Szózat, 1925. augusztus (7. évfolyam, 171-194. szám)

1925-08-01 / 171. szám

Pinkcatf cég és kiadóhivatal: VI. ker. Bfcsa-trtca 11. szám KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP Előfizetési árak: egy hónapra 40.000 korona, negyed* PBdSMBfcsfcym. sarok) Teleim: Szerkesztőség József 63—52. ,, évre ÍrOIOOO korona. — Kiötötere az előüzetési ár M.JriadóMonto!: J.63— LRektar Déd­ói J.CB-61 Hirdetés FŐSZERKESZTŐ: kétszeresét számítják.— Egyes szám ára hétköznap­ra»­48.Fiókkiadóhivatal: IV. Városháza«. 10.Telefon: 77—84. VITÉZ BA­JCSY-ZS­­INSZKY ENDRE SOOO korona. — Vasászla­ai szám ára 3000 korona. VII. évfolyam Budapest, 1925 augusztus 1, szombat 171. szám Jan Seba­ rA Deutsche­­Allgemeine Zeitung egy kis leleplezés bombáját hajította bele az európai nyilvánosságba. A bomba fel is robbant anél­kül, hogy valami kárt tett volna abban a tár­saságban, amely ma a kisantant-politika élén lovagol. Az említett német újság nem éppen lakonikusan, de elég határozottan megírta, hogy, Jan Seba, a cseh-szlovák köztársaság belgrádi követe megkoszorúzta Principnek, Ferenc Ferdinand trónörökös gyilkosának sírját. Mielőtt ennek a nem éppen diplomáciai természetű ténykedésnek erkölcsi megvilágí­tásába bocsátkoznánk, meg kell állapítanunk, hogy tulajdonképpen ki az a Jan Seba, mi a jelentősége és mi a szerepe odalent a Balkán jelenleg való fővárosában, ahol a nagyszerb álmokat főzik a frissen fellobbant és kielégí­tett nacionalizmus rőzsetű­zén. Jan Seba nem tartozik a sablonos diplo­maták közé. Nem frakkban jár és nem lábujj­hegyen, talpai nincsenek kivattázva, lépései­nek kongását és koppanását nagyon is jól hal­lani a politikának nemcsak kulisszái mögött, hanem nyílt színén is. A szerb politikát bizo­nyos fokú gyerekesség és naivitás jellemzi. Mindig szüksége van kívülről olyan ténye­­zőre, mely ezt a politikát ellátja gondolatokkal, irányelvekkel és amely ismeri az európai po­litika mechanizmusát. A paraszt­állam politi­kai élete bizonyos vicinalitást mutat, minden eredmmény és minden siker ellenére. így volt ez a múltban és így van a jelenben is. A múlt­ban Hartuig, az orosz cári birodalom belgrádi követe volt az a bizonyos tényező, mely a bal­káni államok belső politiká­jának irányt sza­bott és pályasíkokat egyengetett. Hartwig mö­gött természetesen ott volt a cári politika a maga hatalmas szuronyerdejével, mérhetetlen kincseivel és világraszóló hatalmával. Hart­wig azonban nem volt az az ember, aki a nyílt színen játszott volna. Európai műveltségű em­ber volt, aki megelégedett azzal, hogy a ku­lisszák mögött szerepelt, sohasem jelent meg a nyílt színen, ellenben keze mindenütt és mindenben benne volt. Hartwignak egyfor­mán közömbösek voltak a pártok, amelyek csak eszközök voltak a cári politika, a pán­szláv gondolat kezében. Hartwignak volt a legnagyobb tekintélye a király mellett Szer­biában. Sőt tekintélye talán még Péter kirá­lyénál is nagyobb volt, összeköttetései pedig feltétlenül nagyobbak. Jan Seba, a cseh-szlo­­vák köztársaság újdonsült követe ugyanazt a szerepet viszi, mint Hartwig, azonban egész ny­íl­tan, egész brutálisan és egészen felismer­hetően beleavatkozik a szerb belső politikába, összeköttetéseket tart fenn a nagyszlávokkal, a pánszláv álmodozókkal, a titkos egyesüle­tekkel, a fekete kézzel, fehér kézzel és a többi hasonló célú intézménnyel, amelyek őt ismerik el a pánszláv gondolat letéteményesének és irányítójának. Jan Seba tehát nem szürke szakdiplomata, hanem politikai megbízott, akinek kezében szaladnak össze a pánszláv gondolat szálai. Ő volt az, aki tavaly Zágrábban, a szláv népek kereskedelmi konferenciáján kifejtette a szlá­vok programmját, kifejtette, hogy a szláv né­peknek egy közös nagy célja van, egy közös nagy gondolat kell, hogy összefoglalja őket és ez nem más, mint minden szlávok egyesü­lése egy óriási hatalmas nagy szláv birodalom keretében, amely