Új Ember, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1949-01-02 / 1. szám

m^TRŐL-HÉTRE iggnr1 • i j.MTfuirniniiiii*iiiini—^',r*'^’"~-**wr '«aflBipGSS SC52LK ,,!!L-íl.llJ!S^y^*WM?!iLSSCIll^í^^iy??í!^^L<SSf!?XTl.yjK!.lSS^B3SS5SH3J!l!i?'l^.i!??ySKBS!iBW A iiss kincseénk Azt írja karácsonyi vezércikkében Katona Jenő, — egyébként egészen elfogadható mondanivalói között —, hogy Gibbon nem látta meg azt a keresztény Rómát amelyet Szent Lőrinc szavai jellemeztek, amikor az Egyház kincseit kereső poroszlóknak a szegényekre mutatott: Íme, itt vannak az Egyház kincsei. Gibbonra vonatkozólag igaza lehet Katona Jenőnek, ehhez nem is lenne hozzátenni valónk, de sajnos, hozzáfűzi ezt a szerencsétlen zárójeles mondatot: Várjon ki mondhatná el ezt ma a Banca di Santo Spirito részvénykötegeit őrző monnyitorek közül? Nem akarunk most rámutatniarra, hogy Katona Jenő régebbi korszakában eleget foroghatod az Egyház római köreiben is ahhoz, hogy nagyon jól tudja, milyen szegénységben, sőt nyomorban éltek a szekularizált Itália papjai és monsignorei. Azt is tudja mindenki, hogy a Banca di Santo Spirit O-nak semmi köze sem volt és most sincs az Egyházhoz; ezt a csacsiságot egy primitív heccriport találta ki néhány hónappal ezelőtt. Szóval nem akarunk rámutatni Katona Jenő eme botlására, hanem kizárólag arra, amit nyilván nem tud. Nyilvánvalóan nem tudja azt, amit minden keresztény katolikus tud, hogy tudniillik a karácsonyi ünnepek előtt az egyházközségek karitászánál igényelni lehetett egyforma papírzacskókat, az „Ismeretlen karácsonyi vendég“ címmel, amelyeket kellőképpen megtöltve, a hívek a templomok Szent Antal vagy más szobrai alatt helyeztek el. Persze, névtelenül. És ugyancsak névtelenül osztották szét a plébániák a község szegényei között meleg ruhával, cipővel, kenyérrel, cukorral, süteménnyel megrakva. És nyilván nem tudja Katona Jenő azt sem, hogy ennek is csak ennek következtében nem lehetett látni az ünnepek alatt Budapest utcáin koldusokat. Mert ezekben a napokban — sajnos, a többi 362 napra nem igen telik a matánadakozásból — mindnyájan meleg helyen, szeretettel adott varával és ebéddel örülhettek azik, hogy az Egyháznak — ma is ők a kincse. Persze, mindehhez benne kellene élni az Egyházban, mert kívülről az ilyesmit nem lehe meglátni. Ábránddá vált Krisztus? A Nemzeti Parasztpárt központi napilapja a Szabad Szó, „Az ábránddá vált Krisztus“ címmel a következő karácsonyi elmefuttatást közli: Az emberiség a jobb jövő iránti sóvár vágyait „rakta rá a Megváltó kisdedre, kiváltságot hozott az embernek ám — folytatja a cikkíró — a kisded születése óta ez a „váltság“ csak vágyálom maradt. „Hiába, ez a megváltás, ez a földi üdvözülés magamagától nem akart sikerülni, így kezdődött az öncsalás, megszokott szép ábrándok lettek belőle idővel: angyal hozta csillagos csúcsú karácsonyfákkal, aranycsengetyűs könnyes hazugságokkal, önáltató szép reményekkel, égből röppent sültgalambokkal (miközben azokat a konyhában ölte meg, tömte ki és sütötte pirosra Marosa néni). Jobb tö reményekkel kenegetett, önámító, kegyes hazugságokká minősült idővel a krisztianizmus, és azi még szomorúbb: ennyivel, sajnos, meg is elégedett az emberiség.