Új Ember, 1959 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1959-01-04 / 1. szám
KATOLIKUS SZEMMEL A nyugati sajtó hirdetési rovatai gyakran lepnek meg furcsaságaikkal, érdekes ötleteikkel, fogyasztásra csábító különféle ajánlataikkal. Olyan különleges hirdetést azonban még nem láttunk, mint amilyen a Bristol—Ferranti cég fényképsorozattal díszített ajánlata egy nyugatnémet világlapban. Védelem — mondja a félodalas hirdetés nagybetűs felirata. Véreb — kiált reánk egy másik feltűnő szó. Az ember azt hihetné, talán valami fajtiszta házőrző kutyáról van szó. De szó sincs kutyáról. Az angol cég egy rakétát ajánl a német polgároknak. Itt látható a remekül kipróbált rakéta, amely nagyszerűen bevált Angliában, Svédországban — hirdeti a hirdetés, s a filmkockákból összeállított fénykép bemutatja a gyorsan felszerelhető kilövőpályát, a rakétát repülés közben, s tömör bájjal leírják, hogy a gyújtószeg miként röpíti szét a robbanófejét s vele mint válik füstté-porrá a kiválasztott cél. Úgy ajánlják, mint nálunk a mosógépet vagy a televíziót. Vásároljatok néhány rakétát, ez a legjobb márka, ez a vérebről elnevezett, jól bevált pusztítószer. Furcsa érzés kerekedik abban, aki először lát ilyet. Lehet, hogy a féloldalas hirdetés jó üzlet a lapnak, a reklámozott rakéta eladása pedig jó üzletet jelenthet a hadi gyárosoknak, de talán nem ártana, ha közben ott sem feledkeznének el a neves angol közgazdász híres könyvének a címéről: Rossz üzlet a háború. »•Akiknek nem kell Thomas Mann« címmel a Népszabadság egyik legutóbbi száma reflexiót fűzött az Osservatore Romanónak egy »konzultációs« cikkéhez, amelyben Thomas Mann műveivel kapcsolatban foglal állást. A cikk szerint az Osservatore Romano hosszabb fejtegetés után arra a megállapításra jut, hogy Thomas Mann műveinek olvasása »csak olyan embereknek engedhető meg, akik nagyon szilárd kulturális megalapozottsággal rendelkeznek, s akiknek egészséges és erős erkölcsi elveik vannak«. Mi nem kívánunk vitába szállni sem az Osservatore Romano megállapításai ellen, sem azok mellett. De szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy mindenképpen hibás az a következtetés, hogy ezek szerint »a Vatikánnak nem kell Thomas Mann«. Hibás azért, mert az Osservatore Romano, amelynek éppen úgy megvan a maga szerkesztőségi együttese, mint bármilyen más lapnak a világon, semmiképpen sem képviseli az egyház tanítói hivatalát. Legkevésbé irodalmi és művészeti kérdésekben, amelyekben — noha nem térhet el a katolikus tanítástól — mindenesetre szabadon nyilváníthat véleményt. Ha az egyház, mint olyan, ítélte volna vagy ítélné Thomas Mann műveit a katolikus hívek szempontjából károsnak, akkor ezeket a műveket a tiltott könyvek jegyzékére vették volna, erről azonban nincs szó.— »Mit csinál a pap bácsi ott az oltár mellett?« — »Megkeresztelt egy pólyásbabát.« — »Mi az, hogy megkeresztelt?« — »Leöntötte vízzel és nevet adott neki.« — »S miért öntötte le?« — »Majd megtudod, ha már hitoktatásra jársz...