Szózat, 1925. június (7. évfolyam, 123-143. szám)

1925-06-03 / 123. szám

SwtestSeeg­erkladStasatal: VI, KÉzsa^utca ttl. H. B»dBOTh­rfcyHi.»M0k)Tételem:5rartMiffitftiégJ.a—6^ itat WtHwVihiMrinh.J.O-51.RekIim­falá:J.103­8 S. WBMMwMi IV, V/frosbá&a. la Teldon: 77—St. ___ _____________________V\­VII. évfolyam KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP töSZBaKESCTfl-ZSILINSZKY ENDRE Budapest, 1925 junius 3. szerda TSUHiatést:n­ais.: egy hónapra 40,1100 korona, negyed* dere UROOU koroma. — Küllőldre az eldözettes ár '«ilmftpfc. — Estvea szám­ ára hatköznap* SDK korona. — Vasárnapi szám ára 3000 korona, 123. szám Éjfél tizenkettő írta: Zsilinszky Endre A szélső legitimizmusnak egy hangos és — reméljük — felelőtlen különítménye, élén Beniczky Ödön volt nemzetgyűlési képviselő­vel és volt belügyminiszterrel a budapesti ma­­gyargyűl­ölő­tkapitalizmussal alátámasztott zsidó fajvédőim legjellegzetesebb lapjában egy vallomást adott le, melyet a Somogyi—Bacsó­­ügyben a katonai bíróság előtt kellett és csak ott lett volna szabad a törvény szerint elmon­dania. A­ hivatali titok ilyetén megsértése és a hivatali titok alól való fölmentésnek ilyen fon­dorlatos kihasználása egymagában alig érde­kelne bennünket e helyen, ha nem tartalmaz­na e közlemény egészen példátlan méretű kor­­mányzósértést s olyan megrágalmazását a magyar államfőnek, a magyar királyi hon­védség Hadurának, amely az ügyet a nemzet és az állam súlyos sérelmévé teszi. De a sé­relmen túl, a nemzet ügye ez a merénylet azért is, mert a jelek és körülmények egy messze­­ágazó politikai összeesküvés titokban és — úgy látszik — régóta szőtt szálait vetik nap­világra. Kik az összeesküvők! Egy politikai érdek­­szövetség, melynek tagjai hitünk szerint nin­csenek sokan, s köztük egy sincs igazán súlyos egyéniség, egy sincs, aki a nemzet immár tíz esztendős élet-halál harcában csak valami lé­nyegeset is tett volna a magyarság erkölcsi, nemzeti és állami megmentésének sziszifuszi feladata körül. Az összeesküvés vezetője maga igen kicsi ember volt belügyminisz­ternek s nem emlékszünk, hogy bármily egészséges mentő gondolat, vagy bármily alkotás fűződnék nevéhez. Az a társaság, melynek nevében Beniczky Ödön mindig kellő időközben az elkövetkező puccsok előtt botrányt keltő és felforgató cél­zatú parlamenti felszólalásait elmondotta az első nemzetgyűlésben, arra a politikai kár­tyára tette fel egész exisztenciáját, hogy mindenáron és minden elképzelhető eszközzel, időre, alkalomra, a nemzet külpolitikai hely­zetére való­­­tekintet nélkül kicsikarja a Ho­rálykérdés legitimistának mondott meg­oldását. Mindenáron, tehát kellő belpolitikai és külpolitikai előkészítés nélkül is. Minden áron, tehát a nemzet akaratnyilvánításának teljes kikapcsolásával is. Mindenáron, tehát álláspontjuknak kellő közjogi megvitatása nélkül is. Mindenáron, tehát a szolgaságban sínylődő keresztény magyar milliók minden eddigi erőfeszítésének, kisebb-nagyobb ered­ményeinek és összes reményeinek odadobása árán is. Mindenáron, tehát az ördöggel is szö­vetkezve, a zsidóság minden, hatalmi pozíciójá­nak felhasználásával is. Mindenáron, tehát a magyar kormányzónak akárminő gyalázatos eszközökkel való lehetetlenné tételével is, az ország teljes felfordulása árán­ is. Hol voltak ezek az urak az elmúlt súlyos öt esztendő alatt, míg mi szinte puszta kezünkkel, birkózva, nemzetünk közönyével, középosztályunk sze­génységével, népünk elfogyatottságával és ön­­tudatlanságával építgettük a nemzeti élet új bástyáit a politikai és társadalmi életben? Mi­csoda jogcímen merészelik hát ezek az urak, minő erkölcsi és minő politikai címen maguk­nak követelni azt a jogot hogy a magyar nemzet és állam ilyen döntő kérdésében épen az ő kicsi és kevés maguk elgyoldali elhatározása, egyé­ni érdeke és szeszélye érvényesüljön? Hogy merészelhetnek kezet emelni az új Magyaror­szág törvényes intézményei és a nemzet akara­tából megválasztott