Szózat, 1925. március (7. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

: 68 kiadóhivatal: VI, Bózsa­ utca Itt n. Podmaniczky-a. sarok) Talefonszámok: Szert­eszteség iámét O—Sí, Jócael 64—46, kiadóhivatal: Józael tB—Sí mUdadahivatal: IV, VAroahák­ u. 10. Telefon: 77—84. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTO: ZSILINSZKY ENDRE ifr Vasárnapi szám ára 3000 korona Ekfüzettei árak: egy hónapra 40000 kanna, negyed­évre 120000 korona. — K­­Ütőidre as­ztettettel ár kétszerest axámlunk. — ügyes aria én Vétkftmin 3*88 korona. — Vasárnapi nána ára 3000 korona. VII. évfolyam Budapest, 1925 március 1, vasárnap 49. szám Paktum vagy revízió? Írta: dr. Antal István Idestova féleeltenideje, h­ogy a Népszövet­ség közgyűlése, ez a komoly és előkelő testülést, a helyéről felemelkedve viharos ovációkkal ün­nepelte a francia delegáció vezetőjét, aki a­­francia szónoki művészet brilliáns virtuozitá­sával csillogtatta meg negyven-egynéhány nemzet képviselője előtt a jövő Európa békés (36 boldog korszakának rózsaszínű perspektí­­vái­t. Idestova félesztendeje, hogy ugyanez a nagy francia politikus valóban szép és fel­emelő szcenírozás mellett reáhelyezte a francia kormány szignatúráját arra a jegyzőkönyvre, amelynek remekbeszabott paragrafusaitól a­­francia nép ennek a békés és boldog Európá­nak az elkövetkeztét várta és remélte. Igaz ugyan, hogy Briandnak és a francia politika egynéhány közismert európai vazallu­sának az aláírásán kívül egyetlen más jelentő­sebb állam konszenzusát sem sikerült megnyer­nie a „nemzetek közötti ellentétek békés elinté­zéséről“ szóló híres genfi jegyzőkönyvnek, nem ig szólva Angliáról, amely a legutóbbi válasz­tásokon nyíltan és kategorikusan jelentette ki, hogy a jelenlegi formában szó sem lehet a genfi protokollum elfogadásáról, így tehát azok a vérmes és optimista remények, ame­lyeket a francia közvélemény a francia dip­lomáciai és politikai művészet e valóban stílusos és nívós elméleti alkotásához, a „désar­­nement, arbitrage, sécurité“ hármas boltozatán felépült francia-cseh önbiztosítási szerződés­hez fűzött, egyelőre nem mentek teljesedésbe s a francia politikának most más úton, más eszközökkel kell gondoskodnia a versaillesi­­trianoni békeszerződések teremtette európai státusevó további fenntartásáról. Minden el­fogulatlan gondolkozónak el kell ismernie, hogy a „leszerelés, döntőbíróság és biztonság“ koncepciója, úgy ahogy az a genfi jegyző­könyvben megfogalmazást nyert, valóban szel­lemes és artisztikus konstrukciója a francia jogi és diplomáciai talentumnak és az az elgon­dolás, hogy Európa mai állapotát és a háború következtében kialakult hatalmi helyzetet az összes nemzetek kollektív garanciája bizto­sítsa, nem utolsó „találmány“ a maga nemé­ben. Csak éppen egyetlen hibában szenved és ez az egyetlen hiba elég arra, hogy örökre jobb­létre szendéről jön: abban t. i., hogy a magas­röptű jogelvek hófehér burkolata alól is­­túlsá­gosan keresztülüt az aggódó francia-cseh im­perializmus komor arca, mi lesz akkor, ha a rabságban tartott nemzetek széttörik láncai­kat? Magyarán szólva, a genfi protokollum szelíd és pacifista öltözetű paragrafusai mögül erőteljesen kilátszik a Páris—Prága „világpo­litikai koncepció“ sólába, hogy Franciaország és a maga szláv satalleseinek mai hatalmi túl­súlyát a feltámadó középeurópai nemzetek el­lenében az összes kultúrnemzetek kollektív ere­­jével biztosítsa. Ez a túlságosan kilógó fran­­cia-cseh lóláb volt az oka, hogy az egész Ber­­riot—Benes-koncepció csúfosan megbukott és a nagy fanfárral beharangozott genfi protokol­­lum a múzeumba került. Megbukott egyrészt a maga születési hibájából, de leginkább a nagy angolszász nemzetek, Amerika és Anglia ellenállásán, amelyek, amint az Observer írja, a jegyzőkönyvben „Páris és