Új Ember, 1954 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1954-01-03 / 1. szám

Doctor mirabilis: a csodálatos tudós írta: HOLEND A BARNABÁS 660 évvel ezelőtt, 1294-ben halt meg Oxfordban Rogerius Bacon angol ferencrendi szerzetes, akit a középkor doctor mirabilisnek hívott, egyik mai méltatója pedig a középkori gondolkozás fejedel­mének nevez. Érdekes problémája a kultúr­történetnek, hogy a klasszikus kultúra csodálatos virágzása után miért következett be a nagy vis­­­szaesés, hiszen pl. a nyugateuró­pai városok csak a XVII. század­ban jutottak el a fejlődésnek arra a fokára, amelyen Alexandria már 2000 évvel azelőtt állott. Far­rington kultúratörténész »Tudo­mány az ókorban­« című munká­jában ennek egyik okát abban látja, hogy a ragyogó görög kor­szakra következő római kor ép­pen a tudományos ismeretek te­rületén nem mutat haladást. Amíg irodalmi műveltségben a latin kultúra egyenrangú volt a göröggel, addig a tudományokban a rómaiak csak enciklopédiákat készítettek — Varró, Plinius — vagy bölcseleti költeményben is­mertették a tudományos nézete­ket — mint Lucretius —, de a kutató munka abbamaradt, s kü­­lönösképpen elhanyagolták­ a gö­rög tudományosság egy fontos területét: — a mennyiségtant. Az azonban — mondja Farrington—, hogy a rómaiak nem tudták vagy nem akarták megtanulni a mate­matikát, civilizációjuk szempont­jából súlyos következményekkel járt. Amikor azután a birodalom keleti része elszakadt és a görög nyelvismeret is lehanyatlott, kez­detét vette a visszafejlődés, s ez volt befolyással arra a kultúrára is, amelyet a rómaiak terjesztet­tek Nyugat-Európa újonnan meg­hódított népei között. Az is hozzájárult a hanyatlás­hoz, hogy a nagy görög tudósok és filozófusok munkái közül aránylag kevés volt latinra lefor­dítva, s ezek sem a legjobb for­dításban. A megújulás egyik esz­közlője az eredeti görög források­hoz való visszatérés lehetett. Elő­­s­­ör"az"arabok közvetítésével is­­m­­erték meg a nyugatiak a görög filozófiát, de ez a tolmácsolás sok­szor torzított. Az eredeti görög munkák pontosabb latin fordítása a XII. és XIII. században indult meg a nyugati országokban s en­nek eredménye a theológia, filo­zófia és a tudományos élet csodá­latos fellendülése lett, amelyben főleg az akkoriban alakult kol­duló rendek — ferencrendiek és dominikánusok — tagjai vittek vezető szerepet. A XIII. század­ban egyidőben tanított a híres párizsi egyetemen a franciskánus Szent Bonaventúra és a domini­kánus Szent Tamás. Az előbbi Szent Ágoston közvetítésével fő­leg Platon, Szent Tamás pedig Aristoteles filozófiáját vette ala­pul. Velük egyidőben dolgozott Oxfordban Rogerius Bacon, aki azonban inkább a természettudo­mányok felé fordult érdeklődésé­vel. • Annak a matematikai termé­szettudománynak megindulását figyelhetjük meg Baconnál, amely a következő évszázadokban min­dig növekvő gyorsulással a mai csodálatos technikát segített ki­fejleszteni és megadta a mai em­ber világnézetét. Baconnál ez nem puszta Pro­gramm volt, hanem sok mindent megvalósított. Megalkotta a gömb­tükrök matematikai elméletét, magyarázta a szivárványt, a sö­tétkamra jelenségét. Ezt fel is használta a napkorong megfigye­lésére, s ajánlotta, hogy mások is használják napfogyatkozáskor. Az elméletet mindig összekötötte a gyakorlattal. Rövidlátó volt, ezért eszközt keresett, hogy ezen segítsen és megtalálta a fénytani lencsében, így szemüveget készí­tett magának. Ez tovább rávezette a távcső gondolatára is, »mely a csillagokat tetszőleges közel hoz­hatja