Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)

1957-06-02 / 1. szám

5181­5 íro: 1 forint 1957. június 2 „Ti is bizonyságot tesztek írta: IJJaS ANTAL Az időben mondá Jézus az ő tanítványainak: »Mikor pe­dig eljövend a Vigasztaló — kit én küldök nektek az Atyától, az Igazság Lelkét, ki az Atyától származik — Ő bizonyságot tesz felőlem. Ti is bizonyságot tesztek...« (A húsvét utáni hatodik vasárnap evangéliuma.) ITT A PILLANAT, amikor bú­­­­csúzni kezd tanítványaitól. Ezek­kel a szívekbe markoló, rejtélyes szavakkal. Túl azon, amit mond, az eleven csoda dobog: maga az isten­emberi szív. Ez a csodálatos férfi az evangéliumnak ebben a mindössze néhány mondatában is megdöbbent, elragad és megaláz bennünket azzal, mennyire szereti tanítványait, bará­tait, övéit. Ezeket a darabos be­szédű és külsejű tavi halászokat, Pétert és Andrást, s a görcsöskezű szántóvetőkat, Fülöpöt, Júdás­ Tádét, Natanaelt. — Ugyan mi van rajtuk oly sze­retni való? — vethetik fel fitymá- lóan a kérdést azok, akiket ő tömö­ren csak így nevez: a »világ«. A »világ« — a természetfeletti iránt való érzéketlenség — bizonyára in­kább közönyösen haladna túl az ilyen köznapi embereken, amilye­nek az apostolok akikor voltak, s amilyenek mindnyájan is vagyunk. Azonban ez a földi számítás szerinti harminchárom éves názáreti ács­mester­ vissza tud emlékezni év­milliárdok elé, a teremtett idők kez­detei elé, az örökkévalóság ama mélységeibe, amikor a Háromság megalkotta eszméjét és tervet a te­remtésnek, s benne az embereknek, akiket meg fog teremteni a maga »képére és hasonlatosságára­«. S ezt tudva, a szívét most is szinte le­béklyózva tartotta a szeretet, mert ő a saját arca vonásait is látta ezek­ben a test kapcsai közé kötözött halhatatlan lelkű halandókban. Szánta és szerette őket. Istennek Fia, a­ki oly mélyen beleágyazta magát az emberi nem élő húsába, mindama viszonylatok között, ami­ket megízlelt, íme át akarta élni a hozzájuk való ragaszkodás örömét is. Még akkor is, ha ezek a barátai és tanítványai nem egyebek, mint otromba gerendadereglyéket eve­zőikkel vonszoló, a hálók és a víz fölé görnyedő halászok, vagy köves földjeiket, néhány olajfájukat és pár sor szőlőtőkéjüket érezte ott­hagyott apró földesgazdák. Nagy és súlyos az, amit a körébe tóduló, felzaklatott, izgatott övéinek mond. Kijelentései a Szentháromság életének és isteni megnyilvánulásai­nak titkait készülnek feltárni. Na­gyon egyszerű szavak csengenek a fülekben, de szédületes mélységeket érintenek. Az Atyának és a saját isteni egyéniségének kapcsolatain túl arról a titokzatos Harmadikról beszél most újra, akivel egyek az isteni lét felfoghatatlan egységében; aki helyette jó; s akivel oly egyek, hogy mintegy a Szentlélek az, aki­nek munkálkodása által ő, Krisztus, megvalósul az emberi lelkekben, minthogy azoktól nem akar elsza­kadni, hanem köztük akar maradni. T­ALÓBAN: köztünk akart ma­­­­radni mindenkorra és velünk akar lenni mindennap. Itt ezen a földön, ahol gyermek volt a gyerme­kek között, bölcs a tudatlanok kö­zött, az Egyetlen Igaz a bűnösök kö­zött. Nemcsak rövid időre akart maradni, egynéhány évre, vagy akár néhány meghatározott nemzedék életidejére. Nem úgy akart maradni, ahogyan a táborhegyi színeváltozás­ban feltárult az ég vakító ragyogá­sában egy időre, s nem úgy kívánt megnyilvánulni, ahogyan felfénylik és eltűnik a villám és megremeg­tet a dörgés. A Szentháromság tel­jes életében gyökerező mivoltával úgy akart köztünk élni és hatni, mint az élő szeretet örök vihara. Ha Isten csak valami afféle személyte­len, közönyös és hideg öröklét vol­na, vagy főképp megtorló Isten vol­na, vagy akár pusztán igazságos volna, nem kívánt volna köztünk maradni a földön. Nem kívánt volna a földön ma­radni, ahol már