Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1835-09-16 / 74. szám
Ezen levelezésből úgy látszik, hogy Attila maga irt választ ’s ennyire csakugyan érdemesnek tartá a’ diák nyelvet, mint szinte az is , hogy Valentinian, ha beszélt is hunn (ha tetszik magyar) nyelven, ámde ő maga írni nem tudott; minden esetre szükségesebb ’s nagyobb fontosságú volt a’ romainak hunn nyelvet tanulni, mint a’ mai magyarnak halottak’ nyelvén készíteni magát— ’s még se tudja, hová?! Annyi bizonyos, mint Alcyonius is L. N. de exilio írja, hogy Attila — bár, mint fejdelem’ fija, tudományos czélból több nyelvre is tanítatott — nemcsak országaiban tiltotta meg a’ diák beszédet, sőt olasz országba tanítókat is rendelt nemzeti nyelve’ virágoztatására. Mi követte ezek után a’ római birodalmat? Valentinián csakugyan megöleték, ’s Attila adá a’ halálos csapást az egész birodalomnak, melly alatt — bár Valentinián megöletése után emelgetheték is még császárok fejőket, de minthogy alig húsz esztendő alatt is kilencz császár űzte ’s ölte egymást a’ császári széken, ’s a’ Valentinián korabeli Aétius hadvezér, vala Romának legutolsó derekabb embere , összeomlott ama’ nagy alkotmány, mellynek csekély omladékin már ma csak kórók ’s dudvák mutatkoznak. KG. FRANCZIA GALANTERIA. (Lytton Bulwer után.) A’ párisi kisebb színházak’ egyikében jelenleg egy színdarab adatik, mellynek neve „Pourquoi.“ A’ publicum igen kedveli azt; mindenki látni akarja ’s mindenki felkiált: „millyigaz! milly természetes!“ Miféle színdarab lehet az valljon? Két házas barát él egymással ugyanazon házban. Az egyik jó barátnak hitvese charmant, ő mindig kész engedelmeskedni’s magát szívesnek mutatni; a’ mit férje akar, az neki törvény; e’ házas pár igen dicséretes életet folytat’s a’ férjfi, olly szerencsés, miilyen egy férfi mint férj ez ég alatt csak lehet.—És valljon a’másik pár? ezek közt a’ perpatvarnak soha sincs vége; az asszony saját akaratot követel magának, csekélységekben szintúgy mint fő dolgokban; zajog, lármáz, pattog, ha ellenmondást tapasztal, szóval: e’jó dáma az ő morgó de mégis alázatos férjének annyi bajt szerez, mennyit csak szerezhet. Az ember a’ szerencsét és szerencsétlenséget nem láthatja nagyobb contrasztban egymás mellett, mint e’két háztartásban. Ugyan miért olly ritka példája egyik a’szelídség’s engedelmességnek? miért olly utálatos czivakodó lidércz a’másik?ahol a’ Pourquoi. Azon nő, ki előtt az ember teljes joggal magára keresztet vet s életét sldja, olly hív mint e’ földön Éva’ leányától csak kitelhetik; azon nő, ki nekünk szelíd lénye miatt olly igen tetszik, egy cselszövényes asszonyállat. Halljátok tehát franczia férjek! távol legyen tőletek azon hiedelem, hogy nőttek szüzek, egyszersmind jámborul neveltek lehessenek; ezek olly tulajdonok, mellyek egymással soha sem férnek meg. Nektek vagy azt kell elszivelni, hogy szemeiteket karmolják ki, vagy azt, hogy megszarvazzák fejeteket. Ez azon Farce, melly olly nagy köz érdeket nyert, ez azon szép erkölcsi rajzolat, mellyet a’ publicum olly igaznak, olly természetesnek talál. — Azt meg kell Angliáról vallanunk, hogy ha ott a’ gyám- é s dajkaházak telvék is zabgyermekekkel, ha mindjárt a’ főváros’ utczái a’Grosvenorsquare, St. James-square, Hill-street’s Charles-street hemzsegnek is olly asszonyszemélyektől, kiknek charakterét itt közelebbről nem rajzoljuk, még is az erkölcstelenséget ’s elfajultságot a’ köz vélemény alacsony s büntetésre méltó véteknek tarja. Nem rég bizonyos szegény asszony bevádlott egy kéménytisztitót, mivel ez őt meggyalázta, azaz: megverte. ’S mit felelt a’kéménytisztitó? tagadta-e tettét, vagy pedig igazolta? — Nem! ő kérdezi a’ vádló asszony-tól, ha nem él-e tilalmas összeköttetésben bizonyos foldozó vargával, ’s mivel ez reá csak ugyan bebizonyult, a’ kéménytisztitó rögtön diadalmi örömmel fordult a’ bíróhoz ’s monda: „No’s, mit mond ehez uraságod?“— Francziaországban illy nemű vétségek se nem botránkoztatók se nem meggyalázók. Azon asszony — mond La Bruyére — kinek csak egy szeretője van, azt mondja, hogy ő nem coquette (kaczér), kinek pedig több van egynél, azt mondja, hogy ő csak coquette. Egy szeretővel bírni — ez egészen maga rendén van, és heves szenvedély épen nem szükséges, illy gyarlóság - mentegetésre. Ninon Lencloss kinek nézetei a’ most élő nemzedékre egész erejök’s egyszerüségökben örökségül szállottak által, igy szól: ,,A’ mi egy férfiihoz csatol vagy vonz bennünket, az nem mindig szerelem, hanem megegyezés nézetekben ’a ízlésben; bizonyos szokás, őt látni ’s vele beszélni, bizonyos szükség, hogy az ember igy önmagát kikerülje — la nécessité d’avoir quelque galanterie.“ Galantéria, igy hangzik azon szó, mellynek jelentőségéről minden társasági kimüveltetésünk’ daczára is még mindeddig tiszta fogalmunk nincs. A’ Galanteria bizonyos neme a’ ledér, meleg ’s nemplátorbarátságnak, melly egészen megegyező a francziák’ szeretetre méltó, csapodár (frivol) charakterével. Igaz szenvedély itt nem vegyül játékbas ugyanazért balga tettekről sincsen szó. Száz asszony közül csak egy sem fogná azon férfiút, kit férjének nevez ’s megcsal, azon kedvessel fölcserélni, kit ő soldisant imád. De mi a’ férfiakat illeti, épen most egy történet jut eszembe. Bizonyos asszony, ki férjét jobban gyűlölte, hogysem rend szerint férjet gyű