a Jeges-tengertől lenyúlik egészen az Égei-tengerig. Ennek az óriási cél­nak irányában kell, hogy dolgozzék minden szláv, lett légyen az északi vagy déli. Ezt a célt azonban nemcsak szellemi és kulturális érintkezéssel lehet elérni, hanem el lehet érni, meg lehet közelíteni elsősorban egy reális, egészséges­ gazdaságpolitikával, egy­ nagy gaz­daságpolitikai egységgel, mert hiszen ez sok­kal nagyobb súlyt, erőt és nyomatékot képvi­sel, print a­ szellemi, lelki és kultúrái érintke­zés. A gazdasági kérdések predominállnak ma R® egy­z világon, tehát, a szlávságnak is a gaz­dasági kérdések dinamikáját kell felhasznál­­niok közös nagy céljuk elérésére. Kifejtette, hogy minden szláv államnak közös plattformra kell helyezkedni, hogy ne érje váratlanul semmiféle gazdaságpolitikai lépése akár a szomszédoknak, akár a távoleső államoknak. Meg k­ell állapodniuk egymással és egységesen kell megkötniük a kereskedelmi szerződéseket, nehogy egyik szláv állam riva­­­­lizálva a másikkal, engedményeket tegyen egy­­ olyan államalakulásnak, amely nem szláv.­­ Ez nyilvánvalóan Magyarország ellen jelen­tőd­ött ki, mit a későbbiekben Jan Seba úr meg is magyarázott. Kifejtette, hogy a nagy szláv gondolat legnagyobb akadálya Magyar­­ország, amelyet katonaiig sikerült már tönkre­tenni, legyöngíteni és azután, ha meg­gyöngí­tették ezt a­z ellenséget, bekövetkezhetek a po­­liikai megsemmisítés pillanata is, így fest Csehszlovákia belgrádi követének politikai profilja. Ez az ember elment egy orgyilkos gazember sírját megkoszorúzni. A szerb kormány maga nem merte elvégezni ezt a kegyeleti tényt, sőt bizonyos mértékig —­ természetesen az európai alibi kedvéért — távoltartotta magát tőle, sőt ellenezte is, azonban Jan Seba, akinek kapcsolata a forró­fejű nagyszláv ifjúsággal és a titkos egyesü­letekkel letagadhatatlan, túltette magát a szerb kormány aggodalmain és elment meg­koszorúzni annak az orgyilkosnak sírját, aki­,­nek pisztolylövése jelentette a világháború kezdetét. Egész bizonyos, hogy Princip és a szerb politika között nemcsak érintkezés, ha­nem összefüggés volt. Ezt Jan Seba úrnak ez a kegyeleti ténye is egészen világossá teszi., A cinkos maga nem mert elmenni, ellenben mégis megtűrte, hogy az új barát és az új politikai tanácsadó elmenjen oda a temetőbe ünnepelni azt­ a gazfickót, akinek gazságát legfeljebb csak a délszláv fantáz­ia tud­ja ha­zafias ténnyé magasztosítani. Jan Seba teljesen méltó a csehszlovák köz­társaság erkölcséhez. Méltón egészíti ki azt a politikát, amely odalenn a Balkánon folyik. De nemcsak kiegészíti, hanem kifejezi. Ki­fejezi a maga egyéniségének előkelőségével, nobilitásával, finomságával és eleganciájával. Mindezek a diplomáciai és emberi értékek ter­mészetesen egy tényben fejeződtek ki: abban, a tényben, hogy egy gyilkos gazfickót el­ment halóporaiban ünnepelni. Jan Seba­e kegyeleti tényének leleplezése kínosan és kellemetlenül érintette a délszláv politikai köröket, amelyek azonban nem me­rik nyíltan dezavuálni Jan Sebat, mert fél­nek attól, hogy kezei esetleg nagyon súlyosan bele találnának avatkozni a belgrádi politikai viszonyokba. Jan Seba tényező,, erő és haza­egészségével és életerőivel Természetes­, hogy ilyen­ életrendszer mel­lett a test teljesítő képességének hanyatlása és a megbízhatóság mértékének a süllyedése kellett, hogy bekövetkezzék. Ezek a hiányok nagyobbrészt azonban, nem az egyesek bű­neiből erednek, hanem egész társadalmi be­rendezésünkkel kapcsolatban állanak ugy­an­nyira, hogy azokat társadalmi szerencsét­lenségnek is mondhatjuk. Ilyen körülmények között tört­ ki a nagy háború, mely alatt egész nemzetünk mérlegre tétetett , és mi ezen­ megméréskor — sajnos — „könnyűek ”-nek találtattunk. Arról most ne vitatkozzunk, hogy az a mérleg hamis volt, il. i. hogy a mérleg másik serpenyőjében levő mértékek között nem mindegyik volt igazi értéket kifejező súly. Ez