Ügyvédek lapja, 1888 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1888-01-07 / 1. szám

2 ezt nem respektálja ilyen emberekben, mely megengedhe­tőnek tartja, hogy egy éven át fogságban tartassék egy szerencsétlen ember, kit a bíró el nem ítélt erre a bünte­tésre, az a hatóság nem érdemli meg, hogy közkormány­zati funkc­ió bizassék reá. Felhívjuk erre az esetre a személyes szabadság bará­tait, kik ott ülnek az ország képviseletében, a képviselők és főrendek között. Más művelt államokban az alkotmány egyik sarkelvét képezi a személyes szabadságnak garan­­cziája, szegényre és gazdagra, büntetését kiállott és bün­tetés alatt soha nem állott emberre nézve egyaránt. És ki tudja, hogy hány szerencsétlen szenvedett és hány szenved még ma is tolonczházakban jogtalan fogsá­got a hatóságok kényelme, gondatlansága és kötelesség mulasztása miatt ?! Várjuk a képviselőházban a felszólalást és annak eredményét. Mert ha tovább is eltüretik, hogy Magyar­­országon ember, a saját bűne nélkül, bírói ítélet hiányában hónapok egész során, esetleg éveken át jogtalanul fogság­ban tartathatik, akkor mondjunk le minden alkotmányos dicsőségről, mert a­hol nem tisztelik a jogot, ott szabad­ságról szólni nem lehet. Másutt a kormányzat becsületét régióként azoktól a visszaélésektől féltik, melyek a személyes szabadság kor­látolásával állanak kapcsolatban. Elég erős-e a mi alkotmányos életünk, hogy ezt a becsületet még akkor is magasra tartsa, ha egy szeren­csétlen toloncznak emberi jogai forognak szóban ? Ez a mértéke a szabadság igazi értékének, mely egy nemzetben feltalálható. Hinni akarjuk, hogy ezt nálunk is megérti végre a kormány ép úgy, mint a törvényhozás. A pertári halasztások kérdéséhez. Irta: Szántó­­ Adolf bpesti kir. tszéld bíró. Nem szolgál nagy dicsőségünkre, hogy egy törvény­hez, mely majdnem húsz év óta van érvényben, ismételten kommentárt kell írni. Valóban furcsának tűnik fel, hogy a pertári halasztá­sokat illetőleg mai napig az ország legtöbb törvényszé­kénél ellentétes gyakorlat van érvényben, de az még nem olyan nagy baj, ha a törvényszékek ellentétes gyakorla­tot követnek, mert utoljára is ezek alaki kérdések és az érdemnek, az anyagi igazságnak közvetlenül rovására nem eshetnek, mindössze is azt eredményezhetik, hogy a mi rendes eljárásunk mellett néhány hónappal később kapják meg a felek az ítéletet, de az már igenis nagy baj, mikor ugyanazon törvényszéknél az egyes tanácsok követnek különböző gyakorlatot és hogy ez talán jelenben is igy van, arra példákat is hozhatnék fel. De térjünk át a dologra. Az 1868. évi LIV. t.-cz. 138. §. azt rendeli: Mindenik fél feltétlenül igénybe vehet a végirat és ellenvégirat kivételével, minden egyes perirat beadására nézve egy, de 15 napnál tovább nem terjedhető halasz­tást. Ezen szándékát a fél a perfelvételi jegyzőkönyvben jelenti ki, tartozván naptár szerint meghatározni a napot, melyben a pertárba beadandja periratát. Ezen szakasz rendelkezése egészen világos. A törvénynek fennidézett szakasza megengedi, mi­szerint mindenki a vég- és ellenvégirat kivételénél per­irata beadására 15 napig terjedő halasztást igénybe vegyen. A hivatatt törvény 139. §-a azt rendeli: Ha a fél az előbbi §. szerint már meghosszabbított határidőben sem adná be ellenbeszédét, válaszát