Új Ember, 1960 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-03 / 1. szám

6J -f­Készpénzzel bérmentesítve Kp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint Katolikus hetilap 1960. január 3. XVI. évfolyam, 1. szám Az ó és új év csillaga „Hz elmúlt események az enyhülés légkörét teremtették meg XXIII. János pápa karácsonyi szózata Mint a Vatikánvárosból je­lentik, december 23-án délben Tisserant bíborossal az élén, a Rómában tartózkodó bíboro­sok, több érsek és püspök és Róma lelkipásztorkodó papsá­gának igen sok tagja, valamint a szerzetesrendek fejei meg­jelentek XXIII. János pápa előtt. Tisserant bíboros a ró­mai kúria és a világ egész pap­ságának nevében tolmácsolta karácsonyi jókívánságait. A Szentatya az üdvözlésre hosz- szabb beszédben válaszolt. Beszéde elején hangoztatta a pápa, hogy három központi gondolatra kívánja felhívni a figyelmet és ezek: a béke, az enyhülés és a népek békés együttélése. Idézte Szent Ágos­ton ismert mondását, amely úgy szól: »Nagyobb dicsőség szóval kiküszöbölni a háborút, mint fegyverrel megsemmisíte­ni az embereket.« — A szívek békéjére, a szo­ciális békére és a nemzetközi bekére van szükség — mon­dotta a Szentatya — és ezek alapja csak az igazság lehet. Ezért kell legyőzni azokat a té­ves nézeteket, amelyek a hatal­mon, a nacionalizmuson ke­resztül megmérgezték a népek közösségi életét és lehetetlenné tették, hogy a népek békésen éljenek egymás mellett. Ugyan­akkor az igazsággal párhuza­mosán xeü haladnia az igazság gosságnak és ez az utóbbi a ke­resztény szeretettel párosul. Ez a keresztény szeretet kell hogy áthasson minden népet, hogy általa élő kapcsolatot • létesít­hessenek egymás között. — A második világháború után, sajnos, nem valósították meg az igazi béke követelmé­nyeit és ezért abnormális a há­ború utáni nemzetközi helyzet a maga számtalan ellentétével. Nincs háborús állapot, de béke sem uralkodik a nemzetek kö­zött, az az igazi béke, amelyet pedig a népek forrón óhajta­nak. Éppen ezért mindenek­előtt jószándékú emberekre van szükség, akik eltávolítják azokat a gátakat, amelyek az igazi béke megteremtése elé tornyosulnak. Ezeket a gátakat az erkölcstelenség propagandá­ja, a kiáltó társadalmi ellenté­tek, a munkanélküliség, a nyo­mor és a szegénység építették fel. Holott mindezek ellentét­ben állnak az egyén jogaival. Igazságtalan állapot, hogy a nyomorúságban élőkkel szem­ben vannak, akik kedvük sze­rint dőzsölhetnek. Legfőbb akadálya pedig á béke létre­jöttének a gátlástalan fegyver­kezés. — Az elmúlt események az enyhülés légkörét teremtették meg. Ez sok szívben ébresz­tette fel ismét a reményt, miu­tán oly hosszú időn át bizony­talan helyzetben éltünk. Sok­szor már-már úgy látszott, hogy elpattan a túlfeszített húr. Mikor azonban az enyhü­lés légköre terjedni kezdett, meglátszott az, hogy milyen mélyen gyökerezik minden em­ber szívében a béke utáni forró vágy. Az egyház bizalommal és esdekelve kéri Azt, aki irá­nyítja a népek sorsát és jóra tudja fordítani az uralmon lé­vők szívét, hogy minél előbb megvalósuljon a közös óhaj: a »A JÉZUS NEVET ADTÄK NEKI...« — amint ezt az év legrövidebb, mindössze egyet­len mondatból álló evangéliu­ma mondja a szentmisében, nem téve semmit hozzá ehhez a névhez, amellyel — mint valami szívenütő harangütés­sel — újra és újra kezdődnek az évek. A keresztény ember számára nincs tündöMőbb en­néd a névnél. Huszadik évszá­zada borulunk le előtte. Nyelv­tani tartalma szerint ennek a — maga eredetében »Jehósuah« — névnek jelentése ez: »Velünk az Isten», vagy »Az Isten, aki velünk van». A Názáreti Jé­zus ebben az utóbbi értelem­ben viseli ezt a ngvet, amely­ről így újjong fel Izaiás pró­fétának (9, 6) a ikarácsonyi időnek liturgiájában is fel­hangzó gyönyörű jövendölése: »A nevei ezek: Csodálatos, Tanácsadó, Isten, Hős, s a Béke fejedelme ...