Katolikus főgimnázium, Temesvár, 1875
TANULMÁNY a classicm iudovisiiimok ujra felélesztése idejéből. (P etrarca és kora.) A középkor vége felé két esemény hozta mozgásba az emberi társadalmat: Amerika feltalálása és a classical tudományok helyreállítása. Mind a kettő egyaránt fontos, kihatásaiban nagyszerű. Ott új talaj felkeresésére indulnak, melybe az emberi ész szülte társadalmi és állami alakzatokat és szokásokat ültetik, itt egy rég elhalt dicső kor elfeledett szellemkincseit kutatják s uj életre támasztják. Mind a két iránynak meg van saját hőse, alapitója, — csak azon különbséggel mégis, hogy Amerika hősies feltalálóinak sohasem hiányzottak méltánylói, de a classicai tudományok helyreállítása azon száraz fogalmakhoz tartozik, melyek éltöket csak könyvekben tengetik. A classicai tudományok státora, új felélesztője Francesco Petrarca (1304—74) vala. Nagy az ő érdeme mint számtalan sonette és canzon szerzője, és a költő nevét minden esetre a nemzeti nyelven irt művei alapították meg; de midőn ő ezeket kicsinyeivé latin műveire fektetett fősúlyt, mintegy öntudatlanul azon működési körbe vontatását jelezni látszik, melyen nagy szelleme egyetemes, és nem nemzeti olasz műveltség fejlesztésére tört. A miért is nem a költészet, de igen a classicai tudományok történetében az e téren kifejtett munkássága halhatatlan dicskoszorúval fűzi körül halántékait. Ő a hosszas álomba merült ókort ismét felébresztette, sok tehetséges szellemnek új tevékenység irányát jelölte ki, e dúsan kamatozó munkásság mezejére mutatott, és jóllehet kevés emberi kor után nem egy tekintetben túlszárnyaltatott ép úgy , mint Amerika feltalálója csakhamar annak ismeretében egy iskolás gyermek által felülmutatott, mindamellett Petrarca neve fénylik nem csak Olaszhon irodalomtör- ténetében, hanem az egész művelt világ, sőt az emberiség szellemtörténetében. A szellem iránya, melyet nagy ész első lükteté-seiben vesz, a későbbi munkásságra, mindig határozós döntő befolyású szokott lenni, de rendszerént igen nehezen mutatható ki. Hírneves tanítója Petrarcának nem volt. Atyja birtokában Cicero némely munkái voltak, ki azokat főleg jogi természeteknél fogva tiszteletben tartotta. Ezekre bukkant a gyermek, még mielőtt azoktartalmát és becsét megítélhette volna, és míg iskolatársai a nyelvtannal és Aesopus meséivel foglalkoztak, ő már a latin szavak érccsengésén és kellemhangjain gyönyörködött. És minél inkább tanulta ismerni a latin nyelvet, annál inkább tűnt fel Cicero nyelvezetének szépsége és kelleme: „Sola me verborum dulcedo quaedam et sonoritas detinebat, ut quicquid aliud vel legerem vel audirem, raticum mihi longeque dissonum videretur.“ Miért is a fül, a szép hangzat és rhythmus iránti éles érzet volt azon szerv, mely által az alaki szépség azon magasfokú érzéséhez jutott, mit a középkor világa leginkább nélkülöz vala. Vers és széphangzat mintegy vele született tulajdonai, sőt hangja is, mint Filippo Villani mondja, oly édes és csengő volt, hogy az ember nem győzte eléggé hallgatni. Petrarca ezen hajlamát a régi római szerzők iránt még inkább növelték a külső akadályok, melyek eléje gördítettek. Atyja ugyanis őt jogi pályára szánta, minélfogva hét évet Montpellier és Bologna egyetemein kényszerült ezen általa nem kedvelt tanulmányokra fordítani. Cicero és a többi római irók most tiltott gyümölcs voltak e reá nézve, melyek élvezetét azonban mégis megtudta magának szerezni. Különösen Cicero és Virgilius volt ama két fényes csillag, kik a classicai irodalom világa felett borongó homályt szétoszlatták. Ezekből kiindulva, Petrarca előtt egy új világ szépsége és bölcsesége tárult fel. Virgiliust különben az egész középkor ismerte, becsülte. Cicero eddig csak tisztelt név volt, de mind a kettő Petrarca által nyerte vissza azon tekintélyt és befolyást a közművelődésre, mely őket valóban megilleti. Petrarca tehát Virgil verseinek bűbájos csengéi