Szózat, 1925. március (7. évfolyam, 49-73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
: 68 kiadóhivatal: VI, Bózsa utca Itt n. Podmaniczky-a. sarok) Talefonszámok: Szerteszteség iámét O—Sí, Jócael 64—46, kiadóhivatal: Józael tB—Sí mUdadahivatal: IV, VAroahák u. 10. Telefon: 77—84. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTO: ZSILINSZKY ENDRE ifr Vasárnapi szám ára 3000 korona Ekfüzettei árak: egy hónapra 40000 kanna, negyedévre 120000 korona. — KÜtőidre asztettettel ár kétszerest axámlunk. — ügyes aria én Vétkftmin 3*88 korona. — Vasárnapi nána ára 3000 korona. VII. évfolyam Budapest, 1925 március 1, vasárnap 49. szám Paktum vagy revízió? Írta: dr. Antal István Idestova féleeltenideje, hogy a Népszövetség közgyűlése, ez a komoly és előkelő testülést, a helyéről felemelkedve viharos ovációkkal ünnepelte a francia delegáció vezetőjét, aki afrancia szónoki művészet brilliáns virtuozitásával csillogtatta meg negyven-egynéhány nemzet képviselője előtt a jövő Európa békés (36 boldog korszakának rózsaszínű perspektíváit. Idestova félesztendeje, hogy ugyanez a nagy francia politikus valóban szép és felemelő szcenírozás mellett reáhelyezte a francia kormány szignatúráját arra a jegyzőkönyvre, amelynek remekbeszabott paragrafusaitól afrancia nép ennek a békés és boldog Európának az elkövetkeztét várta és remélte. Igaz ugyan, hogy Briandnak és a francia politika egynéhány közismert európai vazallusának az aláírásán kívül egyetlen más jelentősebb állam konszenzusát sem sikerült megnyernie a „nemzetek közötti ellentétek békés elintézéséről“ szóló híres genfi jegyzőkönyvnek, nem ig szólva Angliáról, amely a legutóbbi választásokon nyíltan és kategorikusan jelentette ki, hogy a jelenlegi formában szó sem lehet a genfi protokollum elfogadásáról, így tehát azok a vérmes és optimista remények, amelyeket a francia közvélemény a francia diplomáciai és politikai művészet e valóban stílusos és nívós elméleti alkotásához, a „désarnement, arbitrage, sécurité“ hármas boltozatán felépült francia-cseh önbiztosítási szerződéshez fűzött, egyelőre nem mentek teljesedésbe s a francia politikának most más úton, más eszközökkel kell gondoskodnia a versaillesitrianoni békeszerződések teremtette európai státusevó további fenntartásáról. Minden elfogulatlan gondolkozónak el kell ismernie, hogy a „leszerelés, döntőbíróság és biztonság“ koncepciója, úgy ahogy az a genfi jegyzőkönyvben megfogalmazást nyert, valóban szellemes és artisztikus konstrukciója a francia jogi és diplomáciai talentumnak és az az elgondolás, hogy Európa mai állapotát és a háború következtében kialakult hatalmi helyzetet az összes nemzetek kollektív garanciája biztosítsa, nem utolsó „találmány“ a maga nemében. Csak éppen egyetlen hibában szenved és ez az egyetlen hiba elég arra, hogy örökre jobblétre szendéről jön: abban t. i., hogy a magasröptű jogelvek hófehér burkolata alól istúlságosan keresztülüt az aggódó francia-cseh imperializmus komor arca, mi lesz akkor, ha a rabságban tartott nemzetek széttörik láncaikat? Magyarán szólva, a genfi protokollum szelíd és pacifista öltözetű paragrafusai mögül erőteljesen kilátszik a Páris—Prága „világpolitikai koncepció“ sólába, hogy Franciaország és a maga szláv satalleseinek mai hatalmi túlsúlyát a feltámadó középeurópai nemzetek ellenében az összes kultúrnemzetek kollektív erejével biztosítsa. Ez a túlságosan kilógó francia-cseh lóláb volt az oka, hogy az egész Berriot—Benes-koncepció csúfosan megbukott és a nagy fanfárral beharangozott genfi protokollum a múzeumba került. Megbukott egyrészt a maga születési hibájából, de leginkább a nagy angolszász nemzetek, Amerika és Anglia ellenállásán, amelyek, amint az Observer írja, a jegyzőkönyvben „Páris és Prága kontinentális és militarista mentalitásainak a visszatükröződését látják a humánus, megértő és kiengesztelődő angolszász szellem parányi megnyilatkozásanélkül“. Az angol közvélemény az őszi választások alkalmából minden félreértést kizáró határozott szavakkal adta a francia-kisamtant politika tudomására, hogy szó sem lehet arról, hogy a brit flotta és a brit fegyveres erő egy idegen — akár nemzetközi — faktor kezében idegen érdekekért legyen kénytelen akcióba lépni. De a francia diplomáciai és politikai zsenialitás nem azért áll páratlanul a világon, hogy egy ilyen nem várt akadálytól kedvét veszítve feladja a francia politikának mármár fixa ideává csontosult célkitűzését, a francia határok jelenlegi státusának idegen erőkkel való biztosítását. A fiaskót vallott genfi, vagy amint újabban mondják, skolasztikus módszerrel, egy generális nemzetközi garancia-szerződés gondolatával szakítva, amint egy szellemes francia nemzetközi jogi író nevezi, a paktumok rendszerének a „cartesiusi“ (descartesi) módszeréhez folyamodik, amely szerinte abban áll, hogy lépésről-lépésre, illetve paktumok hálózatával vonva be, készen van az egyes európai nemzettel a francia határok biztosítása végett s az így született megállapodásokat később kiterjeszti a lengyel, az oláh, cseh és szerb határokra is. Ily módon Európát a paktumok hálózatával vonja be, készen van az a nemzetközigarancia-szerződés, amely Genfben egy csapásra nem tudott világra jönni. Tehát csak a módszerben különbözik ez az eljárás a genfi metódustól: míg az felülről lefelé egyetlen kollektív aktussal építette volna ki a nemzetközi garancia-szerződések rendszerét, ez alulról felfelé fokozatosan törekszik erre a célra. „Avant de poser sur V édifice un tait, que Von puisse paroiser aux couleurs de tentés les nations, il convient d‘élever solidement les murs de cet edifice.“ S meg kell vallanunk, a francia diplomácia nem csekély szívóssággal és rugalmassággal készíti elő a paktumok e „cartesiusi rendszerét“, egyszerre három és négyfelé indította meg a tárgyalásokat az ily speciális önbiztosító garanciaszerződések megkötése végett. Első és legfontosabb faktor ebben a „cartesiusi rendszerben“ is természetesen Anglia, amelynek megnyerése végett immár háromnégy esztendeje vív reménytelen harcot a francia politika. Anglia sehogysem hajlandó kötélnek állni, hogy a francia-cseh imperializmus európai célkitűzéseit, amelyek aratása romboló Európára és az angol gazdasági életre, maga mozdítsa elő. Különben is Anglia tradicionális politikája mindig a legerősebb kontinentális hatalom ellen irányul s ez a legerősebb kontinentális ■hátalom ma a Rajna baloldalán fekszik. Most ugyan — amint a párisi és londoni jelentés mek írják — ismét folynak a tárgyalások a két hatalom között e garanciaszerződés nyélbeütése végett s Baldwin bizonyos kautátók mellett állítólag hajlandó a francia köztársaság jelenlegi státusára járnak a biztosítására kötelezettséget vállalni. De talán mondanunk sem kell, hogy nem ingyen s a Prága—Páris „világhatalmi koncepciónak“ jelentékeny árat kell fizetni főleg a német és a kisebbségi kérdésben, hogy Anglia cselekvő részese legyen a megszületendő angol,, francia, belga, sőt talán, hollandi garancia-szerződésnek. Hogy Németország is csatlakozzék a paktumok e „despairtes rendszeréhez“ — amint a párisi lapok újabban. Beszélő lámpa Írta: Kilián Zoltán Miss Dorothy Rutledge Detroit kellős közepén húzott ki a legnagyobb életveszedelemből a talking jamp-nek nevezett utcai világítótorony előtt. Miss Rutledge nem szerelemből tette ezt. Rendőr volt miss Dorothy Rutledge, egészen szabályos detroiti policewoman, ki 140 dollár fizetetést „élvezett” havonta s így életem megmentésének