Társalkodó, 1841. január-december (10. évfolyam, 1-104. szám)

1841-02-10 / 12. szám

48 telese csakugyan elhatároztatván, ’s az előkészületek már meg is tétetvén , annak nem sokára tettleges létezésüléhez alapos remény lehet, hogy ennek jótékonyságát a’Hon’ többi hatósága is, hol ez sikeresíthetőnek fog találtatni, minél elébb élvezhesse, — kívántam ezt a’ hazai hírlapokban közzétenni, — tisztelettel szólítván ezennel föl az illető t. ez. szerkesztő urakat , hogy ezt lapjaikba felvenni szíveskedjenek. — Irtam B. Vendégiben télhó 28kán 1841. Lovász Miklós, Tolna megyei főszolgabíró. Felvilágosításul, ’s illetőleg rendreigazításul Fáncsynak .Isiklas Matyi ügyében Fáncsy ur „szükséges észrevételeit“ a’ múlt évi Társaik. 98 ’s 99. számában elmondván Ludas Matyi’ ügyében, azt kérdi: mi szándék vezérlett, vagy inkább mi gonosz lélek szállott meg, hogy Ludas Matyiról a’ múlt évi Jelenkor’ 90ik száma’ naplójában olly keményen mondtam ki véleményem’. Mielőtt az iránt felvilágositnám, szabad legyen mind azon sértő illetlen kifejezést, melly még a’ vándorszinész-élet’ czafrangos maradványa, Fáncsy’ nyakába akasztnám , hogy saját földje’ termésit édes maga élhesse meg. Én rettentőbb csapást egy nemzet’ életében nem ismerek az elaljasodásnál, irodalmi világában pedig a’ középszerűségnél, ’s e’kettő rendszerint együtt szokott járni. A’ magyar elhagyta nyelvét, öltözetét, tánczát, le van szorítva a’ nemzetek’ színhelyéről, szava elnémult, neve a’költő szerint ,*kicsiny lett és sötét, ’s némellyek már halálát is suttogták. De hála az égnek a’ nemzet nem halt meg, hanem csak aludt ’s már ébredez állaaibul. És a’ nemzet melly maga kötötte meg magának kezét, teheté mást keserves állásában , minthogy az irodalmi világban szellemi erejét a’ lehetőségig kiképezni ’s lehető legjobb műveket teremteni igyekezzék, mellyek a’jelen és jövő nemzedéket emlékeztessék arra, hogy rendeltetése, nagyság ’s boldogság, hogy széke van a’ nemzetek’ színhelyén ’s csak akarnia kell, azonnal elfoglalhatja ’s hallathatja belőle,nemzethez méltólag,szavát,a’hajdan olly hatalmast. De kérdek mindent, ki az irodalmi mozgalmakat figyelemmel kisérte , elérhető-é e’ nagy czél, ha iróinktul ezután is olly keveset kívánunk mint eddigelé? ha ezentúl is a’ vágyat tehetségnek, a’bimbót gyümölcsnek veszszük? ha gyermeki balgasággal örülünk, tapsolunk mindennek, mihelyt miénk, bárha rósz is? Én úgy hiszem, hogy kielőtt nagy út áll, ’s végbe akar jutni, nem tölti napjait kis ligetekben madarászással , vagy kis patak mellett halfogdozással, hanem hidegben, melegben , szélben , esőben megy ’s törekszik mig szélt nem ér. Ki művészi tökélyt óhajt ’s remek művet kíván , nyíltan kimondja , hogy — — mediocribus esse poetis Non homines, non di, non concessere columnae, az nyíltan kimondja , hogy a’ dal csak akkor dal, ha az emberiség legbensőbb érzelmei’ kifakadása ’s a’ kor’ epedőágyainak fölbuzgása; az elbeszélés vagy regény csak akkor az a mi , ha egy ember tettben vagy szenvedésben adus estes történetinek művészi világba emelése s élethű előadása. Nyíltan kimondja, hogy a dráma csak akkor dráma, ha halad mint az élet’s az emberi eszes erő tetteit, az emberi szenvedély’ kitörésit a művészet fövenyen átcsepegtetve magába szedi, küzd, győz, vagy győzetik, a’ mint jön, de mindenkor jó tanulságot hagy maga után. Én is illy szempontból nézem