Ügyvédek lapja, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1906-01-06 / 1. szám

Z ÜGYVÉDEK LAPJA szabja elő, milyen jogot alkalmazzon, hanem azt is, hogy mily alakszerűségek szemmeltartásával lássa el ezt a magasztos tisztét. Természetes, hogy az állandóan előírt eme jogszabályoknak az élet felvetette milliónyi esetre alkalmazása szükségképpen arra az eredményre vezet, hogy bizonyos esetekben a megszabott törvényt alkalmazni annyi, mint igazságtalanságot követni el. Mert hiszen a ma életbe lépett törvény is már a tegnap jogi felfogását tükrözi vissza s a legbölcsebben előkészített, az eseteknek emberileg elképzelhető óriás számát szemmel tartó törvény is máról holnapra elavulttá lehet, akár a társadalmi felfogás átalakulása okából, akár valamely találmány vagy felfedezés következtében, vagy pedig azért, mert az életnek oly jelenségével kerül szembe, amelyre valósággal nem gondolt, nem gondolhatott a törvényhozásban résztvevők egyike sem. (Pl. aranybulla, villamos vasút, vagy törvény előtt való egyenlőség.) A törvény azonban általános tételeket tartalmaz, amelyek nemcsak hogy nem változnak az esetek sokféleségéhez képest, hanem amelyeknek éppen állandósága nyújtja az állampolgároknak a jogrend egyensúlya és a jogszolgáltatás pártatlansága szempontjából azt a megnyugvást és azt a biztosítást, hogy ügyüket a legnagyobb elfogulatlansággal és részrehajlatlansággal fogja a bíró eldönteni, sőt sok esetben előre tudják, hogy miképpen lehet és szabad azt eldönteni, éppen azért, mert az ügyükre vonatkozó jogszabály állandóan érvényes jogi parancs. A mai állam jogrendje és jogbiztossága által megkövetelt ez az állandó szabály és a folyton változó életviszonyok okozta út meg új alakulatok közt szükségképp kifejlődő ellentét idézi már most elő az összeütközést törvényesség és igazságosság közt, az kényszeríti a bírót a legjobb törvény mellett is arra, hogy a közismert „vérző szívvel" hozza meg jogilag igazságos, emberileg kegyetlen, mert a fenforgó eset egyéni körülményeivel ellenkező ítéletét — oly igazságszolgáltatás, amely nyilvánvalóan arctulcsapása ennek a fogalomnak és legkevésbé sem alkalmas azt a megnyugvást teremteni meg a közelről és távolról érdekeltekben, amely a jó törvénykezésnek egyik legelső követelése. És itt áll elő az az óriás probléma, amelylyel — mint már említem — ez idő szerint élünk is olyannyit foglalkoznak a nélkül, hogy egyetértő ered■nyre jutnának, abban a tekintetben, hogy miképpen lehetne ■gszüntetni annak a lehetőségét, hogy a bíró a jogszolgáltatásnak szjában égbekiáltó igazságtalanságot kövessen el ? Újból megkisérlem a magam álláspontját szabatosan körülirni megokolni. Szabó Miklós.*) Vavrik Béla curiai tanácselnöktől. Midőn a magyar kir. Curiának szeretetteljes ragaszkodással környezeti elnöke, a magyar birói karnak nagynevű Nesztora elbúcsúzik attól a testülettől, melynek kebelében közel két évtized során sikerekben gazdag munkásságának örökemlékű záróköveit lerakta, igaz fájdalmunkban úgy érezzük, mintha e távozással testületünk összetartó boltíve repedt volna meg, s mintha lehullott volna fejünk koronája, jelvénye méltó büszkeségünknek, kegyelt tárgya a szemléletén napról-napra megújuló örömünknek; kiben nemcsak a nagy jogászt, a bölcs vezért, a tapasztalatokban gazdag útmutatót s a velünk együttérző s együttfáradó hűséges munkatársat vesztettük el, hanem a fenkölt gondolkozás, nemes szivü, atyai jóságu elöljárót is, ki nemcsak méltóságban volt köztünk első, hanem mindama nagy kötelességek teljesítésében is, melyek e birói testület vállaira nehezednek s a kinek neve méltán öregbítette azt az elismerést és tekintélyt, melyet a magyar kir. Curia az ország közvéleményében élvez. De elvesztettük benne a magyar faj legszebb erényeinek egyik őserejű személyesítőjét is, kit szilárd és egyenes jelleme, egyéniségének nemes egyszerűsége, rendíthetetlen igazságérzete, alapos tudása és buzgó hazafisága joggal helyeznek az ország ama nagy biróelődjei mellé, kik életük hivatásának dicsőséges czéljaként az igazság szentélyévé avatták a törvénylátás csarnokát, melyhez