« Szó szerint ezt a párbeszédet hallottuk egy öt év körüli leányka és az édesanyja között, amikor a templomkapuban a plébániai közleményeket böngésztük. S valahogy szíven ütött a kurta befejezés. Végeredményben persze igaza volt az édesanyának abban, hogy szabatosan majd csak a hitoktatásra kijelölt pap fogja megmagyarázni a vallás dolgait a gyermekeknek. Nem könnyű feladat ez, annál nehezebb, minél fejletlenebb még a gyermek szelleme, s külön pedagógiai készültség is kell hozzá. Valamivel többet, valami okosat azonban mégis csak mondhatott volna. S nyilván nem kényelemszeretetből vagy nemtörődömségből mulasztotta el. A színhely is cáfolta ezt. Egyetlen feltevésnél köthettünk ki: az édesanya nem érezte magát képesnek arra, hogy értelmesen és érthetően beszélgessen gyermekével a keresztség szentségéről. Alighanem, mert elfelejtette, amit egykor tanult róla. S ez az, amiért szóvátettük az esetet. Van egy minimális mennyisége a vallási ismeretnek, amellyel a hívő szülőknek rendelkezniük kell, ha az előttünk legértékesebb örökséget, a hitüket is át akarják adni gyermekeiknek. Akik pedig — ilyen gyermeki kíváncsiskodások nyomán is — rájönnek arra, hogy egyes kérdésekben maguk sem eléggé tájékozottak, tekintsék kétszeres kötelességüknek hitbeli tudásuk felelevenítését és gyarapítását. Ha nincs rá más módjuk, legalább azzal, hogy fokozott figyelemmel, a továbbadás módjaira is gondolva, hallgatják meg a templomban a szentbeszédeket. Az egyik amerikai újságban hirdetés jelent meg, melyben egy New York-i színésznő közhírré teszi, hogy »sex-appeal» iskolát nyit. Ebben az új típusú iskolában a leányokat megtanítják viselkedni, öltözködni, kozmetikázni. Amenynyiben a tanítvány három év alatt nem megy férjhez, viszszafizetik a tandíjat. Nem becsüljük le a jó modor, az ízléses öltözködés s a gondozott külső emberi — s főként asszonyi — értékeit. Azt is elismerjük, hogy mindezek birtoklása bizonyára növeli a férjhezmenés esélyeit. Ám kissé hiányosnak tartjuk az iskola »tanrendjét«. Mert lehetséges, hogy a fenti erényekben tündöklő hajadonok hamarosan férjhez mennek, de nagy kérdés, hogy tartós és boldog lesz-e az olyan házasság, amely csak ezekre a képességekre épül. Szerintünk a teljes értékű »sex-appeal« iskola tananyagába okvetlenül felveendők még a következő tantárgyak is: főzés, varrás, takarítás, háztartás-vezetés. És nem utolsósorban: gyermeknevelés. Imádság az új év küszöbén Veled lépek át, Jézus Krisztus, az új idő határán, ki ugyanaz vagy tegnap, ma és mindörökre. Mindenható, igaz Isten vagy, mindent megváltott emberi életed, boldog szenvedésed, dicsőséges feltámadásod. Te megváltottad ezt a surranó titkot is, a jelenében mindjárt múltba forduló időt. Benned nyerte meg sziklaközpontját az idők folyama, mert minden időt magába ölel az örökkévalóság. Add, hogy szememet mindig erre a láthatatlan valóra szegezzem. A látható ugyanis ideig tartó, a láthatatlan viszont örök. Emberi szíved legyen vigasztalásom, mert velünk akar maradni a világ végezetéig. Add, hogy mindent el tudjak viselni, amit ebben az évben reám akarsz mérni, mert hinni akarom, hogy pillanatnyi, könnyű szenvedésem a mennyei dicsőség túláradó, örök mértékét szerzi meg. Tartson országodba ennek az esztendőnek ideje is, utam az és feléd futok rajta. A régi tovatűnt, valami új valósuljon most meg. Segíts, hogy új lehessek, mindig jobb, mint eddig. Add, hogy állhatatos lehessek a hitben, hogy erős lehessek, és minden dolgomat szeretetben intézzem. Segíts, hogy semmi rosszat ne tegyek s a Lélek szerint élve ne teljesítsem bűnös módon a test kívánságait. Add, hogy ebben az esztendőben bőven teremjem meg a Lélek gyümölcseit és kedvesek legyenek előtted: az öröm, a békesség, a türelem, a kedvesség, a jóság, a hűség, a szelídség, az önmegtartóztatás és a tisztaság. És mindenek fölött teremts újjá szeretetedben és akkor biztos vagyok abban, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem jövendő, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. Amen. A svájci konzervatív párt baseli kongresszusán a párt elnöke annak a kívánságának adott kifejezést, hogy az állam létesítsen diplomáciai kapcsolatot a Szentszékkel. Az anyuval erről nem lehet beszélni” Az egyik fővárosi leánygimnázium harmadik osztályában úgynevezett beszélgetési óra volt. A pedagógus az előtte ülő 16—17 éves leányoknak azt a kérdést tette fel: ki van olyan bizalmas és őszinte viszonyban szüleivel vagy legalább azok egyikével, hogy mindent elmond nekik vagy legalább egyiküknek és minden felmerülő kérdést megbeszél velük. Megmagyarázta, hogy azért érdekli ez, mert a szülők oldaláról hangzott el olyan panasz, hogy a gyerekek nem mutatnak elég bizalmat, sőt titkolóznak. A felvetett téma váratlanul nagy érdeklődést keltett, a leányok egymás szájából vették ki a szót. Még váratlanabb volt azonban az eredmény, ami a válaszokból kiderült. A 39 leány közül mindössze négy jelentette ki, hogy fenntartás nélkül őszinte és baráti a viszonya a szüleivel. A többi egyöntetűen nemlegesen válaszolt, amennyiben a valóban intim kérdésekről van szó. Az eredmény nagyon elgondolkoztató. Annál is inkább, mert ha az osztály társadalmi keresztmetszetét nézzük, az eléggé valóságosan tükrözi a mai magyar társadalmat és így bizonyos mértékig általános következtetéseket is vonhatunk le belőle. A legmeglepőbb az, hogy a szülők és serdülő vagy felserdült gyermekeik között ennek a bizalmatlanságnak oka az esetek nagyobbik részében jelentéktelennek látszó semmiség, amin a szülők, ha akarnak, nagyon könnyen tudnak segíteni. Mik voltak a gyerekek — helyesebben talán már nem is gyerekek, hiszen nagyleányokról van szó —■. nagy szenvedélyességgel elmondott panaszai? A legáltalánosabb ez a formula: »Az anyuval erről nem lehet beszélni.« »Ő ezt vagy azt nem érti meg.« A pedagógus részletesebb kérdéseire azután bizonyos típusok alakultak ki, amelyeket nagy vonásokban így lehetne csoportosítani. A nem érdeklődő szülők. Ez rendszerint az a fajta, ahol mind a két szülő dolgozik és annyira el vannak foglalva munkájukkal és egyéb gondokkal, hogy a gyerekekre nem marad idejük. Vagy türelmük sem örülnek, hogy elég nagy már ahhoz, hogy elintézze az iskolával kapcsolatos dolgait, esetleg segít már a háztartásban. Még esetleg megkérdezik, mi volt az iskolában, de ha a gyerek el kezd mesélni valamit, ami felnőtt szemmel talán jelentéktelen apróság, de a gyermek felől nézve és az ő életében nagyon fontos, egy darabig féligmeddig odafigyelnek, azután másról kezdenek beszélni és a gyerek arra a megállapításra jut, nem érdemes. A helytelenül érdeklődő szülők. Ennek a gyermekek megállapítása szerint két fajtája van, és itt inkább az anyukákról van szó. Az egyik, aki nehezen akar belenyugodni, hogy a családban már nem ő a fiatal, hanem bakfiskorba serdült leánya és a megmásíthatatlan tények ellen úgy védekezik, hogy túlságosan gyermeknek tartja a felnőttség küszöbére érkezett gyermeket, kineveti kis érzelmi ügyeit vagy éppen — emiatt többen panaszkodtak —, mint valami mulatságos dolgot meséli el azokat barátnőinek. És ezzel, anélkül, hogy gondolná, esetleg soha be nem gyógyuló sebet ejt gyermeke lelkén. Főleg, ha barátnőik elég tapintatlanok ahhoz, hogy utána még keresztkérdéseknek is alávetik, a száját ilyenkor konokul összeszorító áldozatot. A helytelenül érdeklődő szülők másik típusa a túlságosan kíváncsi. Az