Turul 1924 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
I. Értekezések és önálló czikkek - Szentpétery Imre: Fejérpataky László emlékezete
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ EMLÉKEZETE. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1924 február 12-iki nagygyűlésén tartott emlékbeszéd. Mélyen tisztelt Nagygyűlés ! Az emlékezet fáklyájának meggyújtása mindig nagyon szomorú és gyászos cselekedet. Szomorú akkor is, ha egyénileg tőlünk távol álló, idegen személynek emlékét kell felújítanunk, a körünkből eltávozott kiválóságok iránt tartozó kegyeletnek általános emberi adóját róva le. De kétszeresen szomorú és fájdalmas akkor, ha hozzánk egyénileg is szorosabban kapcsolt személy felett kell az elmúlásnak komor szavait hallatnunk. És az ember mégis éppen szeretteinek és hozzátartozó legkedvesebbjeinek emlékét újítja fel legszívesebben; azoknak emlékére gyújtja fel időnkint a halotti mécsest, bizonyára az örök elmúlással való dacolás gondolata által vezettetve ebben önkénytelenül is, és azzal áltatva magát, hogy az örök elválás keserves tényét sikerül talán ekként kijátszania. Fejérpataky Lászlóról itt, ebben a társaságban, mely megalakulásának legelső percétől kezdve össze volt forrva az ő személyével és működésével, kétszeresen fájó a visszaemlékezés nekem, ki benne tanítómesteremet és az atyai jóságú barátot veszítettem. Hogy a társaság igen tisztelt vezetőségétől erre vonatkozólag nyert megtisztelő megbízást mégis készséggel elvállaltam, abban elsősorban természetesen az a gondolat vezetett, hogy az iránta érzett hálának legalább ilyen formában való — nem lerovása, de mégis némikép megmutatása elháríthatatlan kötelesség. Működött azonban az a, bár önámító, de oly jóleső törekvés is, hogy az ő szeretett és végtelenül nagyrabecsült személyével foglalkozva visszaidézzem őt körünkbe és testi örök elmúlását a szelleme alkotásaira való rámutatással próbáljam egy-két pillanatra feledtetni. Közeledik a gyászos évforduló. Mikor 1917 nyarán tanítványainak hozzá szeretettel ragaszkodó serege az ő hatvanadik születésnapját és tudományos működésének negyvenedik fordulóját ünnepelte, s ő köztünk állva a meghatottságtól elfojtott hangon mondotta nekünk : «Megédesítettétek életemnek még hátralevő, rövid egykét esztendejét», amelyikünk hitte volna, hogy ezek a sablonosoknak tetsző szavak a legszomorúbb jóslatot rejtik magukban s hogy azt a megjósolt 1—2 esztendőt a kegyetlen valóság nagyon kevéssel fogja túlhaladni! A hatodik esztendő sem telt még be azután s 1923 márciusának elején már utolsó útjára kisértük őt. A megdöbbentő váratlansággal bekövetkezett vég egy harmonikus életpályát zárt le hirtelen ; egy gazdag és sokoldalú alkotó tevékenységet szakított meg és ritka szeretetben és köztiszteletben álló egyéniséget ragadott ki közülünk. Habozva és vonakodva ejtem ki ezeket a szavakat, bármennyire igazak is, mert a laudatio funebris-nek a látszatát kerülni akarnám. Fejérpataky László egész alakja sokkal elevenebben áll még előttünk, nagyjelentőségű működésének hirtelen megszakadása sokkal nagyobb űrt hagyott maga után, semhogy a legcsekélyebb mértékben is szükség volna a kegyelet és ragaszkodás által esetleg öntudatlanul is sugallt túlzásnak bárminemű nyilatkozására. Hogy Fejérpataky László örök elmúlásával mit veszített a magyar tudományos élet, azt nemcsak itt, a történettudomány művelőinek körében érezzük mélyen és fájdalmasan, hanem tudja azt mindenki, aki tudományos életünkkel bármilyen kapcsolatban van, vagy legalább figyelemmel és érdeklődéssel kisérte annak fejlődését az utóbbi félszázad alatt. A M. Tudom. Akadémia, melynek négy évtizeden át volt tagja, s melynek Történelmi Bizottságában évek hosszú során át mint előadó, 1914 óta pedig mint a IL osztály titkára vett buzgó és tevékeny részt a magyar történettudomány sorsának irányításában és arra igen sok esetben elhatározó befolyást gyakorolt ; a Pázmány-egyetem, melynek évtizedeken át nagytekintélyű és nagyhatású tanára volt ; a M. Nemzeti Múzeum, amelynek könyv- és levéltárát európai modern színvonalra emelte és a magyar tudományosságnak egyik legelsőrangú gócpontjává tette, majd, mint főigazgató, a legnehezebb időkben vezette az egész intézetet bölcsen és ritka tapintattal; a Heraldikai és Genealógiai Társulat, melynek egyik alapítója s mindvégig úgyszólván lelke és vezetője és irányítója volt; a M. Történelmi Társulat, melynek alelnöke, — s a magyar tudományos és közéletnek annyi más társulata és intézménye, melyeknek tagja volt és vezetésükre s irányításukra befolyt : mindezek egyenként és együttesen tehetnek bizonyságot az ő egyéniségének nagy súlyáról. Egyenként és együttesen hálásaknak kell lenniök ezeknek mindaziránt, amit neki, az ő gondoskodásának, tudásának, működésének és alkotó tevénységének köszönhetnek. Leginkább hálás lehet azonban iránta és tanúbizonyságot tehet az ő kiválóságáról a történet-