a’ művészetet, és ezért lehető legkeményebb , de lehető legigazságosabb műbirálatot kívánok. De most térjünk Ludas Matyira. Van az irodalmi világban egy csodaállat, melly teremtő erő hiányában az opera és vígjáték’ fattyúsarjadéka , ’s melly olly férge a’ vígjátéknak , mint travesztálás a’ hőskölteménynek ; e’ csodaállat’ neve: bohózat.Ennek két feje van mint Janusnak ’s mind kettőn csörgősapkát visel, vagy igazabban szólva , egy feje sincs, hanem két szája, egyikkel világba beszél, másikkal világba hanol ’s mindkettővel ízlést ront ’s érzést aljasít. Támadd meg e’ rút denevért, hogy nemes véleményre alkalmatlanná teszi ’s prosai mindennapiságba sülyeszti a’ lelket, és hogy bohóczkodásával dolgának hitelét veszti, akkor egy dallal igyekszik megkérlelni; támadd meg hogy roszul és roszut danol, akkor egy beszéddel bir megjuhászodásra. Ollyan ez mint kapuban álló örömlyány, int, szól, ’s ha nincs elég lelki erőd ellenállni csábitásinak, menthetetlenül elvesztés. — Midőn a’ maga nemében jó „Peleskei nótárius“ Pestre utazott, tapsoltam én is neki, de gondolkozás után bú kelt lelkemben, mert féltem, hogy sok rész fia születhetik, kik Iloratiussal majd azt mondják: „nos mondaturos progeniem vitiosiorem.“ És úgy jön: előállott „Ludas Matyi, Rontó Pál, Ál-Döbler , Egy fazekas’ pokolba utazása“ , a’ három utóbbi már végnélküli éjben aluszik, ’s úgy hiszem, nem sokára Ludas Matyi is minden halandó’ utára tér. De erre azt mondja Fáncsy ’s vele mások is azt mondhatják , hogy a’ status-nép hibák, roszszokások, balvélemények ’s a’ t. keményebben megrovathatnak a’ bohózatokban. De kérdem , mit mondana Fáncsy, ha az emberiség’ gyalázatára az udvari bolondokat azért ismét vissza akarnák állítni , hogy legyen ki a’királyoknak megmondja az igazat, mikor azt a’törvény mindenkinek egyiránt megmondja. Mit mondott volna, ha akkor, midőn Széchenyi a’ vaskapun dolgoztatott, néhány tiszai megye ellenző utasítást adott volna követének azon okból , hogy ha azon óriási munkát csakugyan végrehajtják, minden víz lejebb esvén Magyaroszágon , a’ tavak kiszáradnak ’s a’ földesurak majd nem kacsázhatnak ? Úgy hiszem , vagy gúnyos , vagy szánakozó mosolyra húzná Fáncsy úr szájacskáját. Egy jó vígjátékban, melly a’ comicum’ minden árnyéklatát magában foglalja,nem róhatnié meg a’ hibát akár vérzésig, és nem nagyobb sikerrel , mint a’ bohózatban ? Már maga e’ név: bohozat nem halála e minden költői áltatásnak, és a’ melly darabban áltatás nincs , lehet é jó hatása ’s kívánt sikere? A’ színház mi czélt akar elérni a’vígjátékok által, úgy hiszem e’ három latin szóval meg van rá felelve: „ridendo corriguntur mores“ azaz tanít, korhol ’s mulattat egyszersmind bennünket. Ha hát vígjáték van , ’s minden kigondolható árnyéklatot magában foglal, mulattat, tanít, és nevetve ostorozza a’ vétkeket, minek akkor a’ bohózat? Nem örökös gyalázatjára válnék a’ művészetnek ha először bolondnak kellene magát tettetnie , vagy épen azzá lennie, vagy lealjasodnia, hogy az igazat kimondhassa ? És mi csakugyan olly keserves időben élnénk, hogy az erény csak csörgősapka alul hallathatná szavát?Én az ellenkezőt hiszem, és ez okból nézetem szerint Ludas Matyit bohózatnak dolgozni föl a’ legszerencsétlenebb gondolat volt. — Dobrosy Istv. (Vége következik.) Szerkeszti Helme exy. — Nyomtatja angol gyors-sajtón Trattner Károly úri utcza 463.