“ A cikkíró ezután kifejti, hogy az ábránddá vált Krisztus, mint szelíd lelki ír, vissza-visszatér ugyan naponként, de az üdvözülés elmarad... ..Minden csalás véget ér egyszer, ez is... Karácsonyban vagyunk, a csillagok ünnepe ez, a földrestás mennynek álma rebbent fel a lelkekben ... Karácsonyban vagyunk ez, ilyenkor csalaggyújtáskor egy pillanatra bűntelenné, jóvá, kommunistává válik az egész világ. Vessük el végre a történelmet és ragadjuk meg a pillanatot! Váltsuk jóra a legszebb álmokat, tegyük valóvá az ábránddá vált Krisztust, valósítsuk meg a költők álmait. Ha valaki nem tudná, Marx is költő volt, ő is a csillag jegyében érkezett a világba, a szegények oldaára, de nem álmokat szőni, hanem terveket valósítani . Lehet hogy a szerző a kereszténység lényegét a sült galambvárásban és ábrándkergetésben látja. Erről nem mi tehetünk. Éppúgy nem szedhetjük rendbe a cikkíró gondolati és érzelmi kuszaságát, állításainak naivitását — a kereszténység hivatásával kapcsolatban Lehetséges az is, hogy a cikkíró, mint a Nemzeti Parasztpárt központi lapjának munkatársa és valószínűleg a parasztpárt tagja, „karácsonyi gyertyagyújtáskor egy pillanatra bűntelenné és jó kommunistává válik“. Szelíden csak azt kérdezzük, akkor miért a parasztpárt lapjában tesz ilyen érzelmi vallomást? Miért ott hasonlítja össze Krisztus születésének jelentőségét Marx születésével? Gyanúnk szerint valószínűleg azért ott s nem egy kommunista orgánumban, mert egy képzett kommunista lapszerkesztő, aki szigorúan vigyáz a realitásokra — és népünk katolikus érzülete súlyos valóság! —, nem tűrne ilyen túlbuzgó, a célon túllövő szorgalmatoskodást. id 4 9. JANUÁR 2. Megegyezés a kongrua ügyében Czapik Gyula egri érsek legújabb körlevelében tette közzé a következőket: A Püspöki Kar a pénzügy- és kultuszminiszter urak kiküldötteivel tárgyalást folytatott a kongrua ügyében. A kormány ennek kapcsán a következő intézkedéseket tette: 1. A jelenleg folyósított kongruát 15, azaz tizenöt százalék redukálással fizetik. 2. A kongrua-kiegészítést nem az eddigi módon, nem az Egyházi Főhatóság útján, hanem az állami dotációk módján utalják ki. Ez azt jelenti, hogy mindenki az illetményhivatal útján, nevére szólóan és közvetlenül kapja kongruáját. 3. Az utalás csak 1949 első hat hónapjára van biztosítva. 4. A csökkentés nem vonatkozik a nyugdíjakra. A hitoktatás óradíjai ügyében rendelkezés: 1. Minden lelkipásztorkodó pap köteles 12, azaz tizenkettő hittanórát adni, amiért külön díjazást nem kap. A hitoktatás ugyanis része a lelkipásztorkodásnak és az utóbbi címén a kongruában, lelkészi fizetésben szolgáltatást kap. 2. A 12 órán felüliekért az igazgató igazolása után, megkapja a ténylegesen megtartott órák tiszteletdíját. 3. Jelen rendelkezés nem érinti a szervezett hitoktatási állásban működőket, akik általános fizetést kapnak, mint eddig. „Ó ÉVA, ÉVA...“ CSANYÁNKTÓL a mai napig sokféle változatban és alakban jelent meg: volt ekét húzó germánná, várúrnő és jobbágy asszony, finomkodó rokokó hölgy és forradalmi „sansculotte“, volt amazon és „gyengébb nem“, megénekelték lanspengető trubadúrok és költők, óvták a család zárt keretében, míg huszadik századunkban lemondott minden női kiváltságáról, józan és tárgyilagos dolgozó nő lett. Ugyanolyan, mint a férfi. Mégis vannak területek, ahol megjelenése furcsa és elgondolkoztató. Egy francianyelvű újságban a következő kép jelent meg: hófehér, bőbuggyú nadrágba, lengő köntösbe öltözött, szép fiatal nők jobb kezükben puskával, feszes tartásban, katonai alakulatban menetelnek. A magyarázó szöveg szerint: „Önkéntes női katonák díszfelvonulása Indiában, ahol nemrégen a hindu nők még teljes elnyomatásban éltek s íme, most...