Prága kontinentá­lis és militarista mentalitásainak a visszatükrö­ződését látják a humánus, megértő és kiengesz­­telődő angolszász szellem parányi megnyilat­kozása­­nélkül“. Az angol közvélemény az őszi választások alkalmából minden félreértést ki­záró határozott szavakkal adta a francia-kis­­amtant politika tudomására, hogy szó sem lehet arról, hogy a brit flotta és a brit fegyveres erő egy idegen — akár nemzetközi — faktor kezében idegen érdekekért legyen kénytelen akcióba lépni. De a francia diplomáciai és politikai zse­nialitás nem azért áll páratlanul a világon, hogy egy ilyen nem várt akadálytól kedvét veszítve feladja a francia politikának már­­már fixa­ ideává csontosult célkitűzését, a fran­cia határok jelenlegi státusának idegen erők­kel való biztosítását. A fiaskót vallott genfi, vagy amint újabban mondják, skolasztikus módszerrel, egy generális nemzetközi garan­cia-szerződés gondolatával szakítva, amint egy szellemes francia nemzetközi jogi író nevezi, a paktumok­ rendszerének a „cartesiusi“ (des­­cartesi) módszeréhez folyamodik, amely sze­rinte abban áll, hogy lépésről-lépésre, illetve paktumok hálózatával vonva be, készen van az egyes európai nemzettel a francia határok biz­­tosítása végett s az így született megállapodá­sokat később kiterjeszti a lengyel, az oláh, cseh és szerb határokra is. Ily módon Európát a paktumok hálózatával vonja be, készen van az a nemzetközi­­garancia-szerződés, amely Genf­ben egy csapásra nem tudott világra jönni. Te­hát csak a módszerben különbözik ez az eljá­­r­ás a genfi metódustól: míg az felülről lefelé egyetlen kollektív aktussal építette volna ki a nemzetközi garancia-szerződések rendszerét, ez alulról felfelé fokozatosan törekszik erre a­ célra. „Avant de poser sur V édifice un tait, que Von puisse paroiser aux couleurs de tentés les nations, il convient d‘élever solidement les murs de cet edifice.“ S meg kell vallanunk, a francia diplo­mácia nem csekély szívóssággal és rugalmas­sággal készíti elő a paktumok e „cartesiusi rendszerét“, egyszerre három és négyfelé in­dította meg a tárgyalásokat az i­ly speciális ön­­biztosító garanciaszerződések megkötése vé­gett. Első és legfontosabb faktor ebben a „car­tesiusi rendszerben“ is természetesen Anglia, amelynek megnyerése végett immár három­négy esztendeje vív reménytelen harcot a francia politika. Anglia sehogysem haj­landó kötélnek állni, hogy a francia-cseh­ imperializmus európai célkitűzéseit, ame­lyek aratása romboló Európára és az angol gazdasági életre, maga mozdítsa elő. Különben is Anglia tradicionális­ politikája mindig a legerősebb kontinentális hatalom ellen irányul s ez a legerősebb kontin­entális ■hátalom ma a Rajna baloldalán fekszik. Most ugyan — amint a párisi és londoni jelentés mek írják — ismét folynak a tárgyalások a két hatalom között e garanciaszerződés nyélbe­ütése végett s Baldwin bizonyos kautátók mellett állítólag hajlandó a francia köztársa­ság jelenlegi státusára járnak a biztosí­tására kötelezettséget vállalni. De talán mondanunk sem kell, hogy nem ingyen s a Prága—Páris „világhatalmi koncepciónak“ jelentékeny árat kell fizetni főleg a­ német és a kisebbségi kér­désben, hogy Anglia cselekvő részese legyen a megszületendő angol,, francia­, belga, sőt talán, hollandi garancia-szerződésnek. Hogy Német­ország is csatlakozzék a paktumok e „despairtes rendszeréhez“ — amint a párisi lapok újabban. Beszélő lámpa Írta: Kilián Zoltán Miss Dorothy Rutledge Detroit kellős köze­pén húzott ki a legnagyobb életveszedelemből a talking jamp-nek nevezett utcai világítótorony előtt. Miss Rutledge nem szerelemből tette ezt. Rendőr volt miss Dorothy Rutledge, egészen sza­bályos detroiti policewoman, ki 140 dollár fizet­e­tést „élvezett” havonta s így életem megmentésé­nek költségeit