ilyen szülő olyan mértékben viszi túlzásba az érdeklődést, hogy nem áll meg annál a pontnál sem, amelynél az emberi személyiség tiszteletének kellene megálljt parancsolni még saját gyermekünkkel szemben is. A kíváncsiskodás sokszor olyan mértékű, hogy a mama valóságos nyomozóapparátust helyez működésbe, hogy megállapítsa, hogy a barátnők, vagy az ebben a korban már fel-feltünedező fiatal gavallérok ki fiai kihornyai és hogy a gyerek a jól választott-e«. Amivel túlzott jelentőséget tulajdonít egy jellegzetesen serdülőkori jelenségnek és ez megint csak bántja a gyermek önérzetét. Természetesen gyakoriak a viták a szépítőszerek használata körül is. Ebben a tekintetben vannak szülők, akik egyáltalán nem törődnek vele, de van olyan apa is, aki szemetszikráztató pofont helyez kilátásba leányának, ha húsz éves kora előtt rúzst lát meg rajta. Az eredmény, mint az várható, hogy a leány titokban használja a keresztmamától kapott szépítőszereket. Ugyanakkor azért több leány volt, aki elmondotta, hogy édesapjával nagyon kellemesen el tud beszélgetni, esetleg hosszasan el is tud vitatkozni művészeti, irodalmi vagy egyéb személytelen kérdésekről, mint amilyen a modern tánc, egy-egy színdarab stb. Általában azonban — ez volt a pedagógus benyomása — nagyon magányosnak és nagyon egymásra utaltnak érzik magukat ezek a 16—17 éves leányok. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy bizonyos generációs feszültség a felnőttek és a gyereksorból már kikerült serdülő fiatalság között mindig volt és mindig lesz is. Ezt most még fokozottabbá teszi az életnek mindaz a rengeteg mozgalmassága, amelyen a felnőttek az elmúlt néhány évtized alatt átestek. Az is nagyon valószínű, hogy a gyermekek megállapításaiban sok a fiatalos hév és a korral járó erősebb én-központiság. Éppen ezért igazságtalan lenne egyedül a szülőket elmarasztalni az egész kérdésben, de jócskán marad még, ami elgondolkoztató lehet számukra. Sajnos az a helyzet, hogy szülővé csak úgy lesznek az emberek és nagyon sokan vannak, akik úgy vélik, hogy a szülői kötelességnek eleget tettek azzal, ha enni, inni adnak a gyereknek, öltöztetik és esetleg utána néznek, hogy megcsinálja-e a leckéjét. Pedig annak, aki részt vállalt Isten teremtői tevékenységében, mikor gyermeket hozott a világra, véges-végig az isteni Gondviselés eszközének kell maradnia. Nem lehet tehát érdektelen szemlélője a gyerek fejlődésének és nem unottan, hanem inkább valami különös és mély megrendüléssel kell figyelnie, hogyan mozog a felserdülő gyermek először tapogatózva, majd egyre biztosabban az életben. Legyen türelme végig hallgatni az iskolai történeteket vagy a szórakozásokról szóló beszámolókat, még ha kissé túlzott bőbeszédűséggel adják is elő azokat, ha látható, hogy a gyerekből kikívánkozik ez az elbeszélés, hiszen számára óriási fontosságúak ezek az élmények. Persze helytelen a másik véglet is, a tapintatlan érdeklődés. A serdülő vagy éppen felserdült kornak legfontosabb lelki jellegzetessége az érzékenység. Ezt nem lehet eléggé tiszteletben tartani. Az emberi személyiség tisztelete éppen ott kezdődik, hogy figyelembe vesszük érzékenységét. És hányszor vétünk ez ellen még felnőttek közötti viszonylatban is! Az már eszünkbe sem jut, hogy a saját gyermekünknek is megvan a jogos tiszteletet elváró emberi méltósága. Persze, hogy sokszor nyelvesek ezek a gyerekek és sokszor és sokat kell tőlük nyelni. A szülői bölcsesség feladata, hogy