Ügyvédek lapja, 1918 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1918-01-05 / 1. szám

2 ÜGYVÉDEK LAPJA javul. Hiszen lehetséges, hogy valaki kitűnő fogalmazó, de nem alkalmas vezetői szerepre; ez az állapot azonban nem lehet jogos ok arra, hogy az illető kitűnő tisztviselőnek fizetése ne javuljon. A nagyobb létszám egyébiránt nagyobb előmenetelt is biztosít, emellett azonban az automatikus előlépés is szerve­zendő volna. Természetesen a létszám emelése új erők bevoná­sát is igényelné. Honnan vézessenek ez új erők ! Erre a kér­désre mindjárt megadjuk a választ. A rendőrségi tisztikar ma sem elegendő számú. Külső erő­kre volna szükség és e tekintetben az ügyvédi karra gondolunk. A­z ügy­v­é­d­i kar b­e­vonás­áva­l a re­n­d­őr­s­é­g igen kitűnő erőkkel g­a­z­d­a­g­o­d­h­a­t­n­é­k. A harczból hazatérő ügyvédek közül, a büntetőjogban jár­tasak különösen azok közül, kik a hadbírósághoz voltak beosztva, kiváló tisztviselőket lehetne kiválogatni, az ügyvédek is tönkre­ment irodájuk restaurálása helyett, szívesen vállalnák a rendőr­ségi hivatalt, amely tehetségüknek tért, anyagi igényeiknek nemcsak megélhetést, hanem jóravaló előmenetelt is biztosítana. Ajánljuk az itt elmondottakat a Belügyminiszter úr szíves figyelmébe. A közbiztonság javítása elsőrangú állami érdek. Mellőzhe­tetlen kötelessége azonban az államnak az is, hogy a közszol­gálati teendőket ellátó személyeket jól megválogassa, azonban természetes, hogy azok megélhetését teljesen biztosítsa. A bizonyítási teher kérdése a közigazgatási bíróság előtti eljárásban. Irta: dr. Székács Aladár, m. kir. közigazgatási biró. Két közlemény. 1. A bizonyítási teher kérdése a közigazgatási bíróság előtti eljárásban tisztázottnak mindeddig nem tekinthető. A törvény maga ezt a kérdést nyitva hagyja. "Azt 1896. évi XXVI. t.-cz. 111. §-a csak annyit mond, hogy a bíróság az ügy állásának tisztázása czéljából, a felek aj­állá­sára, vagy anélkül bizonyítási eljárást rendelhet el, úgy a panasz beadása után közvetlenül, mint a vádirat folytán és az eljárás további folyamán is. De hogy a feleket terheli e bizonyítási kötelezettség, vagy nem, arról teljesen hallgat, sőt 129. §-ának ötödik bekezdésé­ből, amely szerint a tárgyalás folyamán «a bíróságnak köteles­ségében áll a tényállás tisztázása czéljából minden lehetőt el­­követni», arra is lehet következtetni, hogy a törvényhozó a tiszta nyomozási elv alapjára kívánt helyezkedni. A­­törvény 139. §-a viszont arra enged következtetést, hogy a törvényhozó előtt oly bizonyítás is lebeghetett, mely a felet terheli, mert az újrafelvételt csak oly bizonyítékok alapján engedi meg, amelyet a fél a fő eljárás folyamában önhibá­ján ki­vüli nem használhatott. Holott tiszta nyomozási elv mellett az újrafelvételt nyilván nem lehet a korláthoz kötni, amint azt a Bp. 446. §-ának harmadik bekezdése sem teszi, mert bizonyítási rendszere a nyomozási elven alapul. Azt a homályt, amely a bizonyítási teher kérdésére bárul, a bírói gyakorlat sem oszlatta el. "A judikatúra nyomán csak azt lehet megállapítani, hogy a bíróság nem helyezkedett sem a fél bizonyítási kötelezettsé­gére, sem pedig a nyomozási elven alapuló bizonyítás állás­pontjára, hanem vegyes rendszert követ. Az egyik esetben elutasítja a felet panaszával azzal az indokolással, hogy nem bizonyított, a másik esetben pedig hivatalból bizonyítást rendel, holott a fél bizonyítást nem kéri s bizonyítékot fel sem ajánlott. Azt azonban, hogy mely esetben terheli a felet a bizo­nyítás, és mely esetben kell érvényesülni a nyomozási elv­nek, a közigazgatási bíróság gyakorlatából alig lehet kivenni. Kifelé bizonyos óvatosság nyilatkozik meg e fontos kér­dés körül, amely óvatosság arra vall, hogy a közigazgatási bíróságnál a bizonyítási teher kérdésében végleges és egységes álláspont ezidőszerint még pro fero interno sem alakulhatott ki. Azt látjuk ugyanis, hogy a bíróság a hivatalból elrendelt bizonyítás lefolytatása után is, a panaszt gyakran nem azzal az indokolással utasítja el, hogy az a kiderített tényállás mel­lett alaptalan, hanem azzal, hogy a panaszos fél nem bi­zonyított.