Új Ember, 1950 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1950-01-01 / 1. szám

2 HÉTRŐL—HÉTRE Már nem csodálkozunk Nemrégiben egy kis forgácsot írtunk arról, hogy két vidéki lap milyen bámulatos egységben támadt nekünk Szóvá tettük, hogy a két lap támadást intézett az Új Ember ellen egy, a teremtéssel foglalkozó cikke miatt. Megjegyeztük azt, hogy a cikkek hangjának durvasága csöppet sem lep meg minket. Ám fölöttébb érdekesnek tartottuk azt, hogy az egyik lap Szombathelyen, a másik Nagykanizsán jelent meg, ugyanakkor nemcsak a cikkek szövege volt ugyanaz szóról-szóra, de még a nyomdai szedés, a betűtípus, sőt a sűrűn előforduló sajtóhibák is pontosan egyeztek. A két említett vidéki lap most választ írt megjegyzésünkre és abban mindegyik azt hangsúlyozta, hogy nem a lényeggel foglalkoztunk, hanem mellébeszéltünk. A lényeg ugyanis az lett volna, hogy nekünk az említett vidéki lapok azon vádjával kellett volna foglalkozni, hogy tudománytalanok vagyunk . Nos, meg kell mondanunk, a teremtéssel kapcsolatosan nem kívántunk tudományos polémiába bocsátkozni a két vidéki lappal, egyszerűen az volt a célunk, hogy rámutassunk arra az egészen furcsa, mondhatnánk meglepően különös nyomdatechnikai egységre, amellyel minket ledorongolni igyekeztek. Ma már nem olyan meglepő, hogy a két vidéki lap legújabb és ugyancsak dorongoló hangú támadása hasonló csodálatos egységet mutat és megegyezést, még a sajtóhibákat illetően is. Mi amkor is csak ezt kívántuk szóvátenni. Most is ezért válaszolunk, noha akülönös megegyezés tényét már nem tartjuk annyira csodálatosnak. „Bíborba öltöztetett katolicizmus" Franciából fordított ismeretterjesztő füzet jelent meg nemrégiben, Marcel Cachin tanulmánya „Tudomány és vallás“ címen. A szerző materialista szempontból foglalkozik a tudomány és vallás viszonyával, így a kettőt nem egymást kiegészítőnek, hanem egymással ellentétesnek látja. E hasábokon mi is sokszor foglalkoztunk a vallás és a tudomány, a hit és tudás kapcsolataival, s így felesleges lenne e kis füzet kapcsán a vitát feleleveníteni. Ami miatt megemlékezünk róla, az Cachin egyik érdekes mondata, amely megérdemli, hogy figyelmet szenteljünk neki. A kereszténység elterjedésével kapcsolatban ugyanis többek között ezt írja: „ . . . így hódította meg a világot a pogány filozófiából és egy szíriai néptörzs messzianisztikus álmából kialakult idealizmus, miután Konstantin a katolicizmust bíborba öltöztette“. Szerinte tehát a kereszténység a görög platonizmus és a zsidó messiásvárás egybeolvadása, amelynek azután a római világbirodalom adott polgárjogot és hatalmat. Ez az állítás persze nem azért érdekes, mintha igaz lenne, hisz a kereszténységnek semmi köze a platonizmushoz és ugyancsak nem azért győzött a kereszténység, mert a zsidók várták a Messiást, hanem mert az egész emberiség számára valóban eljött, s mint emberi személyiség és egyéniség valóságosan megjelent az emberi történelem folyamatában. Cachin állítása mellett mi azért állunk meg egy pillanatra, mert hogy úgy mondjuk: jellemző ... Jellemző, hogy maga a materializmus is, amely pedig minden történelmi jelenséget tisztán társadalmi-termelési gyökerekre vezet vissza, a kereszténység okrendszerében, „alépítményében“ mégis kénytelen nem anyagi természetű elemeket felfedezni, mint amilyenek az antik filozófia és a messiáshitet hordozó nép