“ Valóban, a fiatal nők felvetett feje, egyenes tartása, egyszerre előrelendülő lépése már nyomokban sem mutatja a keleti nők rokkant alázatát, félelemből és tehetetlenségből összetevődő meghunyászkodását. A hindu nők felszabadultak s ennek mindenki örül, aki mindig is sajnálta a keleti nőnek a luxustárgytól az igavonó jószágig ingadozó szerepét. A kép látása mégis kissé megzavarja ezt az örömet. Miért, hogy a fiatal hindu nők abban látták emberi egyenrangúságuk legmeggyőzőbb bizonyságát, hogy puskát ragadva, katonásan meneteljenek? Általában, miért van az, hogy a férfimunkák és foglalkozások közül a nők válogatás nélkül foglalják el azokat is, melyek fizikumukkal, fiziológiaibiológiai adottságaikkal egyáltalában nem egyeztethetők össze. Leglényegesebb hivatásukról, az anyaságukról nem,is beszélve. Van ebben a túlbuzgalomban valami a serdülők bájos okvetetlenkedéséből, eltúlzott vállalkozókedvéből, meggondolatlan bátorságából, megható lelkesedéséből és jószándékából, egyszóval valami a kiskorúság állapotából a nagykorúságba való átmenet egyensúly hiányából Holott ezen a közbenső állapoton a nők már régen túljutottak. Felejtések, egyenrangúak és egyenjogsgúak. A modern államélet gazdagon árnyalt feladataiban, ezerfelé specializált munkaterületein a nő minden sajátos tehetségét felhasználhatja. Szerencsére úgyis csekély azoknak a foglalkozási ágaknak a száma, amelyek számára ártalmasak, sajnálatosan átformálják lelkii idét és gondolkozásmódját , s amelyek fele úgysem igazi belső elhivatottságból, inkább helytelenül értelmezett ambícióból fordul. A nőről alkotott örök emberi elképzelés elsősorban az anyát és a férfi életpárját látja benne. Minden egyéb megnyilatkozását ehhez az örök szerephez való viszonylatában kell mérlegelni. Aki az élet hordozója, aki embert hozhat a világra , ne válaszszon hivatásul öldöklő fegyvert. Aki a férfi párjává rendeltetett, aki arra van hivatva, hogy a szerelem, a földi ajándékok egyik legszebbike, rajta keresztül valósulhasson meg, ne dobja el magától kedvességét és báját. Éppen azzal teheti a legtöbbet, ami benne a legsajátosabb: — a világi anyagból a világfölöttihez, Istenhez való emelkedés bensőségesebb átélésével, érzelmi világának nagyobb gazdagságával, ösztönéletének fokozottabb érzékenységével, apa, védő és összetartó igyekezetével, testi-lelki tisztaságra való kényességével, a rend és apró dolgok szeretetével, ösztönös anyásságával. Ezekkel adhat új tartalmat és színt a csak munkára és hasznosságra beállított, kissé elszürkült huszadik századunknak. Mint ahogy mindig is ő adta meg a társadalom színét, ízét, zamatét. Ezeknek a bájosarcú, hindu leányoknak is szeretném megmondani, lehetnek komoly és öntudatos nők akkor is, ha népük fejlődését más módokon igyekeznek elősegíteni, nem puskával törékeny vállaikon. Élt egy magyar költő — Kosztolányi —, aki így énekelt a nőről: — Ó, Éva, Éva, édesízű Éva...“ Ráférne korunk társadalmára mentől több édesség belőle. Halász Alexandra A nemzetközi katolikus Unió szociális szolgálata kongresszust tartott Brüsszelben. A tanácskozáson 7 ország kiküldöttei vettek részt. Elhatározták, hogy szorosabbra fűzik kapcsolatukat az Egyesült Nemzetek Szervezetével. 