hozzánk«. Opus maius című munkájában — amelyet 1285-ben írt, de csak 1733-ban jelent meg nyomtatásban Londonban — rész­letesen elmagyarázza, hogyan kell a lencséket elrendezni, hogy távcsövet készíthessünk. Igaz, hogy ez csak elméleti szerkesztés és nincs adatunk, hogy elgondo­lását megvalósította volna. De úgy ír róla, mintha használatban látná. Ő az első, akinek önálló helyes gondolatai vannak a hő természetéről: a testek belső moz­gását tekinti a hő okának. He­lyesen látja, hogy a nehézségi erő a Föld középpontja felé irányul. Tudja, hogy a Föld gömb alakú és az Onus május­ban beszélt a nyu­gat felé Ázsiába vezető útról. Kétszáz évvel később Pierre d’Ailly bíboros Imago mundi című munkájában részleteket vett át Bacon írásaiból, s ezek kimutat­hatóan nagy hatással voltak Ko­­lumbusra híres útjának megter­vezésében. Érdekes a technika jövő lehető­ségeit előre meglátó világos látása is. Idézzünk csak hátrahagyott írásaiból: »Először is beszélni aka­rok a művészet és természet cso­dálatos alkotásairól, hogy aztán majd megadjam okaikat és cél­jaikat... Először is hajózáshoz való gépeket lehet szerkeszteni, nagy folyami és tengeri hajókat, evezősök nélkül, amelyek egyet­len ember vezetése alatt nagyobb sebességgel haladnak, mintha meg volnának rakva evezős em­berekkel. Olyan kocsit is lehet csinálni, amely minden állati von­tató erő nélkül kiszámíthatatlan sebességgel mozog. Repülőgépeket is lehet csinálni. Olyan kisméretű gépeket is lehet készíteni, ame­lyek szinte mérhetetlen terheket emelnek vagy süllyesztenek. Olyan gépet is lehetne csinálni, amellyel az ember leszáll­hatna a folyam vagy a tenger mélyébe testi veszély nélkül...« Kétségtelen, hogy ezek az írá­sok nagyban hozzájárultak Bacon hírnevének megalapozásához, de egyúttal veszedelmesek is voltak: varázslónak nézték. Kétszer is be­vádolták, hogy varázslatot űz. Egy időre börtönbe is került, mert az eszmék ama nagy vajú­dásának korszakában könnyen jutott valaki gyanús színbe. A tá­voli utókor természetesen tisztán látja érdemeit. Poggendorff nagy összefoglaló munkájában az ókor­tól kezdve 1863-ig 8847 tudós ne­vét sorolja fel, akik­nek kereken 10%-a volt pap vagy szerzetes. Biztosan állíthatjuk, hogy ezek között a szerzetes tudósok között Rogerius Bacont előkelő hely illeti meg. Az utókor méltán emlékezik nevére: Halló Pápa Úr! Nemrégiben történt az egyik római kollégium felszentelése alkalmával a következő kis epi­zód: A kollégium felavatásán megjelent XII. Pius pápa is. Mi­kor megjelent a helyszínen, nyomban nagy tömeg fényképész vette körül. A pápa igyekezett a fényképezőgépek pergőtüzéből minél gyorsabban kikerülni és igen sietett. Ebben a pillanatban valaki elkiáltotta magát: »Halló, Signor Pápa! — Halló, Pápa Úr!« A pápa csodálkozva nézett a kiáltó felé, mire elcsattant a fényképezőkészülék és a tulaj­donosa örömmel kiáltotta újból: »Grazie, Signort — Köszönöm, Uram!« A pápa nem tudta vis­­­szatartani mosolyát, áldását adta a szemfüles fényképészre. A világ legnagyobb zafírja Burmában — mint olvassuk — szinte népvándorlás indult Mogok városkába, hogy megcsodálják azt a zafírkövet, amelyet az ot­tani katolikus plébánia Szent Ko­­lumbánról nevezett atyái a temp­lom bővítéséhez szükséges alapo­zási munkák során ástak ki. Ez ma a világ legnagyobb zafírja. Súlya 30 000 karát. Értékét 600 000 dollárra teszik. Ha a föld méhéből került is elő ez a drága­kő, mégis »égből hullott« aján­dék a plébánia számára, amely most egyszeriben megvalósíthatja mindazokat a terveit, amelyek­nek