Katolikus főgimnázium, Temesvár, 1876

* — 4 — dalok voltak, temetéseiken a fejedelmek venek részt .... Szóval az irodalom nem tekintetett szórakozásnak, hanem annak éltek, nem volt az eszköz, hanem czél. A régiség vonzereje elfojta minden nézet-, vallás- és korkülönbséget“. (Cantu 0. 9. 10. k.) A német humanistákról hálás elismeréssel és dicsérettel jegyezte fel az utó­kor, hogy jóllehet olasz collegáik fényes helyzetét nélkülözték, mégis mennyi kitar­tással fáradoztak a classical philologia felélesztésén és meghonosításán, és e dicséret annál osztatlanabbul illeti őket, minél nagyobb önzetlenséget, való önfeláldozást tün­tet fel munkásságuk és buzgalmuk, mely a mint nem volt u. n. kenyértudomány, úgy nem részesült fejedelmi pártfogásban; de épen ezért osztatlan dicsőségük is, hogy Németország újjászületését ők eszközölték, — azon értelemben, hogy az anya­­giságba sülyedt, csak önző czélokat hajhászó nemzetet szellemi kincsekért ismét lelkesülni, küzdeni megtanították. A Hohenstaufenek idejétől fogva az „eszményi“ utáni törekvés elenyészett; a császárok bár büszkén a birodalom „gyarapítói”nak nevezték magukat, házi ha­talmak megállapításán fáradoztak, ily módon kárpótlást szerzendők családjuknak, ha a „választó koronát“ utódukra nem tudták származtatni, s ez által hatalmas dynastiá­­kat alapítottak, melyek a nemzet eldarabolását elősegítették. A fejedelmek helyható­sági hatalmak biztosítását tekintették röczélul s ugyancsak a sok apró állam létesülését mozdították elő. A nemesség függetlensége védelmében fecsérelte erejét, a lovagok rabló vágyóknak éltek,­­ a városok pedig ennyi sok önző czéllal szemben önfentartá­­sokért voltak kénytelenek küzdeni; nem csoda tehát, ha a németek e korban tudatlanságba sülyedtek. E­n­e­a S­i­l­v­i­o de’ Pi­c­c­o­l­o­m­i­n­i, ki mint a lmmanismus apostola, az elsők közt működött Németországban, 1442-ben III. Frigyes szolgálatába lépvén, majd keser­ves, majd kemény szavakban panaszolja nem egy helyen, mennyi küzdelmébe került, hogy a németekben csak némi érdekeltséget gerjeszszen a classicai tanulmányok iránt, így Zsigmondot, Tyrol fiatal herczegét 1443. decz. 5-én írt levelében inti: „hogy h­uma­­nisticus tanulmányokkal foglalkozzék; hozasson tudósokat oktatására; dicséretekkel hal­mozza el azon fejedelmeket, kik dicsőségüket nem arany hímzésű ruhában, nem lovakban keresik, hanem a kormányzás fáradalmaival a tudományok grácziáit tudják egyesí­teni. Lionello estei őrgrófot és Alfonzo, nápolyi királyt, mint a fejedelmek mintaké­peit állítja fel.“ Egy másik levélben (Stein Vilmoshoz 1444. jun. 1.) pedig így szól: „A fejedelmek okozandók, hogy Némethonban a költészetet oly kevéssé becsü­lik; ha lovakat és kutyákat szívesebben tartanak mint költőket, dicstelenül fognak meghalni mint a kutyák és lovak.“ De mind hiába! Lovak és a pincze mégis csak elsőbbséggel birtak múzeumok és könyvtárak felett. A század folyamában azonban, jóllehet lassan és nehezen, találkoztak, kik az olasz Enea Silvio költői ömlengéseit érdekkel olvasták. A maecenasi pártfogók a fejedelmi körökben elvétve, gyé­ren jelentkeztek; t. i. a politikai viszonyok átalakulása, a hűbériség kötelékeinek bomlása s ennek helyébe honvédelmi tekintetben a zsoldos seregek léptetése, a melyeknek eltartása, úgy az egész hadrendszernek a lőpor alkalmazása következté­ben átalakítása a fejedelmek kincstárait nagy mérvben igényelvén — a tudományok, művészetek pártfogolása háttérbe szorult, ha nem is akarjuk hangsúlyozni az érdek­hiányt, a részvétlenséget. Mindezen akadályok daczára e század végével gyökeresen megerősödött a huma­

Next