megállapítsa, meddig terjedhet ez a nyelés. De azt sohase felejtsük el, ha a gyerek konfidens, esetleg hetykén válaszol, ez nem jelenti szükségképpen a szülő iránti tisztelet és szeretet hiányát, lehet ez egyszerűen csak a korral járó faragatlanság és nemtörődömség. Összegezve az elmondottakat, álljon itt végül néhány fontosabb tanulság a kérdéssel kapcsolatban. Az első és legfontosabb, hogy a szülő magatartásában mindig meg tudja különböztetni a lénye gest a lényegtelentől. Ne ti-l lajdonítson túlzott fontosságot olyan felvett kamasz szokásoknak, amilyeneket mindenkor minden kamaszai felvettek és amilyenekkel a mai fiatalok életében is bőségesen találkozunk. Ilyen például, hogy ezek a mai fiatalok, leányok, fiúk, minden további nélkül tege- sződnek és egymást kereszt- nevükön szólítják. Ezek nem jelentenek semmit, legkevésbé a gyermek erkölcsi magatartását illetően. De a nevelésnek igenis irányulnia kell arra, hogy bármilyen külsőségek között is változatlan fényben ragyogjanak a gyerek előtt azok az örök erkölcsi elvek, amelyek minden korban és minden külsőségek között érvényesek. És az a szülő, aki ezeket a lényegeseket tartja szem előtt, nem fog szenvedni a gyermek bizalmatlansága miatt sem, amelyet egyébként ő, a nagyobb élettapasztalatával és jobban edzett türelmével sokkal könnyebben ki tud váltani. A másik fontos szempont pedig a hatalmi attitűd kikapcsolása a nevelésből. Sajnos, általában úgy van, hogy a nevelt a nevelőnek sokkal inkább hatalma, mint befolyása alatt áll. A nevelésben azonban a hatalom eszközeivel még kisebb gyermekek esetében is csak nagyon módjával szabad élni. A felnőttebb gyerekek neveléséből pedig mennél inkább ki tudjuk kapcsolni, annál jobb. A hatalmi megnyilatkozással szemben ugyanis mindig megjelenik az ellenállás. A szentek és nagy pedagógusok tevékenysége és írásai is egyöntetűen ezt bizonyítják. Egyetlen megértő, szeretettől sugárzó, és felvilágosító mondat többet használ, mint száz rideg parancs. Boromby Károly VERS A SZÉNBÁNYÁSZOKHOZ Nemrég, hogy a szobába értem a farkasordító hideg biztatni kezdett, hogy megírjam nektek üdvözlő versemet. Kezem ugyan kicsit fagyos még, de múlik már itt bent a tél, most kezd a kályha duruzsolni, s a lángja rólatok beszél. Beszél a láng, s a langy melegben valami rejtett, jóleső mosoly sugárzik a szememben, mintha a szárnyaló idő előbb sietne, s már a május hajolna be az ablakon, s a hó helyett fehér virágot lengetne kint a fuvalom. Látjátok, a meleg szobában mily szikrát vet a képzelet! Amíg ti lent a bánya mélyén bontjátok a kövér szenet, fönt értetek is küzd naponta sok ismeretlen jóbarát, és tettes szóval támogatja az igazság diadalát. Meleg lakás ... Szép béke vágya bejárja koldus lelkemet, a békevágy, hogy a világot fűtse a tiszta szeretet. Ezt is kívánom, ezt a drága szíveket izzító szenet! Legyünk mindig, most és örökre sugárzó, boldog emberek! Csanád Béla 4 / A református Kovács Mihályról, a katolikus egyházi festészet egyik úttörőjéről 140 évvel ezelőtt, 1818. július 25-én született Tisza-Abádon (a mai Abádszalókon) református jobbágyi családból Kovács Mihály, amúlt század derekának egyik legnevesebb magyar festőművésze. Minthogy a művész pályája későbbi folyamán szoros kapcsolatba került a magyar katolicizmussal, az évforduló alkalmából ellátogattunk szülőfalujába, amely azóta virágzó nagyközséggé, mégpedig szövetkezeti községgé fejlődött. Ütünk először a csaknem 200 éves, de a hívek