« AZ ESEMÉNYEK közt a magyar katolikus élet keretei közül Róma felé tekintve, va­jon milyen tények és irányu­lások ragadják meg a figyel­met arról, amit a keresztény­ség isteni Alapítójának neve mintegy programul is kifejez? Hogyan jelenik meg ez a program a középponti egyház- koimányzav eszméiben, tervei­ben, tevékenységében? A legelső, amit érdemes megemlíteni, az, hogy az egy­ház új pápája az ökumenikus zsinat előkészítési munkála­taival nemcsak a »II. vatikáni egyetemes zsinatot« hirdette meg az egyház számára, ha­nem a lelkek békéjének gon­dolatát is. Nagy a jelentősége ennek a törekvésnek az embe­riség evilági javára is. E vo­natkozásban az Üj Ember ha­sábjai már hírt adtak arról is, hogy a Vatikánban, az új egyetemes zsinat elé szánva, több püspöknek nagyon ko­moly beadványa van arról, hogy az egyház is lépjen fel a maga parancsszavával és ti­lalmaival az emberiség béké­jének biztosítására, a háború­nak mint eszköznek az embe­riség történetéből való kikap­csolására. Ne feledjük el, hogy az egyház a m,aga és az európai emberiség történetében: siker­rel vett részt hasonló történeti feladat megoldásában. A kö­zépkorban az államiságok erőinek szétesése után telje­sen atomizálódott a hatalom és a jog; mintegy »-jogául« úgyszólván minden ember kardot viselt oldalán s azt bármikor bárkire kivonhatta és ki is vonta. Akkor — a ma­gánháborúk örvényébe hullott és abban szinte felosztani ké­szülő Európa felett — a .»Tre- uga Dei«-nek, az »Isten béké­jének«. az önkényes személyi fegyveres tevékenység tör­vénytelenné nyilvánításának egyházi tétele és törvénye se­gített visszaadni a magánélet biztonságát, visszaadni foko­zatosan az államhatalom jogi alapjait. A középkorban s akkor még csak az akkori »kicsiny« Európában persze nagyobb szerepet hordozott az egyház; ezt végrehajtani akkor: le­hetséges volt a saját lelki és földi hatalmára támaszkodva. Ma természetesen, amikor az újkor századai óta »felnőtté« lett az evilági élet irányítá­sában, a társadalmi rendszer alakításában, az államélet irá­nyításában a világi elem ille- tékesséffe és felelőssége: az egyház legfeljebb segíthet azoknak ilyen munkában. Mégpedig ott is a maga saját és sajátos területén, saját és sajátos eszközeivel: a lelkek­ben való munkálkodássaL De, hogy ezen a területen az egy­ház hajlandó élni a maga lel­kiéleti eszközeivel, azt meg­mutatja az a hír, amelyre hi­vatkoztunk, s megmutatja az is, hogy fontos és befolyásos testületek — két szerzetesrend teológusai — kaptak megbíza­tást arra, foglalkozzanak a kérdéssel: milyen tételes in­tézkedésekkel szolgálhatna az egyház a világ békéjének megszilárdításában és meg­valósításában. A másik nagy jel, elv és esemény: az egyháznak, az apostoli főhatalomnak újból hangsúlyozott odaállása a szí­nes népek felnőtt kora, az ön­magukkal való rendelkezés mellé. A gyarmatosításnak a fehér emberiségre ámyfoltot vető korszakai után a mi nemzedékünknek adatott meg az élmény: India, Indonézia, Afrika és az arab világ né­peinek és államainak bevonu­lása a világpolitikába és a világkultúráin való munkálko­dásba. Hatalmas alakítóerők és roppant eseménysorok vit­ték efelé a fejlődést; ezeket az eseménysorokat és folya­matokat meglátta az egyház is és a saját munkáját bele­állította abba a fejlődési irányba, amely szerint boly­gónk világkultúrájának egyen­rangú hordozói és alakítói a színes népek is. A Szentséges Atya legutóbbi