Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1957-06-02 / 1. szám
51815 íro: 1 forint 1957. június 2 „Ti is bizonyságot tesztek írta: IJJaS ANTAL Az időben mondá Jézus az ő tanítványainak: »Mikor pedig eljövend a Vigasztaló — kit én küldök nektek az Atyától, az Igazság Lelkét, ki az Atyától származik — Ő bizonyságot tesz felőlem. Ti is bizonyságot tesztek...« (A húsvét utáni hatodik vasárnap evangéliuma.) ITT A PILLANAT, amikor búcsúzni kezd tanítványaitól. Ezekkel a szívekbe markoló, rejtélyes szavakkal. Túl azon, amit mond, az eleven csoda dobog: maga az istenemberi szív. Ez a csodálatos férfi az evangéliumnak ebben a mindössze néhány mondatában is megdöbbent, elragad és megaláz bennünket azzal, mennyire szereti tanítványait, barátait, övéit. Ezeket a darabos beszédű és külsejű tavi halászokat, Pétert és Andrást, s a görcsöskezű szántóvetőkat, Fülöpöt, Júdás Tádét, Natanaelt. — Ugyan mi van rajtuk oly szeretni való? — vethetik fel fitymá- lóan a kérdést azok, akiket ő tömören csak így nevez: a »világ«. A »világ« — a természetfeletti iránt való érzéketlenség — bizonyára inkább közönyösen haladna túl az ilyen köznapi embereken, amilyenek az apostolok akikor voltak, s amilyenek mindnyájan is vagyunk. Azonban ez a földi számítás szerinti harminchárom éves názáreti ácsmester vissza tud emlékezni évmilliárdok elé, a teremtett idők kezdetei elé, az örökkévalóság ama mélységeibe, amikor a Háromság megalkotta eszméjét és tervet a teremtésnek, s benne az embereknek, akiket meg fog teremteni a maga »képére és hasonlatosságára«. S ezt tudva, a szívét most is szinte lebéklyózva tartotta a szeretet, mert ő a saját arca vonásait is látta ezekben a test kapcsai közé kötözött halhatatlan lelkű halandókban. Szánta és szerette őket. Istennek Fia, aki oly mélyen beleágyazta magát az emberi nem élő húsába, mindama viszonylatok között, amiket megízlelt, íme át akarta élni a hozzájuk való ragaszkodás örömét is. Még akkor is, ha ezek a barátai és tanítványai nem egyebek, mint otromba gerendadereglyéket evezőikkel vonszoló, a hálók és a víz fölé görnyedő halászok, vagy köves földjeiket, néhány olajfájukat és pár sor szőlőtőkéjüket érezte otthagyott apró földesgazdák. Nagy és súlyos az, amit a körébe tóduló, felzaklatott, izgatott övéinek mond. Kijelentései a Szentháromság életének és isteni megnyilvánulásainak titkait készülnek feltárni. Nagyon egyszerű szavak csengenek a fülekben, de szédületes mélységeket érintenek. Az Atyának és a saját isteni egyéniségének kapcsolatain túl arról a titokzatos Harmadikról beszél most újra, akivel egyek az isteni lét felfoghatatlan egységében; aki helyette jó; s akivel oly egyek, hogy mintegy a Szentlélek az, akinek munkálkodása által ő, Krisztus, megvalósul az emberi lelkekben, minthogy azoktól nem akar elszakadni, hanem köztük akar maradni. TALÓBAN: köztünk akart maradni mindenkorra és velünk akar lenni mindennap. Itt ezen a földön, ahol gyermek volt a gyermekek között, bölcs a tudatlanok között, az Egyetlen Igaz a bűnösök között. Nemcsak rövid időre akart maradni, egynéhány évre, vagy akár néhány meghatározott nemzedék életidejére. Nem úgy akart maradni, ahogyan a táborhegyi színeváltozásban feltárult az ég vakító ragyogásában egy időre, s nem úgy kívánt megnyilvánulni, ahogyan felfénylik és eltűnik a villám és megremegtet a dörgés. A Szentháromság teljes életében gyökerező mivoltával úgy akart köztünk élni és hatni, mint az élő szeretet örök vihara. Ha Isten csak valami afféle személytelen, közönyös és hideg öröklét volna, vagy főképp megtorló Isten volna, vagy akár pusztán igazságos volna, nem kívánt volna köztünk maradni a földön. Nem kívánt volna a földön maradni, ahol már csecsemőtestét