csecsemőtestét Heródes testőrzőinek kardjai ké­szültek széthasogatni; ahol mene­külnie kellett sivatagokon át; ahol később is sokszor nem volt hol fejét lehajtania; ahol a farizeusok fölény­nyel fordultak szembe és vitatkoz­tak vele; ahol maguk a tanítványai is nem egyszer meredtek rá értetlen arccal, ahol egy áruló eladta. S ahol — amint ezt előre tudta — mi, ké­sőbbi övéi is, nem egyszer szállunk szembe parancsaival, lelkünkben vi­tatkozva vele; nem egyszer sújtunk arcába bűneinkkel; nem egyszer olt­juk ki szívünkben az ő vonásait hosszú időre; nem egyszer öljük meg őt a lelkünkben. De ő mégis maradni akart köztünk és velünk — éppen ama pillanatokért, amikor szeretni akarjuk és tudjuk mi övéi s »bizonyságot teszünk« mellette lel­künk életének csúcspontjain. A KÖZÖNYÖSSÉG ÉS A BŰNÖK omladékai alól kell kiásnunk magunkat nem egyszer őfeléje, és »bizonyságot tenni« mellette az ál­tala küldött Vigasztalónak, az Igaz­ság Lelkének kegyelmi áradását megragadva, azzal együtt munkál­kodva. Most, éppen ebben a litur­gikus időszakban mélyen megren­dítő szemüg­yre venni az ő első Egy­házát, az ő valóságos földi környe­zetét éppen a mennybemenetel és az első pünkösd között. Íme összegyűl­nek a hívek az ő tanítványaival és az ő Anyjával együtt annak a bizo­nyos jeruzsálemi háznak »felső termében«, s megilletődésben, biza­lomban és várakozásban könyörög­nek. Tudják azt, hogy micsoda rop­pant feladatot kell végrehajtaniuk a világban; tudják, hogy abban nem a maguk erői döntenek. S a Szent­írásnak eme szinte végtelenül egy­szerű előadása mögött minden ko­roknak és mindnyájunk lelkének szóló jelképek tündökölnek. Mert íme így, csakis így lehet »bizonyságot tenni« Krisztusról: sa­ját erőinket a Szentlélek erejével, legalábbis a kegyelemért való kö­nyörgéssel egyesítve; abban az Egy­házban, amelyben együtt vagyunk az apostolokkal — vagyis az ő tör­vényes utódaikkal — s együttesben vagyunk az ő Anyjával is; ott va­gyunk a »felső teremben«, az Egy­háznak a köznapok élete fölé he­lyezkedett lelki életében — ott va­gyunk akár a templomban, akár az otthoni imádságban, s amennyire csak lehet, a szentségekkel való együttmunkálkodásban. Hisz a fel­adat roppant nagy: az örök üdvös­ség elnyerése s a hozzá szükséges kegyelmek megszerzése és tartása. Mindenünk erői végesek és nem ele­gendők ehhez, gyöngék vagyunk. T­­E KRISZTUS EGYHÁZÁNAK minden hívője, aki egységben és engedelmességben van Péterrel és utódaival, a pápákkal, egységben és engedelmességben az apostolutód fő­pásztorokkal, s egységben a minden kegyelem közvetítőjével: minden hivő egész életében újra és újra át­élheti a Szentlélekre való várako­zást, annak eljövetelét hozza, s a Krisztusról való együttes tanúság­tevést. S éppen ezáltal lesz Krisztus mennybemenetelének története az ő világba való visszatéréseinek tör­ténete. Igen, a feltámadt, mennybement, s a kegyelmi érintéseivel újra és újra visszatérő Jézus jelenléte éppen a mi tanúságtételeinken m­a is és mindvégig tart , s hányszor for­dult felénk meggyötört, szemre­hányó vagy vigasztaló arccal, hány­szor nézett ránk szenvedélyes és szomorú tekintete, s kísért bennün­ket bukásainkon és felemelkedésein­ken át s mindig érezzük, hogy mel­lettünk van szeretete anélkül, hogy elcsüggedne, mert újra és újra le­hull rólunk hidegségünk és közö­nyösségünk miatt. Mégis mindig is­mét hatalmába ejt és eláraszt az ő békéjével és szeretetével, lándzsával megnyitott oldalából a vérrel és a vízzel, szentségeinek jeleivel és je­gyeivel, feloldozásaának igéivel, a kenyérben megtört testével. Me­gyünk utunkon és néha azt hisszük, hogy számunkra már nincs Krisztus a földön, Ő azonban megtartja, amit megígért nekünk, hogy újra­ és újra tanúságot tehetünk róla. Opus Pacis — egyházunk a A Magyar