azonban nemcsak gyenge vígasztalás, de megdöbbentően sa­nyarú viszonyaink között szinte elkeserítő­­tudat is akkor, mikor a hadi erények szinte legendaszerű megnyilatkozásával úgyszólván az utolsó percig kezünkben tartottuk a harc­téri győzelem pálmáját. Mindezek ellenére mi okozta mégis bukásunkat ? Jellemünk meg­rokkanása, a nemzet idegrendszerének a gyen­gesége. Akkor mutatkozott, be Széchenyi ,ma­gyar parlagf-ja a maga rettentő, elmaradott­ságában és elhagyatottságában. Akkor láttuk be csak igazán, hogy évtizedeken keresztül csak ámítottuk magunkat, légvárakat építet-­­ tünk a­helyett, hogy lelki és testi nevelésünk­­ összhangját, megteremtettük, vagyis az em-­j. bért neveltük volna. És­ most?!­­ keljük a következéseket­­.ti­­­n­da­z, amit­ a­­háború előtt hitvány­ságnak bélyegeztünk, most fokozott mértékben jelent- A testnevelés nemzeti és szociális jelentősége . Mulatóba nagymegyeri vitéz • Bates Károly: A nemzeti feltáma­dás felé című műve II. kötetéből. A lezajlott nagy háború és az azt követő­­forradalmak a fogalmaknak főként az erkol­­■esi ítéren való nagyarányú eltolódását idézték elő. Az elmélet és a gyakorlat egymásra cá­foltak- A világrendítő események horderejét és következéseit, azoknak minden irányban való kihatásait és eredményeit nemcsak előre­látni, de mérlegelni sem tudtuk. Azt hittük, hogy a háború sorsa, a csatatereken fog el­dőlni és íme bekövetkezett az a nem várt eset,­­hogy ennek éppen az ellenkezője történt meg. Miért? Hogyan? Ezen kérdésekre adandó ki­elégítő felelet bár nem­ tartozik szorosan elő­­adásom tárgykörébe, arra mégis válaszolnom kell annyiban, hogy legalább annak lényegét érintsem. Önmagunkat és ellenségeinket elég­gé nem ismertük, mert önmagunkkal­­— ellen­­­ségeinkről nem is beszélve többet — kellő­sképpen nem foglalkoztunk. Pedig semmi sem új a nap alatt. A törté­nelem, bár más formában, de megismétlődik. A főszerepet aban mindig más emberek, más íviszonyok között játsszák. Azon­ múlik tehát,­­hogy ezek a más emberek a múltak könyve­inek, történelemnek tanulságai alapján meg­­tudják-e érteni a megváltozott viszonyokat ,annyira, hogy azokat az emberiség, közelebb­iről a nemzet jövője érdekében és hasznára irányíthassák. Ha ezt tudják, a nemzet pedig befolyásukra érzékenynek mutatkozik, akkor­ a nemzet életképességéről tesz tanúbizonysá­got ; ha azonban a­ vezetők és a nemzet erre képtelenek, ebben az esetben megállapíthat­juk, hogy az a nemzet hatalmi erő görbéjének leszálló ágaiban van. A hosszú, nyugodalmas békeidő az embe­reket mindég elaltatta- Gazdasági fellendülé­sünk közepette belső értékeink kiműveléséről mindég megfeledkeztünk. Mind a nemzet, mind pedig az egyes ember életében az anyagi eredmények elérését­ a legmagasabbra értékel­tük. Ha valaki előha­la­dlásunk iránt érdeklő­dött a kultúra terén, szirti, diadalmaskodva utaltunk technikai vívmányainkra, arra azonban nem gondoltunk, hogy mindezek csu­pán csak külső jelei egy magas műveltségnek, arról megfeledkeztünk, hogy az igazi művelő­dés nem az anyagi javak, az emberi élet ké­nyelmeit szolgáló berendezések előállításában, az ú. n. technikai műveltségben áll, hanem a mi belső és külső képességeinknek összhang­­­zatos kifejlesztésében, vagyis az erkölcsi mű­veltségben. Előbbi esetben az ember semmi egyéb, mint a műveltség rabszolgája, a­mi azt a látszatot kelti, mintha az ember annak a kedvéért létezne. Ama tény, hogy ennek a műveltségnek testileg és lelkileg mennyire kártékony befolyása alatt állunk, kétségtele­nül azt­­ igazolja. A növekvő gazdagság, jólét igényeinket és szükségleteinket igen felcsi­gázta, melyek nyomán túlzott fényűzés, önzés, kapzsiság és felületesség kaptak lábra. Bár­hova tekintettünk, mindenütt az élet gyors kiélésének jelszava alatt nyüzsgő, élvhajhászó tömeget­ láttunk,­­mely jó, szaporán, váltakozó izgalmak hatása alatt­­szinte pazarlóan bánt

Next