Ügyvédek lapja, 1915 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-02 / 1. szám

Z ÜGYVÉDEK LAPJA Egy bizonyos, hogy kétszeres gondosságot kell megkövetelni a bírói és ügyvédi kartól egyaránt, nehogy közállapotaink mai helyzete veszélyeztesse azokat az előnyöket, amelyeket az új polgári perrendtartás békés időkben való életbelépése minden­esetre nyújtott volna. Különösen két irányban hívjuk fel a jogászközönség figyelmét. Ah­iól a két irányban alapos, rész­letező és meggondolt munkára van szükség. Elsősorban a polgári perrendtartásnak teljesen új alapokra fektetett illetékes­ségi szabályait kell a gyakorlatnak alaposan s nagy körül­tekintéssel alkalmazni. A fő elv az, hogy az alperes illetékes bírájától beleegyezése nélkül elvonható ne legyen. Viszont ennek az elvnek rideg érvényesítésével a polgári perrendtartás­nak finom megkülönböztetései és a forgalmi életnek tett ked­vezményei a gyakorlatban semmivé válnának , a sokféle értel­mezés viszont bizonytalanságot teremtene már a per első szakában. A másik irány, amelyben sok megfontolásra lesz szükség, nem szabad megengedni, hogy a szóbeli per írásbeli perré fajuljon. Az előkészítő iratok legyenek a per előkészítései és ne az ellenfél s a bíróság megtévesztői. Azt a sok frázist, az ok nélkül való tagadást, a lényegesnek a lényegtelennel való összekeverését, ami periratainknak jó részét olyannyira jel­lemzi,­­ mind el kell hagyni. Az esetlegesség elve megszűnt az írásbeli per megszűnésével. Teljesen felesleges az állítások­nak és tagadásoknak ok nélkül való összehalmozása , világos, egyszerű tényállítások, a bizonyítékokra való hivatkozással, ez jellemezze az előkészítő iratokat. A keresetlevél is legyen igazi előkészítő irat és nem homályban tartása az alperesnek, mint az most divat, amikor a kereset ténybeli és jogi alapja csak a válasziratban hámozódik ki. Példaadó feladat hárul itt ügyvéd­­­kartársainkra, akik legelőször fognak a szóbeli per szabályai szerint pert vinni. Nem zárhatjuk azonban ezeket a sorokat anélkül, hogy ne vessünk néhány pillantást az eltűnő írásbeli polgári perre, úgy, miként az őszi nap utolsó sugarai végigfutnak a kihalt természet lombtalan fáin és virágtalan mezőin. A jó öreg 1868. évi LIV. t.-cz., amely ideiglenesnek készült és majdnem félszázadig volt érvényben, minden fogyatkozása mellett is sok hasznára volt igazságszolgál­tatásunknak. De elavult'és idejét múlta s itt El r i'fítik í,­­H­oz’í ,nk k n! vrdl IV11 itt m'd­mitó. Sok­­ perjogi elvt*G erősen belénk oltott, amelyeknek ellenkezője jut érvényre az uji polgári perrendtartásban. Ezeket az elveket el kell feledni, az újakat meg kell tanulni; egyet azonban nem szabad sohasem elfeledni, hogy a polgári perjog művelése nem önczél, hanem csak eszköz, hogy a vitatkozó felek közt a bírós-­ág az anyagi igazságot juttassa érvényre. Erre a czélra kell,­­­ogy szolgáljon a most életbelépő uj, polgári perrendtartás. A mi hivatalos nyelvünk. Irta: dr. Nyeviczkey Antal, m. kir. curiai biró. «Rendel­eteink nyelvezete.