Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)

1957-06-02 / 1. szám

Viása ,Szács után Hogy megnőtt itt az ablakunk előtt ez a diófa! Figyelem, hogy fejlődik, tizenöt esztendő óta. Ujjnyi vékony vessző volt valaha, most kamnui vastag. Kék égre nyílt, s most zöld lombjaira nyílik az ablak. Mikor a parti fülemüle lágy éneke felkelt, mint víz alól, e lombtengeren át nézem a reggelt. S elgondolom: lám, csak pár csenevész, zsenge levél volt, s mi lett belőle­ egymaga egész tenger, vagy égbolt. Együtt nőttünk tizenöt éven át, s mi lett belőlem? Kinevelte, ahogy nőtt, a saját egét a törzsem? Pár levelemből lett-e ágamon tengernyi lombár? „Nos — kérdi a fa — több vagy-e vajon, mint aki voltál?"­­— Hogy több lettem-e? Talán. Tizenöt év gyűrűjével, s a gyümölccsel, mit lombjaim között még nyaram érlel. S ha nyárról nyárra példa vagy nekem arra, diófa, hogy kell nőnünk szívósan, szüntelen egyre nagyobbra: szüretkor (tudom, az én törzsemet szedik elébb meg) szeretném, hogy teremni én legyek példa zenéked. _________________________ ROSVAT GYÖRGY Püspökkari konferencia győri és Badalik Bertalan veszprémi A Magyar Kurír jelenti: A Ma­gyar Püspöki Kar tagjai Grősz Jó­zsef kalocsai érsek, a püspökkari konferenciák ez idő szerinti elnöke vezetésével május 23-án, csütörtö­kön délelőtt 10 órakor konferenciára ültek össze a budapesti Központi Papnevelőintézet püspökkari ta­nácskozótermében. A konferencián megjelent: Shvoy Lajos székesfehér­vári, Hamvas Endre csanádi, Kovács Sándor szombathelyi, Papp Kálmán megyéspüspök, Endrei Mihály püspök, az esztergomi főegyházme­gye delegátusa, Kovács Vince püs­pök, váci általános helynök, Rogács Ferenc pécsi koadjutor-püspök, Brezanóczy Pál pápai prelátus, egri főkáptalani helynök és Rojkovich István hajdúdorogi püspöki helynök. A püspökkari értekezlet a déli órák­ban ért véget A kőangyal mosolya Az örökimádás templom főoltárán négy kőangyal őrzi a szentségházat és a reggeltől estig kitett Legszen­tebbet. Állnak, csendes mosollyal te­kintenek maguk elé és tartják zene­­szerszámaikat, kő-kottalapjukat. Az egyiknek, amelyik a leckeoldal felett a szélén őrködik, mély gödör húzó­dik meg arcán. November elején kapta, mikor a harcok közepébe ke­rült a templom. A csorbulás nem lútítja el a kő­­angyalarcot. Sőt, elevenebbé és be­szédesebbé teszi. Különösen, ha a kü­lönböző fények valamelyike: nap, villany, gyertya megcirógatja. Én legalább is így vagyok vele. Mintha suttogva felelne. Kérdésekre, melye­ket összetörve, megbomránkozva, gyötrődve tettem fel itt. Neki? Talán magamnak. És a Gondviselésnek. Keserves állapotban volt a temp­lom, mikor a harci zaj csitultával először megpillantottam. Tornyát körülharapdosta a tüzes vihar, ter­metes kőtömbök kuporogtak a hatal­mas nyílások szájában, mintha lesel­kedtek volna, mikor vessék le ma­gukat a magasságból. A tető nagyob­bik része beszakadva, a padlás bolt­ívei átlyuggatva, a gótikus ablako­kon itt-ott lógott egy üvegdarab, a sekrestyében mindent porrá zúzott egy betévedt akna, a szentélyrács kapuját is meggörbítette egy neki­csapódott szilánk. És a bejárati ká­polna szép bizáncias Mária-képét, mint a pelyhet, elfújta helyéről a légnyomás. — Miért? — kérdeztem, míg tehe­tetlenül és zsibbadtan néztem a rom­lást. — Nem tudod megoltalmazni házadat, te Mindenható?! Tudom, ostoba volt a kérdés, éppen oly értetlen, mint amilyet mindnyájan felteszünk, mikor a Gondviselés átlépi apró mértékein­ket. Amelyek azonban a fájdalom és a keserűség gyertyafényében oly igazak, őszinték és valóságosak. A templom hallgatott. Az angya­lok is, a Szentségház meggörbült aj­taja is. És néma volt a felhős ég, mely mindenfelől betekintett az üvegtelen ablakokon. Csak a galam­bok