­­ Az ítéletek továbbá gyakran megállapítják azt, hogy a bi­zonyítás a felet terheli, de a legritkább esetben jelölik meg e­nnek a bizonyítási tehernek jogi alapját is. A felek tehát, ha közigazgatási ügyben hiányos, vagy hely­telen tényállás alapján jogsérelmet szenvedtek, sem a tör­vény, sem pedig a judikatúra ismerete alapján nem lehetnek tisztában azzal, hogy a panaszos eljárásban a bizonyítás való­ban terheli-e őket, vagy pedig elégséges a tényállás hiányaira, vagy helytelen voltára utalniuk. Nem tudhatják, hogy a panaszt megelőző eljárásban meg­állapított­ tényállás puszta tagadása már önmagában is bizo­nyítási eljárást von-e maga után, mint a bűnvádi eljárás vád­lottjánál, vagy pedig tényt állítani és bizonyban­ kell itt is, mint a polgári peres ügyben. A közigazgatási bírósági eljárás különös természete meg­lehetősen kizárja azt, hogy akár a polgári perrendtartás, akár pedig a bűnvádi eljárás szabályai között sikerrel keres­sük az analógiát e fontos kérdés megoldásánál. A Pp. mégis egy irányban hasznos Útmutatóul szolgál. A­ Pp. ugyanis 269. §-ában felállította azt az elvet, hogy a bizonyítás azt a felet terheli, akinek érdekében áll, hogy a bíróság az állított tényt valónak tekintse. Ezzel a Pp. a bizonyítási teher kérdését kivonta az alaki jog köréből s az anyagi jog alapjára helyezte. TÁRCZA. Tapasztalatok az ügyvédi honoráriumok körül. Irta: Dr. Friedmann Bernát, budapesti ügyvéd. Az­­Ügyvédek Lapja* eredeti tárczája. Évezredek óta vannak ügyvédek és perlekedő felek. De az ügy­védi honorárium­ kérdését úgy rendezni, hogy­­az ügyvédek is, meg a felek is meg legyenek elégedve, még nem sikerült Furcsa módon volt ez, a kérdés rendezve a rómaiaknál. Az akkori felfogás szerint a Patronus (az ügyek védője így neveztetett) funkcziója tiszteletbeli hivatás volt. A Patronus nem köthette­ ki ma­gának a védelemért jutalmat sem szóval sem írásban. Ez turpis causa-­ nak» tekintetett. Egyedül a fél önkéntes és utólagos­­ ajándéka volt megengedve. Később még ezt is perhorreszkálták. Csak a kliens vég­rendeletében tett jutalmi hagyományban nem ellenkezett a Patronus dekórumával. Ennek akkor meg is volt a maga értelme. A fórumon való te­vékenység nem volt kenyérkereseti foglalkozás, hanem népszerűség szer­zés, mely a növekvő népszerűséggel és tekintéllyel magas állami mél­tóságok elnyeréséhez vezetett. A kliensek sokasága tehát csak az álta­luk és rokonságuk által szerzett szavazatokban nyert értéket. Kerül­tek teh­át minden látszatot, mely a Patronus nyilvános felszólalásainak nyomatékát csökkenthette volna. Pedig az akkori felfogás szerint tény­leg csökkentette a fórumon összegyűlt bírák előtt a védelem fize­tett volta. De nem mondhatnám, hogy az ügyvédi tiszteletdíj ilyetén rende­­­zésével az ügyvédek valami nagyon meg lettek volna elégedve. Magát Cicerót, korának legkeresettebb és legjelesebb ügyvédét is gyakran érte csalódás, ha­­ valamelyik kliensének a végrendelete került felbontásra Sokszor panaszkodik az ilyen csalódások miatt Atticushoz intézett leveleiben. (­­­­ A későbbi államok, ha sokban át is vették a római jog rendelkezé­seit, ezt a szokást nem vették f át. . Legközelebb áll még a római szokásokhoz a franczia felfogás. Ott csak az Avoé adhat költségszámlát. De az Avocat, a plaedirozó Ügy­véd, sem szerződésileg, időre nem köthet ki jutalmat, sem utólagosan nem perelheti azt Ezt ott­ nem­­ tartják az ügyvédi honostással megegyez­­tethetőnek. Ott t­ehát az a gyakorlat fejlődött ki, hogy az ügy átvé­telekor, az ügyvéd által minden alkudozás kizárásával meghatározott tiszteletdíj előre fizetendő le, így aztán sem szerződést kötni, sem utólag perelni azt nem szükséges. A német államokban a legrégibb idők óta taksák és ezeknek meg­felelő számlák voltak szokásosak. A mi régi jogi életünk nem ismert sem skálát, sem költségjegyzékeket Egyszerűen szerződésnek tekintette az ügyvéd és­ ügyfele közötti viszonyt, még­pedig, ha pénzt keresett valaki, pénzben, ha birtokot perelt, földben fizetett. A magyar ember még a quola litis -től sem tudott soha el­szokni. Az ő jó természetes esze, minden tilalom ellenére, azt a per­­tárgy értékének megfelelő legegyszerűbb s legigazságosabb jutalmazási módnak tartja ma is. Nálunk a részletes számlaadást csak az­­ osztrák uralom honosította meg, de a magyar ember gyomra sohasem tudta bevenni. Ha küldtek is neki ilyen Expens-nota- félét, rendszerint el sem olvasta, hanem csak azt kérdezte, hogy mivel tartozom*, vagy mi lesz a jutalom s fizetést. Egyébiránt mi magyar ügyvédek, nem is tudunk jó­l Expens-notát» írni. Ebben a bécsi és berlini ügyvédek a mesterek. Ha egyszer­­kétszer értekezel vele, s egy-két levelet is­ ír, abból ő a számlájában

Next