­ czim­ alatt czikk jelent meg az “Ügyvédek Lapjáénak múlt évi 52-ik számában. Nem kívánok a czikkben megbírált rendelet szövegezésé­vel foglalkozni, csakis a stílus curiális ellen általánosságban fölhozott panasszal. Inkább alkalmid használom föl a czikk­ben kifejtett kritikát, hogy annak kapcsán elmondjak egyet­­mást a stílus curiálisról, szemelvényeket közöljek a kifogások közül, mik leggyakrabban hangzanak föl a törvénykezési nyelv ellen. Beszéljünk általában a hivatalos nyelvről. Hiszen a hiba kétségen kívül nemcsak a törvénykezési nyelv hibája, hanem megnyilatkozik az az összes közhivatalok nyelvében. A hosszadalmasság, a nem magyaros szavak, a nyelvtan általános szabályai ellen használt egyes kitételek. Ezek szerint csoportosítom és ekként igyekszem rendszerbe foglalni a leg­többször hallott és olvasott kifogásokat. Csakugyan igen gyakran több szót használunk a szüksé­gesnél. Igaz az is, hogy terjengősebb szólamaink gyakorta írha­tók a magyarosság rovására is. A magyar ember tagad valamit. Hivatalosan azt mond­juk róla, hogy “tagadásba veszi.» Az adós semmit sem fize­­tett. Kijelentjük, hogy “fizetést egyáltalán nem teljesített, illetve nem eszközölt. A magyar ember kifejez­és nem «kifejezésre juttat», tudat, vagy Unitus ad, nem pedig “tudomására juttatás iránt intézkedik.» Egy-egy szó fölösleges; egy-egy körülírás nem is magyaros. Pedig így írunk, mert szinte úgy érezzük, hogy a hiva­talos hang nem volna eléggé nyomatékos, ha megmaradnánk az egyszerű, a természetes szavaknál. Ha a fél nem bizonyított, tollunkra kívánkozik annak ki­­domborítása, hogy “elmulasztotta a bizonyítékszolgáltatást . Mondhatnék egyszerűen, hogy az esküt nem lehetett megítélni, s ehelyett jól esik legalább annyit írni, hogy: «az ítéletben az esküvel való bizonyítás alkalmazást nem találhatott­. Az is igaz, hogy gyakran szerkesztünk hosszas mondatokat, amikben foglaltakat talán világosabban, érthetőbben fejezhetnek ki rövid, külön mondatokban. Nem ritka a körmondat, mely­nek egyes tételeiben még közbevetett mondatok is beleszövőd­nek. Kétségtelenül rövidíti a stílust egy-egy helyes közbevetés, de az azzal való visszaélés sokszor okozza azt, hogy a mondat egyes részei eltávolodnak egymástól, az állítmány — nem rit­kán az érthetőség rovására — egyedül bukkan föl az egy­másba szövött közbevetések sora után. Sok szó esett a szenvedő alak ellen. Ennek fölös hasz­nálata csakugyan hibája volt a magyar hivatalos nyelvnek. Mondhatjuk, hogy «volt», mert e hiba most már csak szór­ványos. Főként a törvénykezési nyelv lehetőleg kiküszöbölte azt magából. Hibás a szenvedő alak, ha az egyszersmind hosszadalmas is. Pl. «A felperesnek állítása a bíróság által bizonyitott­­nak fogadtatott el, mert az alperes által az tagadásba nem véte­tett). Gyakori volt a hasonló kitétel; megannyi kerékbetörése a magyar nyelvnek és egyszersmind jó adag germanizmus. Mily könnyen és röviden mondható ugyanez cselekvő alak­ban: «A bíróság bizonyítottnak fogadta el a felperes állítá­sát, mert az elperes nem tagadta azt]. Ellenben nem hibás a szenvedő alak, ha a kijelentés igy határozottabb, rövidebb és a vonatkozó főnév, vagy névmás nélkül is érthető. Tóth Béla, korán elhunyt jeles írónk, ki mestere volt a magyar írásnak, védte a helyén való szenvedő alakot. Nyel­vünkben gyökeredzőnek mondta a dicsértessék az­t r , «ál­dassék emléke, elvégeztetett, stb. kifejezést. Helytelennek mondta, hogy bíróságaink — a cselekvő alak kedvéért — az­­ egyes szám harmadik személyében beszélnek, holott megneve- s­zik magukat, pl.: «a kir. törvényszék kötelezi az alperest"), «a m. kir. Curia megváltoztatja az alsóbbfokú bíróságok íté­letét, kimondja, megállapítja, elmarasztalja, stb.» Szerinte ez éppen úgy hangzik, mint mikor a gyermek magáról beszélve, kijelenti, hogy: .