és a verebek fecsegtek a kere­tek üres díszein, meg a szél zúgott a boltívek alatt. Egy hajnalon fehér leplet borított a szentélyre meg az oltárra a hó. Makulátlanabb fehéret, mint amilyet a leggondosabb asszonyi kéz mos és vasal. A kőangyalok fejére is fehér sapkát rakott. A karácsonyi gyertyák szelíd ra­gyogásában felvillant a csorba an­gyalarcon a mosoly: — Látod! Ezért! Hogy a szentély és az oltár egészen a betlehemi is­tállóhoz hasonlítson. — Vajon mi lenne jobb? Lebon­tani a tornyot? Mivel fedjük be az ablakokat? Deszkával? Hogyan le­hetne legalább a tetőt ideiglenesen rendbehozni? Vagy talán olyan a templom állapota, hogy be kell zárni? Ilyen kérdések kavarogtak fejünk­ben, akik szeretjük ezt a kedves szentélyt. De nemcsak a kérdések forgataga szédített bennünket, ha­nem a százezres összegeké is, amibe a sérülések kijavítása kerül. Ide há­romszáz, oda ötszázezer , a végén a számításokból kikerekedett néhány millió. A hívek részéről jött a pénz. De akármekkora is volt az áldozatkész­ség, hamar be kellett látnunk, csak egy töredékét fedezi a­­szükséges összegnek. Elindultunk hát tapoga­tózni a hatóságok felé. Kezdetben bátortalanul, legfeljebb abban re­ménykedve, hogy valamit csak ka­punk. És egymás után nyíltak meg a pár­­nás ajtók biztosítótársaságban, bankban, minisztériumokban, válla­latoknál. Külön rendelkezések szü­lettek a sérült templomok helyre­­állítása érdekében, az állam pedig komoly segítséget adott. Csakhamar állványok fogták körül a megsérült Isten házát. Eltűntek a tető sérülései, az abla­kokban halványzöld árnyalatú üve­gen szikrázik a napfény,­ áll a sek­restye, a toronyban pedig szinte ész­revétlen tégladúcok nőttek a hatal­mas rések, lyukak alá. A csorbult arcú kőangyal mosolya végigömlött a templomon: — Lám! Ami reménytelen romlás­nak látszott, új kegyelmek és a béke forrása lett. S a romok felett az épí­tőmunka hídja feszül. SINKÓ FERENC Halálozás. Czobor Mátyás ny. pol­gármester életének 83. évében ápri­lis 27-én Zalaegerszegen elhunyt. Ugyanott helyezték örök nyugalom­ra április 29-én, a Kálvária temető­jében.­ Wyszynski István kardinális: Az élet győzedelmes fejedelme élve uralkodik (Húsvéti elmélkedés) Az alábbiakban közliljük néhány­­ szorosan vett lengyel vonatkozású utalás kivételével Wyszynski bíboros­nak a Tygodnik Powszechniben meg­jelent húsvéti cikkét. Húsvét után, a húsvéti ünnepkörben élünk, de attól függetlenül és maradandóan érdemes megismerkednünk azokkal a gondo­latokkal, amelyeket Wyszynski bíbo­ros a­­feltámadásról­ s a­­katolikus életpolitikáról­ elébünk tár. Az előcsarnokok esti árnyai közül „Krisztus világossága” bevonult a szentélyekbe és elöntötte az emberek arcát és szívét. Szombat délután még a „szentsírokhoz” vándoroltunk. És ma az egyház a nagy örömhírt közli velünk: „Feltámadott, nem találod itt, feltámadott, amint megmon­dotta­m,Krisztus rövid ideig tartóz­kodott a sírban. Miért keresitek az Élőt a halottak között? A katolikus világ legnagyobb ün­nepe, az Úr feltámadása, csodálato­san megfelel az emberi természet és személyiség minden igényének. Egy­általán nem kell teológikusan hinni ahhoz, hogy az ember örvendjen a feltámadásnak. Az ember természe­tes törekvése támogatja a feltáma­dásban való hitet. Hiszen senki nor­mális ember nem akar meghalni. Nem akarnak meghalni a családok, a népek, társadalmak, államok, civili­zációk és kultúrák. Mind fenn akar maradni, át akarja hagyná életét utódaira. Minden ember és az egész emberiség hatalmas hangon kiáltja: „Élni akarok! Mindenáron élni aka­rok!” E kiáltásban az emberi termé­szet hangja szólal meg, az emberé, aki nem a holtak, hanem az élők Istenének gyermeke. Mert csak egy életünk van és az az Élő Istenhez