lakja Debrecen sötét nyomortanyáit, düledező külvárosait, rothadt, penészes sikátorait, ebből telik ki az a sok ezer debreceni tüdővészes, aki évente a temetőbe vándorol, ez adja az éhező munkanélküli ezerek túlnyomó többségét, míg az elnyomó uralkodó faj, a büszke cívisek, méltóságteljes céhmesterek és nemes táblabírák késői unokái Debrecen gazdagságának, földjeinek, palotáinak, iparának, kereskedelmének, bankjainak szuverén birtokában, őseiktől örökölt atavisztikus kegyetlenséggel suhogtatják a gazdasági elnyomás és a szociális kizsákmányolás korbácsát a dolgozó, verejtékező debreceni izraeliták feje fölött. Egyszóval egyedül és kizárólagosan ez a szánalmas sorsban tengődő zsidóság érdemli meg azt, hogy az ő különleges nemzetiségi ideológiájának és faji kultúrájának ápolására „felekezeti“ gimnáziumot emeljen Debrecen tiszteletreméltó törvényhatósága. Nem is szólva arról, hogy Debrecen városa községi és társadalmi élete, szociális, kulturális és egészségügyi szempontokból bizonyára olyannyira rendben van, hogy a nemes város, egy pompás modern városi I * * * 5 kultúra: vízvezeték, kórházak, kutak, temetők, világos, tiszta iskolák, tisztviselőlakások, tüdőbeteg- és csecsemőgondozó intézetek, nagyszerű városi közüzemek, közutak, más szociális és higiénikus intézmények boldog és megelégedett birtokosa, immár reá építheti a csillogó koronát, a zsidó gimnáziumot a maga nyugati stílusú városi politikájának büszke homlokzatára. Őszintén szólva, nem tudtunk csodálkozni a debreceni törvényhatósági bizottságnak ezen a pompás kultúrérzékre, jámbor karitatív szellemre valló nagylelkű határozatán s abszolúte nem öközött meglepetést a zsidó gimnázium százhetven milliója. Sőt, hogy megvalljuk az igazat, az ellenkezője keltett volna csodálkozást a Debrecen életét figyelemmel kísérőkben s azon ámult volna el Magyarország, ha valami isteni csoda folytán leszavazták volna a debreceni zsidó hitközség tízezer aranykoronáját. Azok után, amiket az ősiris város a legutóbbi esztendőkben produkált, egyenesen logikus és szükségszerű következmény volt ez a tízezer aranykoronás határozat . Hegymegy. Kiss, éssárki és Nagy Vince triumvirátus legutóbbi választási győzelme után az sem okozott volna nagyobb emóciót, ha Balthazar városa, — bizonyára a nemes püspök prófétai sugallatára — nem egy gimnázium, hanem egyenesen a városháza tornyára tűzte volna ki a megendávidot. Mert talán az összes magyarországi városok közül, amelyeket szaturált a liberális korszak zsidó inváziója, Miskolc mellett Debrecen az egyetlen, ahol a legélesebben ütközik ki annak a faji szellemnek a minden erkölcsi és nemzeti skritulust könnyűszerrel keresztülhágó mérhetetlen expanzivitása, amely a liberális kapitalizmustól kezdve a radikális szabadkőművességen keresztül a forradalmi szocializmusig egyetlen lelki, világnézeti és politikai frontba fogja össze a zsidó imperializmus céljait és törekvéseit. De visszatérve erre a nagylelkű határozatra, a debreceni zsidóság súlyos taktikai és politikai hibát követett el a zsidó gimnázium aranykoronáinak a forszirozásával. Soha nem becsültük nagyra Mózes népének politikai talentumát s nem tartozunk azok közé, akik az államférfim bölcsesség isteni szikráját a zsidó faj reprezentánsaiban véljük felfedezni, hiányozván a zsidó fajból a politikai