Új Ember, 1958 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-05 / 1. szám

KATOLIKUS SZEMMEL Szép szokás kezd felelevenedni napjainkban, amelyet, mint a hálaérzet, az idősebbek iránti tisztelet, s a múlt értékei megbecsülésének kifejezését csak dicsérhetünk. Az iskolák egyre-másra megünneplik alapításuk kerek évszámú jubileumait. Csak a közelmúltban zajlottak le a nagykőrösi Arany János, majd a soproni Berzsenyi Dániel gimnáziumok jubileumi ünnepségei, a napokban pedig a budai Rákóczi Ferenc általános gimnázium emlékezett meg ünnepélyes keretek között alapításának 50. évfordulójáról. S ez utóbbi ünneplés annál is inkább megmelengette szívünket, mert ez utóbbi egyenes folytatása az 1907-ben „Érseki katolikus főgimnázium” névvel társadalmi úton alapított egyesületi középiskolának. Ez a gimnázium — s ezt a jubileumi ünnepélyen elhangzott ünnepi beszédek is általánosságban elismerték — a múltban is Buda legnívósabb középiskolái közé tartozott, amelynek tanulói a tanulmányi versenyeken— természettudományi vonalon is — állandóan élen jártak. • Ötven év a magyar kultúra történetében nem nagy idő, de erről az ötven évről elmondhatjuk Arany Jánossal, hogy „századoknak szolgált mesgyeül”. S ötven év könnyebben is betekinthető, mint ősibb iskolák 300—400 éve. Amennyivel rövidebb ez a múlt, annyival elevenebben is él még dobogni meg nem szűnt tanár- és öregdiák-szívekben. Hiszen még az intézet legrégibb tanárai közül is élnek néhányan, a legöregebb diákjai közül pedig számosan. S ezek bizonyára kegyeletes szeretettel emlékeznek vissza a régmúltra. Az iskola arcélét kirajzoló kiváló igazgatókra: a melegszívű Sebők Imrére, az aszkétikus Fokorny Emánuelre, a természetrajongó Hudyma Emilre, a barátságos Gáspár Pálra... S a kitűnő tanárokra, akik közül hadd említsük csak Radványi Kálmánt, a finom lelkű ifjúsági írót. Szeretettel emlékezünk vissza valamennyiükre, s a jubileum alkalmával nem kívánhatunk jobbat az utódiskolának, mint azt, hogy tudományos színvonalban, hazafias szellemben, a jellemnevelés terén folytassa — amit elődje kezdett. ISI Tanácstagnak választottak egy idős tanárt. Ez alkalommal beszélgetést folytatott vele egy volt tanítványa, ki jelenleg újságíró. Nyilatkozatának csak egyetlen mondatát idézzük, amelyben igen fontos nevelési problémát érint: »Van egy kifogásom a mai ifjúság ellen, túlságosan sokat szórakozik. Nem jó, ha a diákok reggelig tartó mulatságokon vesznek részt minden héten. Helyes lenne, ha a szülők és a pedagógusok egyaránt küzdenének ez ellen.« Hát igen, itt van tíz ifjúság szórakozásának kérdése, amelyet felelőtlenség lenne a rendelkezésünkre álló néhány sorban elintézni, de szó nélkül sem mehetünk el mellette, így hadd terjeszkedjünk ki inkább csak a leglényegesebb alapelvekre. Az, hogy az ifjúság szórakozni, mulatni szeret, önmagában véve még nem hat. Lelkivilága, szervezete ezt éppúgy megkívánja, mint a kisgyermeké a játékot. A baj csak ott kezdődik, ha ez a szórakozás a tanulás rovására, a testi vagy lelki egészség kárára történik. S ez ellen kell valóban küzdenie szülőknek, pedagógusoknak , az egész társadalomnak. De a világért sem — hogy divatos kifejezést használjunk — »adminisztratív« eszközökkel. A fiatalság túlcsapó energiáit nem elfojtani kell, hanem egészséges mederbe terelni. Sem az eltiltással, sem az állandó sopánkodó megbotránkozással nem megyünk semmire, csak egy módon segíthetünk: ha az ifjúságot nem hagyjuk ma jár a szórakozásaiban sem. De korántsem hangulatrontó »erénycsőszködéssel«, hanem úgy, hogy mi felnőttek is velük együtt szórakozzunk, hogy magunk teremtsük ■meg az ifjúság szórakozásának lehtőségeit, feltételeit, kereteit és, szinte észrevétlenül — korlátait. Vigyázzunk, hogy a kinövések elleni »küzdelmünk« ne váljék komikus donkihotei szélmalomharccá. Sok felnőttet például halálosan megbotránkoztatja a divatos tánca, a rockandroll, elfeledkezvén arról, hogy ez egyáltalán nem »erkölcstelenebb«, legfeljebb bolondosabb, akrobatikusabb s így bizony fárasztóbb mozdulatritmika, mint a mi ifjúkorunk akkoriban ugyancsak »modern«, ma már elavult táncai: a ■»lává«, a »vansztepp«, asimmi«, a »cseriszton«, a »blockboton«, meg a »horszi-horszi«. A szórakozás zárórájának kérdésével is csínján kell bánni. Mert ■ugyan egyáltalán nem lelkesedünk a gyakori reggelig tartó mulatságokért, de azt a farizeuskodó, hipokrita korszakot sem kívánjuk vissza, amelynek — egy akkori »sláger« találó megfogalmazásában — az volt az »erkölcsi« alapelve, hogy »minden finom úri lány, alszi'e este tíz után, mert a randevúra épp elég a délután« ... Bizony, nem kell sajnálni a fáradságot, hogy ebben a kérdésben megtaláljuk a helyes mértéket, de erre csak olyan felnőttek lesznek képesek, akikről az ifjúság nem azt érzi, hogy »már öregek«, hanem azt, hogy »szintén voltak fiatalok«. 1*1 Elmúlt a karácsony és elmúlt az új esztendő is és így talán nem lesz ünneprontás, ha egy szerény kis megjegyzést fűzünk a Magyar Rádiónak egyébként elismerésre méltóan szép karácsonyi programjához. Karácsonyi számunkban egyébként elismeréssel emlékeztünk meg a sok, komoly és az ünnep hangulatához illő zenei műsorról. Amit viszont most szóvá teszünk, az Dezséri László karácsonyi jegyzete, amely 24-én délután hangzott el. A szépen megírt, hangulatos írásában azt éreztük kissé időszerűtlennek, hogy helyenként ugyanazt az érzelgős „kriszkindli” hangulatot igyekezett felébreszteni, amelyet az önző és képmutató polgárság kerített a betlehemi jászol köré, hogy nyugodtan megfeledkezhessen arról, amit a Megváltó eljövetele valóban jelentett. A karácsony, teológiai tartalmát mellőzve is nem a polgári világ meghamisított Jézuskás, érzelgőssége, hanem a legszebb és legkeményebb emberi erények kút forrása. A Magyar Epítőművészek Szövetségének Műemléki Bizottsága komoly eredményt ért el azzal, hogy „Műemlékvédelem” címmel rendszeresen megjelenő folyóiratban hívhatja föl a ■magyar olvasóközönség figyelmét eddig megmentett és sajnos, még mindig pusztulófélben levő építészeti emlékeinkre. A dr. Gerő László és néhány lelkes társa szerkesztésében megjelent első szám tartalma és kiállítása szíveket megdobogtató meglepetés. Most látjuk, mit veszítettünk eddig azzal, hogy ez a lap nem létezhetett. Az első szám minden cikkét üdvrivalgással kellene fogadnunk, akár a „Magyar városkép” című országos jelentőségű tanulmányt említsük, akár a soproni műemlék-helyreállításokat, akár pedig a bükkszentléleki, diósgyőri, kisvárdai és nagyvázsonyi vár- és kolostorépületek helyreállításáról és mai felhasználásáról szóló cikkeket. Dúsan illusztrált cikk irigyelteti meg velünk a csehszlovákiai magas színvonalú műemlékvédelmi eljárásokat is. Legszívhezszólóbban azonban Entz Géza Esztergom műemléki kérdéseit tárgyaló cikke szól hozzánk. Esztergom az egyik legrégibb magyar város, immáron