törvényes magyar kor­mányzó érdemes, háborús és ellenforradalmi dicsőséggel övezett személye, a kereszténym­a­­gyarság belső és kifelé irányuló önverdahni harcának e próbák­ erős bástyafoka ellen? Po­litikai jogcímük e föllépésre a mai állami rend ellen épp oly kevéssé van, mint erkölcsi jog­címük, hiszen nincs mögöttük — s ez rövidesen ki fog derülni — nemcsak semmiféle rétege a magyar nemzetnek, de úgyszólván nincs mö­göttük senki. Ez a kicsi és súlytalan politikai érdekszö­vetség azonban keskeny és ritka frontját meg­hosszabbította balfelé s minden jel arra mutat, hogy az egész parlamenti és társadalmi forra­dalmi baloldal, a szabadkőművesség, a szó­­ munkája elénk varázsolja a Dosztojevszkijek, a Tolsztojok, a Csehovok, Gorkijok meglátta orosz világot. Amint a hadihajók az óceán minden pontján szimbolikusan hazájuk terü­letét jelentik, úgy hordozza magával e színház egy-egy előadása az igazi orosz lelkiséget. Bámulatos, amit, e művészek produkálnak! Ez már nem színjátszás, ez magának az orosz életnek a kivetítése. Minden szavuk, gesz­tusuk, bravúros maszkjuk, járásuk-kelésük az embert, az orosz embert testesíti meg. Leszállt­nak az orosz lélek sötét, misztikus szépségeibe és színművészi munkájukkal méltókká válnak a szavakhoz és gondolatokhoz, melyeket nem­zetük páratlan zsenijei fűztek gyöngysorokká. Úgy játszanak, hogy élő lapjaivá válnak a Dosztojevszkijek, Csehovok költészetének. Dosztojevszkijt, Csehovot, Gorkijt adják, élik, teremtik újra minden előadásukon. Szinte mindegy, hogy valaki mit sem ért a nyelvükön. Olyan nagy, művészek, hogy, a szó értelmén túl teremtenek. Magát a mű szel­lemét idézik. Testbe öltöztetik a sejtett lelket. Elég, ha annyit tudunk, mit játszanak s ők hozzásegítenek bennünket, hogy sejtésünk lel­kes valósággá, forró élménnyé változzék, tel­jesedjék. Az éjjeli menedékhely sötét mélysé­gét bennünk borzasztják fel, a Cseresznyés­kert halk bánatát belénk telepítik. A vőlegény fájdalmas, groteszk melankóliáját szívünkbe lopják, Stepancsikov falvának groteszk lakóit valóságos ismerőseinkké szuggerálják. A néző orosz hangszerré, balalajkává lesz a kezük­ben, volgai melódiákat vernek ki rajta. Ne­künk adják nagy íróikat, oly teljességgel, ameddig a magunk erején sohasem juthat­nánk. Lélekből lélekbe játszanak, magukhoz ölelnek, kapcsolnak, ragadnak bennünket csudás művészetükkel. S mindezt azzal érik el, hogy­ művészetük mélységesen orosz, egy r­o­iál demokrácia, a különböző radikális és szél­ső liberális csoportok és intézmények legalább is hátvédül szolgálnak ehhez az összeesküvés­hez. Amint a zsidó fajvédelem napilapjának összefogása, Beniczky Ödönnel nyilván mu­tatja: biztos hátvédül. Az a sajtó, amely min­den ébredő megmozdulásra, „külföldet“ üvölt, most készséggel és kéjjel adja a nemzetközi zsidó sajtó kezére ezt a förtelmes szenzáció­anyagot, hadd dolgozza azt fel, hadd érvénye­sítse minél teljesebben a keresztény Magyar­­ország s annak minden életnyilvánulásával szemben. Semmi kétség, Beniczky Ödön lépése a ma­gyar államfő ellen forradalmi lépés, amire a válasz is csak olyan erélyes és súlyos lehet,­­nint minden forradalmi megmozdulás ellen egyedül hatásos módszer. Csak a vak nem látja a gondos rendezést, hae a magyar miniszterelnök a nemzetre fon­­tos pénzügyi tárgyalásokra elutazik Genfbe, a városházára bevonul Vázsonyi a szocialisták és mindennemű radikálisok és forradalmárok élén; a passzív ellenzék egyszerre aktívvá élénkült és megjelent a Házban s mikor a bal­oldal ennyire megerősödve élvezheti joggal ma­gát, mikor a kormány és a fajvédők között a városházi harc emlékei csak kiélezhették az el­lentéteket, egyszerre úgynevezett konzervatív oldalról megadódik a jel az általános támadás­ra a keresztény Magyarország utolsó intézmé­nyes bástyája ellen. Mikor középosztályunk a nyomor borzalmas apathiájába sülyedt, mikor az ellenforradalomban meginduló társadalmi szervezkedés intézményeitől a­ kormány