Katolikus Püspöki Kar Nemcsak a katolikus hívők,, de az egész társadalom igen nagy meg­nyugvással és megelégedéssel vett tudomást az eseményekről. Egyhá­zunk hierarchikus szervezetéből és a tanítói hivatal lényegéből folyik, hogy a mi oldalunkon egyedül a püs­pöki karé a döntés mindazokban az ügyekben, amelyek a katolikus egy­házkormányzat és a katolikus hit­élet körébe vágnak. A mi szerepünk ebben csakis az lehet, hogy buzgó imáinkon kívül helyes magatartá­sunkkal is elősegítsük a határozatok érvényesülését, rajtuk keresztül a jövő oly útjainak kiépülését is, ame­lyek egész nemzetünk számára meg­osztottság nélkül járhatók. Kétségtelen, hogy a közelmúlt eseményei zavart keltettek sok kato­likus ember lelkében is, olyan zava­rokat, amelyek nem könnyítik meg a kiegyensúlyozott helyes magatar­tást. Pedig ha nemcsak ajkunkra vesszük, de át is éljük vallásunk ta­nításait, nincs az a nehézség, am­ely­­lyel meg ne birkózhatnánk. Addig is azonban, amíg e csendes munka ki­nél előbb, kinél később véget ér, na­gyon fontos nekünk a kölcsönös megértés egyházunk és az állam kö­zött. békéért Nekünk, katolikusoknak sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csak az állapotbeli és helyzetbeli teendők példamutató végzésével fe­lelhetünk meg a mi sajátos keresz­tény küldetésünknek. Ez a küldetés pediig annak beigazolása, hogy azok az egyéni és közösségi erények, ame­lyeket a mi hitünk sürget tőlünk, ki­magasló, sőt nélkülözhetetlen értékei az emberséges és igazságos társa­dalmi rendnek is. Kiváltképpen feladatként kell magára vállalnia a katolikus hívő­nek a béke munkálását mind az or­szág határain belül, mind e határo­kon kívül. Nem vitás, hogy ami a dolgok első részét illeti, eddig is an­nál termékenyebben szántottak erő­feszítéseink, minél nagyobb mélysé­géből fakadtak a keresztény kato­likus lelkiségnek. Az igazi hívő, amilyen szigorú önmagával szemben, annyira türelmes embertársai iránt. Még olyan kérdésekben is, amelyek­ben más a felfogása, elutasító ma­gatartása sohasem az emberekre vo­natkozik. A keresztény ember miinél keresztényibb, annál forróbban sze­reti embertársait és hazáját, annál cselekvőbben támogatja társait, an­nál odaadóbban dolgozik együtt mindabban, amiről feltételezi vagy tapasztalja, hogy felebarátainak és a köznek javára válik. A materialista világnézetet természetesen nem fo­gadja el, ám az együttélés, a békés együttélés, a koegzisztencia az ő sze­mében is az a reális lehetőség és szükségesség, amely mindenek oldal­nak érdekében áll. Az élet védelmében ebbe a helyes szemléletbe tarto­zik bele annak állandó tudata, hogy a nemzetközi béke biztosításának és megszilárdításának szorgalmazása és mumikálása napjaink legnagyobb gondja és kötelessége. Az egész em­beriség egy szörnyű atomháború le­hetőségétől retteg. Az élet védelmé­ben milliárdok meggyőződésével és akaratával kell megakadályozni e szörnyű lehetőség valóraváltását. Amikor erre minden erőt mozgósí­tunk, Krisztus szándékát, az evangé­lium szellemét, egyházunk tanítását valósítjuk meg. Megelégedéssel vesszük tudomásul azt a tényt, hogy főpásztoraink a kormánnyal folyta­tott megbeszélések során a béke vé­delmének fontos kérdésében is meg­találták a gyakorlati tennivalók al­kalmas keretét. Az a szervezet, amely a magyar katolikusok ilyen irányú békemunkájának egybefogla­lására és vezetésére létrejön, minden valószínűség szerint jó munkát fog végezni és üdvös módon véget vet azoknak a hibáknak, félreértések­nek és félreérthetőségeknek, ame­lyek a múltban ezen a téren felme­rültek és gátlóan hatottak. Fölösleges lenne részletezni mind­azokat a visszásságokat, amelyek a hitéletre is károsan — de a belső és a nemzetközi béke egyetemes érde­keire is ártalmasan — hályogozták be a tisztánlátást, fordítottak