Új Ember Magazin, 2001 (2. évfolyam)
2001. február
2 A hóvirág (Galanthus nivalis) Hazánk jól ismert és közkedvelt növénykéje. Olykor még hófoltok közt, február második felétől áprilisig virít. Magyarországon megelőzi az igen ritka és szigorúan védett magyar kikerics (Colchicum hungaricum), amely januártól nyílik. A hóvirág elterjedési központja Kisázsia és a Balkán. Nálunk sokfelé előfordul, jellemző termőhelyei a középhegységi gyertyános-tölgyesek és bükkösök, hegy- és dombvidéki, patakparti égerligetek és a síkvidéki folyóinkat kísérő ligeterdők. Közelebbi rokonai a vetővirág, a nárcisz- és tőzikefajok. Evésre alkalmatlan, hányingert okozó hagymából nő ki két hamvaszöld levele és a virágkocsány, amelyen egyetlen, bókoló virág ül. Fehérségének egyszerű és kápráztató szépségét tudományos neve sem fokozhatná tovább, ennek jelentése ugyanis: hófehér tejvirág. Szépsége okozza vesztét is, amikor virágszedők tömegei lepik el könnyen elérhető termőhelyeit. És mivel a legnagyobb virágúak esnek áldozatul a leggyakrabban, ezeknek marad a legkisebb esélye a magérlelésre és szaporodásra. A hagyma ugyan egy darabig túlél, de a mesterséges szelekció miatt a satnyábbak fognak feldúsulni a populációban (míg azokat is le nem szedik). Aki pedig hagymástul viszi el, végképp eltünteti az erdő e pótolhatatlan ékességét. Ne szedjük hát a hóvirágot! Mi nem gazdagodunk a pusztítással, csak a teremtett világ rendjét bolygatjuk meg. És ne csak a hóvirágot csodáljuk, hanem az egész erdőt, amelynek része. Szöveg és fotó: Cser Balázs Reményik Sándor Egy téli tölgylevélre l levelet a hegytetőn találtam. Hóban feküdt, az erdőhöz közel, Fákról hullt gyémántporral beszitáltan. Míg zöld volt, írni rá nem lehetett. De hogy megbámult, megkeményedett: Az írás felcsillámlik rajta, S tűnődvén, lelkem elsóhajtja: Kellett a dér, a tél, a hóvihar, S a zúzmara, a zordfényű palást, Hogy egy kéz azt írhassa ránk, amit akar. Kolozsvár, Hója, 1922. Karácsony (Fotó: Bágya Ferenc)