Új Ember, 1953 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1953-01-04 / 1. szám

IX. évfolyam, 1. szám • KATOLIKUS HETILAP • ÉVFORDULÓRA írta: PÉNZES BALDUIN Nem kétséges, hogy az idő áram­lásában, azaz a történések egymás­utánjában, amit időnek mondunk, vajmi kevés a különbség 1952. december 31-ének utolsó perce s 1953. január 1-ének első perce kö­zött. Mint ahogy nincs különbség, mondjuk, szeptember 4-e és 5-e kö­zött, ez utóbbit egyikünk-másikunk mégis megkülönbözteti az előbbi­től, ünneplőbe öltözteti, mert ezen a napon született, így bontjuk, persze önkényesen, részekre az időt. És nem is haszon nélkül. Elődeink, akik megalkották az évet és az egy­házi évet, szöges gonddal, finom l­él­ekis mérettel vigyáztak arra, hogy az idő élményét, vele együtt az időért való felelősséget tudato­sítsák. Ha kellett, olyan gyermekien kedves módon, mint a régi temp­lomok óraszerkezetei, amelyek ne­gyedóránként, óránként tornyokban­­ megjelenő bábukkal figyelmeztetik a járókelőket az idő múlására és az időért való felelősségre. Még az olyan is, akinek, mint mondani szokás, »nincs érzéke a filozófia iránt«, önszántán kívül is elgondolkodik egy-egy jellegzetes fordulón, Szilveszter éjfélén meg éppenséggel szinte eltemetjük az óesztendőt, hogy egy egészen újba lépjünk. És ki így, ki úgy, ki a templomban hálaadás közben, ki az éjféli időket váró borozgatásban kénytelen elgondolkozni azon, vaj­jon jó volt-e eddig minden, nincs-e a jövőre másítani való. És bár­mennyire is hajlamos az ember a másítani valók listáját a körülmé­nyek vagy embertársak számlájára könyvelni, óhatatlanul jön olyan pillanat is, amelyben a »magam sem voltam tökéletes« és a »né­mely dolgokat meg kellene változ­tatni« — hangzik fel, sőt ver gyö­keret. És az a szerencse, ha gyökeret ver, ha önmagunkkal való elége­detlenséggé, egyúttal változtató szándékká erősödik. Ez a tökélete­sebb emberré válás nagy kezdő pil­lanata és ezzel kezdődik az idő igazi megértése és igazi értékelése is. Minden anyagi és lelki kiindu­lásnak ez a gyökere. Míg egy nép számára az idő kitöltetlen vacuum, üresség, addigi annak a népnek nincs története. Ahogy ezt a va­­cuumot kitölti, úgy épülnek keze nyomán városok, íródnak könyvek, alakulnak kultúrává a kultúrálat­­lanságok, civilizációvá az elmara­dottság. És annál inkább, minél fösvényebben bánik az idővel. Mi­csoda nagy magaslatokat tudtak nemzetek így bejárni, míg mások egyhelyben maradtak, sőt vissza­fejlődtek. Ami életünkben szép, azt mind szorgosan kitöltött óráknak, perceknek köszönhetjük, és a mi agyunkkal, kezünk munkájával ki­töltendő éveken, órákon és perce­ken múlik, hogy ezek a szépségek az idők haladtával megszaporod­janak. A vallásos ember azt is tudja, hogy az idővel való bánásmódjáért nemcsak embertársai előtt felelős, hanem minden perce leméretik az örökkévalóság mérlegén is. »ör­vendj, ifjú — mondja a Prédiká­tor — fiatal feáradL­a és légy jó­kedvvel ifjúságod napjain! Kövesd szíved hajlamát és azt, mit sze­med lát! De tudd meg, hogy mind­ezekért Isten törvény elé idéz.