A Természet, 1901. szeptember - 1902. augusztus (5. évfolyam, 1-23. szám)

1901-09-01 / 1. szám

Az égő tanya. — „A­ TERMÉSZET“ eredeti tárczája. — Irta: Boér Miklós. ki csak a magyar Alföld híres tanyáit ismeri, annak fogalma sincs arról, hogy milyen az erdős-bérczes vidékeknek egy-egy, az anyaközségtől távol fekvő parasztgazdasága. Egészen más a kör­nyezete, az alakja, a népe és népének jelleme. Amott a szilaj, rakonczátlan természet nyilatkozik meg mindenben és mindenütt; itt a csöndes borongás, az erdők csodás köl­tészete. Ott eszeveszetten nyargal a süvöltő szélvész a nagy rónaság fölött s az útjába álló semmiségeket (hatalmas asz­­tagok, kazlak, csűrök, pajták és félszerek azok különben) vad kedvteléssel kavarja fel, tépázza meg és szórja szét; itt mély bugással, nyögéssel, vergődve száll át a bérczeken, melyek méltóságos nyugalmukkal az isteni erőnek e pajzán­kodását észre sem veszik. Csak a titokzatos, rejtelmes mély völgy jajdul föl olykor, ha felséges kebelébe durván mar­kol a dühöngő orkán és villámostorok pattognak a vén szikla­­bérczek aczélbarna testén... És mennyi költészet, természeti bűbáj, lelket álmokba ringató ragyogás veszi körül a községtől vadonba , szakadt tanyát és az ott pásztorkodó földmívelő népet! Átöleli a zúgó nagy erdő örökös suttogásával, rejtelmesen tovaillanó testetlen árnyaival, dalos madaraival, pajzánkodó állataival. A nagy tisztás, melyen a tanya épületei úgy emelkednek, mint megannyi óriás kucsmagomba — rendetlenül szét­szórva — ritkán mutat valami nagy elevenséget. A tanyai élet alkalmazkodik a környezethez : nyugodt, csendes ... Ha a hajnali szürkület szétég az erdő fölött s a füle­müle utolsó trilláit zengi a sűrű berekben, a juhakolból kiszáll az elsőnek fölébredt bárányka nyugtalan mekegése. Megérezte már-már a keletről közelgő Napisten szemsuga­rának varázsát. Eleven természete megunta a sötétséget; ott ólálkodik az akol szűk nyílásánál, hogy e csodálatos nagy hatalomnak sugarakban szétszűrődő testéből az első életadó falatot mohón lenyelje. Pajzán örömre gyúl s tánczra szökik apró lábaival, buta fejét pedig odanyomja az akol ajtajához, hogy kifeszítse azt sarkaiból és szaladjon, ugrán­dozva szökeljen az érkező, mindent éltető fény elébe... Az állatok a napsugarak misztikus zenéjére tánczolnak. Ha azoknak csodás szimfóniái nem zsonganak a légben, ha nem szívhatják magukba e titkos zene mámorát, ha meg nem részegülnek attól: elbágyadnak s aluszékonyan bandukol­nak, vagy kedélytelenül álomra hullanak ... Mikor a nap­sugarak, mint millió és millió aranyhúr, megrezdü­lnek a légben, átfolynak az erdő fölött, leszűrődnek a zöld lomb­sátor apró nyílásain az erdő talajára, egyszerre ritmikus mozgásra ébred minden parány, az erdő egész társadalma megbomlik a pajkos jókedvtől. Lármás dalra gyújtanak a madarak, ezer tarka pillangó tánczol a színes virágokon, zümmögnek, zúgnak, pattognak a bogarak s az egész ter­mészet roppant szentegyháza egy illattal megtelt, zengő bálteremmé változik ... A tanya első eleven gyermekének fölsivalkodására a borjak válaszolnak az istállóból s egy-egy juh béget a fél­szer alól... A boczik keservesen nézik azt az áthidalhatat­lan tért, mely elválasztja őket a tehenektől; megnyaldos­sák szájuk szélét, előre nyújtják buta fejüket s rábődíte­­nek