kapcsolódik, s mi több: örök. Amikor az ember egyszer élni kezd, többé már nem szűnik meg élni. Az élet e meg nem szűnő tartama miatt énekli az egyház még a halottak felett is, hogy az élet csak megváltozik egy időre és nem tűnik el. Az embernek, akit áthat az élet akarata, szüksége van rá, hogy védje ideiglenes és örök életét egyaránt. Krisztus példája és tanítása azzal, hogy legyőzte a halált, állandó le­küzdése a halálnak, harc a halállal. És az egyház, mely Krisztus által a kereszt fáján született, olyan társa­dalom, mely az életért küzd. Az egy­ház valóban az élet­­legnagyobb sze­relmese, mert az örök életért har­col. És gyermekei az élet hadseregét alkotják, amely mindenütt megütkö­zik a halállal. Ezért az egyház, ellen­tétben a felületes előítéletekkel, a világ legörömtelibb, legvidámabb és legoptimistább közössége. Korunk halálos elferdülései Mégis az, hogy eme igazságok el­lenére az emberek a halál árnyéká­ban és a sírok szélén tántorognak, noha Krisztus azt régen szétzúzta, csupán a halált hozó seb miatt van, melyet a bűn ejtett rajtuk. Ez ugyanis a halál bölcsője. Belőle szüntelen gyilkos párák szállnak fel, melyek mindent meg akarnak ölni maguk körül. Az élet és a halál szün­telen együttesben vannak. S a halál néha oly hatalmi fölényre tesz szert, hogy úgy látszik, körös-körül min­den telhetetlen karjaiba hull. Külö­nösen a legutóbbi háborús válságban tapasztalhattuk ezt. Máig lesújt a háborús pusztítás képe: az emberek szeme tele van a halón műveivel, er­kölcsileg és anyagilag össze vannak törve. Hiányzik belőlük az élniaka­­rás. Elvesztették az élet értékeinek megbecsülését, amely oly sokat jelent az embernek. Hiszen csak meggyil­koltakat láttak, a borzalmak mezőit, a végtelen temetőkeit. A politika területéről a halált hozó erkölcsiség átharapódzott a család kebelébe, ahol a procuratio abortus napi jelszó lett és a megnemezületet­­tek élete elleni harc majdnem álla­potbeli rezonná. Sőt a társadalom életében az em­berölés a béke és az igazságosság eszközének eszméjévé vált, mint amely legrövidebb úton vezet a győ­zelemhez. És bár hatalmas hangok hallatsza­nak, melyek e gyakorlati halálböl­­cseletet elítélik; mégis látni, meny­nyire általános a hit a gyilkolás po­litikai hatalmában és hogy a bom­bázó és a hidrogénbomba korunk technikai eredményeinek csúcsa. Úgyszólván ez a leghatalmasabb ar­gumentuma a halál­politikusok ter­mészetellenes politikájának. Vannak halált hozó civilizációk­, amelyek kí­sérőjelensége a megrokkant életaka­rat mellett az örök Élet hitének el­vetése. Csupa Petroniusok közösségei ezek, amelyek maguk is elpusztulnak az emberiség halált hozó zsarnokától való félelemből.• •* De míg a világ erőtlen halálféle­lemben reszket, Krisztus kiemeli az emberiséget a sírból és azt paran­csolja, hogy így szóljunk: „Miért ke­resitek az Élőt a halottak között? Nincs itt­­!” Valóban, nem találod meg Krisztust a halál országában. Elhagyta a sírt, a pogányok kezében hagyta, és­­ az Életre vezeti az újjá­született emberiséget A katolikus életakarat „Az élet az emberek világossága” — ismétli az egyház Szent János nyomán minden mise végén. A mi Atyánk az élők Istene, nem a holtaké, élő Isten, aki maga hal­hatatlan és mindent megelevenít. Az emberre az egyház úgy tekint, mint Isten legszebb ajándékára, amelyet a földnek adott és annyira értékeli, hogy tisztelettel hajol meg a holtak előtt is, tudván, hogy ezek porában az örök élet egyszer feltá­madó szikrája lappang. Nem esik kétségbe az egyház az élő ember fe­lett a krematóriumi kemencék ké­ményeinek erdejében sem és a me­­chanizált halál minden gyárosával szembe állítja a maga hitét az örök életben. Hogyne hatna az ember ha­ladó lelkére ez a hit! Hogyne