« Az élethez általában nem kell sok pátosz. Az anya, aki gyerme­keiért, férjéért viseli a háztartás mindennapos gondját, vagy ugyan­csak családjáért és embertársaiért végzi hivatali munkáját, az apa, aki munkahelyén ad példát munká­jával, Isten szemében is kedves munkát végez. Azonban feltétlenül tudnia kell, hogy munkáját nem­csak önmagáért, családjáért és embertársaiért végzi, hanem azért is, mert Isten így parancsolta. Munkája így másvilági hivatottsága szempontjából is érdemszerző lesz. Sőt imádság. Akadnak szép számmal — persze tanításunk félremagyarázói között —, akik határozott jószándékuk el­lenére is szinte a lelki élet akadá­lyának látják állapotbeli kötelessé­geiket. Azzal azután, hogy kedvet­lenül végzik ezeket, nemcsak azért hibáznak, mert megfosztják magu­kat az Istenért is végzett munka kegyelmi ajándékaitól, hanem lép­­ten-nyomon vétenek a szeretet ellen is, mert hiszen mindegyikünk mun­kája viszonyban van embertár­sainkkal. A nagy szent tanítók — Szent Benedek — szellemében vég­zett munka dehogy is akadálya a lelki életnek! Éppen ellenkező ez, maga i6 folyamatos imádság, sz­e­­retetszolgálat. És dehogy veszi á! az időt az imádság elől! A szor­galmas embernek mindenre van ideje. Az Egyháznak pedig van gondja, hogy az évek és napok be­osztásával minél gyakrabban Is­tenhez emelje a feledékeny emberi szívet. Az érzékeny lélek sz­ámára nincs is határ: eljuthat az Istennel való állandó egyesülésig. Beethoven halála előtt is állan­dóan a Faustról szerzendő zenemű­ről fantáziáit és erejének fogytán lemondóan ismételgette: »Kár, kár, késő!« Cromwell utolsó szavai ezek voltak: »Szeretnék még élni.« »El­jön az a pillanat — figyelmeztet bennünk a Krisztus követésének jámbor írója — amikor csak egy napot vagy egy órát szeretnél, hogy megjobbítsd magad; én azon­ban nem tudom, hogy elnyered-e«. Mikor Ezekiás királynál megjelent Izaiás azzal a hírrel, hogy meg fog halni, a nagybeteg a falhoz for­dult és imádkozni kezdett: »Könyör­­gök, Uram, emlékezzél meg, kér­lek, arról, mint jártam hűséggel és egész szívvel, és hogy azt csele­kedtem, ami jó a Te szemed előtt.« Azután keserves sírásra fakadt. Az úr megkönyörült rajta és megtoldotta életét 15 évvel. — Mi elmondhatjuk-e magunkról, hogy egész szivel, hűséggel jártunk Is­ten előtt és hogy Isten kedve sze­rint cselekedtünk? És várhatjuk-e, hogy új időt szabjon ki számunkra, ha a rendelkezésünkre állóval nem tudtunk bánni? Itt van az újév: ma még üres, kitöltetlen keret, de óriási lehető­ségek kerete. Töltsük ki olyan tar­talommal, amely embertársainknak hasznos* tetemek pedig kedves. __________ •M .V­ A változó változhatatlan Isten megismerésének nincsenek határai. Minél mélyebben adja át magát a vallásos lélek Istennek, annál inkább érzi, hogy Isten léte kimeríthetetlen. Isten maga változ­hatatlan — de bennünk élő képe változik a lelkünkben élő idővel. Amint más-más fogalmuk volt Is­tenről a különböző történelem előtti népeknek, amint eltérő istenkép alakult ki a zsidóságban és a mo­hamedánok között és ismét egészen­­ más a keresztényekben, ugyanígy megvan minden életkornak is a maga Isten-képe. Ezért mondja Szent Ágoston a nagy írók meg­jelenítő erejével: »Isten is változik, ha te változol.« A nagy író e mondásán szinte megütközik a hivő katolikus, aki hallott Isten változhatatlanságának hittételéről. Vajjon valóban válto­zik-e Isten, ha mi változunk? — vetődhet fel bennünk a kérdés. Nem lőtt-e túl a célon Ágoston, mikor Isten változását lelkünk változásá­val hozta összefüggésbe. Beszélhe­tünk-e változásról a változhatatlan­­nal kapcsolatban, vagy egyáltalán helyes-e, ha­ a mi időben zajló kis életünket ilyen kapcsolatba hozzuk az örökkévalóval. És mégis azt kell mondanunk, Ágostonnak, az emberi lélek nagy ismerőjének, igaza van. Hiszen a magunk életében is megfigyelhetjük, hogy milyen más a mi Istenről al­kotott fogalmunk az érett férfikor­ban s mennyire más volt, mikor még csillogó szemmel bámultuk meg a betlehemi jászolt. A