keresztülviteléhez egyébként hosszú évek, esetleg évtizedek kellettek volna. Beethoven Massa Solemnise január 17-én öt órakor kerül elő­adásra a Bazilikában. KARÁCSONYI DAL G­YERMEKHANGRA Kicsi Jézus, hogyha tudnád, milyen, sokszor gondoltunk rád. Vágyunk egyre nőtt utánad, számoltuk az éjszakákat. Mikor jössz már? Csak nem késel? Találgattuk rettegéssel. Tudtuk, hogy jössz, mert ígérted. Őriztük a reménységet. És most itt vagy valaháva. Kis szívünkben nagy a hála. Hogy mondjuk el mindazt néked, ami lelkünk mélyén ébred? Azt a fénylő boldogságot a szemünkben úgyis látod. Azt a tiszta békességet arcunk pírján úgyis érzed. Mint a pásztorok, mi is ma megjelentünk imádatra. Kern prófétás hangon szólunk, gyermekdalt fáj gyönge torkunk. Azért mégis meghallod tán, drágalálos kis jézuskám, e egy mosolyod többet ad ma, mint a föld összes gyémántja. Tűz Tamás Mindenkit érdekel A Magyar Dolgozó­k Pártja Központi Vezetősége és a Magyar Népköztársaság Miniszter­tanácsa nagyjelentőségű­­ együttes határo­zatot hozott a mezőgazdasági ter­melés fejlesztéséről. A program úi végrehajtása érdekében a követ­kező 3 év alatt 13 milliárd forintot fordít az állam mezőgazdasági be­ruházásokra. A nehézipari, a bél­és a külkereskedelmi minisztérium 1954-ben 3.5, 1955-b­en 4.9, 1956- ban 6 millió mázsa műtrágyát biz­tosít a mezőgazdaság számára. Többszázezer katasztrális hold sa­vanyú és szikes talajon meggyor­sítják a talajjavítást. A kenyérga­­bonafélék vetésterületét mintegy 100.000 katasztrális holddal növe­lik. Lényegesen * me­gj­avítj­ák az ipari és olajos növények termeszté­sének szerződéses feltételeit. Az ipari növények szerződésen kívül történő termesztését megengedik és szabaddá teszik a cukorrépa, gyapot és más ipari növények ve­tőmagjának forgalmát. A burgo­nya vetésterületét 435.000 kat. holdra emelik. A zöldségtermesz­tés kifejlesztésében a történelmileg kialakult termelő tájakra és a vál­tást ellátó övezetekre fordítanak a legtöbb gondot. A gyümölcsfa állo­mányt 15 millió darabba­ emelik. A szarvasmarha állományt 2,2 mil­lió darabra növelik. Elsősorban a termelőszövetkezeti tagok és az egyénileg gazdálkodó háztáji dol­gozó parasztok gazdaságaiban nö­­velli­k az állatállományt. A törzs­könyvezett kancák teljes adóját el­engedik. A termelőszövetkezeti ta­gok és dolgozó parasztok számára árkedvezményt biztosító üsző-akció­kat szerveznek. Évente 30.000 da­rab kocasüldőt juttatnak kedvező feltételek mellett. A juh-állomány fejlesztése érdek­kében felemelik gyapjú beváltási alapárát. A ter­­­melőszövetkezetek számára nagy­­mennyiségű traktort és nagy mezőgazdasági gépeket, egyéb az egyénileg dolgozó parasztok meg­segítésére pedig fogatos ekéket, vetőgéneket, boronáikat, szecska­­várót és egyéb kézi mezőgazdasági gépet biztosítanak. Megjavítják a gépállomások munkáját és nagy­számú mezőgazdaság­zi szakembert állítanak a mezőgazdaság fejlesz­tésének szolgálatába. * December folyamán az ország 17 városában és falujában mintegy 1500 összkomfortos lakást adtak át az építőipari vállalatok a dol­gozóknak.* A Zuglói Gépgyár tíz műveletet végző konyhagép gyártását kezdi 1954 elején.