eszméi, szellemi világa! Valóban, a kereszténységet nem lehet csak materialista eszközökkel megnyugtatóan megmagyarázni. S az érdemes szerző talán még egyéb — még szellemibb s egészen természetfeletti — elemeket is kénytelen volna felfedezni, ha át nem ugrotta volna a kereszténység keletkezésétől törvényes vallássá tételéig terjedő küzdelméé és gyötrelmei három évszázadot Mert a kereszténységet semnem Konstantin, sem nem az utána következő s évszázadokon át eretnek, császárok „öltöztették bíborba'', hanem a vértanuk százezreinek pusztán materialista módszerekkel soha meg nem magyarázható vérehullása. A tapasztalás ólomlábain Nil admiralis semmin sem csodálkozni, ez nem a mi elvünk. Ez a fáradt és lemondó gondolkozás jelszava. Mi a gyermek szemével és frisseségével tárulunk ki a teremtés titkaira, a magyarázhatókra és a meg nem érthetőkre egyaránt. Csodáljuk az anyag magyarázható mozgását, de csodálkozunk a meg nem érthető tüneményeken, az úgynevezett csodákon is. Egyes lapok ezért egyszerű közvetlenséggel ostobáknak tekintenek bennünket s babonaságnak a lourdesi csodás gyógyulások elismerését. Azon nem lepődünk meg, ha a Haladás vélekedik így, mert ez a hetilap nem tud elszakadni a XVIII. század egyoldalú racionalizmusától. Annál inkább feltűnő azonban, hogy még a Szabad Nép december 11-i számának egyik cikkírója is babonának tekinti a lourdesi gyógyulások elfogadását. Az egyoldalú racionalisták szerint ugyanis éppen az a megismerés a biztos, amely nem a tapasztalásból, hanem az ész által eleve felismert, nyilvánvaló tételekből, csak azokra alapított levezetésekből ered. Az az egyoldalú racionalista tehát, aki az anyagi folyamatokat még ma is a mechanikus okság elvéből vezeti le, egyszerűen lehetetlennek tart minden olyan jelenséget, amelyet alapelvei nyomán nem tud értelmezni. És tehát azt mondja, hogy ami az ész elvei szerint lehetetlen, az nincs is. Minthogy pedig az előrehaladott csonttuberkulózis hirtelen meggyógyulása a mechanikus okság elvéből levezethetetlen — tehát nincs is. Ez érthető, bár tévesen egyoldalú racionalista okoskodás, amely nem veszi tudomásul a tapasztalati tényeket. Sőt azokat kizárja tudása köréből, ha a priori elveivel összeegyeztethetetlenek. Megvalljuk, ez a nézet illik a Haladáshoz, de nem érthető a másik lap cikkírója régiéről .M mint mantrata gondolkodó tudhatja, hogy a tapasztalati tények tudomásulvételét, a tapasztalatnak, mint a megismerés alapjának elfogadását éppen az általa képviselt filozófiai iskola hangoztatja legkövetkezetesebben. Hiszen „az a kérdés — írja Marx — hogy az emberi gondolkodás tárgyi igazság-e nem az elmélet kérdése, hanem gyakorlati kérdés. Az embernek a gyakorlatban kell bizonyítania gondolkodása igaz voltát, vagyis gondolkodása valóságát és hatalmát, azt, hogy gondolkodása erről a világról való. Márpedig — mondjuk mi — senki sem vitathatja, hacsak nem akar szembe sérülni a tényekkel, hogy Lourdesban egész sereg rendkívüli gyógyulás történt Ezek a gyógyulások ez ott dolgozó katolikus és nem kaotikus orvosok bizonysága szerint jelenlegi biológiai és fiziológiai ismereteinkkel, a mechanikus okság elvéből nem magyarázhatók ugyan, de — tények. Tények, tapasztalati tények — és ez a lényeges. Mi tehát ebben a kérdésben elismerjük „a gyakorlatot, mint az igazság ismérvét“, bár a csodás gyógyulások „elhivése" épp oly