Heródes testőrzőinek kardjai készültek széthasogatni; ahol menekülnie kellett sivatagokon át; ahol később is sokszor nem volt hol fejét lehajtania; ahol a farizeusok fölénynyel fordultak szembe és vitatkoztak vele; ahol maguk a tanítványai is nem egyszer meredtek rá értetlen arccal, ahol egy áruló eladta. S ahol — amint ezt előre tudta — mi, későbbi övéi is, nem egyszer szállunk szembe parancsaival, lelkünkben vitatkozva vele; nem egyszer sújtunk arcába bűneinkkel; nem egyszer oltjuk ki szívünkben az ő vonásait hosszú időre; nem egyszer öljük meg őt a lelkünkben. De ő mégis maradni akart köztünk és velünk — éppen ama pillanatokért, amikor szeretni akarjuk és tudjuk mi övéi s »bizonyságot teszünk« mellette lelkünk életének csúcspontjain. A KÖZÖNYÖSSÉG ÉS A BŰNÖK omladékai alól kell kiásnunk magunkat nem egyszer őfeléje, és »bizonyságot tenni« mellette az általa küldött Vigasztalónak, az Igazság Lelkének kegyelmi áradását megragadva, azzal együtt munkálkodva. Most, éppen ebben a liturgikus időszakban mélyen megrendítő szemügyre venni az ő első Egyházát, az ő valóságos földi környezetét éppen a mennybemenetel és az első pünkösd között. Íme összegyűlnek a hívek az ő tanítványaival és az ő Anyjával együtt annak a bizonyos jeruzsálemi háznak »felső termében«, s megilletődésben, bizalomban és várakozásban könyörögnek. Tudják azt, hogy micsoda roppant feladatot kell végrehajtaniuk a világban; tudják, hogy abban nem a maguk erői döntenek. S a Szentírásnak eme szinte végtelenül egyszerű előadása mögött minden koroknak és mindnyájunk lelkének szóló jelképek tündökölnek. Mert íme így, csakis így lehet »bizonyságot tenni« Krisztusról: saját erőinket a Szentlélek erejével, legalábbis a kegyelemért való könyörgéssel egyesítve; abban az Egyházban, amelyben együtt vagyunk az apostolokkal — vagyis az ő törvényes utódaikkal — s együttesben vagyunk az ő Anyjával is; ott vagyunk a »felső teremben«, az Egyháznak a köznapok élete fölé helyezkedett lelki életében — ott vagyunk akár a templomban, akár az otthoni imádságban, s amennyire csak lehet, a szentségekkel való együttmunkálkodásban. Hisz a feladat roppant nagy: az örök üdvösség elnyerése s a hozzá szükséges kegyelmek megszerzése és tartása. Mindenünk erői végesek és nem elegendők ehhez, gyöngék vagyunk. TE KRISZTUS EGYHÁZÁNAK minden hívője, aki egységben és engedelmességben van Péterrel és utódaival, a pápákkal, egységben és engedelmességben az apostolutód főpásztorokkal, s egységben a minden kegyelem közvetítőjével: minden hivő egész életében újra és újra átélheti a Szentlélekre való várakozást, annak eljövetelét hozza, s a Krisztusról való együttes tanúságtevést. S éppen ezáltal lesz Krisztus mennybemenetelének története az ő világba való visszatéréseinek története. Igen, a feltámadt, mennybement, s a kegyelmi érintéseivel újra és újra visszatérő Jézus jelenléte éppen a mi tanúságtételeinken ma is és mindvégig tart , s hányszor fordult felénk meggyötört, szemrehányó vagy vigasztaló arccal, hányszor nézett ránk szenvedélyes és szomorú tekintete, s kísért bennünket bukásainkon és felemelkedéseinken át s mindig érezzük, hogy mellettünk van szeretete anélkül, hogy elcsüggedne, mert újra és újra lehull rólunk hidegségünk és közönyösségünk miatt. Mégis mindig ismét hatalmába ejt és eláraszt az ő békéjével és szeretetével, lándzsával megnyitott oldalából a vérrel és a vízzel, szentségeinek jeleivel és jegyeivel, feloldozásaának igéivel, a kenyérben megtört testével. Megyünk utunkon és néha azt hisszük, hogy számunkra már nincs Krisztus a földön, Ő azonban megtartja, amit megígért nekünk, hogy újra és újra tanúságot tehetünk róla. Opus Pacis — egyházunk a A Magyar Katolikus