Erdélyi Figyelő, 1991 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1991-01-01 / 1. szám
Lépéskényszer Beszélgetés FRUNDA GYÖRGY RMDSZ-képviselővel, az Alkotmányszerkesztési Bizottság titkárával, a Képviselőház Jogi Bizottságának tagjával. — Olvasom, hogy az alkotmánytervezet Általános elvek című fejezete szavatolja a nemzeti kisebbségek identitásának megőrzését, fejlesztését és megnyilvánulását a gazdasági, politikai, társadalmi életben, a kultúra, a vallás terén, a jogrendben. Ez jól hangzik. Ezúttal ragadjuk ki gazdasági-társadalmi életünk egyik meghatározó s egyben új jelenségét, a privatizálást. — Két hétig dolgoztam abban a bizottságban, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik. Arra a következtetésre jutottam, hogy a törvényhozást illetően könnyebb dolgunk lenne a nulláról indulni, mint a megcsontosodott törvények helyébe újakat fogalmazni. A régi struktúrákat ugyanis előbb szét kell zúzni ahhoz, hogy újakat teremthessünk. Ez nagyon nehéz, hiszen az eltelt negyven év rengeteg vezetőt termelt ki, s ezek vérében ott van a régi beidegződés. Megszoktuk, hogy életünket a törvények szerint alakítsuk. Sokszor már azt sem tudtuk, mihez kezdjünk, annyi volt a törvény, az átirat, az előírás. Belénk ivódott a bizonytalanság. Most elkövetkezett a szemléletváltás kora: a törvényt kell az élethez igazítani, és nem fordítva! Ez sokaknak nehezen megy a fejébe. — A privatizálódás azért úgyahogy beindult... — Igen, mert megszületett néhány életrevaló törvény, s akiben volt vállalkozó szellem, azonnal munkához is látott. Akiben nem volt meg ez a szellem, ma is felülről vár valamit. Hogy irányítsák, hogy elintézzék, hogy helyette gondolkozzanak. Mások. Igaz, sokkoló volt ez a hirtelen jött változás. Az átmeneti időszakban előbb biztosítani kellett volna a nyersanyagbeszerzési lehetőséget stb. Na de ez más kérdés. Az utóbbi időben nagyon sok kis kocsma, bár, cukrászda létesült. Vannak, akik ezt is kifogásolják, mondván, hogy termelői magánvállalatokra van szükség. Igen ám, de ezeket a kis cukrászdákat maga az élet hozta létre, vagyis az, hogy silány az állami ellátás. Hadd versenyezzenek a kisvállalkozók, kinek árt ez? Akinek nem megy, abbahagyja és más vállalkozásba kezd. Társadalmunk az utóbbi évtizedekben leszegényedett a kisiparosokat illetően. Kevés a cipész, az asztalos, a kovács, a kádár, a szíjgyártó, a kerekes, hogy tovább ne soroljam. Óriási lehetősége van annak, aki valamely kihaló félben lévő szakmához ért. A szakmai tudás ugyanis már tőke! Nem csak a pénz tőke, ezt meg kell jegyezni, bár nem árt, ha van. — Mit tanácsolsz az Erdélyi Figyelő olvasóinak? Főként azoknak, akik valamilyen vállalkozásba szeretnének kezdeni? — Minél többet befektetni, minél több munkahelyet biztosítani! Vállalkozni kell, mert annak lesz értelme. Akinek van ereje, másodállásban is dolgozhat, a törvény nem köti meg a kezét. Ha pedig a dolgos székely emberekre gondolok, a kiváló ácsokra, kőművesekre, ezermesterekre, akkor azt tanácsolom, álljanak össze, hozzanak létre olyan társaságokat, amelyek tevékenysége szakmájukba vág. Gyönyörű kis nyaralóházikókat tudnának építeni sorozatban, akár külföldre is. Szép hagyományaink vannak a gyékényfonás, a fazekasság, a fafaragászat területén is, hogy csak néhányat említsek a lehetőségek közül. Neki kell fogni, előbb kicsiben, majd kialakul minden. Keressen mindenki annyi pénzt, amennyit csak tud. Ezt pedig fektesse be újra, hogy gyarapodjék. Ez a lényeg. Sokat emlegetjük az Európába való bemenetelt. Nos, csakis gazdaságilag tudunk Európa felé elindulni. Sőt! A mesterségesen szított nemzetiségi konfliktusokat is elsősorban gazdasági eszközökkel tudjuk megszüntetni. Mert ha jól él Jen és jól él János, akkor nehezen lehet őket egymás ellen uszítani. Inkább társulnak a nagyobb profit reményében, mint hogy veszekedjenek, mint manapság az üzletek előtti sorokban. A nemzeti kisebbségek identitásának megőrzése is csak úgy valósulhat meg, ha erős és jövedelmező gazdasági életet tudunk kialakítani. Erre pedig most adottak a lehetőségek. — Minden ellenkező híresztelés ellenére? — Igen! Erdély gyönyörű. Erdély gazdag. És az itteni nép szorgalmát is hozzáadva, azt is mondhatjuk: kincsesbánya. Ide érdemes befektetni. Erre sok nyugati cég is rájött már régen. Sokan megfutamodnak, elmennek innen, mert zavaros a helyzet, nem érzik jól magukat, vagy bántódásuk esett. Eljön az idő, hogy visszajönnek. Eljön, ha jobbra változik a gazdasági helyzet, s megszűnik a nemzetiségi viszály. — Meddig kell várnunk még és reménykednünk? — Azt mondom, várnunk semmit nem kell, reménykednünk pedig örökké. Mert aki vár, lemarad. Aki nem remél, erejét veszíti. Mi megpróbáljuk a törvényeket az élet elvárásaihoz igazítani, de hogy mit diktál az élet, az mindannyiunktól függ. Egy bizonyos: tenni, vállalkozni, kezdeményezni kell, más kiút nincs; más, jobb út nincs. ELEKES FERENC Fronda György A szerző felvételi