költségeit Detroit városa fizette. Bálát éreztem miss Rutledge iránt. Európai szemmel és lélekkel nézve a dolgot, a kisasszony csinos volt, a tette nemes. Udvarolni akartam, neki nyomban a már jelzett beszélő lámpa alatt, mely sűrűen változtatta az aszfaltra vetett piros, zöld, fehér fényét a fejünk fölött s elmondott mindent, amit ilyen forgalmi ütközőponton a rendőr mondhat. A rendőrkisasszony azonban hamar eligazított: egy kollegájával kivitetett az autófergetegből a gyalogjáróra s ezzel európaias reményeimnek végük szakadt. , Akkor persze még nem tudtam a kisasz-, szonynak , sem a nevét, sem a fizetését. Csinos fejét is hiába kerestem már a talking lamp körül a gyalogjáróról, eltűnt. Elindultam a sarkról. Kisvártatva éreztem, hogy valaki követ. Inkább sejtés volt ez, mint bizonyosság; olyan sűrűn járt ott az ember, mint rajban a méh, kire lehetne ilyesmit bizonyosan fogni? Azember megérzéseazonban eltalálja olykor az igazság 1970t, megbizonyosodtam öt perc múlva: csakugyan makacsul követett valaki. Mellékutcába fordultam. Jött oda is utánam. Bosszantani kezdett a dolog. Hirtelen megfordultam s odaléptem a követőm elé: — Miért jön utánam? Akkor közelről láttam csak, hogy kínai volt.Nem ijedt meg. Csendesen felelte: — Mert szeretem miss Dorothy Rutledget. — Mit mond, kérem? — Szeretem miss Dorothy Rutledget. — Ez mindenestre igen kellemes érzés lehet. De mi közönt van nekem ehhez és miért jön én utánam? Azt hiszem, nem én vagyok az ön Dorothy Rutledge-e! — Nem, mister. Dorothy azonban önnel fog vasárnap kirándulni s nem velem. Mert jól láttam, hogy ön tetszik neki. Vállat vontam, és átmentem az utca túlsó felére. A kínai jött csak utánam rendületlenül. — Ejnye, az ezzit-azzát — öntött el a düh. — Megőrült ez az ember?? Megálltam ismét. — Ha még egy lépést tesz utánam, szólok a legközelebbi rendőrnek. Vagy megütöm úgy, hogy elmegy menten a kedve az ilyen kísérgetéstől! — Ne tegye kérem. Mind a kettő az életébe kerülhetne. Szokjék le végre arról a gondolatról, hogy Európában van,— mosolygott a kínai rám. — ... De... de... hát mit akar tőlem? Én sohasem láttam a szerelmét... azt se tudom, kicsoda! — Az a hölgy volt az, aki kihúzta magát egy Ford elől a talking lamphez. — Az a női rendőr? — Az. Rábámultam a kínaira. — No és mit akart Eacartakkattoam? — Ezért — sóhajtotta a kínai. — Mert Dorothy rendkívül szereti az európai férfiakat. — Engedjen meg, de én igazán nem értem... — Mit nem ért ezen? Dorothy nagyon szereti az európai férfiakat. — Hát kérem, ez végre is érthető ... ő is fehér... A kínai megrázta a fejét. — Ne értsen félre! A fehér amerikait sem szereti. Egy ilyen zöldért, egy ilyen friss európaiért azonban mint ön, majd megbolondul Elnevettem magam. — No, attól ne féljen, kedves kínai! Hálóból udvarolni akartam neki, egypár szép szót mondani, s úgy kivitetett, hogy csak röpültem. Azt hiszem nem is fogom látni többet. — Én is erre kérem. Hagyja meg nekem Dorothyt... —• Kérem... kérem ... Részemről igazán... Higyje el, hogy eszem ágában sem volt... A kinai meghajolt. S szaladt visszafelé. Engem meg furdalni kezdett a kíváncsiság. — Mi bajuk lehet ezeknek velem? Hiszen, ha ez a kuai nem jön utánam, nem törődöm semmit azzal a nővel! Végre is egy közönséges női rendőr! Akad még más lány Amerikában, ha éppen az kell! Már másnap észrevettem, hogy a kínaiak állandó felügyelete alatt vagyok. Lépten-nyomon kínaiba botlottam, akárhova is mentem. A dologban az volt a legcsodálatosabb, hogy ráérő európai, lévén, kedvem szerint lődörögtem a dollár után rohanó idevalók közt, de hirtelen ráérőknek látszottak ezek a sárga urak is. Sokat hallottam az összetartó szervezett végüléHR, most kitapasztalhattam bőven magáimon ulni a jeleit.