1949-ben Hollandiában rendeznek nmzetközi tanulmányi napokat. „SE SARUT, SE BOTOT..." MEIT VISZ MAGÁVAL a tanít*■ ■* vány, amikor a Mester elküldi, hogy tanítson minden nemzetet? Semmit, csak éppen ezt a parancsot. Nincs két saruja, két ruhája, sem botja, sem megrakott tarisznyája, minden, amit magával visz: a tudás, amelyet Tanítója adott neki és a jog, hogy az ő nevében cselekedjék, így hát nem is köli semmi más, mint éppen ez a két útra való: a tudás és a parancs. De más mindentől szabad még ,a mindennapi élet terheitől is felszabadultan járhatja a Föld és a történelem országútjait. S ezért azután, ha a szükség úgy kívánja, selyembe, bíborba öltözik, hogy odaengedjék, ahol legnagyobb szükség van a tanításra, mert ott a legnagyobb a kísértés, a hatalmasok palotáiban; koldustarisznya van az oldalán, ha a szegényeknek viszi Isten igéjét; gurunak, brahminista remetének öltözik s úgy is él, ha évezredes hagyományoktól átitatott hindu földön hirdeti az evangéliumot; rabszolgának adja el magát, ha a legnyomorultabbak között akarja terjeszteni a Megváltás tanát. Magára veheti bármikor a világ bármely köntösét, mert hiszen ez úgysem az övé, neki semmije nincs, csak egy parancsa és egy tanítása. A katolikus pap, járjon fekete vagy fehér reverendában, hordjon barna vagy szürke csuhát, hermelinpalástot, bíborköpenyt, soha nem tekintheti lényegének, hivatásának, igazi környezetének a világot, amelyet egy-egy ruhadarab szimbolizál. Amint Egyházának is csak ruha a világi külső, mert a Földön élvén, valamilyen keretben élnie kell; ugyanúgy az egyes egyházi embernek, az egyes papnak sem lényeges a keret, a környezet, amelyben él. De minden környezetben ott kell lennie, minden keretben meg kell jelennie, hogy mindenütt jelen lehessen, mert máskép nem teljesíthetné Jézus parancsát, minden teremtménynek hirdesse az evangéliumot. A hatalom birtokosai A pap kezében van a legznagyobb hatalom. Ezen már a farizeusok is megbotránkoztak, amikor Ki.rusz kijelentette: „megbocsáttatnak a te bűneid“. Olyan hatalom ez, amelynek alá vannak és voltak vetve mindig a világ legnagyobb hatalmasságai is, királyok, császárok, hadvezérek, miniszterek és dollármilliomosok egyaránt. Maga Krisztus helytartója, a pápa is alá van rendelve, s amit nem adhat meg neki sem a maga tekintélye, sem az egész világra kiterjedő legfőbb papi hatalma, azt megadhatja a legegyszerűbb, legképzetlenebb, legszegényebb, sőt leggyarlóbb falusi káplán is: Isten nevében feloldozhatja bűnei alól. Ennek az óriási hatalomnak birtokában indul útjára a pap, hogy teljesítse Krisztus parancsát. Sokakat csábított ez a nagy hatalom s amikor velejár még a jólét, a tekintély, a befolyás is, kétségtelen, hogy sokan választják ezt az életutat olyanok is, akii talán nem méltók erre a legnagyobb hivatásra. Amikor azonban nem jelent földi hatalmat, hanem inkább szegénységet és lemondást, támadást és meghurcoltatást, akkor sűrűbbre húzódnak a rosta lyukai és csak azokat engedik át, akik valóban méltók erre a hivatásra. De mégsem csökken a számuk s ha ideigóráig úgy is látszik, mintha kevesen lennének, ez is inkább csak azért van, mert a hívek száma növekszik, azoké, akik valóban igénylik maguknak a szentségek kiszolgáltatását, az ige hirdetését. A világszerte mutatkozó paphiány ezzel áll összefüggésben, nem annyit a papi hivatások számának csökkenésével. Sőt inkább növekszik a jelentkezők száma, hiszen például Magyarországon 1947-ben 277 jelentkező volt a szemináriumokba, 1948-ban pedig 390! S ahol maga az ország nem nyújt elég jelentkezőt, ott jelentkeznek a külföldiek. Franciaországban 13.000 pap hiányzik, s éppen a napokban értesültünk róla, hogy 250 újmisés holland pap jelentkezett franciaországi pasztorációra. S hogy milyen ifjak jelentkeznek, arra jellemző a M. E. F. E. Sz. kiküldöttjének jelentése az egyetemi felvételi vizsgákról: „Bárcsak más karokra ehhez némileg is foghatók jelentkeznének!