sike­resen elvonta a szükséges életerőt, mikor el­veszettnek látszik a keresztény városháza, mi­kor a­ zsidó féktelen bankkapitalizmus jobban gyötri és sorvasztja a nemzet életerőit, mint valaha és a garázda idegenség az elmulasztot­takat is percek alatt pótolni kívánó állati mohó­sággal veti rá magát a keresztény és faji ma­­gunkra­ eszmélés minden eredményének vég­leges kiirtására, akkor robbantja fel a szélső legitimisták különítménye a zsidósággal ösz­­szefogva azt az aknát, amely a roham előtt nemzet lelke beszél belőlük. Élő igazolásai annak, hogy a nagy művészet mindig nem­zeti gyökérszálakon át szívja föl sudárba szökkentő, kivételes erejét. A Stepancsikov falva tulajdonképpen nem is színdarab. Egy darab Dosztojevszkij, egy darab orosz élet. — Életre keltik Rasztanyevet, az öreg Raszta­­nyevnét, Szerjozsát, az ingyenélő Fomies Fo­ntát, Jezsefkint — és ezzel már el is bűvöltek bennünket! Mert ezek a halandók — halha­tatlanok. Dosztojevszkij költötte őket és ezek a színészek vérré pezsgetik bennük Doszto­jevszkij zsenijét, a költő látomásait. r Az orosz kúria játékuk által bennünk is fölépül és em­berei lelkünkben szólalnak meg, szavukban Oroszország beszél, az orosz ember örök lénye jelenik meg. Szinte kicsinyeskedés lenne el­sorolni, hogy e „szerepeket“ Massalitinov, To­­karszkaja, Vasziljev, Szjerov és Pavlov „ját­szották“. Nincs itt szerep és játék, ez maga az élő művészet. Itt nincs súgó, mert ezeket a szavakat így csak a lélek ereje sugalmaz­hatja. Ezeket a gesztusokat nem erőlködő próbákon tanulják be, így tesz, jár, beszél, sír, panaszkodik, haragszik, kesereg — az em­ber. Ezek a művészek élik ezeket az alakokat. Elvesztik Szjerov és Pavlov lényüket és életre kelnek, mint Fomies Forna, mint Je­­zsejkin. Mögöttük nem kulisszák, ingadoz­nak, hanem az egész orosz világ a mélységes horizontjuk. Dosztojevszkij írói lángelméje süt rájuk éltető nap gyanánt. A magyar színészek jól tették, hogy állí­tattal jártak él tanulni e csudás művészek­hez. Bár megsúgná mindegyiküknek valami láthatatlan súga, hogy a nagy művészet csú­csaihoz csak a nemzeti színekkel jelzett, egyre följebb hágó, tin­­taszándékú szirtösvé­­nyeken vezet az út. (Myn.) Stepancsikovfalva Van úgy az ember, hogy egy-egy távoli, soha nem látott városban elképzel valamit nagyszerűnek, csodásnak és csak azért, vágyik abba a messzi, messzi emberbolyha, amely a térkép zöld, vagy barna foltjain ingerkedik fekete betűinek szuggeszitív hívogatásával, hogy meggyőződhessék róla, hogy az­ a valami csakugyan olyan ragyogó-e, mint ahogy elkép­zelte ... Ha Moszkváb­ól olvastam, hallottam, ha nevét a térkép kellős közepén megláttam, valahogy mindig a Művészszínházra kellett gondolnom. Csakugyan olyan pompásak a szí­nészei? Csakugyan oly csodálatos erővel eleve­nítik meg az orosz életet, amely Doszto­jevszkij, Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Gogoly s a többi óriás­­ könyveiből úgy bele tud fészke­­lődni az ember kedély- és képzelet­világába? A Stanislavsky társulata egyre hívogatott, csa­logatott. Az éjjeli menedékhely, a Cseresznyés­­kert, Van jó bácsi, A vőlegény, a Három nővér magyar előadása meg csak m­éginkább izgatta a fantáziámat: ugyan, h­ogy játszhatták ezt a moszkvai művészszínházban? Oly sokat vár­tam tőlük, hogy aggódtam, ha csakugyan ők peregtetnék le ezeket a belül annyira átélt je­leneteket, vájjon nem szereznének-e csalódást, vájjon nem rontanák-e le azt a meleg élményt, amit­ a világ legelső regényírói bűvöltek fá­jton életteljes embereikkel a lelkembe? S most, hogy a moszkvai színészek elhoz­ták hozzánk ezt a külön világot, k­alapté­tére kell megállapítanom, hogy ezek a nagyszerű művészeik elérik azt, aminél többet nyújtani lehetetlen: nem rontják le a legnagyobb, leg­mélyebb költők szuggeszciójának reszkető, a lélek legbensejéig érő hatását, sőt emelik, be­teljesítik a fantázia legmelegebb alkotását. A moszkvai színház embereinek művészi

Next