A Természet, 1898. szeptember - 1899. augusztus (2. évfolyam, 1-24. szám)
1898-09-01 / 1. szám
ez időtájt a töldet a ragadozó állatoknak rendkívül sok, veszedelmesnél veszedelmesebb faja népesítette be, melyekkel a patás állatok naponta véres harczokat vívtak, be kell látnunk, hogy csakis az ilyen hathatós védelmi eszközöket szerzett fajok tarthatták fenn magukat a létért való küzdelemben. A patás állatoknak azon fajai, melyekben kevesebb alkalmazkodó képesség volt s melyek ily fegyverzetet nem szerezhettek, áldozatul estek a ragadozók támadásainak, igy a páratlan ujjuaknak mindössze három neme maradt fenn (a ló, rinocterosz és a tapir), ellenben a páros ujjuak a ragadozók meg-megújuló támadásaira mindinkább tökéletesbülő homlokfegyverek kifejlesztésével válaszoltak s ennek köszönhetik, hogy negyven, agancscsal, vagy szarvval felszerelt kérődző-nem és négy, agyarral fegyverzett sertés-nem mai napig is fentarthatta magát, holott egykori üldözőiknek már a neme is kiveszett. — »Az agancs — mondja Cameron *) —nem egyéb, mint biológiai felelet a ragadozók fogaira és karmaira, tehát a létért való küzdelemben szerzett fegyver.« Siessünk azonban hozzátenni, hogy ez a szellemes és alapjában helyes magyarázat csak a régmúltra nézve állhat meg, mert az agancs ma már a legtöbb fajnál nem fegyver többé. Az agancs az ember fellépése óta folytonos hanyatlóban van. A ragadozók a föld urával folytatott egyenetlen küzdelemben rohamos pusztulásnak indultak s az agancs is idejét múlta és manapság már jórészt elvesztette eredeti jelentőségét. Fegyverszerű jellemét csak oly tájakon őrizte meg, hol a ragadozók veszedelmes fajai még a legutóbbi időben is nagy bőségben fordultak elő, így a délamerikai vörös és kóborszarvasnak mai napig is meg kellett tartania egyszerű nyársas agancsát, nem különben a Szunda szigetek muntyákszarvasának is. Más tájakon azonban, hol — mint Észak-Ázsiában, Európában és Észak-Amerikában — a ragadozók vagy kevésbbé voltak veszedelmesek, vagy nagyon hamar megritkultak, az agancs fejlődése is más, mondhatnók: békésebb A nagyfülű szarvas (Cariacus macrotis Say) feje. A Nemz Múzeumnak ajándékozta Xantus János. Az ősszarvas (Cervus giganteus Blumenb.) agancsa. 4) »The Origin and Purpose of the Horns and Antlers of Ruminants«, Zoologist (3) Vol. IS. July, p. 241-252. Pusztai hangulatok. — „A Természet“ eredeti tárczája. — Irta: Bársony István. apadt fény festi az eget, mely az alanti aszályos mezőre veti bágyadt csillogását, amiben minden porszem aranyként ragyog. A dombtetőn, ahonnan éppen a világ végéig látni, legeltet Pető, az öreg csordás. A domb egy jókora homokbuczka, amelyen meglehetősen sovány füvek teremnek. Az aljban jobb valamivel. Ott már feketedik a homok és jócskán akad világa is a széles mezőségnek. Azt szereti a jószág. Pető a domb tetejére telepedett. Amint gubbaszkodva a nyakába keríti subáját, persze szőrével kifelé: olyan, mintha valami roppant nagy saskeselyű volna. Mozdulatlan. A jószág ott ténfereg körülötte; a vén kolompos tehén úgy oda szokott már, hogy nem is lódul arrább, amíg a csor-dás maga nem tereli. Egy gömbölyű üsző, egy remekcsipejű, szélestükrű szépség háborgatja meg mindössze azzal, hogy majd átgázol rajta. Pető billent egyet a nyakán s pásztorbotjával belesuhint a levegőbe, arrafelé, amerről a marczos vén bika ügetve lohol, azután megint csak nézelődik, bele a semmibe, a nagy véghetetlen mindenségbe. Íme egy ember, akit nem bántanak a világ hiúságai! Aki nem ismeri a romboló szenvedelmek közül a tizediket sem. Akit az ember legvisszataszítóbb bűne, az önzés, alig verhetne béklyóiba. Neki semmi sem kell, mert hiszen mindene van a levegője, kenyere, napja. Az ég kék boltozata épp úgy az övé is, mint a leghatalmasabb uralkodóé ; a tiszta, fugalmas levegőből annyit szí be erős tüdejébe, amennyinél többet senki se szíhatna; tarisznyájában van kenyér meg hagyma bőségesen ; ha menyei mannát tálalnának eléje, azzal se lakhatnék jobban, arra tán még olyan jól se esnék a pompás hideg kútvíz. Hát mi kell ezenkívül? Hát nem legjobb ez így, itt, a csöndes jószág mellett ? Elnézni, hogy milyen gyönyörűen nő a Gátiné borja , találgatni, vájjon ezt a szál kakukfüvet tépi-e le előbb a Csatóék vörös tehene, vagy a lóhere bokorhoz nyúl-e inkább, a melyik a másik oldal felől csalogatja. Aztán megmondogatni sorban az egész csordáról, hogy melyik tehénke kié, melyik mikor ellik, hej lesz fám zsendicze akkor ! Hát él olyannal akármiféle rosszgyomrú király is ? Az ilyen pásztorembernek a lelkét tudom irigyelni. Hogy nincsen abban semmi csúf indulatnak ereje! Mert a szabad, szent természet őneki mindene. Az az övé, még inkább, mint akárki másé. Nem igaz az, hogy azé az a föld, aki maga folyvást a nagy nyüzsgő városokban költi azt a pénzt, amit a föld zsírjából kiszed. Az övé csak a telhetetlenség, a pénzvágy, az elpuhultak kényelemszeretete, meg a rossz városi levegő, a 3