ezer esztendeje építik lakossal, köreiben a nemzet egész történelme szól hozzánk. „Nemcsak Visegrádi hanem Esztergom is megérdemelné a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Múzeum fokozottabb érdeklődését...” — írja Entz Géza. Minden reményünk megvan, hogy a hézagpótló „Műemlékvédelem" tovább fejleszti nemzeti érdekeink megmentésének és megőrzésének féltő vigyázatát. Orosz József kalocsai érsek betegsége A Magyar Kurir jelenti: Grősz József kalocsai érsek, a püspökkari értekezletek ez idő szerinti elnöke influenzában megbetegedett. A fenyegető tüdőgyulladáson a gondos orvosi segítség úrrá lett és a főpásztor állapotában némi javulás állott be, de a karácsonyi ünnepeket ágyban kellett töltenie. Ennek következtében a papság és a hívek karácsonyi tisztelgése elmaradt és imádsággá nemesült. A karácsonyi ünnepek alatt a székesegyházban a főpapi szentmiséket dr. Bárd János segédpüspök pontifikiálta. ___________ Szettfflónyi hírek Dr. Hamvas Endre csanádi püspök Merksz Elemér kanonokot, teológiai tanárt püspöki helynökévé; dr. Endrey Mihály püspök, esztergomi speciális delegátus Peisz Lajos budapesti helynököt és Budai János esztergomi szemináriumi rektort esztergomi protonotárius kanonokká nevezte ki. Restaurálják a kapuvári Szent Ferenc templomot A hívek áldozatkészségéből restaurálták a kapuvári Szent Ferenctemplomot. A belső díszítés Zellhofer Ernő magyaróvári iparművész tervei alapján készült. Triduum vezette be a megáldási ünnepséget, amelyet Rákosy Elek esperes-plébános végzett. A templom újjáépítésének megszervezéséért Horváth Brúnó templomigazgatót illeti elismerés. tixott fűi a Vacátsouplá'A A tiszi bácsi, aki az isiben hitoktat, ádvent első napjaiban egy olyan hosszú leckét adott fel, amely egész karácsonyig tartott. Rajzolni kellett egy rajzlapra, jó nagyra, egy karácsonyfát. A fára sok ágat, az ágakra sok gallyát. És ha az ember, mármint X. András II. oszt. tanuló, valami jót cselekedett, azt dísznek rá kellett rajzolni a fára. Ezt a karácsonyfát adta ajándékul a nevezett tanuló Kis Jézusnak. Persze, akkor szép az a fa, ha jól ki van díszítve. Mert ugyebár nem valami nagy dicsőség üres ágakkal köszönteni a Kisdedet karácsony szent estéjén. Ezért aztán egész adventben folyt a hajsza a jócselekedetek után. *— Apu, az igazi jócselekedet, ha az ember kipucolja a cipőjét? — Hogyne! Ha te nem tisztítod, akkor anyádnak vagy nekem kell. így tehát rákerült a cipő a fára a görbebot szomszédságába, amely egy vak embernek az Utcán való átvezetését jelentette, a könyvek mellé, amelyek a megtanult leckéket jelentették, az ötösök közé, melyek büszkén lógtak a gallyakon. Volt egyébként ott már harisnya, ami anyu kímélése végett sajátkezűleg kimosódott — több-kevesebb sikerrel, egy sakkfigura, amely azt jelentette, hogy nem verekedtek össze Gyurival játék közben, pedig nagyon kellett volna, mert visszacsempészett egy kiütött lovat. És még egy valami, amire apu megkérdezte: — Ez micsoda, Andris? — Ez egy autó számtáblájához való villanykörte. A Belecki belerúgott, kitörte az üveget és ellopta, összesen öt Tefu kocsiról. Nekem is akart belőle adni és én azt mondtam, hogy köszönöm, nem fogadok el lopott holmit. Egy nap egy nagyra sikerült fül került az el nem fogadott villanykörte mellé. — Ez meg mit jelent, Andris? — Ez az én fülem! Megmostam! Az is jócselekedet! Igaz? Első pillanatra meghökkentő volt a dolog. De aztán jól utána gondolt apu, már mint a nevezett II. oszt. tanuló apja. És be kellett látni, hogy helyes az okoskodás. Elvégre fület mosni: nagy aszkézis, a test mortifikálása. Aztán ha meglátná a tanító néni, anyuról gondolna roszszat. Apu elnézte a fület a karácsonyfán és gondolkodott. Az ember jót-fut egész nap, dolgozik, izzad, töri a fejét és arra gondol, hogy az is mind rákerülhetne egy karácsonyfára, amit az ő, apu számára rajzolhatnának. És ki tudja, talán rajzolnak is. És mikor végleg találkozik a kisdeddel, angyalok hordozzák mellette. (S. F.) 2 A MEGSZEDETT GYÜMÖLCSFA (Egy anyának) írta: SÍK SÁNDOR Magad maradtál, mint a megszedett Cseresznyefa, gyümölcsfélén, Előtte még a hosszú nyár, De rajta már Piroska gyöngy több nem terem. Sértetlen áll és teljességesen, Dús még a lomb, a törzs sudár. Vájjon úgy érzi-e, Hogy immár senkié? Hogy életének nincs értelme már? A forró éjben, míg a hold Részvételen fogy és telik, A szívszorító éji ég felé Harmat módjára öntené Magányossága néma könnyeit? Nem, nem, hiszen a fák törvénye ez: Kiserked a gyámoltalanka ágy máris kinő, az egyik jobb felé, A másik bal felé, Az anyatörzstől elfelé, tovább. Visz, visz magával elfelé, tovább Minden zamatot, minden illatot. Fanyar golyók, csak színesedjetek Csak édesedjetek, Az anyatörzs áldása rajtatok. Csak vigyétek az áldást a szedőnek, Kinek a Kertész nyári kedve szánt. Elereszt Immár reszkető karom S eztán majd békén eltanulgatom A legnehezebb anya tudományt. KÉRDÉSEK 1. Üdvözülhet-e, aki szentségtörést követett el? 2. Mit mond a katolikus teológus: eljuthat-e valaha is Földünkről más bolygóra az ember? 3. Milyen szentírást szabad olvasnia a katolikus hívőnek? (Válaszok a 4. oldalon.) Zsidók és pogányok tanúsága Karácsony szent titka, az Ige megtestesülése nem csupán a hit szent érzelmekkel szemlélt tárgya, hanem — különösen az elmúlt száz esztendőben — a szenvedélyes vitáké és beható tudományos kutatásoké is. A racionalista keresztényellenesség hamarosan ráeszmélt, hogy nem elegendő Jézus istenségét tagadni. Az a Jézus, aki az evangéliumokban megjelenik, több, mint ember. Istenember. El kellett jutni odáig, hogy tagadják Jézus történeti létezését is, hogy mesebeli alakká tegyék, aki csak a keresztények fantáziájában született, élt és halt meg és támadott fel. Igen ám, de Jézus történetiségének, létezésének nem csupán az evangéliumok a tanúi. Vannak kereszténységen kívüli, zsidó és pogány művek és személyek is, akik említést tesznek róla. Legfontosabbak: a Talmud, Josephus Flavius, az ifjabb Plinius és Tacitus. Ezekkel kapcsolatban is megvan az említetteknek a maguk receptje. Egyszerűen és sommásan hamisítványoknak, későbbi keresztény betoldásoknak nevezik a nem keresztény történetírók műveiben azokat a részeket, amelyek Jézusról szólnak. A tagadás viszont mindig szorgosabb kutatásra és mélyebb, alaposabb elemzésre ösztönzi az elfogulatlan tudományt. Nemrégiben megjelent a magyar könyvpiacon két könyv is, amely a kérdést azzal a meglepő egyszerűséggel intézi el, hogy a szakemberek egyöntetűen és kivétel nélkül keresztény hamisítványoknak, betoldásoknak tartják a zsidó és pogány történetírók műveiben a Jézusra vonatkozó megállapításokat. Ezért érdekes a kérdés: mi a szakemberek véleménye a vitatott helyekről. A Talmud és Josephus Flavius A Talmud tanulságának értékét legelfogulatlanabbul Joseph Klausnernek, a jeruzsálemi héber egyetem tanárának elemzései adják meg. Klausner megállapítja, hogy a Talmudban található és Jézus életéről vagy tanításáról szóló tudósítások száma egészen csekély. Ennek a néhány helynek az értékét is erősen csökkenti az a tény, hogy nem tárgyilagos történeti tudósítás, hanem hitvita. A közszájon forgó népies és természetesen ellenséges elbeszéléseket rögzítették le bennük a Talmud szerkesztői. Mégis, éppen ezzel bizonyítják, hogy nem csupán az evangéliumokban, hanem a zsidó nép tudatában is történelmi személyként élt Jézus. „Annak a képnek, melyet az evangéliumok Jézusról adnak — mondja a keresztény elfogultsággal nem vádolható zsidó professzor — nagy általánosságban megvan a történelmi értéke. Ezt éppen a talmudi források tanulmányozása után állapíthatjuk meg teljes bizonyossággal.” (Klausner 10—11.) Josephus Flavius, vagy eredeti zsidó néven Joszef ben Mattijahu Hakonen, két főművében, a „Bellum Judacum”-ban és az „Antiquitates Judaicae”-ben három helyen szolgáltat bizonyságot Jézus személyéről. Az Antiquitetes 20., 9. fejezetében elmondja, hogy Annus kivégezte Jakabot: „A nagytanácsot törvényszéki ülésre hívta össze és eléje állította Jakabot, aki testvére volt Jézusnak, akit Krisztusnak neveznek”.. Ennek a helynek a hitelességét a szakemberek majdnem kivétel nélkül elfogadják. A második hely, az Antiquitates 18., 5. fejezete Keresztelő Szent János kivégzését mondja el. Más okot hoz fel a kivégzés indítékául, mint az evangélium, tehát a szaktudósok túlnyomó többsége szerint nem származhatik keresztény kéztől. A hely közvetett bizonysággal szolgál, mert bár nem említi név szerint Jézust, Keresztelő Szent Jánost ugyanolyan környezetben és ugyanolyan jellemnek ábrázolja, mint az evangélium. A harmadik hely, a legjelentősebb, melyet „Testimonium Flavianum” néven már a IV. század atyái emlegetnek, az Antiqoitnia? 10. k. 3. fejezetében olvasható Pilátussal kapcsolatban .Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot és sok zsidót és görögöt megnyert, ő volt Krisztus. És ámbár főembereink feljelentésére Pilátus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá, akik addig szerették. Mert harmadnapon feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot megjövendöltek felőle. És még ma is megvan a keresztények felekezete, mely róla vette a nevét.” Az idézett helyről évszázadok óta folyik a vita. Katolikus tudósok is vannak, akik későbbi betoldásnak tartják. Ilyen a nagynevű dominikánus, Lagrange. Vannak viszont nem katolikus szakemberek, mint Burkitt s Harnack, akik nem találtak semmi alapot hitelességének kétségbevonására. De van még egy harmadik felfogás is, amelyet a zsidó Klausner képvisel. Eszerint a hely lényegében hiteles, csak idők folyamán egyes másolók hozzáfűzött keresztény széljegyzeteket is belemásoltak a szövegbe. Klausner ki is mutatja, melyek szerinte az eredeti mondatok és melyek a későbbi betoldások. Josephus Flavius tanúságtétele körül tehát folyik a vita. Semmi esetre sem lehet sommásan kijelenteni, hogy minden szakember elveti azt. Sőt, éppen a nem katolikus tudósok azok, akik hitelességét bizonyítják. Plinius és Tacitus Az első latinul írott okmány, mely Jézusra vonatkozó adatokkal szolgál,. Ifjabb Plinius levele, aki I1lés 1130 között Pontus és Bithynia kormányzója volt. A levélben utasításokat kér a keresztények üldözésére vonatkozóan. Krisztusra vonatkozóan annyiban szolgál bizonyságul, hogy úgy szól róla, mint történeti személyről, akit a keresztények Istenként imádnak: „Azt állították, hogy minden bűnük vagy eltévelyedésük az volt, hogy egy meghatározott napon, napkelte előtt össze szoktak gyülekezni és"Váltakozva dicsőítő énekeket énekeltek Krisztusnak, mint istennek tiszteletére.. A levél annyira pliniusi, római és pogány szellemű, hogy ma már nincs komoly tudományos kutató, aki hitelesnek ne fogadná el. Annál is inkább, mert később, 125-ben Hadrianus ugyanolyan levelet küld Minucius Fundanus ázsiai prokonzulnak, mint amilyet Trajanus küldött Plinius levelére. A Hadrianus levélről pedig biztos keresztény forrás is szól: Szent Justinus te megemlíti Apológiájában. Megkísérelte a racionalista kritika cáfolni Tacitus bizonyságának hitelességét is. A nagy római történetíró Néró gyújtogatás utáni keresztényüldözéséről szólva tesz említést Jézusról: „Néró azokat állította oda bűnbakul és gyötörte válogatott kínzásokkal, akiket gyalázatosságuk miatt a tömeg gyűlölt és kereszténynek nevezett. E név eredete Krisztusra megy vissza, akit Tiberius uralkodása idején Pontius Pilatus kivégeztetett”. Amint az idézetből látni, Tacitus hangja annyira keresztényellenes, hogy keresztény betoldásnak semmiképp sem lehet minősíteni. Azzal akarták hitelességét kétségbe vonni, hogy Tacitusnak nem lehetett megbízható forrása a több évtizeddel azelőtt Júdeában történt eseményre vonatkozóan. De ez az állítás is megdőlt. Batiffol kimutatta, hogy Tacitus rendszeresen használta az idősebb Plinius feljegyzéseit, aki pedig Titus seregében volt Jeruzsálem ostrománál. Richard Wünsch és Kurt Linck Antonius Juliannist teszi meg Tacitus forrásává, akiről római források és Josephus Flavius is megemlíti, hogy részt vett Jeruzsálem ostromában. A komoly, tárgyilagos tudományosság ma már nem is vonja kétségbe Jézus említett nem keresztény tanúinak hitelességét. Megállapításait természetesen figyelmen kívül lehet hagyni. De azt semmikép se lehet állítani, hogy a világ tudományos közvéleménye egyöntetűen elveti és hamisítványnak minősíti ezeket a bizonyságokat. Egy élet a leprásokért A közelmúltban elhunyt egy francia szerzetesnő, aki a tudmány és a gyógyászat terén egyaránt páratlan értékű jótéteménnyel ajándékozta meg az emberiséget. Neve: Mary Susanne. 25 évig volt a Fidzsi-sziget lepratelepének ápolónővére. Ez idő alatt alaposan tanulmányozta a leprabetegséget s ennek gyógyítására két oltóanyagot fedezett fel, amelyet most már az egész világon használnak. Az egyik oltóanyag célja a leprabet°gség elleni védelem, a másiké a betegség gyógyítása. Az elsőnek jelzése -SM-, ami a marista nővérek ismertető jele. A másik oltóanyag neve: »Marianum«. Az apácanővér késbb a lyoni egyetem kutatóintézetében mindkét oltóanyagon javításokat végzett. A marista kongregáció a két oltóanyagot ingyen bocsátja rendelkezésre a 15 milliót kitevő leprás számára. Eddig 300 000 leprást oltottak be, nem várt eredménnyel. Az angol katolikus ápolónők szövetsége elnökének most kiadott közlése szerint Angliában 25 000 katolikus ápolónő van, vagyis az összes kórházi és szanatóriumi ápolónők 70 százaléka katolikus. • A Cecília Egyesület (OMCE) ezentúl minden hónap második szerdáján tartja szokásos havi összejöveteleit, így januárban 8-án, szerdán este fél hét órai kezdettel egyházzenei bemutató lesz az Egyetemi-templomban. Utána beszámoló a nemzetközi orgonakongresszusról.