szembe papokat és híveket egymással és egy­más között. Biztosan remélhetjük, hogy mindezek a visszásságok — a »szektás« jelenségekkel és sebekkel, a jogsértésekkel és szeretetlenségek­­kel együtt — a történelmi kisiklások lomtárába szorulnak. A magyar ka­tolikus »Opus Pacis« »— békemű« im­már egy egyetemes köteléket teste­sít meg, kötelékét személyeknek, akik az egész magyar társadalom ne­vében hivatottak megnyilatkozni és kötelékét cselekvéseknek, amelyek az egész magyar katolikus társada­lom egyetértésével találkoznak. Mivel a béke, a belső és a külső béke az egyik legfőbb jó, amit az ember e földön önmagának és szeret­teinek kívánhat, ennek a legfőbb jónak mu­nkálásában együtt akarunk dolgozni magyar népünk más hitval­lású és más világnézetű csoportjai­val. Ezt a feladatot szolgálja a püs­pöki kar megbízásából az Országos Béketanácsba küldött és kinevezett katolikus bizottság püspök elnökével az élen. Mi bízunk a békés együttélés lehe­tőségében és meg vagyunk győződ­ve arról, hogy a békés, a megértő, a fegyvertelen versengésre ösztönző együttélés elvei szolgáltatják min­den nemzet és az egész emberiség számára az anyagiakban, erkölcsiek­ben és szellemiekben való emelkedés egyetlen eszközétö fekvéseit, amelyek a múlt hibáinak felszámolására és a sérelmek orvos­lására irányulnak. Támogatja a kor­mányt a magyar nép jólétére irá­nyuló törekvésében, hazánk és a vi­lág békéjének előmozdításában. Egyúttal elítél minden olyan törek­vést, amely a Magyar Népköztársa­ság állami és társadalmi rendje el­len irányul. Kérjük a Mindenható áldását a békés törekvések sikeréhez.« A tárgyalások további menetéről április 26-án új közlés látott napvi­lágot a következő szöveggel: »Az Or­szágos Béketanács és a katolikus püspöki kar képviselői pénteken (áp­rilis 26.) megbeszélést folytattak a békemozgalom általános kérdéseiről, valamint katolikus békebizottság megalakításáról. A megbeszélés ba­rátságos légkörben folyt le, az alap­kérdésekben egyetértés alakult ki.­ Az egyetértésre való törekvés tette lehetővé, hogy e tárgyalások lezárá­saként május 24-én megjelenhetett a Magyar Katolikus Püspöki Kar ha­tározata a római katolikus egyház­nak a békemozgalomban való rész­vételéről, és a Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatala között hetekkel ezelőtt tárgyalások indultak meg az egyházat és államot érintő kérdések rendezéséről. A közvélemény április 11-én szer­zett tudomást e tárgyalásokról, ami­kor a püspöki karnak következő közleménye jelent meg: »A magyar püspöki kar és a kor­mány megbízottai között az egyházat és az államot érdeklő kérdések ren­dezésére megbeszélések folynak, amelyek április 10-én jelentős sza­kaszhoz értek. A megbeszélések a kölcsönös megértésre való törekvés szellemében folynak. Egyes kérdések kedvező megoldást is nyertek, ami­ben mindkét fél zálogát látja annak, hogy folytatólagos megbeszélések so­rán a többi függőben levő kérdés rendezésében és a sérelmek orvoslá­sában is megtörténik a megegyezés. A püspöki kar a megbeszélések so­rán a forradalmi munkás-paraszt kormány készségét tapasztalja, hogy az egyház és az állam békés együtt­működése lehetővé válik. A püspöki kar bizalommal nézi a kormány fö­vételéről: »A Magyar Katolikus Püspöki Kar, áthatva az egyház békegondola­­tától, aggodalommal szemléli az emberiség felé tornyosuló veszedelmeket, a lefegyverzés elhúzódását, az atom- és hidrogénbomba kísérletek folyta­tását és annak a megállapodásnak hiányát, amely megtiltaná a magfegy­verek használatát. Krisztus földi helytartójának útmutatását követve — gondolunk itt elsősorban az időben legközelebb álló, ez idei pápai húsvéti szózatra — az emberi szolidaritás szemmel tartása mellett foglalunk állás­t az atomkor­szak hajnalán az