mint a bibliai égő csipkebokor szent földjéhez csak a köznapi szenvedélyek salakjaitól megtisztultan szabad közeledni. Közpályáján biztos szemmel bírálta a dolgokat, ellensége volt minden előítéletnek és túlzásnak, üldözője az ál- és tekervényes utakon lappangó és csak látszatra számító törekvéseknek, valamint a szigorú erkölcsi alapokon nem nyugvó czéloknak és eszközöknek. Mint birót éles ítélet és erős gyakorlati érzék, a nagy jogászok e két legfőbb tulajdonsága jellemzi, ki mindig éber szemmel kisérte és ismerte fel a haladó kor új irányait és jelenségeit, aki az igazságot nem a fogalmi jogászat rideg mezején kereste, hanem az elevenen lüktető és feltartózhatatlanul haladó élet szükségleteinek forrásából igyekezett meríteni; a ki a szigorú jog ösvényén sohasem zárkózott el a méltányosság parancsoló szava elől, nehogy a summum jus summa injuriává fajuljon, és a ki mélyen átérezte azt az igazságot, hogy a bíró a jognak élő szája, akiben nyeri a törvény megvalósulásának teljességét és tekintélyének erejét. A tanácskozásokon, menten minden elfogultságtól, a stoikus bölcsész nyugalmával hallgatta meg másoknak — bár az övétől eltérő — véleményeit, higgadt tárgyilagossággal mérlegelve azok értékét, élesen vonta meg a nézetárnyalatok határait, biztos kézzel bontva szét a nehéz jogi kérdések egymásba fonódó szövevényes szálait. Soha bíró hivebben nem követte legnagyobb jogtudósunk Hármaskönyvének bevezetésében foglalt azt az intelmet, hogy: „a bírónak menten kell tartani lelkét a szenvedélyektől, hogy sem kérés, sem gyűlölet, sem rokonszenv el ne tántorítsa" — és míg fegyelmezett elméje a helyes érveknek mindig nyitva állott, nem volt képzelhető oly mellékérdek vagy idegen befolyás, mely őt az igazságnak egyszer megismert útjáról eltéríthette, az arról alkotott meggyőződésében megingathatta volna. Rá illettek az irás szavai : „Az igaz megtartja az ő útját." (Jób k. 17. 18.) Szinte tüneményszerű volt a kötelességérzetnek az a magas foka, melyet hivatása betöltésében, minden akadályt leküzdve, még agg korában is szakadatlanul tanúsított s a ki önmaga iránt kíméletet nem ismert, mások iránti követelményeiben soha sem lépte túl az erők okos kihasználásának méltányos mértékét. Bár évtizedeken át állott nagy testületek élén elöljáróként, van-e csak egy is alárendeltjei sokaságában, akivel a szeszély, a türelmetlenség, a megalázás vagy rideg bánásmód töviseit éreztette volna? Vagy ki látta őt valaha meggyőződéseiben ingadozónak, érzelmeiben változékonynak, az indulatoktól elragadottnak, vagy a keserűségtől csüggedőnek. Egy és ugyanaz volt minden időben és minden helyzetben, önmagához hiúság nélkül hű, másokhoz állást és rangot nem tekintve, állandóan igaz és egy mértékkel mérő, követve az írás szavait: „ne legyen neked a te zsákodban kétféle mértéked: nagy és kicsiny" (Móz. V. 25. 13.) A komoly, czéltudatos, önérzetes helytállás embere volt, önzetlen gondolkozással, kinek sem öröm, sem fájdalom, sem az emberi gyarlóságok közelben észlelt fonákságai nem zavarták meg nemes lelki tulajdonainak összhangját, melyet a munkaszeretet és a közjó önfeláldozó szolgálatának erős kapcsai óvtak meg minden ingadozástól. Mintha csakRóma nagy költőjének Deliushoz intézett szavai nyertek volna testet magatartásában: „Aequam memento rebus in arduis servare mentem, non minus in bonis ab insolenti temperatam laetitia." Mint ember minden szép és nemes iránt fogékony lelkű — non sordidus auctor naturae verique — (Hor.) kit megismerni és megszeretni egyet jelent, ki az állás méltóságát, a kitüntetések külfényét és a szellemi felsőbbséget mindenkor bizalmát gerjesztő nyájassággal és keresetlen előzékenységgel egyesíti. A nemes jellemvonások bámulatos összhangja alkotja az ő egész lényének varázsát, melyen mint melegítő sugár vonul át a római írónak ismert szép gondolata: „homo sum, humané nihil a me alienum *) Egész terjedelmében közöljük Vavrik Béla curiai tanácselnöknek Szabó Miklósról irt és nagy tetszéssel fogadott megemlékezését, melyet a m. kir. Curia január 3-án tartott teljes ülésében iktattak jegyzőkönyvbe.