Püspöki Kar Nemcsak a katolikus hívők,, de az egész társadalom igen nagy megnyugvással és megelégedéssel vett tudomást az eseményekről. Egyházunk hierarchikus szervezetéből és a tanítói hivatal lényegéből folyik, hogy a mi oldalunkon egyedül a püspöki karé a döntés mindazokban az ügyekben, amelyek a katolikus egyházkormányzat és a katolikus hitélet körébe vágnak. A mi szerepünk ebben csakis az lehet, hogy buzgó imáinkon kívül helyes magatartásunkkal is elősegítsük a határozatok érvényesülését, rajtuk keresztül a jövő oly útjainak kiépülését is, amelyek egész nemzetünk számára megosztottság nélkül járhatók. Kétségtelen, hogy a közelmúlt eseményei zavart keltettek sok katolikus ember lelkében is, olyan zavarokat, amelyek nem könnyítik meg a kiegyensúlyozott helyes magatartást. Pedig ha nemcsak ajkunkra vesszük, de át is éljük vallásunk tanításait, nincs az a nehézség, amelylyel meg ne birkózhatnánk. Addig is azonban, amíg e csendes munka kinél előbb, kinél később véget ér, nagyon fontos nekünk a kölcsönös megértés egyházunk és az állam között. békéért Nekünk, katolikusoknak sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csak az állapotbeli és helyzetbeli teendők példamutató végzésével felelhetünk meg a mi sajátos keresztény küldetésünknek. Ez a küldetés pediig annak beigazolása, hogy azok az egyéni és közösségi erények, amelyeket a mi hitünk sürget tőlünk, kimagasló, sőt nélkülözhetetlen értékei az emberséges és igazságos társadalmi rendnek is. Kiváltképpen feladatként kell magára vállalnia a katolikus hívőnek a béke munkálását mind az ország határain belül, mind e határokon kívül. Nem vitás, hogy ami a dolgok első részét illeti, eddig is annál termékenyebben szántottak erőfeszítéseink, minél nagyobb mélységéből fakadtak a keresztény katolikus lelkiségnek. Az igazi hívő, amilyen szigorú önmagával szemben, annyira türelmes embertársai iránt. Még olyan kérdésekben is, amelyekben más a felfogása, elutasító magatartása sohasem az emberekre vonatkozik. A keresztény ember miinél keresztényibb, annál forróbban szereti embertársait és hazáját, annál cselekvőbben támogatja társait, annál odaadóbban dolgozik együtt mindabban, amiről feltételezi vagy tapasztalja, hogy felebarátainak és a köznek javára válik. A materialista világnézetet természetesen nem fogadja el, ám az együttélés, a békés együttélés, a koegzisztencia az ő szemében is az a reális lehetőség és szükségesség, amely mindenek oldalnak érdekében áll. Az élet védelmében ebbe a helyes szemléletbe tartozik bele annak állandó tudata, hogy a nemzetközi béke biztosításának és megszilárdításának szorgalmazása és mumikálása napjaink legnagyobb gondja és kötelessége. Az egész emberiség egy szörnyű atomháború lehetőségétől retteg. Az élet védelmében milliárdok meggyőződésével és akaratával kell megakadályozni e szörnyű lehetőség valóraváltását. Amikor erre minden erőt mozgósítunk, Krisztus szándékát, az evangélium szellemét, egyházunk tanítását valósítjuk meg. Megelégedéssel vesszük tudomásul azt a tényt, hogy főpásztoraink a kormánnyal folytatott megbeszélések során a béke védelmének fontos kérdésében is megtalálták a gyakorlati tennivalók alkalmas keretét. Az a szervezet, amely a magyar katolikusok ilyen irányú békemunkájának egybefoglalására és vezetésére létrejön, minden valószínűség szerint jó munkát fog végezni és üdvös módon véget vet azoknak a hibáknak, félreértéseknek és félreérthetőségeknek, amelyek a múltban ezen a téren felmerültek és gátlóan hatottak. Fölösleges lenne részletezni mindazokat a visszásságokat, amelyek a hitéletre is károsan — de a belső és a nemzetközi béke egyetemes érdekeire is ártalmasan — hályogozták be a tisztánlátást, fordítottak