Új Élet, 1977 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1977-01-10 / 1. szám

2 Petru Rareş fejedelem emlékezete M­iután hosszú ideig fejedelmi túszként a törökkel kötött bé­ke záloga volt, Petru Rareş 1527. január 20-án — 450 évvel ezelőtt — lépett apja, Ştefan cel Mare örökébe Moldva trónján. Ezt meg­előzően Lengyelország királyá­nál, Zsigmondnál próbált támo­gatást szerezni, s a hagyomány úgy tartja, a fejedelmi jelvénye­ket váratlanul kapta meg — mi­közben hallal teli szekereket kí­sért Iaşi felé... A török fogságban, majd len­gyelországi tartózkodása idején alaposan megismerhette a Mold­vát környező országok politiká­ját. Felmérte helyzetét, esélyeit, s mindezekkel számolva kezdte meg uralkodását. Pontosabban: első uralkodásának 11 esztendejét. Ah­hoz, hogy Moldva függetlenségét megtarthassa, mindenekelőtt bel­politikai síkon kellett megszilár­dítania hatalmát — amit elsősor­ban azzal kívánt elérni, hogy a nagybojárság kielégíthetetlen mo­hóságát ellensúlyozandó, hatal­mát a kisbojárságra és a szabad paraszti rétegekre alapozta. Az erre vonatkozó korabeli okmá­nyok ékesen szólnak Petru Rareș fejedelem belpolitikai tényke­déséről. A kancelláriájából kike­rült 153 adománylevélből 118 kisbojáré vagy szabad paraszté volt (ide számíthatjuk azokat az adományokat is, amelyeket a mo­nostoroknak tett), és mindössze 16 irat emlékezik meg a nagybo­járok javairól. Trónfoglalása szin­te gyökeres változást hozott a kormányzatban, amennyiben fő­leg fiatal, tehetséges és hozzá sze­mély szerint hű, hazaszerető főu­rakkal vette körül magát. Bün­tető keze nemegyszer keményen lesújtott a politikájával szembe­szegülő nagybojárságra. Gazdasági téren is igyekezett jól megalapozni hatalmát. Fel­ismerve a kereskedelem jelentő­ségét, Moldva kapcsolatait kiter­jesztette az erdélyi városok, va­lamint Lengyelország felé. Tisz­tában volt kora parancsával rai­ szerint hatalmát csakis a fegyve­rek erejével tarthatja meg. Meg­erősítette a fejedelmi várakat, korszerűsítette a hadsereget, hogy adott esetben sikerrel vehesse fel a küzdelmet az ellenséggel, a törökkel. Már uralkodása elején megpró­bált egy erős törökellenes koalí­ciót összekovácsolni, majd a Mo­hácsot követő magyarországi bel­h­­áborúba avatkozott be Zápolya János pártján, Habsburgi Ferdi­­nánd ellen, azzal a szándékkal, hogy Zápolyát támogatva, elis­mertesse­ vele Csicsóvára, Besz­terce, Radna, Küküllővár és a hozzájuk tartozó birtokok fölött gyakorolt — apjától örökölt — jogait. Miután Földvárnál Ferdinánd csapatait megverték, s Petru Ra­reș kiterjesztette hatalmát a szászok meg a székelyek fölött, a különben reálpolitikus fejedelem 1530-ban meggondolatlan lépésre határozta el magát: háborúba keveredett Lengyelországgal. Len­gyelországi hadjáratainak sikerét a porta nem nézte jó szemmel. Szulejmán szultán idejekorán beavatkozott a konfliktusba, ne­hogy a fejedelem „egyesítse a három román fejedelemséget. Om­nia haec regna in unum corrent" — ahogy Verancsics Antal írta. 1538-ban megindította hát ellene a hadjáratot — s a fejedelem, akit a nagybojárság is elárult, egye­dül maradt a fenyegető veszély­­lyel szemben. Ellenségtől üldöz­ve, 14 napig bujkált a hegyek között, míg eljutott Csicsó várá­ba, ahol gyermekei és felesége, Elena fejedelemasszony várták. A bukás nem törte meg, vakmerő lépésre határozta el magát. Sze­mélyesen ment el Konstantiná­­polyba Szulejmánhoz, sorsát jobb­ra fordítandó. Fellépése siker­rel járt, mert 1541. február 22-én visszakapta trónját, és bevo­nulhatott Suceava várába. Tö­rökellenes terveit azonban nem vetette el, s második fejedelem­sége idején is szívósan próbálko­zott összekovácsolni a törökelle­nes ligát. Buda eleste csak iga­zolta politikájának helyességét, 1542-ben titkos levelezésbe kez­dett Brandenburgi Ioachimmal, minek eredményeként még ugyan­az év március 1-én megkö­tötte vele a szövetséget. Nagy célját azonban nem érhette el. Petru Rareş, Moldva fejedelme, 1546. szeptember 2-án eltávozott az élők sorából. ★ Nemcsak mint vitéz államfőt őrizzük emlékezetünkben, hanem a román kultúra egyik legnagyobb támogatóját tiszteljük személyé­ben. Uralkodása idején fellen­dült a történetírás, megkezdő­dött a román nyelvű írásbeliség, fellendítette a városi kultúrát, szá­mos várat és monostort alapí­tott. Suceaván, Baián templomo­kat létesített é­s korának leg­szebb épületét emeltette Probo­­tán. Uralkodása idején fejezték be a hîrlăui, dobrovăţi, romani, moldoviţai és bistriţa­ kolostoro­kat, festették a voroneţi kolos­tor homlokzatát. Az utókor a román nép függet­lenségi harcainak kiemelkedő hőseként tiszteli Petru Rareşt, Moldva egykori nagy­fejedelmét. MARIANA PLOEŞTEANU száztizennyolc év telt el azóta, at­t hogy Moldva és Munténia egye­sülésével megteremtődött­ a ro­mán nemzeti állam alapja, ami aztán 1918-ban teljesedett ki, Er­dély Romániával való egyesü­lésével. Tankönyvekben is benne van, az olvasók előtt jól ismert az 1859. január 24-i történelmi aktus. Annyit azonban föltétle­nül el kell mondani ezúttal is, hogy az egyesülés megvalósítása az egész nép műve volt, s nem holmi nemzetközi konjunktúra eredménye, mégha az szerepet is játszott némileg a tény elfogadá­sában. A nemzeti tudat fejlődése már a középkorban ébren tar­totta az egyesülés óhaját, az or­szágteremtés szándékát. Ezért ért­hető, hogy Al. I. Cuza fejedelem­mé választását mindkét feje­delemségben a nép egy ember­ként ünnepelte. De a ténnyel, a fejedelemsé­gek egyesülésének elfogadtatásá­val még nem valósult meg teljes Petru Rareş és családja (Moldoviţa kolostori falfestmény (XVI. század) AZ EGYESÜLÉS ÉVFORDULÓJA mértékben az évszázados óhaj, törekvés. Le kellett rázni végle­gesen a török hódoltságot, amely­re az 1877-es függetlenségi há­borúban került sor, aminek a szá­zadik évfordulóját ebben az esz­tendőben ünnepeljük meg. A függetlenséghez azonban a ro­mán nép és választott vezetője már korábban is körömszakad­­táig ragaszkodott. Jó példa erre a Fuad pasa és Cuza fejedelem közötti levélváltás, amelyről Ni­colae Iorga így írt: „a legszebb pél­dája a méltóságnak". Hogy történtek a dolgok? Fuad nagyvezír ismert volt arról, hogy­­ nem tud diplomata lenni. Dur­va, erőszakos, kesztyűs kézzel bánni nem tudó ember volt. 1865. szeptember 2/14-én levelet inté­zett Cuzához, amit közzétett a Journal de Constantinople-ban is. Okot erre egy Bukarestben lezaj­lott, nagyon is helyi jellegű viszály adott, amelyet a nagyvezír „az általános elégedetlenség erőtel­jes megnyilvánulásának" ítélt. Pe­dig a valóságban csak annyi tör­tént, hogy bizonyos intézkedések miatt a fővárosi utcai árusok és dohánykereskedők amolyan ope­rettbe illő utcai csetepatét ren­deztek, s aztán, mint akik dolgu­kat jól végezték, békésen haza­mentek. Egész tiltakozásuk szin­te visszhangtalan maradt az or­szágban is, mindössze az ellenzék próbálta megnyergelni, kivált a­­miatt, hogy a fejedelem külföl­dön tartózkodott. A külföldi saj­tó is igyekezett ennek kapcsán rossz színben beállítani a feje­delmet, Anglia és Oroszország diplomáciai képviselői pedig egye­nesen arra akarták rávenni a Por­tát, hogy bizottságot küldjön az ügy kivizsgálására... Fuad pasa levele, s annak köz­lése egy újságban nyilvánvaló bea­vatkozás volt az Egyesült Feje­delemségek belügyeibe, amit az ország közvéleménye felháboro­dással fogadott, s erőteljesen til­takozott ellene. Cuza válaszáról még az ellenséges sajtó is beismer­te, hogy: mesteri. A fejedelem mindig kérlelhetetlen volt azok­kal szemben, akik nem akarták tiszteletben tartani az ország jo­gait, s a más államokkal való kapcsolataiban őrködött afölött, hogy hazája megkapja azt a meg­tiszteltetést, amit megérdemel. Fund pasának is kijelentette: „...akárhányszor veszélyes csel­szövések fenyegetik az ország intézményeit, válaszolni fogok a Román Nép bizalmára, és óha­jainak megfelelően, energikusan fenntartom a közrendet, akár­hányszor Románia békéje komp­romittálva lesz, bárhonnan is jöjjön a vész. Én nem konzultá­lom csak saját kötelességemet, saját jogaimat, s a mi közös érde­keinket." A határozott, méltó válasz megingatta a nagyvezírt is, hiszen a szó szoros értelmében visszavonta újabb levelében az előző tartalmát. Romániában erősödött a nem­zeti büszkeség-méltóság, közkí­vánatra a fejedelem levelét ki­nyomatták brosúrában is, román és francia nyelven. Ez a méltó válasz is egyik ta­núsága az egyesülésnek. JAKAB PÉTER

Next