nehezünkre esik, mint a nem vallásos gondolkodóknak. De mi az eleve 13,áhított elvekkel szemben elfogadjuk a tapasztalatot, szinte a tapasztalat ólomlábán járunk: ebben megegyezik a katolikus és a marxi felfogás: nem állítjuk, hogy az említett jelenségek lehetetlenek, csak azért, mert jelenlegi tudásunkkal nem magyarázhatók. Ezt csak azok az ismeretelméleti idealisták tehetnék, akik nem a tudás tartalmát vezetik vissza a tapasztalatokra, hanem a tapasztalatot a tudat tartalmaira , ezzel burkoltan kiküszöbölik az érzéki valóság jelentőségét, sőt létezését is. Joggal csodálkozhatunk tehát azon, hogy ilyen egyoldalú racionalisztikus gondolkodással találkozhatunk még a Szabad Népben is, amelynek említett cikke a csodás gyógyulások közismert tényeinek elfogadását is — babonaságnak minősíti „Ellenségnél nem szolgálok!" A Pedagógus Értesítő 1919 november 15-i számában „Két állomás között“című cikkében írja: „...A fekete gondolkozik, vagy kétszer is neki fog, hogy szóljon, de a szürkeruhás nem segít. A kíváncsiság hát csak kibökett vele: — Lemondtál a kántorságról? — Úgy szeptember közepén, azóta nyugalmam van... az én iskolámban rend lesz. Ezeknek a gyerekeknek a tanulás a dolguk, nem e kántálás a temetéseken ... Ellenségnél nem szolgálok!“ Ha ezt valaki valóban így kimondta, akkor az sohasem volt igazi kántor. Legfeljebb volt egy „mellékjövedelmet biztosító pótfoglalkozása“. Ez az ember — saját szavai szerint — valóban csak „szolgált", de nem teljesített hivatást.. Elismerjük, hogy kántorképzésünk sok hiányossága között a legnagyobb az volt, hogy nem hivatásra, inkább foglalkozásra készített fel. Kántoraink azonban az „oltár közelébe“ kerülve többnyire megkapták hivatásukat és a legtöbbjük el is mélyült benne. Éppen azért nagyon kevesen lehetnek, akik a Pedagógus Értesítő ismertette nyilatkozattal egyetértenének. Ha ezt a párbeszédet érdekesnek találta az idézett lap, úgy véljük, az sem lenne érdektelen, ha megszólaltatná azokat is, akik megmaradtak a kántorságban és mégis nyugalmuk van, legalább is lelki és egyáltalán nem érzik, hogy ellenségnél szolgálnak. (Folytatás az első oldalról.) békének ez a kereszteshadjárata sikerrel jár és a békességnek a Királya a Szentévben megadja a sokat szenvedett és sóvárgó világnak a békét, az Istennek a békéjét. — A Szentév — folytatta a pápa — a nagy kiengesztelődés éve is. Figyeljetek a mi szavunkra, kedvelt fiaink és készüljetek fel arra lelkileg, hogy a kiengesztelődésnek ez az éve elvegye a ti összes bűneiteket és tisztán, vétkeitektől megtisztulva álljatok az Isten elé. A Szentévben vissza kell térni a szeretethez is. Az igazságosság és szeretet nem mond ellent egymásnak, valamint a béke és a jogos érdek sem állanak egymással ellentétben, hanem kiegyenlítik egymást. A szeretetnek és a törvény betűinek, a békének és a jogos kívánságnak egybehangolása éppen azt hozza meg számunkra, amit eddig csak sóvárogtunk: az igazi békének és szeretetnek az uralmát. Könyörögjünk hát a békéért a kegyelmek Urához, hogy ezt az évet, ilyen értelemben is tegye számunkra szent évvé, mert a szívek kereszteshadjáratának diadalmaskodnia kell. Ezek a gondolatok, amelyek a mi atyai szívünket, most eltöltik, amikor a Szentév küszöbén hozzátok fordulunk és hívunk titeket a kereszténység székhelyére, Rómába, Rómába, amelynek köveit az első keresztény mártírok vére szentelte meg, ahol az apostolfejedelmek nyugszanak, s ahonnan a hit, szabadság és a béke árad szét a világra. 