Erdélyi Figyelő, 1991 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1991-01-01 / 1. szám

Lépéskényszer Beszélgetés FRUNDA GYÖRGY RM­DSZ-képviselővel, az Alkotmányszerkesztési Bizottság titkárával, a Képviselőház Jogi Bizottságának tagjával. — Olvasom, hogy az alkotmány­­tervezet Általános elvek című feje­zete szavatolja a nemzeti kisebbsé­gek identitásának megőrzését, fej­lesztését és megnyilvánulását a gazdasági, politikai, társadalmi életben, a kultúra, a vallás terén, a jogrendben. Ez jól hangzik. Ezúttal ragadjuk ki gazdasági-társadalmi életünk egyik meghatározó s egy­ben új jelenségét, a privatizálást. — Két hétig dolgoztam abban a bizottságban, amely ezzel a kérdés­sel foglalkozik. Arra a következte­tésre jutottam, hogy a törvényho­zást illetően könnyebb dolgunk lenne a nulláról indulni, mint a megcsontosodott törvények helyébe újakat fogalmazni. A régi struktú­rákat ugyanis előbb szét kell zúzni ahhoz, hogy újakat teremthessünk. Ez nagyon nehéz, hiszen az eltelt negyven év rengeteg vezetőt termelt ki, s ezek vérében ott van a régi be­idegződés. Megszoktuk, hogy éle­tünket a törvények szerint alakít­suk. Sokszor már azt sem tudtuk, mihez kezdjünk, annyi volt a tör­vény, az átirat, az előírás. Belénk ivódott a bizonytalanság. Most el­következett a szemléletváltás kora: a törvényt kell az élethez igazítani, és nem fordítva! Ez sokaknak ne­hezen megy a fejébe. — A privatizálódás azért úgy­­ahogy beindult... — Igen, mert megszületett né­hány életrevaló törvény, s akiben volt vállalkozó szellem, azonnal munkához is látott. Akiben nem volt meg ez a szellem, ma is felülről vár valamit. Hogy irányítsák, hogy elintézzék, hogy helyette gondol­kozzanak. Mások. Igaz, sokkoló volt ez a hirtelen jött változás. Az átmeneti időszakban előbb biztosí­tani kellett volna a nyersanyagbe­szerzési lehetőséget stb. Na de ez más kérdés. Az utóbbi időben na­gyon sok kis kocsma, bár, cuk­rászda létesült. Vannak, akik ezt is kifogásolják, mondván, hogy ter­melői magánvállalatokra van szük­ség. Igen ám, de ezeket a kis cuk­rászdákat maga az élet hozta létre, vagyis az, hogy silány az állami el­látás. Hadd versenyezzenek a kis­vállalkozók, kinek árt ez? Akinek nem megy, abbahagyja és más vál­lalkozásba kezd. Társadalmunk az utóbbi évtizedekben leszegényedett a kisiparosokat illetően. Kevés a ci­pész, az asztalos, a kovács, a ká­dár, a szíjgyártó, a kerekes, hogy tovább ne soroljam. Óriási lehető­sége van annak, aki valamely ki­haló félben lévő szakmához ért. A szakmai tudás ugyanis már tőke! Nem csak a pénz tőke, ezt meg kell jegyezni, bár nem árt, ha van. — Mit tanácsolsz az Erdélyi Fi­gyelő olvasóinak? Főként azoknak, akik valamilyen vállalkozásba sze­retnének kezdeni? — Minél többet befektetni, mi­nél több munkahelyet biztosítani! Vállalkozni kell, mert annak lesz értelme. Akinek van ereje, másod­állásban is dolgozhat, a törvény nem köti meg a kezét. Ha pedig a dolgos székely emberekre gondo­lok, a kiváló ácsokra, kőműve­sekre, ezermesterekre, akkor azt ta­nácsolom, álljanak össze, hozzanak létre olyan társaságokat, amelyek tevékenysége szakmájukba vág. Gyönyörű kis nyaralóházikókat tudnának építeni sorozatban, akár külföldre is. Szép hagyományaink vannak a gyékényfonás, a fazekas­ság, a fafaragászat területén is, hogy csak néhányat említsek a le­hetőségek közül. Neki kell fogni, előbb kicsiben, majd kialakul min­den. Keressen mindenki annyi pénzt, amennyit csak tud. Ezt pedig fektesse be újra, hogy gyarapodjék. Ez a lényeg. Sokat emlegetjük az Európába való bemenetelt. Nos, csakis gazdaságilag tudunk Európa felé elindulni. Sőt! A mesterségesen szított nemzetiségi konfliktusokat is elsősorban gazdasági eszközökkel tudjuk megszüntetni. Mert ha jól él Jen és jól él János, akkor nehezen lehet őket egymás ellen uszítani. In­kább társulnak a nagyobb profit reményében, mint hogy veszekedje­nek, mint manapság az üzletek előtti sorokban. A nemzeti kisebb­ségek identitásának megőrzése is csak úgy valósulhat meg, ha erős és jövedelmező gazdasági életet tu­dunk kialakítani. Erre pedig most adottak a lehetőségek. — Minden ellenkező híresztelés ellenére? — Igen! Erdély gyönyörű. Er­dély gazdag. És az itteni nép szor­galmát is hozzáadva, azt is mond­hatjuk: kincsesbánya. Ide érdemes befektetni. Erre sok nyugati cég is rájött már régen. Sokan megfuta­modnak, elmennek innen, mert za­varos a helyzet, nem érzik jól ma­gukat, vagy bántódásuk esett. Eljön az idő, hogy visszajönnek. Eljön, ha jobbra változik a gazdasági helyzet, s megszűnik a nemzetiségi viszály. — Meddig kell várnunk még és reménykednünk? — Azt mondom, várnunk sem­mit nem kell, reménykednünk pe­dig örökké. Mert aki vár, lemarad. Aki nem remél, erejét veszíti. Mi megpróbáljuk a törvényeket az élet elvárásaihoz igazítani, de hogy mit diktál az élet, az mindannyiunktól függ. Egy bizonyos: tenni, vállal­­kozni, kezdeményezni kell, más kiút nincs; más, jobb út nincs. ELEKES FERENC Fronda György A szerző felvételi

Next