zsenialitás alapvető lelki és erkölcsi kritériuma: a finom, tapintat, az ösztönös előrelátás és a bölcs önmérséklet. De hogy a tapintatnak és az önmérsékletnek ez a kétségbeejtő hiánya annyira menjen, hogy Debrecen ingó és ingatlan vagyonának csaknem kizárólagos birtokosai az agyonszanált és „létszámcsökkentett“ város közönségétől kérjék az ő specifikus nemzetiségi és faji kultúrtörekvéseik támogatását, azt nem mertük elképzelni. A debreceni zsidóság súlyos fogalomzavarban szenved és sokat hangoztatott „európai perspektívái“ mellett sincsen tisztában az ő társadalmi és politikai erőhelyzetének való és pontos konfigurációjával, amit ugyan nem tudunk bűnéül felróni, hisz az egy-két évtized, mióta Debrecen ősi földjét tapossa, igazán nem volt elegendő arra, hogy világosan és tisztán lássa, ki és mi ő az országban, ki és mi ő Debrecen, városában Ne vezesse félre az a mérhetetlen gazdagság és impozáns gazdasági és társadalmi hatalom, amelyet egy rövidlátó és pipogya korszak bűnei és mulasztása árán könnyűszerrel megszerezhetett, mert annak ellenére is, hogy Debrecen vagyonának, iparának, kereskedelmének, bankjainak, sőt talán már irgalmainak is kilencven százalékát a kezében tartja, mégis csak nemzetiségi kisebbség Debrecenben, aminthogy nemzetiségi kisebbség az országpárt. Egy nemzetiségi kisebbség pedig, amely a nemzet nagy többségétől elütő kulturális és faji törekvéseit és sajátos nemzetiségi szellemét akarja ápolni és fejleszteni és evégből nem kielégítők számára azok az iskolák, amelyeket az állam és a többségi egyházak tár Az utolsó sas írta: Gyula diák Este még állottak az őrszemek a castrum sarkain, mag véges-végig a Danubius partján s éjszaka meg körüljárt embereivel a soros dekunio, pedig akkor már Promontoron túl járhattak a nagy szekerek, amelyek elindultak a Rómába vivő katona úton, hogy biztosabb helyre mentsék a római életet. A barbár kézművesek, fegyverkovácsok, kalmárok meg olajárusok persze a helyükön maradtak, csakhogy éppen nagyobb csend volt köztük is, ott Canabae-nak nevezett városrészen a castrum és a folyó között. S hajnalban szokás szerint fölriadt a vén veterán, mikor fölbúgott tuba a castrum udvarán. Fölriadt, kitörölte az álmot a szeméből, megfur«jött» felöltözött, evett valamit , elindult az utcára. Éppen úgy, mint eddig minden nap vagy negyven év óta. Az átriumban elébeállott a rabszolgák felügyelője: — Mi nem megyünk, uram? Kurtán, nyersen csattant föl a szava: — Nem. És ment. Kint még csöndes volt az utca. A castrum felől egyre zúgtak a tubák és hangos vezényszavak csattogtak. Farosa. — gondolta magában, mikor befordult a kis közön Jupiter-temploma mellett — úgy érzem, mintha semmi sem történnék, pedigmost már nekem, is el kell hinnem. Vége. Kardcsapás nélkül kihúzza a lábát Pannóniából a császár. A colonia , mindazok, akik rómainak érezték magukat, elinaltak. S tulajdonképpen hova megyek most én is. Eddig, igen, eddig mindig úgy volt, hogy reggeli séta, közben a gyakorlótérre vetődtem s elnézegettem a katonáikat. Persze ott ma már semmi sem lesz. S bizony most int az esztembe: a többi veteránok nem lesznek s ott, akik évtizedek óta éppen úgy kijártak oda, mint én. Julius Appius mér tegnapelőtt elment egész háznépével. Aureliusék meg tegnap, Jim. S az a néhány patrícius is hogy elinalt. Jupi*i * * 4 S