Tükör, 1939 (7. évfolyam, 1-8. szám)
1939-01-01 / 1. szám
Halkan morajlott a vadon, a buja ősrengeteg ... A «Dél Keresztje» szelíden ragyogott a csillagos égboltról a sötétbemerült tájra. Karácsonyeste volt. A melegövi táj csodálatos szépsége még a hosszú hónapok küzdelmeit is megszépítette. Táborunk a folyópart friss irtásán volt és magán viselte a gyors előrehaladás, a küzdelmes vadászélet minden jellegzetességét. A vadbőrgöngyölegek, az elfogott vadállatok ketrecei halványan rajzolódtak elő a sötét háttérből, az irtás közepén lobogó tűz világosságában. Vadászkísérőim, a derék félvér indiánok valami furcsa meghatottsággal készültek a vadonban töltendő karácsonyestére. Mindegyiküknek volt kire gondolni, hiszen egyszerű lelkükben eleven erővel él a szeretet, a világokat átfogó hatalom. Magam is hazagondoltam a hideg, havas karácsonyra, mikor nem a sötétbe merült smaragdzöld őserdő, hanem a csillogó fenyő mellett enyéim szeretete vett körül. Az őserdőből meghatottan gondoltam a lépések alatt megroppanó hóra, a csomagokkal megrakott siető emberekre, hara ... A folyóból halk loccsanások hallatszottak, valahol ágak reccsentek és a távolból megriasztott, menekülő majomcsapat ijedt ugatása hangzott felénk. Eleven erővel élt körülöttem a vadon, az őstermészet világokat teremtő hatalma. A tűz lobogó lángja enyhén világította meg a fákra kötözött függőágyakat, a parti homokra húzott csónakokat és lassan körém gyűlő félvér vadászaimat. Mindegyik hozott valamit. Abilio féltett íját és néhány nyílvesszőjét hozta, Juan simára faragott súlyos vadászbunkót ajándékozott nekem, José pedig, harmadik vadászkísérőm, jókora bádogládát tartott kezében. A tartályból halk, furcsa hangok törtek felém, majd mikor átvettem s a földre tettem, vad sziszegéssel igyekezett kitörni belőle lakója. Már tudtam, mi van benne, de a bádogbörtön jól záródott és a furcsa karácsonyi ajándék, José nekem írta MOLNÁR GÁBOR szánt meglepetése, a korabobra, senkiben sem tehet kárt. Szó alig hangzott . . . Kedvesen egyszerű volt az indiánok ajándéka, amelynek stílusát az őserdő formálta. Derék félvéreim ajándékait viszonoztam. José olyan szájharmonikát kapott, amelyen csengettyűk is voltak, Abilio erős, kétélű fejszéhez jutott, Juan szíve vágya is teljesült: egy régebben neki ajándékozott puskához megkapta a csomag töltényt. Hangulatos, kedves volt a tábor képe, és ahogy elkövetkezett a karácsonyesti vacsora ideje, a homokbaszúrt faágak kampóiról leemeltük a bográcsokat. Étlapunk nem volt változatos, de jól voltunk ellátva. Az őserdő ellátott hússal, hallal. Gondolataim messze szálltak, távol a vad világtól, ahol az erősebb zsákmányul követeli a gyengébb életét. A vadon örök moraja, az ismeretlenből jövő és az ismeretlenbe távozó hangok megszínesítették képzeletemet és a rám boruló csillagos égbolt végtelen nyugalma békét sugárzón kerítette hatalmába lelkemet. A vad őserdő megszépült körülöttem és nem látszott többé annak , ami! Nem látszott váltólázas, életet prédáló mocsaras rengetegnek. Eszembe jutott valami. A csónakok mellett feltornyozott ládákhoz, a málhákhoz mentem. Volt köztük egy ládám, amelyet még fel sem bontottam a hosszú hetek óta tartó úton. A Jatapu folyó felső vidékén, az őserdők között tanyázó vad indiánoknak szántam tartalmát, ha szerencsénk elvezet a törzshöz. Lefeszítettem a láda tetejét és a zsákdarabok közül egy grammofont és talán másfél tucat lemezt szedtem elő. A parázsló tűzhöz vittem a gépet és a lemezeket. Pillanatokkal később a lemez forgott már a tű alatt és a lemezek egyik legkedvesebbje , a «Stille Nacht, heilige Nacht» megszólalt az őserdőben. Indiánfélvéreim a hamvadó tűz gyér világossága mellett néztek rám. Látták meghatott-