1950 JANUÁR 1. Mindenki érdekel kukoricát, csöves és morzsolt állapotban csak szállítási igazolvánnyal szabad szállítani az ország egész területén a belkereskedelmi miniszter december 17-i rendelete szerint. Termelőknek a községi elöljáróság, egyéb esetekben a belkereskedelmi minisztérium ad szállítási igazolványt. Az állami szolgálatba először kinevezett nős vagy családos alkalmazottak költözködési költségeinek megtérítéséről intézkedik a kormány december 17-i ndelete Szentévnyitó főpapi mise a budavári főtemplomban A MAGYAR KATOLIKUSOK Szentéve karácsony első napján a budavári Nagyboldogaszszonyról nevezett főtemplomban ünnepi püspöki szentmisével és szentbeszéddel kezdődött. Este 6 órára óriási hívősereg gyűlt egybe a Szentévet megnyitó misére. A templom szentélyében az egyik oldalon foglalt helyet a papság, a másik oldalon a magyar szentévi bizottság és az Actio Catholica országos elnökségének tagját A szentmisét Pétery József váci püspök pontifikálta majd evangéliumkor Kovács Vince váci segédpüspök mondott szentbeszédet Beszédében ismertette a Szentév keletkezésének történetét, majd utalt arra, hogy a Szentatya a szentestén a Szentkapu megnyitásával nyitotta meg az ünnepségek sorozatát Milliók mennek át ezen a kapun a Szentév folyamán — mondotta —, hogy hódolatukat vigyék Krisztusnak, a lelkek halhatatlan királyának és hűségüket tanúsítsák a kereszténység közös atyja iránt. A Szentév nem csupán káprázatos vallási szertartások alkalma, hanem ugyanakkor, sőt elsősorban is a katolikus világ közös imája, bűnbánati, engesztelési cselekménye. Nem szabad, hogy azok a megszámlálhatatlan milliók, akik a Szentév folyamán nem jutnak el Rómába, ezért kikapcsolódjanak a Szentév áhítatából vagy elessenek annak kegyelem kincseitől Ellenkezőleg, imáik, böjtjeik, jótékonykodásuk, főleg szentáldozásaik révén ők is részt vehetnek a katolikus világ nagy ünnepében és részesülhetnek annak lelki javaiban. A Szentév és annak lelki élménye minden bensősége mellett, nem marad az Egyház és a hívők magánügye. A Szentév egész lefolyásában van valami megbékítő, összeolvasztó erő. Nem a gyűlölet, hanem a megbocsátás, kiengesztelődés légköre uralkodik ebben az évben Róma felett és mindazoknak lelkében, akik hívő szívvel Róma felé tekintenek. Erős a mi reménységünk — mondotta a továbbiakban szentbeszédében Kovács Vince segédpüspök —, hogy ez a Szentév is közelebb hozza lelkünkhöz és az egész emberiség lelkéhez Isten országát, a béke, a szeretet, a jóság Isten országát, amikor a betlehemi Kisded bölcsőjénél minden jóakaratú ember találkozik s az emberiség egy akarattal foghat hozzá a karácsonyi program megvalósításához: keresni Isten dicsőségét és az emberiség boldogulását. Íme a Szentkapu nyitva áll, s vele nyitva az út az Istenhez minden istenkereső lélek számára, és rajta keresztül az Egyház Krisztusához hívja mindazokat, akik fáradtak. A szentbeszéd után Pétery József váci püspök folytatta a szentmise pontifikálását, majd áldásban részesítette a híveket. A szentmise végén a hívők elénekelték a magyarok szentévi himnuszát, majd utána a pápai himnuszt. December 24-én, szombaton déli 12 órakor az ország valamennyi templomában szentségimádás volt a Szentév megnyitása alkalmából, majd a templomok