vagy vi­szonválaszát, újabb halasztásért folyamodhatik. E végre a pertárnok külön jegyzőkönyvet nyit, melybe indokolt ké­relmét a folyamodó, ellenindokait vagy észrevételeit az ellenfél még az nap beigtatja. A jegyzőkönyv azonnal a bíróság elé terjesztetik, mely a kérelem felett haladék nélkül intézkedik s ha meg­tagadja a halasztást, 8 napnál tovább nem terjedhető ha­tárnapot tűz a perirat beadására. Ha az ellenfél a halasztásba beleegyezett, vagy a halasztási kérelemre nézve észrevételt nem tesz, a bíró a kért halasztást meg nem tagadhatja. A 140. §. azt rendeli: Több halasztást a 138. s 139. §-okban előadottaknál a bíróság egyik félnek sem adhat. Ezen utóbbi két szakasz az, melyet a bíróságok kü­lönféleképen magyaráznak és pedig elannyira, hogy ugyan­azon törvényszék kebelében is egymással ellentétes gya­korlat fejlődött ki, maguk az egyes tanácsok is különféle eljárást követnek, és ha kérdőre vonja valaki őket, mind a két fél elő tud állani felsőbb bírósági határozatokkal és erősen védi a maga álláspontját. Lássuk a két nézetet: Megegyeznek abban, hogy a 138. §. értelmében egy halasztást lehet igénybe venni. De ezt vitatni felesleges is volna, mert a 138. §. rendelkezése egészen határozott. A 139. §-nál azonban már eltérnek a nézetek. Az egyik azt vitatja, hogy akár az első, akár a második határozás tárgyában felvett jegyzőkönyvre tagadja meg a bíróság a halasztást: ki kell tűzni a 8 napnál tovább hogy rá ne hágjon a szép szőnyegre, ami utóvégre sikerül is neki és eljut a közjegyző asztaláig. — Hát mi jót hozott Ambrus gazda ? — Hát, könyörgöm, a földecskémet akarnám átíratni egy asszonyságra. — Miféle asszonyságra ? — Itt van velem nagyságos uram ! — Hát hívja be kend. Ambrus gazda gimnasztikai produkcziók közben ismét eljut az ajtóig és összegörbített, bütykös mutatóujjával hivólag int, mire egy összetöpörödött asszonyka lép be. — Ez az az asszonyság ? — Igenis ez. — Erre akarja a földet átíratni ? — Erre, kérem alásan. — Hát aztán ki ez az asszonyság? — Hát a feleségem, kérem alásan. Ilyetén bemutatás után aztán előadja Ambrus gazda, hogy mivelhogy hát ő már öreg ember, gyerekei nincsenek, hát át­íratja a vagyont az anyjukomra, majd ez meg­tartja őt holtig. A közjegyző kikérdezi őket, hogy tudnak-e írni . Ambrus gazda tud. — Hát az asszony? — Az is, könyörgöm. — Hát magára íródjék a föld? — Igenis, kérem alásan. A közjegyzőnél. (Apróságok.) Az „Ügyvédek Lapja" eredeti tárczája. Irta: Ligetkirty Iván. I. Hogy szedték rá Ambrusék a közjegyzőt? Kopogtatás hallatszik. A „szabad!“ szóra belép Ambrus József uram, ki becsü­letes komlói féltelkes és „személyesen ismert fél“, egyébként pedig hosszú hajában hátul fésűt visel. Nagyon vigyáz, mert odakünn megolvadt a hó, csupa locs-pocs az út, az iroda pe­dig fényesre van súrolva. Az ajtótól a közjegyző asztaláig szé­les szőnyeg fut, hogy a sáros lábak ne hagyják ott a tiszta pallón terjedelmes arczképeiket. Ambrus uram, mint becsület­tudó ember, vigyáz is nagyon, nehogy rálépjen sáros lábaival a­­ szép szőnyegre. Dehogy lépne rá! Hiába biztatja a köz­jegyző, hogy azért van az ott, Ambrus gazda csak azt fe­leli, hogy: — Köszönöm szívességét, nagyságos uram, már én csak nem piszkolom be — és egész gimnasztikai figurákat csinál, ÜGYVÉDEK LAPJA.

Next