* Gondozó­intézet nyílt a buda­pesti Péterfy Sándor­ utcai rendelő­intézetben a betegek részére.magasvérnyomású * 1954-ben a posta kísérleti állo­mása 100 Wattos kísérleti televí­ziós adóberendezésével megkezdi kísérleti távolbalátó adásait. * Több mint 8000 új Iparengedélyt adtak ki az országban. * A zagyvarónai vasötvözet gyár megkezd­« elektromos kemencéjé­ben a ferrosilicium gyártását. SZENT JÁNOS ÁLDÁSA A hegyek felett haloványan pirkad a reggel. A fenyő még ünnepi díszben övezi a főoltárt és a betlehemes figurák árnyéka ott táncol a gyertyafényes falon. Karácsony harmadnapja van, kedves tanítvány és evangélista, a Szent János ünnepe. Itt, ebben a bortermelő községben pedig elsősorban a boráldás napja. Mindenki elhozza a reggeli mi­sére a maga díszes üvegét, fara­gott öreg fakulacsát, vagy hor­dócskáját, ha valamicskéje is ter­mett az áldást hozó venyigén. Mind férfiak, akik előtt ott látni a pariban a szívet derítő edényeket. Fekete ünneplőben, hófehér ingben, komoly ábrázat­­tal ülnek. Mert így illik: asszony­nép hozza az ételt húsvétkor, a férfiak a bort Szent János nap­ján, így írja elő a hagyomány rendje. Meg aztán a férfinak van rá inkább szüksége, hogy — mi­ként a fali képen látható — Szent János apostol és evangélista ér­demeiért eltávoztassa az Ur ama kehelyből a méreg kígyóját. A pap már be is fejezte Szent János miséjét, melynek evangé­liuma arról szól, hogyan terjedt el a hír az atyafiak között, hogy az a tanítvány nem hal meg. Már elmondotta az utolsó evan­géliumot is. Ferit a kóruson kántor új dallamra igazítja az or­a­gonát, a sekrestyéből pedig elő­lép az egyházfi, karján stólával és palásttal. Ebben a pillanatban megmozdul az ünnepi feketébe öltözött nép is. Egymás után lép­nek ki a férfiak a padokból és indulnak a szentély felé. Mintha láthatatlan rendező igazgatná őket, mindenki a maga helyét foglalja el. A kórus harsogva énekli a 22. zsoltárt, a jó Pásztor dicséretét: — Az Úr az én pásztorom, semmi sem hiányzik nekem. Legelőhelyemen megpihentet, üdítő víz mellé vezet és felüdíti lelkemet... Asztalt terítesz szá­momra ... olajjal kened meg fe­jemet, s mily pompás az én üdítő kelyhem... A fekete ruhák koszorújában arany palástban ott áll a pap. Mire a kórus befejezi a zsoltárt, ő is elmondotta már csöndesen a Miatyánkot. És igazi férfisóhaj­tással mondja hangosan az örök imádság befejező szavait: — És ne vigy minket a kísér­tésbe! A férfiak fekete tömege egyér­telmű helyesléssel zúgja rá: — De szabadíts meg a gonosz­tól... A pap egy pillanatra megáll, mielőtt belefogna a könyörgé­sekbe és rápillant a mellékoltá­­ron álló betlehemre. A kántor fent a kóruson magyarul kezdi olvasni a könyörgések szövegét, hogy a Jámbor koszorú itt a Kis­ded szobra körül értse, miért kö­nyörög a pap latinul: — Urunk, mindenható Atya, örök Isten ... áldd meg és szen­teld meg ezt a bort, amelyet a tőkéről az emberek Italéul adták­ és add meg, hogy aki csak ezen a szent ünnepen abból magához vesz vagy iszik, őrizze meg lel­kének és testének egészségét... Isten, ki az emberi nem számára kenyeret eledelül és bort italul teremtettél, hogy a kenyér testét megerősítse és a bor szívét meg­­vidámítsa, és aki annyi kegyel­met adtál kedves tanítványod­nak, szent Jánosnak, hogy nem­csak maga maradt sértetlen, mi­dőn mérget ivott, hanem a te erőd által másokat is, akik mér­get ittak, megmentett a haláltól: add meg mindazoknak, akik e bort isszák, hogy meg tudják őrizni lelkük vidámságát és örök életüket... Néma csendben térdel az edé­­nyes sereg, míg a pap végigjárja soraikat és külön mindegyiknek meghinti szenteltvízzel az italát. ... Mikor a templomajtón lép­ked kifelé a hívő nép, az egyik őszbecsavarodott bácsi felemeli a reggeli fényben borosüvegét és olyan szeretettel néz rajta keresz­tül, ahogyan csak öreg emberek tudják nézni a borocskát. És mintha mondaná: — Istenem, akinek még az em­berek vidámságára is van