haragosan a nyugodtan kérődző anyákra . . . Hiába minden lázongás! Oda vannak lánczolva a jászol gerendá­jához s csak távolról csapódik át az ínycsiklandozó tej-illat feléjük. V BUDAPEST • " ' -------------------------------——— 2 — A keletről nyugatnak tartó vándorlás „törvénye“, az ember természetében gyökeredzik, hogy min­denféle jelenségben a törvényszerűséget keresi. És az a furcsa, hogy minél kevésbbé szabály­szerűek holmi természeti folyamatok, annál inkább igyekszik az ész bennük szabályszerűséget fölfedezni. A legbonyolultabb valami az időjárás: össze-vissza hány minden rendet és azt küldi a nyakunkra, amit semmiképen sem vártunk és épen olyankor, mikor eszünk ágában sem volt. Már­pedig épen az időjárást igyekszik szabályok közé szorítani a nép, amint a sok meteorológiai parasztregula bizo­nyítja. Talán épen csak azért is törvényt akar róla, mert olyan bolondos a hideg meg a meleg, az eső és aszály, a szél és szélcsönd váltakozása, mint a monte­­karlói játékasztalok játszmái, melyeket, miként tudva vagyon, szintén ezer éles elme foglalt már „biztosan beváló“ szisztémákba. Pedig csak az az egy bizonyos bennük, hogy a banknak okvetlenül nyernie, a pub­likumnak pedig veszítenie kell. Hát majdnem ilyen összevisszaságban megy az élő szervezetek, már t. i. az állatok és a növények ide-oda vándorlása, vagy talán helyesebben mondva: az élő­lények ide-oda hurczoltatása a földgöm­bön. Mert bizony jó részüket maga az ember hurczolja szanaszét, hajón, kocsin és vasúton. A hajók és vasúti sínek ép úgy szállítják az árukat a ó­ világból az újba, mint az új­ világból az ó-világba. Ép úgy szállítanak északról dél felé, mint délről észak felé. Nagyon természetes tehát, hogy az élő­lényeket is nem egyetlenegy irányban hurczolják el, hanem szanaszét a szélrózsa minden irányában. Csak egyes állatfajok évenként való ren­des vándorlásának van határozott iránya: a ván­dormadarak nálunk őszszel délnek, tavaszszal pedig északnak tartanak. De mi ma nem ezekről a rendsze­res vándorlásokról, hanem az állatfajoknak bolygónkon való szétszivárgásáról szólunk. A XIX. század első felében a természetfilozófu­sok már arról voltak meggyőződve, hogy az állatfajok elterjedésének határozott törvénye van, mely világtájak szerint intézkedik. Nevezetesen fölállították azt a tételt, hogy a szerves fajok csak kelet felől nyu­gat felé terjeszkedhetnek sikerrel. Előfor­dulhat ugyan ellenkező irányban való vándorlás is, de az ilyen szervezetek — az illető filozófusok szerint — kihalnak. Schleiden a negyvenes években érteke­zést írt erről a tárgyról és számos adatot halmozott össze, hogy ennek a törvénynek valódi voltát bebizo­nyítsa. Kiterjesztette még az emberi népekre is és azt­ mondta, hogy a népvándorlások mindig csak akkor jártak az illető népekre előnynyel, ha keletről nyugat­nak tartottak. A nyugatról keletre vándorló népek el­lenben nem bírtak boldogulni. Ez a hit a kelet-nyugati vándorlás egyedül bol­dogító voltában még ma is uralkodik a könyvekben. És épen azért tartom alkalomszerűnek, hogy vele fog­lalkozzunk, mivel épen néhány hó előtt is hivatkoz­tak rá előkelő amerikai búvárok, sőt Európában, Német­országban, pályadíjas munka is jelent meg, mely fennen hirdeti, hogy a rovarfajok, melyek Európából kerülnek Amerikába, ott b­e !-

Next