nagy missziós encikliikáján kívül — mind­ezekről szintén hírt adtunk — egész sor megtörtént és ké­szülő intézkedés célozza azt, amit az egyébként a kezdettől az egész emberiség számára adatott és meghirdetett ke­reszténység »planetarizálásá- nak« lehetne nevezni. Azokon kívül, amik ez irányban már megtörténtek, az egész egyház életében meg­valósulni készül az a pillanat, amikor — s erről már sajtó­információk is vannak — a megfeszített Krisztus bíbora először kerül néger főpap vál- laira. Amikor néger apostol utód vonul be a kardinálisok kollégiumába. önmagában mintegy csak jelkép ez, de a jelen és jövendő számára is világító szépségű jelkép az egyház munkájában, mert ez­zel is dokumentálódik, hogy a kereszténység nemcsak a fe­hér emberiség számára adott és kapott kiváltság. Hogy Jé­zus, akinek névnapjával szá­moljuk az éveket, nemcsak, hogy a színes népek túlvilági üdvösségére is született, ha­nem a színes népek kultúrái­nak az emberi kultúra egysé­gébe és közösségébe való be­vezetni segítségére is. Végre segít a kereszténység a gyar­matosítás alapjainak felszá­molásában a vallási élet ter­mészetének és lelki életi erői­nek alkalmazásával is. Segít abban is, hogy a keresztény­ség mögött egyetlen másfajta r.ép se érezze kizárólagosan vagy elsősorban a fehér bőrű nemzetek ügyét. De az ese­mények világhorizontjában a jövendő felé szegzett pillantás számára — ez is a békének, az emberiség békéjének szol­gálata. SZOLGALAT — írtuk le most is ezt a szót, és ennek a szolgálatnak az is hangsúlyt ad. hogy a világtörténés eddig talán egyetlen korszak alatt ■sem volt akkora — oly sok­szálú és szövevényes — moz­gásban, mint nemzedékünk életének évtizedeiben. A szá­zad kezdete óta úgyszólván több és nagyobb esemény tör­tént, mint a közvetlenül meg­előző századokban együttvéve. A természettudomány eredmé­nyei, a technikai felfedezések és eszközök, a gépek, a közle­kedés ámulatraméltó mérték­ben és szédítő gyorsaságban változtatták meg az emberélet körülményeit a földön. Ugyan­ezt tették a politikai és szo­ciális események és változá­sok is. Mozgásba jött az em­beriség közösségi életének minden eleme és ereje. Boly­gónk nem a XIX. század föld­gömbié többé. Tudjuk és vár­juk, hogy a világkultúra ki- szélesítésében a kereszténység is ott áll az események, a tör­ténelem, az emberiség oly nagy ügyeinek szolgálatában, mint amilyen az emberiség egysége és békéje. Teheti ennek szol­gálatát egyházunk annak ne­vében. aki alapítója, s akinek neve a túlvilági üdvösség zá­loga és csillaga, akiben a nap szentleokéje szerint »megje­lent a mi Üdvözítő Istenünk kegyelme minden ember- nek...« Testa bíboros, volt berni apostoli nuncius tiszteletére a svájci kormány viUásreggelit adott. Chaudet svájci köztár­sasági elnök ez aika'.< -• -anal a svájci szövetségi kormány ne­vében remekművű, mellkeresz- tet adott át a távozó nuncius- nak. Oltó, tollú és Oílilia írta : POSSOAYI LÁSZLÓ Ottilia és Ottó egy folyosón laktak. Ottó öt éves volt, a kisasszony jóval több, mint ötven. De mert fiatalabb korá­ban sokat kellett vesződnie a tüdejével, munkaképtelenség címén hamar nyugdíjba ment. A kényelmes életben aztán ki­virult, tüdeje bemeszesedett. De azért magával hozott lázai korszakából egy kis kényeske­dést. Rögeszméje volt, hogy neki ápolnia kell magát, nem szabad korán kelnie, délután szunyókálnia kell s nagyon kevés, könnyű ételeket szabad csak ennie. Így hát vízbenfőtt, vajjal megérintett karottákat, karfiolokat és kelbimbókat fo­gyasztott. Éppen ezért eleinte idegen­kedve fogadta, hogy a szom­szédasszony kivette Ottót az óvodából és a gyermek egyre többször