kellene tüdőnket kikiabálni a hit megvallá­­sában, hogy az emberiség nem tűn­het el idő előtt! Az élő ember mindenek ellenére Isten áldása a földön, amely várja a maga uralkodóját és királyát. Hiszen az Isten első parancsa is így hang­zott: „Hajtsátok a földet uralmatok alá.” Az egész földet, a Szaharát épp úgy, mint a lengyel pusztasá­gok repülő homokját és mocsarait. Hogy a földet uralmunk alá hajthas­suk, jól be kell azt népesíteni. Csak az egészséges, törekvő emberek, akik tele vannak az élet értékébe vetett hittel, csak ezek hirdetik meg maguk számára a Föld benépesítésének is­teni programját. Mert tudják, hogy a föld legnagyobb gazdagsága az élő ember, aki annál több kenyeret te­remt elő szívéből, minél több gyer­meki szájacska nyílik rá. Az ember­hiány csak visszatartja a civilizációt, amint erről Babilon és Egyiptom homokja vagy a krétai műveltség romjait takaró dombok tanúskodnak. Az élet hatalmába, az ember kultu­rális és gazdasági lehetőségeibe ve­tett hit hiánya azonban nyílt harc a föld legnagyobb kincse, a meg nem­­született kisdedek ellen. A feltáma­dásba vetett hit nem csupán a teme­tőkre vonatkozik, hanem az anyák élére is, melyből az élet fakad. Az emberi élet, melyet az Élő Isten egyháza kiragad a halál öleléséből, az isteni kegyelem legnagyobb aján­déka. És végtelen lehetőségeiben oly nagyszerű, hogy még a filozófusok agyából is kikényszeríti a beisme­rést: „Melius esse, quam non esse." (Jobb lenni, mint nem lenni.) Még a gyógyíthatatlan betegeknek is azt parancsolja, hogy küzdjenek az élet megtartásáért; az orvosoknak azt ajánlja, hogy küzdjenek a remény utolsó szikrájáig meghosszabbítani; az életfogytiglani börtönre ítélt fog­lyokat arra készteti, hogy vágyódja­nak a kunyhó után; az atheistának is azt parancsolja, hogy tartsa fenn magában a remény foszlányát, hogy megadatik neki valamiképpen to­vább, egy pillanattal tovább élni. A katolikus életpolitika Az egyház, midőn megmutatja ne­künk az Istent, aki megnyitotta a sírt, az élet akaratát erősíti, növeli a hitet az életben, úgy az evilágiban, mint a mennyeiben. Az elkeseredet­teknek elénekli a „Sursum corda”-t. A kislelkűeknek és haszonlesőknek megparancsolja, hogy higgyenek az örök élet programjában. Mindnyá­junknak megmutatja a szőlőtövet, amelyből ered minden hajtás. Meg­parancsolja nekünk, hogy a halál bölcseletét az élet bölcseletévé vál­toztassuk, hogy hitet tegyünk az élet politikája mellett. És midőn bennünk felébreszti az élet hitét, az Élő Isten szomját, amidőn nekünk adja őt az Eucharistiában és a Szeretetben —■ azt mondatja velünk: »Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él ben­nem.« (Gál. 2,20.) Tulajdonkép­pen ez­­ a halottaiból feltámadott Krisztus az, aki meghirdette a maga feltámadásának példájára az ember feltámadásának jogát és kötelességét. A katolikus életpolitika megköve­teli, hogy felébresszük magunkban az élet akaratát. A katolikus életpolitika azt pa­rancsolja, emlékezzünk rá, hogy az ember örökké él. Mindenki. Az anya is és a benne készülődő gyermek is. A barát is és az ellenség is. A bíró is és az elítélt fogoly is. A felettes is és az alattvaló is. A katolikus életpolitika azt paran­csolja nekünk, hogy szeressük az életet, mint az Isten legnagyobb ajándékát. Úgy a testi, mint a lelki életét. Meg kell azt becsülnünk, meg­emlékezve arról, hogy az életnek na­gyobb az értéke, mint az örök halálé. Értékelnünk és tiszteletben kell tar­tanunk az életet, a magunkét is, test­véreinkét is, minthogy hinnünk kell abban, hogy azok az Isten gyerme­kei és nem a­­jnngunk. Még az ellen­ség életét is becsülnünk kell. A világ­nézeti különbség nem ébresztheti fel bennünk a kívánságot, hogy bárkit is megöljünk. Hiszen az élet