emberiség megkímélése és megmentése mellett. Kíván­juk, hogy főleg a nagy népiek felelős vezetői és az ENSZ hajssanak oda, hogy a tömegpusztító és végpusztulást előidéző fegyverek legyenek végle­gesen kiiktatva és hatásosan betiltva. Ne lebegjen továbbra is a dolgozó és a jobb jövőt alkotó, közös humánus nevezőt kereső népiek fölött a borzal­mas háború le­htősége és réme. Ezért szorgalmazzuk és minden erőnkkel előmozdítjuk az általános fegyverkezés csökkentését és ezzel párhuzamosan a megfelelő leszerelést. A nehéz és veszedelmet tartalmazó, megoldásra váró ügyek és kérdések tárgyalások, közös megértés és kölcsönös biztosíték nyújtása által nyerje­nek mielőbb megoldást. Reméljük, hogy a közeljövő előtérbe állítja mindazt, ami az összerrube­­liség közös és kölcsönös biztonságát és igazi javát szolgálja. A tudomány és a technika vívmányai az emberiség közkincsét alkotják, és azzá is kell hogy váljanak. Megmaradnak így is a népi sajátosságok, kultúrák, érde­kek, de közös lesz az igazságosság és a béke. Mi hőn óhajtjuk, hogy az atomkorszakot a béke napja ragyogja be, amelynek fénye elűzi a még fölöttünk lebegő rémet és melege elhozza a félelemmentes, emberhez és keresztényhez méltó életet és ezért támogat­juk a Béke Világtanács fáradozását és minden más törekvést, amely az egyetemes béke ügyét szolgálja. Mindezekért szeretettel elvárjuk, hogy egyházunk valamennyi papja fokozottabban magáévá tegye a béke gondolatát és híveivel egyetemben amellé az érv mellé álljon, amely kis és nagy, belső és külső problémák megoldását békés tárgyalások útján keresi. Megnyilatkozásunkat hitünk szent forrásából merítve, a megváltás emlékünnepének könyörgésével zárjuk: »Mindenható örök Isten, tőled van minden közhatalom és te őrködöl a nemzetek jogai fölött. Tekints ke­gyesen azokra, akik fölöttünk hatalmat gyakorolnak. Gondviselő kezed se­gítsen, hogy mindenütt a földön megmaradjon a vallás épsége és a földi haza nyugodt békéje.« Ezeknek a gondolatoknak a jegyében a püspöki kar tárgyalásokat foly­tatott az Országos Béketanáccsal. Ennek eredményeképpen a következő megállapodásra jutottak: 1. A püspöki kar az Országos Béketanáccsal közösen az általános béke­­feladatok művelésére megalakítja az Országos Béketanács Katolikus Bi­zottságát. Elnökéül: dr. Hamvas Endre csanádi püspököt küldi ki. Tagjai: Kuján­i Ferenc érseki helynök, Beresztóczy Miklós országgyűlési képvi­selő, ny. lelkész, Peisz Lajos budapesti általános érseki helynök, Mag Béla lelkész, Zemplén György, a Hittudományi Akadémia professzora, Miháczy József c. apát, plébános. 2. A püspöki kar a katolikus békemunkát egyházi keretben — az Or­szágos Béketanáccsal egyetértve — egy katolikus békeműben az »Opus Pacis«-ban szervezi. Az Opus Pacis átveszi és hangot ad az Országos Béke­tanács, illetve a katolikus bizottság által felvetett békegondolatoknak. Az Opus Pacis szerkezetének és feladatainak kialakítására és végrehajtására szervező, illetőleg intéző bizottságot küld ki. Elnöke Grősz József kalocsai érsek. Tagjai: dr. Hamvas Endre csanádi, Kovács Sándor szombathelyi, Papp Kálmán győri megyéspüspökök, dr. Em­­rer Mihály püspök, az esz­tergomi főegyházmegye apostoli delegátusa, Kujani Ferenc érseki hely­nök, Peisz Lajos budapesti általános érseki helynök, Beres­ztóczy Miklós országgyűlési képviselő, ny. lelkész, Mag Béla lelkész, Radó Poli­kárp, a Hittudományi Akadémia dékánja, Sík Sándor, a Piarista-rend tartomány­főnöke, Roskovich István g.­ kat. püspöki helynök, Potyondi Imre nagypré­post, a Központi Szeminárium rektora, Miháczy József c. apát, plébános, Bády József c. apát, plébános, , rektor, Zemplén György, a Hittudományi Akadémia tanára. A hívők kötelessége MH tanító sztöee. Katolikus Hetilap XIII. évfolyam 1. szám

Next