rája maradt. Ottónak hol egy kelbimbóval, hol egy karottával kellett betömnie a száját és ez fölös költekezések­be sodorta őt. Ottó beretvaeszű kis egyéniség volt. A maga nemében majdnem olyan különc, mint Ottilia. Sötétbe játszó barna szeme volt, a haja gesztenyeszín és Ottilia meg­nyugtatónak érezte a gyermek arcáról feléje sugárzó har­móniát. Ottilia egy régi-régi ház rossz leválasztású, nagyspájzú, fürdőszobátlan lakásoeskájá- ban élt, amelyet azért bérelt ki hajdanában, mert olcsósága mellett árkádos udvarán né­hány ecetfa mellett hatalmas vörös-vadgesztenyefa tere­bélyesedett. Ottiliát a virágzó geszetenyefa rózsaszín-sárgás gyertyái mindig egy majálisra emlékeztették, mikor egy ifjú huszár udvarolt neki s ha az az átkozott kaució nem lett volna, bizonyára el is veszi. A hajdani majálison egy ilyen vörös virágú gesztenyefa alatt hangzott el a vallomás és Ottilia, ki később kínos pre- cizitású gyógyszerésznő lett, még gyógyult korában is mint­ha visszakapta volna lázait gesztenyefavirágzás idején. Ottó apja vadul ellenszenves volt neki, s mikor három gyermeke és felesége mellől egy nálánál húsz évvel fiata­labb munkatársnője oldalán új házasságot kötött, Ottilia meg­állapította, hogy finnyás em­berismerete ezúttal sem vallott csődöt. Mikor a hűtlen elhagyás ügye kirobbant, Ottilia két hétig gondozta a gyerekeket az ügyvédekhez, hivatalokba szaladgáló Songottné helyett. A legnagyobb meglepetés aztán az volt, hogy a férj nélkül ma­radt Songottné sokkal kiegyen­súlyozottabb háztartási mér­leget teremtett magának, mint mikor még az ura is keresett­A két kislány már iskolás volt, egyik délelőttös, a másik délutános. Ez azért volt jó, mert Ottókát Songottné min­den józan érv ellenére mégis kivette az • óvodából, pedig neki munkába kellett járnia. Ottóka, apja csúf szökése óta még hangtalanabb lett, mint eddig és az óvodában valami átrendezés miatt nálánál idő­sebb gyermekek közé került, mire ő félreült és társai sem­miféle játékában sem- vett részt. Igaz, testileg is, szelle­mileg is reciprok módon más fejlődési fokon állt, vagy csak kisebbségi érzése támadt s így hívta föl magára a figyel­met. De dacos mélasága any- nyira fölingerelte az óvónénit, hogy az erélyesen ráförmedt Songottnéra: vigye el ezt a »fegyelmezhetetlen« gyerme­ket Ottóka kitörő örömmel maradt otthon, mintha csak ezt akarta volna és azt a vallomást tette az őt faggató Ottiliának: »Ha te lennél az óvónéni, én az első lennék az óvodában.« Ottilia olyan rózsaszín-piros- arcú lett a vallomástól, mint egy gesztenyefavirág, de ezt a hirtelen rája ömlő láznak is lehetett tulajdonítani, amit a felelősségvállalás izgalma vál­tott ki belőle. Még mindig élt benne ugyanis a görcsös féle­lem, hogy nem szabad közel kerülni az emberekhez, mert minden kitárulkozás súlyos le- kötelezetség. De hát Ottóka mégis Ottilia nyakába szakadt. Igaz, hogy elvben a két dél- előtt-délutános nővérkéje őriz­te, de ezek a nagyobbacska lányok már bevásárolni is jár­tak, egésznapos iskolai kirán­dulásokra, moziba, múzeumba vitték őket s ilyenkor bizony kopogtattak Ottilia ajtaján és ráhagyták a gyereket. Ottóka pedig odatelepedett Ottilia tengerzöld plüssel bevont láb­zsámolyára, révedezett és nagy feketebarna szemét Ottilia kö- tögető alakjára függesztette. S Ottilia regényes lelke az ilyen néma, kitartó vallomások iránt volt a legérzékenyebb. Újra terveket kezdett szőni az élet­re és érdekelni kezdte őt a lottó. »Son-gott Ot-tó« zson­gott fülébe a vagyonosodás démona, »Ot-tó, lot-tó és Otti­lia...!