egyetlen és az ideigvaló siker útjai sokfélék. A katolikus életpolitikának el kell jutnia a törekvéshez, hogy szüntelen javítsa az emberi élet feltételeit, hogy a családok, a nemzet, az állam életadó társulások legyenek. A család legyen az élet bölcsője és ne a ha­lálé. A nemzetben legyen meg az egészséges törekvés a nagy termé­szetes szaporodás felé. Az államnak legyen álláspontja minden élet vé­delme, hogy a kormányokat ne ter­helje sok halálos ítélet, hogy min­denki számára ismertessék el a jog a megfelelő lakásviszonyokhoz, hogy szüntelen javuljon az életbiztonság légköre. A katolikus életpolitika azt pa­rancsolja nekünk, hogy védelmezzük felebarátaink lelki, természetfeletti életét, hogy megtegyünk mindent, ami szükséges a szeretetnek a lel­kekben való életéhez, ami az örök élet hitét alátámasztja. Az egyház hierarchiájában és tagjaiban olyan társadalom, mely az életért harcol, hogy az embereknek „Élete legyen és az bőséges legyen". *** Amikor ma az Élet Fejedelmének dicséretét énekeljük — a mi Salve festa dies-ünket, ezernyi alleluját, emlékeztessünk rá, hogy feltáma­dásban való hit az emberi haladás kapuja. Norwichdel együtt lássuk meg az emberi szenvedés győzelmes átválto­zását az élet reményévé: „Mivé lett a Kereszt? Kapu lett számainkra.* (A Kereszt és a Gyermek.) És Krisztus mindig reménye és Atyja lesz a Jövendő Kornak ! „Hová menjünk? Az élet igéi Nálad van­nak , s Katolikus félóra a rádióban A Petőfi-adó vasárnap, május 26-án reggel fél 9 órakor­­Rámai ka­tolikus félórá­­t közvetített. A mű­sor összeállítása nemcsak technikai­lag volt kifogástalan, de tartalmilag is hatásos. Félórába sűrítetten egy­házi szertartásunk központjának, a szentmisének drámaiságát és szép­ségét tolmácsolta Hangsúlyt kapott az ének, orgona áhítatos dallamveze­tésén át a szentmise áldozat három fő része, a felajánlás, az átváltozás és az áldozás. És mégis meg tudta tartani az összeállítás azt a mérté­ket, hogy vallásos félóra maradt, nem pedig félreérthető szentmise közvetítés. A népénekek mellett helyt tudott adni a közösen mondott imádságoknak, ízelítőt gregorián dallamokból és hangulatot abból a mélységes csendből, amely templo­mainkban az átváltozás csodálatos pillanatait szokta kísérni. Tanító és imádságos félóra volt Takács Nándor dr. összeállításában. Akik megkezdésére vártak és már előtte bekapcsolták rádiójukat, azt a tapintatot is jólesően nyugtázhatták, hogy előtte szinte hangulat-előké­szítésként orgonaihangversenyt kiköz­vetített a rádió. Megjelenik a Vigilia Június első heteiben hagyja el a sajtót a »Vigyla«, a magyar katoli­kusok hitbuzgalmi és kulturális fo­lyóiratának ezévi első száma. Shvoy Lajos székesfehérvári püs­pök június 19-én, reggel 9 órakor szenteli ádózópapokká a székesfe­hérvári bazilikában Lauber Benede­ket, Lugosi Imrét és Molnár Lászlót, akik a szegedi Hittudományi Főis­kolán végezték tanulmányaikat. Dr. Dudáss Miklós hajdúdorogi görögszertartású rk. megyéspüspök egészségének helyreállítására pár héttel ezelőtt a svájci Davos melletti Árosa üdülőhely szanatóriumába ér­kezett. A most kiadott orvosi jelentés szerint a püspök egészségi állapotá­ban máris gyógyulási folyamat álla­pítható meg — jelenti a Magyar Kurír. A Cecília Egyesület (OMCE) jún. 9-én, a hónap második keddjén tartja szokásos évzáró közös éneklé­sét este */*8 órakor a Villányi úti (volt cisztercita) templomban. A Szentszék, amint a vatikáni sajtó jelentette, úgy döntött, hogy­­diplomáciai kapcsolatba lép Abesszí­niával. A Szentatya intemnnciint küld az ősi afrikai országba, Anglia új prímását, Wilhelm God­frey érseket, február 5-én iktatták be székébe a Westminster­ székesegy­házban. Az új érsek az elhunyt Griffin bíboros utóda.

Next