gyer­mekkor Istene, az ifjúkoré, a férfi­koré más és más arculatot ölt bennünk; nem azért, mert Isten változik, hanem mert mi válto­zunk. Nem Isten változik meg, ha­nem a mi viszonyunk és kapcsola­tunk Istennel. Más az Isten képe a lelkünkben, amikor imádkozunk, megint más, ha árnyékba borult előttünk a léte, vagy ha vétkezünk ellene vagy talán éppenséggel ká­romoljuk. A felfoghatatlan és a ki­mondhatatlan azonban nem válto­zik. Az Alpesek vagy a Tátra óriási hegycsúcsai és égbemeredő sziklái ugyanazokat a formákat mutatják az alattuk elterülő táj felé és mégis milyen mások a hegyek, ha külön­böző völgyekből, új meg új irány­ból próbáljuk megközelíteni őket. Így vagyunk a változhatatlan Is­tennel is, akit a történelem népei és — az emberi életikor változásain keresztül — mi magunk is új meg új tájakról, más és más utakról próbálunk megközelíteni. Életünk minden fázisában új és új viszonyba kerülünk vele s a róla alkotott fo­galmunk egyre bővül és gazdago­dik. Minél mélyebb lelki életet él a hivő, minél többet imádkozik, mi­nél inkább kerüli a bűnt, annál gazdagabban és csodálatosabban bontakozik ki szivében és elméjé­ben az Isten. Valóban nem Isten változik — mi változunk, de a ma­gunk változásában egyre többet is­merünk meg magából a változha­tatlan és örökkévaló Istenből mind­addig, míg időben zajló életünk­­ra nem fonódik az örökkévalóságr­a s a nyughatatlan lélek véglegesen megpihen Benne. Ára 1 forint 1933 január 4. Pest-budai betlehemek — Az ezernyelvű Miatyánk Hogyan kívánnak újévet a népek — A mézajku doktor Szilveszter — Jézus nevenapja •iiiiitiiiiiiHiiiiinniiiiiimiiiniiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiniiiimimmnmimniHnniiimirmniimiHiiinnmmiiiiiiiimHiiiimiiimniniimiiMMimmiuiimimiiiimimmMiimiuiiimmiMiiiiHitiNi A Népek Békekongresszusa új fejezetet jelent a nemzetközi békemozgalomban A Népek Békekongresszusa bé­csi tíz napos tanácskozása, amely december 20-án fejeződött be, új fejezetet jelent a nemzetközi béke­mozgalomban. A tárgyalások so­rán hetven nemzet kétezer kikül­dötte szabad eszmecserék során megvitatta azokat a teendőket, amelyek a béke megvédésének ügyét szolgálják. A kongresszus egyik legfontosabb döntése volt az a felhívás, amellyel az öt nagyha­talom kormányaihoz fordultak, hogy kezdjenek tárgyalásokat és kössenek békeegyezményt egymás­sal. A magyar küldöttség a legjobb tapasztalatokkal érkezett vissza a bécsi tárgyalásról. Elmondták itt­honi beszámolójukban a magyar küldöttek, hogy a kongresszus munkája, összetétele, hatalmas lendülete minden várakozásukat felülmúlta. Meggyőződtek arról, hogy az egész világ békeszerető népe ren tézi a m­agyar dolgozók­nak a béke érdekében végzett lel­kes munkáját és ismeri, becsüli né­pünk munkájának kiváló eredmé­nyeit. A Népek Békekongresszusa tanácskozásainak tanulsága a ma­gyar békemozgalom számára is új lehetőségeket, a fejlődésnek új út­jait mutatja meg Az Országos Béketanács decem­ber 23-án sajtófogadást tartott, amelyen a bécsi kongresszuson részt vett magyar küldöttség több tagja beszámolt tapasztalatairól. Ezek a beszámolók hangsúlyozták, hogy a népek bécsi találkozója is megmutatta, hogy a békemozgalom terén csoportosulhatnak és csopor­tosulnak a legkülönbözőbb politikai meggyőződések, a legkülönbözőbb világnézetek és vallások hívei. A kongresszus két irányban is megmutatta a békemozgalom ki­­szélesedését; egyrészt a legszéle­sebb néprétegek képviselői vettek részt rajta, másrészt a népek test­véri kapcsolata jutott kifejezésre igen