áldozatkészségéből épp a közelmúltban szinte újjávarázsolt katolikus templomba vezetett, ahol is dr. Tálas József plébános szíves útmutatása nyomán Kovács Mihály két függő szentképét láthattuk. Mindkettő a múlt század hetvenes éveiből származik, az egyik olaszos modorban festett poétikus Madonna-kép, a másik a Fájdalmas Anyát ábrázolja a szomorúság pátoszával. Aztán felkerestük a művész szülőházát a Mikszáth utcában. (Miért nem hívják Kovács Mihály utcának?) Igénytelen, földes padozatú parasztház. Itt is és a szomszédos portán is oldalági leszármazottak laknak, Létai Jánosék és H. Kovács Jánosék (a »H« a név előtt a régi »halászgazdai« tisztségre utal), gazdálkodó parasztemberek, akik azonban megható kegyelettel és megkapó kulturális érdeklődéssel őrzik országos hírű dédnagybátyjuk emlékét, mégpedig az élénken élő családi hagyományokon kívül egy művészi alkotást is: a művésznek édesapjáról 1849-ben festett rendkívül finom portréját. (Ezen kívül még csupán egy Kovácskép ismeretes Abádszalókon: Dr. Mészáros leszármazottai őrzik kegyelettel az orvosi honoráriumként 1895-ben festett Három Gráciát.) A rokonok előadásából kibontakozik a művész életpályája. (A hézagokat később kitölthettük saját önéletírásának és a róla szóló műtörténeti monográfiának adataiból.) Már művészi tehetségének kibontakozása kezdetén vallási indítékokra bukkanunk. Egy öreg családi Bibliának metszetes illusztrációi, majd a helybeli katolikus templom olajfestményei keltették fel a művészi érdeklődést a kis jobbágyfiúban. Tanítói felhívták tehetségére Orczy László figyelmét és az ő segítségével Kovács Mihály a kunhegyes latin iskola elvégzése után előbb Pesten, majd Bécsben képeztette magát, s esztendőkre húzódó tanulmányutat tehetett Itáliában. Ez alkalommal IX. Pius pápát is lefestette. Arról is tudnak a szalóki rokonok, hogy képeinek legnagyobb része a művész hagyományozása és spanyol származású feleségének ajándékozása folytán az egri líceumba került. De hogy mi volt ennek az indítéka, azt már magunknak kell elmondanunk. Kovács Mihály 1849-ben Itáliából hazatérve Egerbe rándult s itt megismerkedett Tárkányi Béla egri érseki titkárral (a későbbi kanonokkal), a__. neves katolikus papköltővel, s az ismeretségből a szó szoros értelmében vett sírig tartó barátság fejlődött, amely annál gyümölcsözőbb lett, mert Tárkányi nemcsak jó barátja, hanem finom tapintatú mecénása is volt Kovácsnak. Köz-l benjárására Bartakovics érsek műtermet bocsátott rendelkezzésére az egri líceumban, ajánlására az egri kanonokok és notabilitások úgyszólván kézről kézre adják, mint portréfestőt (magát Tárkányit is megfesti) s ő ösztökélte oltárkép festésre, felhasználván befolyását arra, hogy az egri egyházmegye templomai Kováccsal festessék meg oltárképeiket. Ez ösztönző barátság ihletésének köszönhetünk mintegy negyedszáz értékes templomi képet, melyek között legnagyobb szabású a tiszapolgári templom »Mária mennybemenetelét« ábrázoló főoltárképe, amely művészi értékein kívül arról is nevezetes, hogy Kovács előtt magyar művész ilyen nagy méretben — 770- 480 cm nagyságban — még nem festett... S feljegyzésre érdemes az is, hogy ebben a barátságban, ebben a támogatásban semmi nyoma nincs az ún. »lélekhalászásnak« Protestánsként halt meg 1892. augusztus 3-án Budapesten, református pap temette, s a Kálvin téri ref. lelkészség halálozási anyakönyvében van bejegyezve. De holttestét Eger városa 1929-ben hazavitette Egerbe ... Kunszery Gyula