« Mit jelenthetne kü­lönben ez a sok ó betű a ne­vükben, ha nem azoknak a százezreknek, vagy millióknak a nulláit,. amiket nyerni fog­nak. Megtette hát a saját és az Ottóka születési évszámait és millió álmot szőtt a barnás- hajú gyermek, a tengerzöld lábzsámoly és a villanó kötő­tűk fölött a nyeremény szét­osztásáról. Ó, ez valóságos álomlista volt. Ilyenkor csodálatos me­leg borzongás járta át, hogy ő milyen jó, mily nemesen tud cselekedni. Ottilia karácsonyra készült. Drága, műanyagtestű elaszti­kus babát vett, hogy azt húga kislányának felöltöztesse. A húga talpraesett, reális asz­béke. Az egyház imái kísérik mindazt, ami a nemzetközi kapcsolatokban a kiegyensú­lyozást, a találkozókat, a véle­ménykülönbségek békés ren­dezését, a népek közeledését és a kölcsönös együttműködést szolgálja. Az egyház semmit nem adhat fel az Isten által rábízott igazságokból, de jóin­dulatú minden kezdeményezés­sel, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberiség az újabb gyásztól, az újabb vérontástól és pusztulástól megkíméltes- sék. Meg kell szüntetni végre a feszültség okait és a nemzet­közi rend megzavarásának for­rásait. — A kereszténység alapvető tanítása, hogy az egész emberi nem egy családhoz tartozik és csak ennek a testvériségnek étérzése irthatja ki a szívekből a mérhetetlen érvényesülési vágyat, a mohóságot, a dölyföt, a mások felett való uralkodás vágyát, tehát mindazt, amiben a nézeteltérések és a háború gyökerei rejtőznek. Az egész világ keresztényei nem eléged« hetnek meg ebben a helyzet« ben a paszta néző szerepével* hanem annak tudatában kell cselekedniük, hogy az égből kapták a parancsot, mert az igazi béke csakis Istentől jöhet és ennek csak egy neve van: Pax Christi! — Krisztus bé­kéje. Karácsonyi szózata után a Szentatya áldását adta a világ összes nemzetére és népére. A Szentatya karácsonyi szó­zatát a világ közvéleménye úgy fogadta, mint a buzdítást a béke tevékeny szolgálatára és állásfoglalást a háború el-* len és a problémák békés tár­gyalásokon való megoldása mellett. szony volt, kitűnő ünnepi va­csorákat főzött, amelyek már- már fölborították Ottilia ka- rotta-konyhás gyomrát és a lottózást a hülyék adójának nevezte. Mikor pedig Ottilia védekezésül kijelentette: mennyi szép álmot, jótékony­ságot »képzel el« az ember kötögetés és nyereményszét­osztás közben, azt mondta: »Adnád oda azt a pénzt direkt valami szegénynek, több jót Tennél vele.« Ottiliának mindenhez ügyes keze volt és a szenteste aján­dékait mindig nagy lelemé­nyességgel fabrikálta össze. Lelkesen rajongott terveiért s úgy érezte: most pedig reme­kelni fog. összes rongyzsák­jait átkutatta s még negyven év előtti báliruháit, a majálisi lakkövet és a borvörös delén- kendőt is föláldozásra szánta, amivel hajdanában búcsút in­tett a huszárnak. Most pedig buszárbabát csinál! Igen, még sarkantyúja is lesz egy sörös­üveg kupakjának oldalfalából, a lakkövből nyírt huszárcsizma sarkán. Az áldozat óriási volt és arra vallott, hogy Ottilia kezd im­már lemondani földi emlékei zsugorgatásáról is. Magasabb szellemi régiókból emelkedik és egyre jobban szublimálja haj­dani lázas érzéseit. A baba mű­vészi ihletettség közepette ké­szült. S ekkor toppant be ko­pogás nélkül Ottó. A huszár combján már ott feszült a vö­rös, kackiás nadrág, a csizmák fénye villant s éppen a strammul kék atillára illeszt- gette az aranyzsinórt. Fércelve idomítgatta a merev dróttal bélelt, ruganyos ellenállású aranyfonalat. A belépő Ottókén eddig nem látott élénkség vett erőt a hu­szárbaba láttára. Kipirult arc­cal rohant feléje, fejét vad erővel a mellébe fúrta: »Ezt nekem csinálod, ugve? Drága, (Folytatás a 2. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents