Szózat, 1925. június (7. évfolyam, 123-143. szám)
1925-06-03 / 123. szám
SwtestSeegerkladStasatal: VI, KÉzsa^utca ttl. H. B»dBOThrfcyHi.»M0k)Tételem:5rartMiffitftiégJ.a—6^ itat WtHwVihiMrinh.J.O-51.RekIimfalá:J.1038 S. WBMMwMi IV, V/frosbá&a. la Teldon: 77—St. ___ _____________________V\VII. évfolyam KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP töSZBaKESCTfl-ZSILINSZKY ENDRE Budapest, 1925 junius 3. szerda TSUHiatést:nais.: egy hónapra 40,1100 korona, negyed* dere UROOU koroma. — Küllőldre az eldözettes ár '«ilmftpfc. — Estvea szám ára hatköznap* SDK korona. — Vasárnapi szám ára 3000 korona, 123. szám Éjfél tizenkettő írta: Zsilinszky Endre A szélső legitimizmusnak egy hangos és — reméljük — felelőtlen különítménye, élén Beniczky Ödön volt nemzetgyűlési képviselővel és volt belügyminiszterrel a budapesti magyargyűlölőtkapitalizmussal alátámasztott zsidó fajvédőim legjellegzetesebb lapjában egy vallomást adott le, melyet a Somogyi—Bacsóügyben a katonai bíróság előtt kellett és csak ott lett volna szabad a törvény szerint elmondania. A hivatali titok ilyetén megsértése és a hivatali titok alól való fölmentésnek ilyen fondorlatos kihasználása egymagában alig érdekelne bennünket e helyen, ha nem tartalmazna e közlemény egészen példátlan méretű kormányzósértést s olyan megrágalmazását a magyar államfőnek, a magyar királyi honvédség Hadurának, amely az ügyet a nemzet és az állam súlyos sérelmévé teszi. De a sérelmen túl, a nemzet ügye ez a merénylet azért is, mert a jelek és körülmények egy messzeágazó politikai összeesküvés titokban és — úgy látszik — régóta szőtt szálait vetik napvilágra. Kik az összeesküvők! Egy politikai érdekszövetség, melynek tagjai hitünk szerint nincsenek sokan, s köztük egy sincs igazán súlyos egyéniség, egy sincs, aki a nemzet immár tíz esztendős élet-halál harcában csak valami lényegeset is tett volna a magyarság erkölcsi, nemzeti és állami megmentésének sziszifuszi feladata körül. Az összeesküvés vezetője maga igen kicsi ember volt belügyminiszternek s nem emlékszünk, hogy bármily egészséges mentő gondolat, vagy bármily alkotás fűződnék nevéhez. Az a társaság, melynek nevében Beniczky Ödön mindig kellő időközben az elkövetkező puccsok előtt botrányt keltő és felforgató célzatú parlamenti felszólalásait elmondotta az első nemzetgyűlésben, arra a politikai kártyára tette fel egész exisztenciáját, hogy mindenáron és minden elképzelhető eszközzel, időre, alkalomra, a nemzet külpolitikai helyzetére valótekintet nélkül kicsikarja a Horálykérdés legitimistának mondott megoldását. Mindenáron, tehát kellő belpolitikai és külpolitikai előkészítés nélkül is. Minden áron, tehát a nemzet akaratnyilvánításának teljes kikapcsolásával is. Mindenáron, tehát álláspontjuknak kellő közjogi megvitatása nélkül is. Mindenáron, tehát a szolgaságban sínylődő keresztény magyar milliók minden eddigi erőfeszítésének, kisebb-nagyobb eredményeinek és összes reményeinek odadobása árán is. Mindenáron, tehát az ördöggel is szövetkezve, a zsidóság minden, hatalmi pozíciójának felhasználásával is. Mindenáron, tehát a magyar kormányzónak akárminő gyalázatos eszközökkel való lehetetlenné tételével is, az ország teljes felfordulása árán is. Hol voltak ezek az urak az elmúlt súlyos öt esztendő alatt, míg mi szinte puszta kezünkkel, birkózva, nemzetünk közönyével, középosztályunk szegénységével, népünk elfogyatottságával és öntudatlanságával építgettük a nemzeti élet új bástyáit a politikai és társadalmi életben? Micsoda jogcímen merészelik hát ezek az urak, minő erkölcsi és minő politikai címen maguknak követelni azt a jogot hogy a magyar nemzet és állam ilyen döntő kérdésében épen az ő kicsi és kevés maguk elgyoldali elhatározása, egyéni érdeke és szeszélye érvényesüljön? Hogy merészelhetnek kezet emelni az új Magyarország törvényes intézményei és a nemzet akaratából megválasztott törvényes magyar kormányzó érdemes, háborús és ellenforradalmi dicsőséggel övezett személye, a kereszténymagyarság belső és kifelé irányuló önverdahni harcának e próbák erős bástyafoka ellen? Politikai jogcímük e föllépésre a mai állami rend ellen épp oly kevéssé van, mint erkölcsi jogcímük, hiszen nincs mögöttük — s ez rövidesen ki fog derülni — nemcsak semmiféle rétege a magyar nemzetnek, de úgyszólván nincs mögöttük senki. Ez a kicsi és súlytalan politikai érdekszövetség azonban keskeny és ritka frontját meghosszabbította balfelé s minden jel arra mutat, hogy az egész parlamenti és társadalmi forradalmi baloldal, a szabadkőművesség, a szó munkája elénk varázsolja a Dosztojevszkijek, a Tolsztojok, a Csehovok, Gorkijok meglátta orosz világot. Amint a hadihajók az óceán minden pontján szimbolikusan hazájuk területét jelentik, úgy hordozza magával e színház egy-egy előadása az igazi orosz lelkiséget. Bámulatos, amit, e művészek produkálnak! Ez már nem színjátszás, ez magának az orosz életnek a kivetítése. Minden szavuk, gesztusuk, bravúros maszkjuk, járásuk-kelésük az embert, az orosz embert testesíti meg. Leszálltnak az orosz lélek sötét, misztikus szépségeibe és színművészi munkájukkal méltókká válnak a szavakhoz és gondolatokhoz, melyeket nemzetük páratlan zsenijei fűztek gyöngysorokká. Úgy játszanak, hogy élő lapjaivá válnak a Dosztojevszkijek, Csehovok költészetének. Dosztojevszkijt, Csehovot, Gorkijt adják, élik, teremtik újra minden előadásukon. Szinte mindegy, hogy valaki mit sem ért a nyelvükön. Olyan nagy, művészek, hogy, a szó értelmén túl teremtenek. Magát a mű szellemét idézik. Testbe öltöztetik a sejtett lelket. Elég, ha annyit tudunk, mit játszanak s ők hozzásegítenek bennünket, hogy sejtésünk lelkes valósággá, forró élménnyé változzék, teljesedjék. Az éjjeli menedékhely sötét mélységét bennünk borzasztják fel, a Cseresznyéskert halk bánatát belénk telepítik. A vőlegény fájdalmas, groteszk melankóliáját szívünkbe lopják, Stepancsikov falvának groteszk lakóit valóságos ismerőseinkké szuggerálják. A néző orosz hangszerré, balalajkává lesz a kezükben, volgai melódiákat vernek ki rajta. Nekünk adják nagy íróikat, oly teljességgel, ameddig a magunk erején sohasem juthatnánk. Lélekből lélekbe játszanak, magukhoz ölelnek, kapcsolnak, ragadnak bennünket csudás művészetükkel. S mindezt azzal érik el, hogy művészetük mélységesen orosz, egy roiál demokrácia, a különböző radikális és szélső liberális csoportok és intézmények legalább is hátvédül szolgálnak ehhez az összeesküvéshez. Amint a zsidó fajvédelem napilapjának összefogása, Beniczky Ödönnel nyilván mutatja: biztos hátvédül. Az a sajtó, amely minden ébredő megmozdulásra, „külföldet“ üvölt, most készséggel és kéjjel adja a nemzetközi zsidó sajtó kezére ezt a förtelmes szenzációanyagot, hadd dolgozza azt fel, hadd érvényesítse minél teljesebben a keresztény Magyarország s annak minden életnyilvánulásával szemben. Semmi kétség, Beniczky Ödön lépése a magyar államfő ellen forradalmi lépés, amire a válasz is csak olyan erélyes és súlyos lehet,nint minden forradalmi megmozdulás ellen egyedül hatásos módszer. Csak a vak nem látja a gondos rendezést, hae a magyar miniszterelnök a nemzetre fontos pénzügyi tárgyalásokra elutazik Genfbe, a városházára bevonul Vázsonyi a szocialisták és mindennemű radikálisok és forradalmárok élén; a passzív ellenzék egyszerre aktívvá élénkült és megjelent a Házban s mikor a baloldal ennyire megerősödve élvezheti joggal magát, mikor a kormány és a fajvédők között a városházi harc emlékei csak kiélezhették az ellentéteket, egyszerre úgynevezett konzervatív oldalról megadódik a jel az általános támadásra a keresztény Magyarország utolsó intézményes bástyája ellen. Mikor középosztályunk a nyomor borzalmas apathiájába sülyedt, mikor az ellenforradalomban meginduló társadalmi szervezkedés intézményeitől a kormány sikeresen elvonta a szükséges életerőt, mikor elveszettnek látszik a keresztény városháza, mikor a zsidó féktelen bankkapitalizmus jobban gyötri és sorvasztja a nemzet életerőit, mint valaha és a garázda idegenség az elmulasztottakat is percek alatt pótolni kívánó állati mohósággal veti rá magát a keresztény és faji magunkra eszmélés minden eredményének végleges kiirtására, akkor robbantja fel a szélső legitimisták különítménye a zsidósággal öszszefogva azt az aknát, amely a roham előtt nemzet lelke beszél belőlük. Élő igazolásai annak, hogy a nagy művészet mindig nemzeti gyökérszálakon át szívja föl sudárba szökkentő, kivételes erejét. A Stepancsikov falva tulajdonképpen nem is színdarab. Egy darab Dosztojevszkij, egy darab orosz élet. — Életre keltik Rasztanyevet, az öreg Rasztanyevnét, Szerjozsát, az ingyenélő Fomies Fontát, Jezsefkint — és ezzel már el is bűvöltek bennünket! Mert ezek a halandók — halhatatlanok. Dosztojevszkij költötte őket és ezek a színészek vérré pezsgetik bennük Dosztojevszkij zsenijét, a költő látomásait. r Az orosz kúria játékuk által bennünk is fölépül és emberei lelkünkben szólalnak meg, szavukban Oroszország beszél, az orosz ember örök lénye jelenik meg. Szinte kicsinyeskedés lenne elsorolni, hogy e „szerepeket“ Massalitinov, Tokarszkaja, Vasziljev, Szjerov és Pavlov „játszották“. Nincs itt szerep és játék, ez maga az élő művészet. Itt nincs súgó, mert ezeket a szavakat így csak a lélek ereje sugalmazhatja. Ezeket a gesztusokat nem erőlködő próbákon tanulják be, így tesz, jár, beszél, sír, panaszkodik, haragszik, kesereg — az ember. Ezek a művészek élik ezeket az alakokat. Elvesztik Szjerov és Pavlov lényüket és életre kelnek, mint Fomies Forna, mint Jezsejkin. Mögöttük nem kulisszák, ingadoznak, hanem az egész orosz világ a mélységes horizontjuk. Dosztojevszkij írói lángelméje süt rájuk éltető nap gyanánt. A magyar színészek jól tették, hogy állítattal jártak él tanulni e csudás művészekhez. Bár megsúgná mindegyiküknek valami láthatatlan súga, hogy a nagy művészet csúcsaihoz csak a nemzeti színekkel jelzett, egyre följebb hágó, tintaszándékú szirtösvényeken vezet az út. (Myn.) Stepancsikovfalva Van úgy az ember, hogy egy-egy távoli, soha nem látott városban elképzel valamit nagyszerűnek, csodásnak és csak azért, vágyik abba a messzi, messzi emberbolyha, amely a térkép zöld, vagy barna foltjain ingerkedik fekete betűinek szuggeszitív hívogatásával, hogy meggyőződhessék róla, hogy az a valami csakugyan olyan ragyogó-e, mint ahogy elképzelte ... Ha Moszkvából olvastam, hallottam, ha nevét a térkép kellős közepén megláttam, valahogy mindig a Művészszínházra kellett gondolnom. Csakugyan olyan pompásak a színészei? Csakugyan oly csodálatos erővel elevenítik meg az orosz életet, amely Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Gogoly s a többi óriás könyveiből úgy bele tud fészkelődni az ember kedély- és képzeletvilágába? A Stanislavsky társulata egyre hívogatott, csalogatott. Az éjjeli menedékhely, a Cseresznyéskert, Van jó bácsi, A vőlegény, a Három nővér magyar előadása meg csak méginkább izgatta a fantáziámat: ugyan, hogy játszhatták ezt a moszkvai művészszínházban? Oly sokat vártam tőlük, hogy aggódtam, ha csakugyan ők peregtetnék le ezeket a belül annyira átélt jeleneteket, vájjon nem szereznének-e csalódást, vájjon nem rontanák-e le azt a meleg élményt, amit a világ legelső regényírói bűvöltek fájton életteljes embereikkel a lelkembe? S most, hogy a moszkvai színészek elhozták hozzánk ezt a külön világot, kalaptétére kell megállapítanom, hogy ezek a nagyszerű művészeik elérik azt, aminél többet nyújtani lehetetlen: nem rontják le a legnagyobb, legmélyebb költők szuggeszciójának reszkető, a lélek legbensejéig érő hatását, sőt emelik, beteljesítik a fantázia legmelegebb alkotását. A moszkvai színház embereinek művészi