szembe papokat és híveket egymással és egymás között. Biztosan remélhetjük, hogy mindezek a visszásságok — a »szektás« jelenségekkel és sebekkel, a jogsértésekkel és szeretetlenségekkel együtt — a történelmi kisiklások lomtárába szorulnak. A magyar katolikus »Opus Pacis« »— békemű« immár egy egyetemes köteléket testesít meg, kötelékét személyeknek, akik az egész magyar társadalom nevében hivatottak megnyilatkozni és kötelékét cselekvéseknek, amelyek az egész magyar katolikus társadalom egyetértésével találkoznak. Mivel a béke, a belső és a külső béke az egyik legfőbb jó, amit az ember e földön önmagának és szeretteinek kívánhat, ennek a legfőbb jónak munkálásában együtt akarunk dolgozni magyar népünk más hitvallású és más világnézetű csoportjaival. Ezt a feladatot szolgálja a püspöki kar megbízásából az Országos Béketanácsba küldött és kinevezett katolikus bizottság püspök elnökével az élen. Mi bízunk a békés együttélés lehetőségében és meg vagyunk győződve arról, hogy a békés, a megértő, a fegyvertelen versengésre ösztönző együttélés elvei szolgáltatják minden nemzet és az egész emberiség számára az anyagiakban, erkölcsiekben és szellemiekben való emelkedés egyetlen eszközétö fekvéseit, amelyek a múlt hibáinak felszámolására és a sérelmek orvoslására irányulnak. Támogatja a kormányt a magyar nép jólétére irányuló törekvésében, hazánk és a világ békéjének előmozdításában. Egyúttal elítél minden olyan törekvést, amely a Magyar Népköztársaság állami és társadalmi rendje ellen irányul. Kérjük a Mindenható áldását a békés törekvések sikeréhez.« A tárgyalások további menetéről április 26-án új közlés látott napvilágot a következő szöveggel: »Az Országos Béketanács és a katolikus püspöki kar képviselői pénteken (április 26.) megbeszélést folytattak a békemozgalom általános kérdéseiről, valamint katolikus békebizottság megalakításáról. A megbeszélés barátságos légkörben folyt le, az alapkérdésekben egyetértés alakult ki. Az egyetértésre való törekvés tette lehetővé, hogy e tárgyalások lezárásaként május 24-én megjelenhetett a Magyar Katolikus Püspöki Kar határozata a római katolikus egyháznak a békemozgalomban való részvételéről, és a Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatala között hetekkel ezelőtt tárgyalások indultak meg az egyházat és államot érintő kérdések rendezéséről. A közvélemény április 11-én szerzett tudomást e tárgyalásokról, amikor a püspöki karnak következő közleménye jelent meg: »A magyar püspöki kar és a kormány megbízottai között az egyházat és az államot érdeklő kérdések rendezésére megbeszélések folynak, amelyek április 10-én jelentős szakaszhoz értek. A megbeszélések a kölcsönös megértésre való törekvés szellemében folynak. Egyes kérdések kedvező megoldást is nyertek, amiben mindkét fél zálogát látja annak, hogy folytatólagos megbeszélések során a többi függőben levő kérdés rendezésében és a sérelmek orvoslásában is megtörténik a megegyezés. A püspöki kar a megbeszélések során a forradalmi munkás-paraszt kormány készségét tapasztalja, hogy az egyház és az állam békés együttműködése lehetővé válik. A püspöki kar bizalommal nézi a kormány fövételéről: »A Magyar Katolikus Püspöki Kar, áthatva az egyház békegondolatától, aggodalommal szemléli az emberiség felé tornyosuló veszedelmeket, a lefegyverzés elhúzódását, az atom- és hidrogénbomba kísérletek folytatását és annak a megállapodásnak hiányát, amely megtiltaná a magfegyverek használatát. Krisztus földi helytartójának útmutatását követve — gondolunk itt elsősorban az időben legközelebb álló, ez idei pápai húsvéti szózatra — az emberi szolidaritás szemmel tartása mellett foglalunk állást az atomkorszak hajnalán az emberiség megkímélése