terre, kezd bolond lenni ez az egész dolog. Megállt. A castrumban elhallgattak a zengő, tubák s a folyón túl, valahol keleten, a barbárok felől ifjan, pirosan kelt a nap. Valaki elsietett mellette. Barbás a Canabaéból Új sarukat vitt a hóna alatt a castrum felé. — Üdvözöllek, centurio! — köszönt oda élettében a veteránnak. Rá sem nézett. Tudta, hogy a varga, akinek boltja ott van a Canabae-ban, a Via Promontor sarkán, a sánta olajbogyóárúk mellett. Valami nagy, nagy kedvetlenség s megmagyarázhatatlan szégyen fogta el. A büszke római had, a diadalmas légiók elvonulnak Pannóniából? Elfutnak mesebeli árnyékok elől? Kardcsapás nélkül, mint az asszonyok? .Hát erőt vehet a római bátorságon is az a balga rémület, mely nyugatra hajtotta rettentő futással a nyugati gótot, keleti gótot, gepidát s alánt? Szégyen! Ökölbe szorult a kivénült centurio keze s keserűen nyelte a mérget. Valamibe belerúgott az utcán s az csengve gurult tova. Csörgődob volt, melyet valami ijedt, festett idegen fehér cseléd ejtett a földre szettében, mielőtt kocsira ült, hogy Róma felé fusson csókon szerzett cifra rongyaival. — Ezt tudják! — dohogott az öreg. — Csók, muzsika, tánc és tivornya reggelig! S akkor reszket reggel kezükben a kard, inog a sasos seregjelvény s kábul és remeg bennük a lélek az első szél fúrásra! S ahogy újra a lába elé került az ostoba csörgőjószág, úgy rúgott bele az öreg, hogy a falhoz vágódva elhasadt . Aztán jobbra fordult az üres, tátongó házak közt, melyek körül még ott hevert a gyors készülődés, lázas kapkodás ezernyi, limdomja és szemete s amelyet eddig csak azért nem árasztott még el a rabló csőcselék, abarbár Canabaeból, mert az éjszaka még végigjárták rendes útjukat a légió őrségei De holnap, de ma délbe®, majd ha a légió is elvonul. X castrum felől újra fölzúgott a tuba, gyülekezésre híva a légiót. Búgott a hangja s az öreg úgy érezte, mintha őt szólongatná, neki ,könyörögne, hozzá, rimánkodna a hang, az utolsó római kürtszó Aquincumban. Ám ő keményen, csattogó saruval ment, egyre jobban hátatfordítva a castrumnak. S egyszer csak ott állott a víz partján, szemben a kelő nappal. És a nagy folyó, a hatalmas Danubius, amely távoli, germán provinciákban gyűjtögette cseppjeit, hogy kelet felé hömpölyögtesse őket, békésen, rettentő úr módjára ballagott medrében. — Ez, ez igen — dünnyögts a veterán. — ez úr. Örök hatalom. Ki nem, zökkenti végtelen nyugalmából semmi... És sokáig elnézte a csillogó vizet. Nagysokára emelte fel a tekintetét a nap fölé. A víz fölött fekete pillérek ágaskodtak. Égett, csonka hídpillérek. A pillérsor végén, a túlsó parton pedig nagy, kormos falak meredeztek. Transaquincum romjai. Melyet az ő ifjúkorában épített a híddal együtt a légió. Milyen csodás reménységgel építették. Hatalmas kapocsnak szánták, amely Pannóniához csatolja, majd a barbárok búja földjét s azon túl Dáciát. S milyen büszkén harsant fel ott a túlsó cantrumban a tuba az első őrállításkor... Rég volt. De lám, egy élet alatt hogy megfordult minden. Dehogy lett kapocs az a híd! Tavaly fölégette a hidat s Transaquincum castrumát a légió. Az első hírre. Az első árnyékra. Mikor a gót áradat átúsztatta a folyót, menekülvén valami hunnak nevezett mesebeli bar- ♦ Vasárnapi szám ára 3000 korosa VfL évfolyam Budapest, 1925 február 1, vasárnap 26. szám