harangja fél órán át hirdette a katolikusok nagy ünnepét. Ugyanaznap az éjféli miséken országszerte hatalmas hívősereg vett részt. A lelkipásztorok szentbeszédeikben ismertették a Szentév jelentőségét A karácsonyi éjféli misén, Nagykarácsony napján és karácsony másnapján a kora reggeli óráktól kezdve bemutatott szentmiséken országszerte szinte megszakítás nélkül járultak a hívők óriási tömegben a szentáldozáshoz. » Hol aludjék Évike? PONTOSAN három éves. Kerek kék szemekkel néz a világba, kerek két kis pofácskája úgy csüng, mint az alma, kerekre csücsörített csöpp szájából szüntelen csorog a szó. Ide-oda gurul a szobában, mindent megkérdez, mert minden érdekli. Most látogatóban van otthon anyjánál. Hétközben nagyanyó őrzi a város másik végében, a földszintes házacskában. Ott van a kis ágya is, ruháit is ott tartják nagyanyó szekrényében. Most épp a szekrényt nyitja ki. — Ez is szekrény? — kérdezi. — Igen, kislányom. A kislány gondolkozva áll a nyitott szekrény előtt. Azután bedugja a fejét az egyik fiókba: — Hapci — mondja. Nevet. Hízelegve nevet és megsimogatja anyja háziköntösét, amely ott függ. Éneklő hangon, mint egy ezüst síp, hozzáteszi: — Szép. Anyja nézi. Aztán halkan megszólal. — A nagymamánál is szép! A gyerek nem válaszol. Elfordul és gondolkozva jár körül a szobában. Mint aki súlyos problémákon tűnődik, hátrateszi a kezét is. Anyja követi szemmel és ő is gondolkozik. Egész héten nem látja Évikét. Tanyai tanítónő, rengeteg a munkája. Reggel korán kel, késő este fekszik. Az ura közigazgatásban dolgozik és egész héten a falvakat járja. Nem lehet másképp: Évikét nagyanyára kell bízni. A gyerek gyalogol a maga csöpp életének útján, mint egy igazi vándor. Csak a kis batyu hiányzik a hátáról. Vagy talán láthatatlanul az is ott van. Megáll a puha, párnázott karosszék előtt. Az anyjára néz és félrehajtott fejjel kérdi:. — Ktt se lehet? — Nem, kicsikém, ez nem alvásra való! A gyerek áll és töri a fejét, hirtelen felderül az arca: — összetoljuk a kettőt Évikének. Itt szeret játszani nagytakarításkor, amikor hol vonatot jelent a két összetolt karosszék, hol pedig kiságyat. — Nem jó az éjszakára Évikének — mondja az anyja — szétcsúsznak, és leesik. A gömbölyű száj bezárul és a csöpp vándor továbbindul. Megáll a kerevet előtt és ráteszi a tenyerét. Csak annyit kérdez: — Itt?! — Nem lehet ott sem, kicsikém. Ott anyu alszik. Anyu fáradt és korán kel A kis kéz csüggedten hull le a bútorról. A gyerek körülnéz. A kályha mellett ott áll a fásláda. Szép sárga a színe, köröskörül pirossal szegélyezve. A gyerek megáll előtte és határozott hangon kijelenti: — Évike itt alszik. — Nem lehet ott se — mondja az anyja és nyel egyet — Rövid Évikének. A gyerek a fejét rázza. Felmászik a ládára, hanyatt fekszik, kinyújtja a lábait. Bokájától kezdve ugyan lelóg a ládáról, de ő rendületlenül hajtogatja: — Látod,nem rövid! — De kemény — kiált anyja. A gyerek a fejét rázza. — Nem baj. Évikének itt jó lesz. Mit mondhat erre anya? Hallgat. Hallgat amíg nem kattan a kilincs és be nem jön nagyanya. Az húzza rá a gyerekre a mackót, a kis kabátot és az vitatkozik vele: — Hazajön Évike. Itt alszik. Csak most sétálunk egyet. Elsétálunk nagyanyáig. Elhallgat a gyerek is. Mikor az anyja megcsókolja, egy nagy sóhajtás csuklik át csöpp torkán. És a szemeiben ott tükröződik a pirosszegélyű sárga fásláda. (FJ )