és megmentése mellett. Kívánjuk, hogy főleg a nagy népiek felelős vezetői és az ENSZ hajssanak oda, hogy a tömegpusztító és végpusztulást előidéző fegyverek legyenek véglegesen kiiktatva és hatásosan betiltva. Ne lebegjen továbbra is a dolgozó és a jobb jövőt alkotó, közös humánus nevezőt kereső népiek fölött a borzalmas háború lehtősége és réme. Ezért szorgalmazzuk és minden erőnkkel előmozdítjuk az általános fegyverkezés csökkentését és ezzel párhuzamosan a megfelelő leszerelést. A nehéz és veszedelmet tartalmazó, megoldásra váró ügyek és kérdések tárgyalások, közös megértés és kölcsönös biztosíték nyújtása által nyerjenek mielőbb megoldást. Reméljük, hogy a közeljövő előtérbe állítja mindazt, ami az összerrubeliség közös és kölcsönös biztonságát és igazi javát szolgálja. A tudomány és a technika vívmányai az emberiség közkincsét alkotják, és azzá is kell hogy váljanak. Megmaradnak így is a népi sajátosságok, kultúrák, érdekek, de közös lesz az igazságosság és a béke. Mi hőn óhajtjuk, hogy az atomkorszakot a béke napja ragyogja be, amelynek fénye elűzi a még fölöttünk lebegő rémet és melege elhozza a félelemmentes, emberhez és keresztényhez méltó életet és ezért támogatjuk a Béke Világtanács fáradozását és minden más törekvést, amely az egyetemes béke ügyét szolgálja. Mindezekért szeretettel elvárjuk, hogy egyházunk valamennyi papja fokozottabban magáévá tegye a béke gondolatát és híveivel egyetemben amellé az érv mellé álljon, amely kis és nagy, belső és külső problémák megoldását békés tárgyalások útján keresi. Megnyilatkozásunkat hitünk szent forrásából merítve, a megváltás emlékünnepének könyörgésével zárjuk: »Mindenható örök Isten, tőled van minden közhatalom és te őrködöl a nemzetek jogai fölött. Tekints kegyesen azokra, akik fölöttünk hatalmat gyakorolnak. Gondviselő kezed segítsen, hogy mindenütt a földön megmaradjon a vallás épsége és a földi haza nyugodt békéje.« Ezeknek a gondolatoknak a jegyében a püspöki kar tárgyalásokat folytatott az Országos Béketanáccsal. Ennek eredményeképpen a következő megállapodásra jutottak: 1. A püspöki kar az Országos Béketanáccsal közösen az általános békefeladatok művelésére megalakítja az Országos Béketanács Katolikus Bizottságát. Elnökéül: dr. Hamvas Endre csanádi püspököt küldi ki. Tagjai: Kujáni Ferenc érseki helynök, Beresztóczy Miklós országgyűlési képviselő, ny. lelkész, Peisz Lajos budapesti általános érseki helynök, Mag Béla lelkész, Zemplén György, a Hittudományi Akadémia professzora, Miháczy József c. apát, plébános. 2. A püspöki kar a katolikus békemunkát egyházi keretben — az Országos Béketanáccsal egyetértve — egy katolikus békeműben az »Opus Pacis«-ban szervezi. Az Opus Pacis átveszi és hangot ad az Országos Béketanács, illetve a katolikus bizottság által felvetett békegondolatoknak. Az Opus Pacis szerkezetének és feladatainak kialakítására és végrehajtására szervező, illetőleg intéző bizottságot küld ki. Elnöke Grősz József kalocsai érsek. Tagjai: dr. Hamvas Endre csanádi, Kovács Sándor szombathelyi, Papp Kálmán győri megyéspüspökök, dr. Emrer Mihály püspök, az esztergomi főegyházmegye apostoli delegátusa, Kujani Ferenc érseki helynök, Peisz Lajos budapesti általános érseki helynök, Beresztóczy Miklós országgyűlési képviselő, ny. lelkész, Mag Béla lelkész, Radó Polikárp, a Hittudományi Akadémia dékánja, Sík Sándor, a Piarista-rend tartományfőnöke, Roskovich István g. kat. püspöki helynök, Potyondi Imre nagyprépost, a Központi Szeminárium rektora, Miháczy József c. apát, plébános, Bády József c. apát, plébános, , rektor, Zemplén György, a Hittudományi Akadémia tanára. A hívők kötelessége MH tanító sztöee. Katolikus Hetilap XIII. évfolyam 1. szám