“Petiké a hintára akar ülni”. Helyesebbnek vélte a szenvedő alakban ítélkezést, vagy­ a cselekvő alakban, mint az angol bíró mondja, az “elmarasztalom», «elrendelem­,­­ «megváltoztatjuk», stb. kijelentést. Minthogy­ az ilyen szövegezés aligha honosulhatna meg nálunk, talán mégis hely­es a megszokott írásmód. Nem volna magyaros, ha az alperes «elmarasztaltatnék­, valamely alsóbb­fokú rendelkezés “megváltoztattatnék", az újabb rendelkezések­­ egész sora -szenvedő alakban “fogalmaztatnék . Volt ez már így. Akkor sok és alapos kifogás alá esett. Áttérve a kevésbbé általános jellegű hibákra, helytelennek tartom a gyűjtőneveknek többes számban használását. Ez csak akkor járja, amikor összefoglalunk több, csoportonként hason­­nemű­ tételt. Kamatok), “költségek , összegek , stb. rendsze­rint nem helyes kitételek; hegyesek mégis abban a vonatko­zásban, amelyben pl. több, különböző tőkések külön csopor­tosított kamatairól szólunk. «Perköltség­­-ről szól a czikkben, szövegezésének dicséretével, jó öreg­­nek nevezett régi per­­rendtartás, így mondja az új is. Perköltségeket mondhatunk mégis, ha a pernek több irány­ban fölmerült, külön csopor­tokba osztható költségeit akarjuk említeni. A végrehajtási tör­­vény legtöbb helyen “költségeket mond, pl. 41. §-ában, ahol pedig csak a megjelenés által okozot költségről van szó, így 44. §-ában is, ahol csak «az utóbb eszközölt végrehajtás által okozott» költségről intézkedik. Ilyen vonatkozásban az egyes­­ szám volna nyelvtanilag helyes. Ellenben jól mondja ugyanez­­ a törvény, pl. 119. §-ában az árverési, hirdetési és fogana­­t­­osítási költségeket.» A többes számra vonatkozó szabályokba ütköznek a «többi indokai*, “többi érvei* és hasonló kifejezések. Ezek annyira gyakoriak, hogy szinte jóknak látszanak. Nem jók. Magyar ember nem beszél “többi házairól, földjeiről, lovairól*, hanem többi házát, földjét, lovát* említi. Nem helyes a már ragozott főnévből, vagy névmásból az i betűvel való melléknévalkotás. «Abbani, perbeni, ad­óli, ház­­tóli, ab­hozi, felpereshezi*, stb. szók rosszak. Ellenben a legtöbb határozóból helyesen alakíthatunk mel­léknevet. Egykori, utóbbi, múltkori* stb. elfogadott szók nem­csak a közhasználatban, hanem az irodalmi melyben is. (“Két­szeri mondást, mint lebűvölten hallgat el.» Főként gyakori az ilyen melléknév, ha a határozó már főnévhez társult, pl. «emberfölötti», “­földöntúli*, «kétségenkivüli», stb. Nem értek tehát egyet az “iránti, elleni, melletti*, stb. a­ ki­lósoknak hely­telenítésével. Kétségtelenül szebben hangzik a ha­­­­tározónak a megfelelő igével, vagy­ a «való” szóval kapcsolása, pl. ellen folytatott, iránt indított, szerint való*, stb. • de nem rossz, ha “iránti pert, alatti számlát* írunk «iránt indított per, alatt csatolt számla* helyett. Ezek mellett szól a jobbhangzás,­­ az előbbiek mellett a rövidség. Ez a szempont méltányolható, mert egyik-másik hivatalos írásban unos-untiglan kell ismétel­­­­nünk a hasonló kifejezéseket. Az említett képzések közül különösen az «elleni» szót szok­ták kifogásolni, mert ennek a nyelvben más jelentősége is van.

Next