gondod, őrizz meg engem is másokat is, hogy ne tegyük átkunkká azt, amit áldásként adtak Gyertyaoltáskor istennek fia, — Aki született — Jászolban... Játszólban ... . Még zeng boldogan az ének, de a hívek már szállingóznak kifelé. Vége az éjféli misének. A sekrestyés a gyertyákat olto­­gatja. Egy kattanás, és kialszik az oltáron a villany. A sötét szentély­ben csak a két sudár karácsonyfa­­ égői világítanak, tűlevelű zöld lom­bok közt megannyi színes csillag — s a szeretet biztató piros láng­jával az örökmécs. Elhallgat az orgona is. A kántor lejön a kórusról. Hogy miért ment ma olyan jót az éhek? Apraja­­nagyfa együtt zengte: szinte szét­­vetette a templomot a »Pásztorok, pásztorok« örvendezése. Mig más­kor bizony... — Igen kérem, máskor bizony akadozik, vérszegény. Nem min­denki szeret énekelni. Van, akinek gátlásai, vannak, nekem nincs han­gom, nekem nincs hallásom ... Meg aztán a szöveget sem mindig tudják. Hanem olyan hívő talán nincs is, aki a karácsonyi énekeket ne tudná. Emlékszik rá mind gye­rekkorából. És ilyenkor senki nem szégyenkezik, nincsenek kényes­­kedők, szabadkozók, aki nem akar­abban is egyszerre csak meg­szólal egy hang, föltolul benne, s ha egyszer megszólal, ki bírna el­lene állni annak a régi kisgyerek­nek, aki a »Mennyből az angyal­ t énekli benne. Éppen csak a hangja lett egy kicsit mélyebb, reszelősebb — teszi hozzá mosolyogva a kán­tor és búcsúzik. Búcsúzom sietve magam is, mert lármás rajban jönnek a ministrán­­sok. — Hallod-e, öcsi... Máris körülöttem nyüzsög az egész had. öcsi legelöl, ő a legki­sebb, most tanult meg ministrálni, ez az első »komoly« szereplése; persze egyelőre csak afféle lógás volt a nagyobbak közt, de így is szertelenül büszke. — Nem vagy álmos? — kérdem. Fölényesen végigmér. — Éjféli misén? Egy kis megvetés is van ebben Nyilván föltételezi, hogy én álmos vagyok, ha egyszer ilyen ostoba­sággal kezdem. Sietve a tárgyra térek, mert látom, hogy fogytán a türelmük. — Drukkoltál? — Nem. — Majd engedékenyeb­ben. — Egy kicsit... Eleinte... — Még énekelt is! — pártfogolja egy nagyobb társa. — A végén a tisztelendő úr is énekelt — mondja önmagát is iga­zolva. A tisztelendő úr végszóra lép ki a sekrestyéből. A gyerekek zsi­­vajogva oszlanak szét az éjszaká­ban. A pap mosolyogva néz utánuk. — Boldogok. Persze, ma min­denki boldog... — A lelkipásztor is — mondom, és majdnem kérdő hangsúllyal. Hi­szen karácsony annyira családi ünnep, hogy el sem tudjuk kép­zelni egy családtalan, magányos ember karácsonyát. De ő határo­zottan bólint. — A lelkipásztor is. Gyereke he­lyett édes gyereke az újszülött Kis­­jézus. Nem, nem szó; valósággá lehet ezt is élni. S aztán. Itt van az éjféli mise, ami mindenért kár­pótol. Amikor az ember kifordul »Dominus vobiscum«-ra, s előtte a telt templom, ez a sok boldog arc, ez az arcokon kivirágzott sze­retet és béke. Nem azt mondom, hogy gépiessé válik a misézésünk, ne értsd félre. Hanem valahogy sokszor úgy érezzük, mélyebbre mehetnénk, túlságosan a felszínen maradunk, nem merítünk ki min­dent. De most... El sem képzeled, mit jelent egy papnak a ma éjjel, amikor a Glóriát énekli. Dicsőség a magasságban... Mint egykor az angyalok és a pásztorok... S ami­kor ráhajol az ostyára s elmondja a konszekráció szavait. Ez az os­tya attól fogva az a kisded, aki ma született, akitől a szivek öröme melegszik, az a gyermek, akinek tudom a sorsát, aki meghal értem, értünk... Micsoda mélysége a szeretetnek! És kis szünet után: — Hidd el, karácsonykor a PaP is holdon fT. —' *

Next