Detroit városa fizette. Bálát éreztem miss Rutledge iránt. Európai­­ szemmel és lélekkel nézve a dolgot, a kisasszony­­ csinos volt, a tette nemes. Udvarolni akartam, neki nyomban a már jelzett beszélő lámpa alatt, mely sűrűen változtatta az aszfaltra vetett pi­­­­ros, zöld, fehér fényét a fejünk fölött s elmon­­­­dott mindent, amit ilyen forgalmi ütközőponton­­ a rendőr mondhat. A rendőrkisasszony azonban­ hamar­­ eligazított: egy kollegájával kivitetett­­ az autófergetegből a gyalogjáróra s ezzel eu­ró­­paias reményeimnek végük szakadt. , Akkor persze még nem tudtam a kisasz-, szonynak , sem a nevét, sem a fizetését. Csinos­­ fejét is hiába kerestem már a talking lamp kö­­­rül a gyalogjáróról, eltűnt. Elindultam a sarkról. Kisvártatva éreztem, hogy valaki követ. In­kább sejtés volt ez, mint bizonyosság; olyan sűrűn járt ott az ember, mint rajban a méh, kire lehetne ilyesmit bizonyosan fogni? Az­­ember megérzése­­azonban eltalálja olykor az igazság 1­970t, megbizonyosodtam öt perc múlva: csak­­u­gyan makacsul követett valaki. Mellékutcába fordultam. Jött oda is utánam. Bosszantani kezdett a dolog. Hirtelen meg­fordultam s odaléptem a követőm elé: — Miért jön utánam­? Akkor közelről láttam csak, hogy kínai volt.Nem ijedt meg. Csendesen felelte: — Mert szeretem miss Dorothy Rutledget. — Mit mond, kérem? — Szeretem miss Dorothy Rutledget. — Ez mindenestre igen kellemes érzés lehet. De mi közönt van nekem ehhez és miért jön én utánam? Azt hiszem, nem én vagyok az ön Dorothy Rutledge-e! — Nem, mister. Dorothy azonban önnel fog vasárnap kirándulni s nem velem. Mert jól lát­tam, hogy ön tetszik neki. Vállat vontam, és átmentem az utca túlsó­­ felére. A kínai jött csak utánam rendületlenül. — Ejnye, az ezzit-azzát­ — öntött el a düh. — Megőrült ez az ember?? Megálltam ismét. — Ha még egy lépést tesz utánam, szólok a legközelebbi rendőrnek. Vagy megütöm úgy, hogy elmegy menten a kedve az ilyen kísérge­téstől! — Ne tegye kérem. Mind a­ kettő az életébe kerülhetne. Szokjék le végre arról a gondolat­ról, hogy Európában van,— mosolygott a kínai rám. — ... De... de... hát mit akar tőlem? Én sohasem láttam a szerelmét... azt se tudom, kicsoda! — Az a hölgy volt az, aki kihúzta magát egy Ford elől a talking lamphez. — Az a női rendőr? — Az. Rábámultam a kínaira. — No és mit akart Eacart­akk­attoam­? — Ezért — sóhajtotta a kínai. —­ Mert Do­rothy rendkívül szereti az európai férfiakat. — Engedjen meg, de én igazán nem értem... — Mit nem ért ezen? Dorothy nagyon sze­reti az európai férfiakat. — Hát kérem, ez végre is érthető ... ő is fehér... A kínai megrázta a fejét. — Ne értsen félre! A fehér amerikait sem szereti. Egy ilyen zöldért, egy ilyen friss euró­paiért azonban mint ön, majd megbolondul Elnevettem magam. — No, attól ne féljen, kedves kínai! Hálóból udvarolni akartam neki, egypár szép szót mon­dani, s úgy kivitetett, hogy csak röpültem. Azt hiszem nem is fogom látni többet. — Én is erre kérem. Hagyja meg nekem Do­­­rothyt... —• Kérem... kérem ... Részemről igazán... Higyje el, hogy eszem ágában sem volt... A kinai meghajolt. S szaladt visszafelé. Engem meg furdalni kezdett a kíváncsiság. — Mi bajuk lehet ezeknek velem? Hiszen, ha ez a ku­­ai nem jön utánam, nem törődöm semmit azzal a nővel! Végre is egy közönséges női rendőr! Akad még más lány Amerikában, ha éppen az kell! Már másnap észrevettem, hogy a­ kínaiak­ állandó felügyelete alatt vagyok. Lépten-nyo­­mon kínaiba botlottam, akárhova is mente­m. A­ dologban az volt a legcsodálatosabb, hogy ráérő európai, lévén, kedvem szerint lődörögtem a dol­lár után rohanó idevalók közt, de hirtelen rá­­érőknek látszottak ezek a sárga urak is. Sokat hallottam az összetar­tó szerveze­tt végüléHR, most kitapasztalhattam bőven magáimon ulni a jeleit.

Next