“ A mai világban Ezek a papok és a többiek, most kezdik meg életpályára egészen más világot találnak itt maguk körül, mint elődeik. De őket sem köti semmi, csak a parancs és a tanítás, ők is magukra vehetik azt a köntöst, amelyet környezetük nyújt nekik. Ha kell, munkászubbonyt öltenek és a gyár futószalagjai mellett végzik papi munkájukat, ott lesznek a sportpályán, ott lesznek a hangversenytermekben, a filmstúdiókban, más és más külső emberi formában jelennek meg, csak egyben lesznek egyformák: mindegyiknek az lesz a célja, hogy levetve minden földi hatalmi vágyat, az igazságot hirdesse és minden emberhez eljuttassa a kegyelmet. A mai világ megváltozott forma nem jelent lehetetlenséget Krisztus bojtárai előtt. Micsoda változások mentek végbe már azóta, hogy az első tizenkettő felkötötte azt az egypár útisaruját! Hányféle űrt öltött a világ! S ha véletlenül, hosszabb ideig változatlan maradt, akkor a krisztusi hadsereg maga keresett magának változatos csatatereket, elment a Nagy Kán birodalmába éppenúgy, mint a tűzföldi vagy kanadai nomádokhoz. A mai papnak óriási versennyel kell megbirkóznia, ha azt akarja, hogy méltó helyet kapjon az a tanítás is, amelyet ő visz el minden teremtménynek. A mai pap nem hagyatkozhatik arra, hogy egyház ruhája, püspökének, talán uralkodójának tekintélye majd kellőképpen előkészíti a - - ......... hoz. Számolnia kell azzal, hogy akadályok tornyosulnak eléje, számolnia kell azzal, hogy ellentétes tanításokat kell semlegesítenie, támadásokat elhárítania, nehézségeket leküzdenie. Falakon és árokon kell átkelnie, bizalmatlanságot legyőznie, olyan missziós munkát végeznie, amelyet eddig csak a távoli országokban térítő hithirdetők kalandos élete tett szükségessé. A mai papnak tehát sokat kell tudnia, tisztában kell lennie ellenfeleinek várható érveivel, tisztában kell lennie azokkal a problémáikkal, amelyek a pasztorálandó lelkekben felmerülnek- Csak akkor tudja teljesíteni a parancsot. Egész embernek kell lennie annak, aki ma a papi pályára vállalkozik. Mindent le kell vetnie, semmit sem szabad magával vinnie, mert egészen új köntöst, egészen új terheket kap, ha majd megérkezik missziós területére. Sok hit és erő kell hozzá, hogy megfelelőképpen hordozhassa majd ezeket a terheket. De kétségtelen, hogy lesznek megfelelő emberek. Azok, akik ma az Egyház szegénységétől vissza nem riadva, a nehézségektől meg nem rettenve egyre fokozódó számban jelentkeznek, már ebből az új világból jönnek. Nem ismeretlen előttük a köntös, melyet viselniük kell. És minél jobban múlik az idő, annál többen és annál jobban ismerik majd a magukra veendő világi köntöst. S ha lesznek talán a hívek között, különösen a régibb világból itt maradt öregek között olyanok, akik megbotránkoznak az új pap új köntösén, ne felejtsék el, hogy az egyetlen, amit a pap Krisztustól hozott magával: a parancs és a tanítás, ez pedig változatlan. A többi csak ruha, nem is az övé, hanem azé a világé, amelybe küldetett. S ezt nem csak szabad, de kell is viselnie, mert máskép nem teljesíthetné a parancsot. m. j.