Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1957-06-02 / 1. szám
Viása ,Szács után Hogy megnőtt itt az ablakunk előtt ez a diófa! Figyelem, hogy fejlődik, tizenöt esztendő óta. Ujjnyi vékony vessző volt valaha, most kamnui vastag. Kék égre nyílt, s most zöld lombjaira nyílik az ablak. Mikor a parti fülemüle lágy éneke felkelt, mint víz alól, e lombtengeren át nézem a reggelt. S elgondolom: lám, csak pár csenevész, zsenge levél volt, s mi lett belőle egymaga egész tenger, vagy égbolt. Együtt nőttünk tizenöt éven át, s mi lett belőlem? Kinevelte, ahogy nőtt, a saját egét a törzsem? Pár levelemből lett-e ágamon tengernyi lombár? „Nos — kérdi a fa — több vagy-e vajon, mint aki voltál?"— Hogy több lettem-e? Talán. Tizenöt év gyűrűjével, s a gyümölccsel, mit lombjaim között még nyaram érlel. S ha nyárról nyárra példa vagy nekem arra, diófa, hogy kell nőnünk szívósan, szüntelen egyre nagyobbra: szüretkor (tudom, az én törzsemet szedik elébb meg) szeretném, hogy teremni én legyek példa zenéked. _________________________ ROSVAT GYÖRGY Püspökkari konferencia győri és Badalik Bertalan veszprémi A Magyar Kurír jelenti: A Magyar Püspöki Kar tagjai Grősz József kalocsai érsek, a püspökkari konferenciák ez idő szerinti elnöke vezetésével május 23-án, csütörtökön délelőtt 10 órakor konferenciára ültek össze a budapesti Központi Papnevelőintézet püspökkari tanácskozótermében. A konferencián megjelent: Shvoy Lajos székesfehérvári, Hamvas Endre csanádi, Kovács Sándor szombathelyi, Papp Kálmán megyéspüspök, Endrei Mihály püspök, az esztergomi főegyházmegye delegátusa, Kovács Vince püspök, váci általános helynök, Rogács Ferenc pécsi koadjutor-püspök, Brezanóczy Pál pápai prelátus, egri főkáptalani helynök és Rojkovich István hajdúdorogi püspöki helynök. A püspökkari értekezlet a déli órákban ért véget A kőangyal mosolya Az örökimádás templom főoltárán négy kőangyal őrzi a szentségházat és a reggeltől estig kitett Legszentebbet. Állnak, csendes mosollyal tekintenek maguk elé és tartják zeneszerszámaikat, kő-kottalapjukat. Az egyiknek, amelyik a leckeoldal felett a szélén őrködik, mély gödör húzódik meg arcán. November elején kapta, mikor a harcok közepébe került a templom. A csorbulás nem lútítja el a kőangyalarcot. Sőt, elevenebbé és beszédesebbé teszi. Különösen, ha a különböző fények valamelyike: nap, villany, gyertya megcirógatja. Én legalább is így vagyok vele. Mintha suttogva felelne. Kérdésekre, melyeket összetörve, megbomránkozva, gyötrődve tettem fel itt. Neki? Talán magamnak. És a Gondviselésnek. Keserves állapotban volt a templom, mikor a harci zaj csitultával először megpillantottam. Tornyát körülharapdosta a tüzes vihar, termetes kőtömbök kuporogtak a hatalmas nyílások szájában, mintha leselkedtek volna, mikor vessék le magukat a magasságból. A tető nagyobbik része beszakadva, a padlás boltívei átlyuggatva, a gótikus ablakokon itt-ott lógott egy üvegdarab, a sekrestyében mindent porrá zúzott egy betévedt akna, a szentélyrács kapuját is meggörbítette egy nekicsapódott szilánk. És a bejárati kápolna szép bizáncias Mária-képét, mint a pelyhet, elfújta helyéről a légnyomás. — Miért? — kérdeztem, míg tehetetlenül és zsibbadtan néztem a romlást. — Nem tudod megoltalmazni házadat, te Mindenható?! Tudom, ostoba volt a kérdés, éppen oly értetlen, mint amilyet mindnyájan felteszünk, mikor a Gondviselés átlépi apró mértékeinket. Amelyek azonban a fájdalom és a keserűség gyertyafényében oly igazak, őszinték és valóságosak. A templom hallgatott. Az angyalok is, a Szentségház meggörbült ajtaja is. És néma volt a felhős ég, mely mindenfelől betekintett az üvegtelen ablakokon. Csak a