erőteljesen A kongresszus bebizonyította, hogy ha a népek kellő erővel, elszántsággal száll­nak síkra a béke megvédéséért és azért, hogy a béke szelleme hass­a át újabb száz és százmilliók mun­káját, akkor hatalmas mértékben megnövekednek a béke megtartá­sának lehetőségei is. A magyar küldöttek elmondták azt is, hogy "igen sokféle vallású lelkész volt ott a kongresszuson és számosan fel is szólaltak közülük. Nagy lelkesedéssel fogadta a kon­gresszus Máthé János veszprémi püspöki helynök beszédét, aki 3600 magyar római katolikus lelkész békeüzenetét­ nyújtotta át. Hatvan­négy észak- és délkoreai lelkész az angol lelkészekhez intézett levelé­ben az amerikai imperialisták ko­reai kegyetlenkedéseit tárta fel. A magyar békeküldöttség veze­tője, Andics Erzsébet, beszámoló­jában azt emelte ki, hogy a népek bécsi kongresszusa igazi frontát­törés a békem­ozgal­om történeté­­­ben. Nagy lépés afelé a cél felé, hogy ez a mozgalom az emberiség nagy többségét egyesítse. A béke­­mozgalom az emberiség ősi vár­gyait, törekvéseit testesíti meg. Ez a mozgalom ma olyan reális hata­lom, amelynek nemcsak igazsága, de ereje is van. A győzelem a né­peké és az igazságé lesz. Végül megállapította a magyar küldöttség vezetője, hogy a Népek Békekon­gresszusa a magyar dolgozók é bte­kemozgalmának további fejlődését, erősödését fogja eredményezni A III. Magyar Képzőművészeti Kiállítás Va­jon érzékeltetné-e jobban valami is a magyar társadalom iit, életét, mind az a kiállítás, amely nemrégiben nyílt meg a Műcsar­nok újjáalakított termeiben. A ma­gyar képzőművészek legújabb al­kotásai sorakoznak itt fel festmé­nyekben, szobrokban, karikatúrá­ban, grafikában és illusztrációk­ban. Ami a látogatót a kiállítási ter­meken keresztülhaladva elsősorban megragadja; egy újjászülető or­szág napfényes derűje. Bármerre tekintünk, mindenütt eleven élet, mozgás, a munka mozgalmassága, a nagy erőfeszítések izgalma, új arcok, az eddigiektől eltérő új té­mák, a társadalom életének új mozzanatai. Maga a nyelv is új, amelyen a képek és szobrok hoz­zánk szólnak. Ha a termeket egybe lehetne nyitni és a kiállítási anyag egyet­len­ képpé olvadhatna össze előt­tünk, ennek a hatalmas tablónak az aljára egyetlen mondatban ös­­­sze lehetne sűríteni a III. magyar képzőművészeti kiállítás mondani­valóját: Magyarország egy napja 1952-ben. Itt egy falu dolgos éle­tének összképe, amott egy ipar­telep olvasztójának izgalmas pil­lanata. Itt gyümölcsszedő lányok hajladoznak a gyümölcstől terhes fák között, mögöttük, az úton te­herautók robognak vidáman éneklő honvédekkel. Ott pedig a főváros épülő földalatti vasútjának tárná­jában megbeszélést tartanak a munka vezetői és a dolgozók. Demjén Attila Gábor Áron-képe éppenúgy legnagyobb ügyünkről, a szabadságról és békénkről beszél, mint Tar István szobra a koreai anyáról. Még a tájképekben is ott lebeg a m­agyar nép új értelmet kapott bizakodó élete. Feltűnhet, hogy mily kevés a csendélet — a régi kiállítások szokványos terméke — és kevés az olyan kép, amelyen az alkotómű­vész egyéni problémái szólalnak meg. Ha találunk is elvétve ilyen alkotást, a művész egyéni élmé­nyében ott is valami hatalmas kö­zösségi mondanivaló jut kifeje­zésre, mint Glatz Oszkárnak, a nyolcvanéves művésznek a képén, melyen magyar és koreai gyerme­kek hajolnak egy földgömb fölé. És éppen itt válik számunkra külö­nösen érdekessé ez a kiállítás, amikor bemutatja a néppel, a dol­gozók országának mindennapjával összeforrott művészek­­ vallomását fejlődő életűinkről.

Next