galambok és a verebek fecsegtek a keretek üres díszein, meg a szél zúgott a boltívek alatt. Egy hajnalon fehér leplet borított a szentélyre meg az oltárra a hó. Makulátlanabb fehéret, mint amilyet a leggondosabb asszonyi kéz mos és vasal. A kőangyalok fejére is fehér sapkát rakott. A karácsonyi gyertyák szelíd ragyogásában felvillant a csorba angyalarcon a mosoly: — Látod! Ezért! Hogy a szentély és az oltár egészen a betlehemi istállóhoz hasonlítson. — Vajon mi lenne jobb? Lebontani a tornyot? Mivel fedjük be az ablakokat? Deszkával? Hogyan lehetne legalább a tetőt ideiglenesen rendbehozni? Vagy talán olyan a templom állapota, hogy be kell zárni? Ilyen kérdések kavarogtak fejünkben, akik szeretjük ezt a kedves szentélyt. De nemcsak a kérdések forgataga szédített bennünket, hanem a százezres összegeké is, amibe a sérülések kijavítása kerül. Ide háromszáz, oda ötszázezer , a végén a számításokból kikerekedett néhány millió. A hívek részéről jött a pénz. De akármekkora is volt az áldozatkészség, hamar be kellett látnunk, csak egy töredékét fedezi aszükséges összegnek. Elindultunk hát tapogatózni a hatóságok felé. Kezdetben bátortalanul, legfeljebb abban reménykedve, hogy valamit csak kapunk. És egymás után nyíltak meg a párnás ajtók biztosítótársaságban, bankban, minisztériumokban, vállalatoknál. Külön rendelkezések születtek a sérült templomok helyreállítása érdekében, az állam pedig komoly segítséget adott. Csakhamar állványok fogták körül a megsérült Isten házát. Eltűntek a tető sérülései, az ablakokban halványzöld árnyalatú üvegen szikrázik a napfény, áll a sekrestye, a toronyban pedig szinte észrevétlen tégladúcok nőttek a hatalmas rések, lyukak alá. A csorbult arcú kőangyal mosolya végigömlött a templomon: — Lám! Ami reménytelen romlásnak látszott, új kegyelmek és a béke forrása lett. S a romok felett az építőmunka hídja feszül. SINKÓ FERENC Halálozás. Czobor Mátyás ny. polgármester életének 83. évében április 27-én Zalaegerszegen elhunyt. Ugyanott helyezték örök nyugalomra április 29-én, a Kálvária temetőjében. Wyszynski István kardinális: Az élet győzedelmes fejedelme élve uralkodik (Húsvéti elmélkedés) Az alábbiakban közliljük néhány szorosan vett lengyel vonatkozású utalás kivételével Wyszynski bíborosnak a Tygodnik Powszechniben megjelent húsvéti cikkét. Húsvét után, a húsvéti ünnepkörben élünk, de attól függetlenül és maradandóan érdemes megismerkednünk azokkal a gondolatokkal, amelyeket Wyszynski bíboros afeltámadásról s akatolikus életpolitikáról elébünk tár. Az előcsarnokok esti árnyai közül „Krisztus világossága” bevonult a szentélyekbe és elöntötte az emberek arcát és szívét. Szombat délután még a „szentsírokhoz” vándoroltunk. És ma az egyház a nagy örömhírt közli velünk: „Feltámadott, nem találod itt, feltámadott, amint megmondottam,Krisztus rövid ideig tartózkodott a sírban. Miért keresitek az Élőt a halottak között? A katolikus világ legnagyobb ünnepe, az Úr feltámadása, csodálatosan megfelel az emberi természet és személyiség minden igényének. Egyáltalán nem kell teológikusan hinni ahhoz, hogy az ember örvendjen a feltámadásnak. Az ember természetes törekvése támogatja a feltámadásban való hitet. Hiszen senki normális ember nem akar meghalni. Nem akarnak meghalni a családok, a népek, társadalmak, államok, civilizációk és kultúrák. Mind fenn akar maradni, át akarja hagyná életét utódaira. Minden ember és az egész emberiség hatalmas hangon kiáltja: „Élni akarok! Mindenáron élni akarok!” E kiáltásban az emberi természet hangja szólal meg, az emberé, aki nem a holtak, hanem az élők Istenének gyermeke. Mert csak egy életünk van és az az Élő Istenhez kapcsolódik, s mi több: örök. Amikor az ember egyszer élni kezd, többé már nem szűnik meg élni. Az élet e meg nem szűnő tartama miatt énekli az egyház még a halottak felett is, hogy az élet csak megváltozik egy időre és nem tűnik el. Az embernek, akit áthat az élet akarata, szüksége van rá, hogy védje ideiglenes és örök életét egyaránt. Krisztus példája és tanítása azzal, hogy legyőzte a halált, állandó leküzdése a halálnak, harc a halállal. És az egyház, mely Krisztus által a kereszt fáján született, olyan társadalom, mely az életért küzd. Az egyház valóban az életlegnagyobb szerelmese, mert az örök életért harcol. És gyermekei az élet hadseregét alkotják, amely mindenütt megütközik a halállal. Ezért az egyház, ellentétben a felületes előítéletekkel, a világ legörömtelibb, legvidámabb és legoptimistább közössége. Korunk halálos elferdülései Mégis az, hogy eme igazságok ellenére az emberek a halál árnyékában és a sírok szélén tántorognak, noha Krisztus azt régen szétzúzta, csupán a halált hozó seb miatt van, melyet a bűn ejtett rajtuk. Ez ugyanis a halál bölcsője. Belőle szüntelen gyilkos párák szállnak fel, melyek mindent meg akarnak ölni maguk körül. Az élet és a halál szüntelen együttesben vannak. S a halál néha oly hatalmi fölényre tesz szert, hogy úgy látszik, körös-körül minden telhetetlen karjaiba hull. Különösen a legutóbbi háborús válságban tapasztalhattuk ezt. Máig lesújt a háborús pusztítás képe: az emberek szeme tele van a halón műveivel, erkölcsileg és anyagilag össze vannak törve. Hiányzik belőlük az élniakarás. Elvesztették az élet értékeinek megbecsülését, amely oly sokat jelent az embernek. Hiszen csak meggyilkoltakat láttak, a borzalmak mezőit, a végtelen temetőkeit. A politika területéről a halált hozó erkölcsiség átharapódzott a család kebelébe, ahol a procuratio abortus napi jelszó lett és a megnemezületettek élete elleni harc majdnem állapotbeli rezonná. Sőt a társadalom életében az emberölés a béke és az igazságosság eszközének eszméjévé vált, mint amely legrövidebb úton vezet a győzelemhez. És bár hatalmas hangok hallatszanak, melyek e gyakorlati halálbölcseletet elítélik; mégis látni, menynyire általános a hit a gyilkolás politikai hatalmában és hogy a bombázó és a hidrogénbomba korunk technikai eredményeinek csúcsa. Úgyszólván ez a leghatalmasabb argumentuma a halálpolitikusok természetellenes politikájának. Vannak halált hozó civilizációk, amelyek kísérőjelensége a megrokkant életakarat mellett az örök Élet hitének elvetése. Csupa Petroniusok közösségei ezek, amelyek maguk is elpusztulnak az emberiség halált hozó zsarnokától való félelemből.• •* De míg a világ erőtlen halálfélelemben reszket, Krisztus kiemeli az emberiséget a sírból és azt parancsolja, hogy így szóljunk: „Miért keresitek az Élőt a halottak között? Nincs itt!” Valóban, nem találod meg Krisztust a halál országában. Elhagyta a sírt, a pogányok kezében hagyta, és az Életre vezeti az újjászületett emberiséget A katolikus életakarat „Az élet az emberek világossága” — ismétli az egyház Szent János nyomán minden mise végén. A mi Atyánk az élők Istene, nem a holtaké, élő Isten, aki maga halhatatlan és mindent megelevenít. Az emberre az egyház úgy tekint, mint Isten legszebb ajándékára, amelyet a földnek adott és annyira értékeli, hogy tisztelettel hajol meg a holtak előtt is, tudván, hogy ezek porában az örök élet egyszer feltámadó szikrája lappang. Nem esik kétségbe az egyház az élő ember felett a krematóriumi kemencék kéményeinek erdejében sem és a mechanizált halál minden gyárosával szembe állítja a maga hitét az örök életben. Hogyne hatna az ember haladó lelkére ez a hit! Hogyne kellene tüdőnket kikiabálni a hit megvallásában, hogy az emberiség nem tűnhet el idő előtt! Az élő ember mindenek ellenére Isten áldása a földön, amely várja a maga uralkodóját és királyát. Hiszen az Isten első parancsa is így hangzott: „Hajtsátok a földet uralmatok alá.” Az egész földet, a Szaharát épp úgy, mint a lengyel pusztaságok repülő homokját és mocsarait. Hogy a földet uralmunk alá hajthassuk, jól be kell azt népesíteni. Csak az egészséges, törekvő emberek, akik tele vannak az élet értékébe vetett hittel, csak ezek hirdetik meg maguk számára a Föld benépesítésének isteni programját. Mert tudják, hogy a föld legnagyobb gazdagsága az élő ember, aki annál több kenyeret teremt elő szívéből, minél több gyermeki szájacska nyílik rá. Az emberhiány csak visszatartja a civilizációt, amint erről Babilon és Egyiptom homokja vagy a krétai műveltség romjait takaró dombok tanúskodnak. Az élet hatalmába, az ember kulturális és gazdasági lehetőségeibe vetett hit hiánya azonban nyílt harc a föld legnagyobb kincse, a meg nemszületett kisdedek ellen. A feltámadásba vetett hit nem csupán a temetőkre vonatkozik, hanem az anyák élére is, melyből az élet fakad. Az emberi élet, melyet az Élő Isten egyháza kiragad a halál öleléséből, az isteni kegyelem legnagyobb ajándéka. És végtelen lehetőségeiben oly nagyszerű, hogy még a filozófusok agyából is kikényszeríti a beismerést: „Melius esse, quam non esse." (Jobb lenni, mint nem lenni.) Még a gyógyíthatatlan betegeknek is azt parancsolja, hogy küzdjenek az élet megtartásáért; az orvosoknak azt ajánlja, hogy küzdjenek a remény utolsó szikrájáig meghosszabbítani; az életfogytiglani börtönre ítélt foglyokat arra készteti, hogy vágyódjanak a kunyhó után; az atheistának is azt parancsolja, hogy tartsa fenn magában a remény foszlányát, hogy megadatik neki valamiképpen tovább, egy pillanattal tovább élni. A katolikus életpolitika Az egyház, midőn megmutatja nekünk az Istent, aki megnyitotta a sírt, az élet akaratát erősíti, növeli a hitet az életben, úgy az evilágiban, mint a mennyeiben. Az elkeseredetteknek elénekli a „Sursum corda”-t. A kislelkűeknek és haszonlesőknek megparancsolja, hogy higgyenek az örök élet programjában. Mindnyájunknak megmutatja a szőlőtövet, amelyből ered minden hajtás. Megparancsolja nekünk, hogy a halál bölcseletét az élet bölcseletévé változtassuk, hogy hitet tegyünk az élet politikája mellett. És midőn bennünk felébreszti az élet hitét, az Élő Isten szomját, amidőn nekünk adja őt az Eucharistiában és a Szeretetben —■ azt mondatja velünk: »Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem.« (Gál. 2,20.) Tulajdonképpen ez a halottaiból feltámadott Krisztus az, aki meghirdette a maga feltámadásának példájára az ember feltámadásának jogát és kötelességét. A katolikus életpolitika megköveteli, hogy felébresszük magunkban az élet akaratát. A katolikus életpolitika azt parancsolja, emlékezzünk rá, hogy az ember örökké él. Mindenki. Az anya is és a benne készülődő gyermek is. A barát is és az ellenség is. A bíró is és az elítélt fogoly is. A felettes is és az alattvaló is. A katolikus életpolitika azt parancsolja nekünk, hogy szeressük az életet, mint az Isten legnagyobb ajándékát. Úgy a testi, mint a lelki életét. Meg kell azt becsülnünk, megemlékezve arról, hogy az életnek nagyobb az értéke, mint az örök halálé. Értékelnünk és tiszteletben kell tartanunk az életet, a magunkét is, testvéreinkét is, minthogy hinnünk kell abban, hogy azok az Isten gyermekei és nem ajnngunk. Még az ellenség életét is becsülnünk kell. A világnézeti különbség nem ébresztheti fel bennünk a kívánságot, hogy bárkit is megöljünk. Hiszen az élet egyetlen és az ideigvaló siker útjai sokfélék. A katolikus életpolitikának el kell jutnia a törekvéshez, hogy szüntelen javítsa az emberi élet feltételeit, hogy a családok, a nemzet, az állam életadó társulások legyenek. A család legyen az élet bölcsője és ne a halálé. A nemzetben legyen meg az egészséges törekvés a nagy természetes szaporodás felé. Az államnak legyen álláspontja minden élet védelme, hogy a kormányokat ne terhelje sok halálos ítélet, hogy mindenki számára ismertessék el a jog a megfelelő lakásviszonyokhoz, hogy szüntelen javuljon az életbiztonság légköre. A katolikus életpolitika azt parancsolja nekünk, hogy védelmezzük felebarátaink lelki, természetfeletti életét, hogy megtegyünk mindent, ami szükséges a szeretetnek a lelkekben való életéhez, ami az örök élet hitét alátámasztja. Az egyház hierarchiájában és tagjaiban olyan társadalom, mely az életért harcol, hogy az embereknek „Élete legyen és az bőséges legyen". *** Amikor ma az Élet Fejedelmének dicséretét énekeljük — a mi Salve festa dies-ünket, ezernyi alleluját, emlékeztessünk rá, hogy feltámadásban való hit az emberi haladás kapuja. Norwichdel együtt lássuk meg az emberi szenvedés győzelmes átváltozását az élet reményévé: „Mivé lett a Kereszt? Kapu lett számainkra.* (A Kereszt és a Gyermek.) És Krisztus mindig reménye és Atyja lesz a Jövendő Kornak ! „Hová menjünk? Az élet igéi Nálad vannak , s Katolikus félóra a rádióban A Petőfi-adó vasárnap, május 26-án reggel fél 9 órakorRámai katolikus félórát közvetített. A műsor összeállítása nemcsak technikailag volt kifogástalan, de tartalmilag is hatásos. Félórába sűrítetten egyházi szertartásunk központjának, a szentmisének drámaiságát és szépségét tolmácsolta Hangsúlyt kapott az ének, orgona áhítatos dallamvezetésén át a szentmise áldozat három fő része, a felajánlás, az átváltozás és az áldozás. És mégis meg tudta tartani az összeállítás azt a mértéket, hogy vallásos félóra maradt, nem pedig félreérthető szentmise közvetítés. A népénekek mellett helyt tudott adni a közösen mondott imádságoknak, ízelítőt gregorián dallamokból és hangulatot abból a mélységes csendből, amely templomainkban az átváltozás csodálatos pillanatait szokta kísérni. Tanító és imádságos félóra volt Takács Nándor dr. összeállításában. Akik megkezdésére vártak és már előtte bekapcsolták rádiójukat, azt a tapintatot is jólesően nyugtázhatták, hogy előtte szinte hangulat-előkészítésként orgonaihangversenyt kiközvetített a rádió. Megjelenik a Vigilia Június első heteiben hagyja el a sajtót a »Vigyla«, a magyar katolikusok hitbuzgalmi és kulturális folyóiratának ezévi első száma. Shvoy Lajos székesfehérvári püspök június 19-én, reggel 9 órakor szenteli ádózópapokká a székesfehérvári bazilikában Lauber Benedeket, Lugosi Imrét és Molnár Lászlót, akik a szegedi Hittudományi Főiskolán végezték tanulmányaikat. Dr. Dudáss Miklós hajdúdorogi görögszertartású rk. megyéspüspök egészségének helyreállítására pár héttel ezelőtt a svájci Davos melletti Árosa üdülőhely szanatóriumába érkezett. A most kiadott orvosi jelentés szerint a püspök egészségi állapotában máris gyógyulási folyamat állapítható meg — jelenti a Magyar Kurír. A Cecília Egyesület (OMCE) jún. 9-én, a hónap második keddjén tartja szokásos évzáró közös éneklését este */*8 órakor a Villányi úti (volt cisztercita) templomban. A Szentszék, amint a vatikáni sajtó jelentette, úgy döntött, hogydiplomáciai kapcsolatba lép Abesszíniával. A Szentatya intemnnciint küld az ősi afrikai országba, Anglia új prímását, Wilhelm Godfrey érseket, február 5-én iktatták be székébe a Westminster székesegyházban. Az új érsek az elhunyt Griffin bíboros utóda.