Új Ember, 1963 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1963-01-06 / 1. szám

KATOLIKUS SZEMMEL Az »Ország-Világ« heti­lap legutóbbi számában képe­ket közöl azokról az émkék­­táblákról, amelyekkel a közel­múltban jelölték meg Ady Endre Erdély-vidéki lakóhe­lyeit. Örömmel fedeztük fel ezek sorában a nagykárom egykori piarista gimnázium falát díszítő emléktáblát, amelynek magyar felirata így hangzik: »Ady Endre (1877— 1919). Itt tanult az együtt élő népek közös harcának bátor énekese 1888—1892. között.« A gimnázium alsó négy osz­tályát végezte Ady a piaris­ták nagykárolyi iskolájában, s csak ezután került a zilahi református kollégiumba. A nagykárolyi négy esztendő, ha nem is hagyott mélyebb nyo­mot lelkében, de nem is múlt el egészen nyomtalanul felet­te. Minden önéletrajzi írásá­ban említést tesz életének er­ről az időszakaszáról, még pe­dig a szeretetteljes vissza­emlékezés hangján. »Engem 1888-ban a nagykárolyi piaris­ta gimnáziumba vittek, ahol az alsó négy osztályt végez­tették el velem a kedves em­lékű, nagyon derék, kegyes atyák.« Novelláiban is fel­felbukkannak a nagykárolyi diákköri emlékek, néhol eny­he iróniával, de sohasem el­lenségesen. És egyik legszebb vallásos költeményének — a »Krisztus-kereszt az erdőn« címűnek — megírására a nagykároly—érmindszenti út­vonal egyik behavazott feszü­lete ihlette. Egyik piarista tanárával, a kerek tíz évvel ezelőtt 92 éves korában elhunyt Guba Pállal évtizedeken át tartotta a kap­csolatot, s az agg piarista szerzetesnek köszönhetjük többek között, hogy megőrizte az utókor számára Ady End­re legelső ismert diákköri le­velét, amelyben már mint zi­lahi felsős, diák egy iskolai kellemetlen afférben egykori piarista osztályfőnökétől kér és vár útbaigazítást . Nem tudjuk, kiknek kö­szönhetjük a nagykárolyi em­léktáblát. De mindenképpen hálásak vagyunk érte, s úgy véljük, hogy a »nagyon derék kegyes atyák« meg is érdem­lik ezt a visszaemlékezést. A Gauguin akvarelljeit, pasz­­telljait és színes rajzait ki­tűnő válogatásban kapja ke­zébe a magyar olvasó. Az egyes képek magyarázó szö­vegét s a rövid bevezetőt Kampis Antal írta érzékle­tesen és kitűnően. A könyv­nek föltétlenül örülnünk kell, de a tájékozatlanabb olvasót talán megzavarhatja az élet­rajz néhány utolsó, Gauguin halálának körülményeit felidé­ző mondata: »Holtteste fölött tombolt a bosszúvágy, a kép­mutató erkölcs és a kapzsi rosszakarat Rajzait, festmé­nyeit a papok, faragványait a csendőr semmisítette meg »tűrhetetlen erkölcstelenségük miatt.« Ugyanakkor — tudjuk jól — Gauguin képei közt szá­mos vallásos tárgyú mű szere­pel, s benne magában is szin­te hat­ástalan a metafizikai nyugtalanság. A jelen könyv­nek is talán legtündöklőbb darabja »A sárga Krisztus«. A kép elemzésekor azonban ezt olvassuk: »Gauguin nem volt vallásos ember, s főképp nem volt vallásos festő. Ha — mint jelen esetben is — vallá­sos tárgyat választott, ez ab­ból a szándékából fakadt, hogy képeibe a puszta megjelenítés helyett gondolati tartalmat sű­rítsen.­ Kampis úgy véli: Gauguin pörlekedett (francia gyarma­ton, Dominique-szigetén élt akkoriban) a helybeli papok­kal, érthető hát, hogy vallá­sos tartalmú képei is csak lát­szatra azok. De ha rövidlátó papokat elítél a kritikus, ne­künk Gauguin vallásos tárgyú képeinek felületes megítélésé­ben kell elmarasztalnunk a kritikust. Nem Gauguin »beke­belezésére« gondolunk, de szebb és igazabb lett volna talán a mértéktartó fogalma­zás. Valahogy így: Gauguin ugyan nem volt vallásos em­ber, képei közt mégis számos vallásos tematikájú remekmű akad. Valón azt kereste ben-­ nük, amit maga elveszített? Ez a fogalmazás kétségtelenül szerencsésebb lett volna. Mert az elsővel szemben éppoly könnyen szembeállítható egy harmadik értékelés, s talán még nagyobb érvénnyel is. Ez meg valahogy így hangzana: Gaugin a gyarmatokon sokat kínlódott a maradi ízléssel, s így magát a papságot is meg­botránkoztatta merész művé­szetével. De ma már tudjuk, vallásos tárgyú remekei bizo­nyítják, hogy lelke mélyén sose szakadt el a keresztény hit ihlető forrásától.­­ Talán nehéz elképzelni, hogy a közigazgatás gyakorlatát át­ható humanizmusnak vannak felmérhető értékei. A huma­nizmus ugyanis nem mutatha­tó ki statisztikai adatokban, nem rajzolható fel a termelési grafikonok kockás lapjaira és nem fejezhető ki gazdasági mutatószámokban sem. De, aki hisz az erkölcsi értékek kisu­gárzó erejében, az tudja, hogy a hatóságoknak és a honpolgá­roknak az érintkezésében meg­jelenő emberségesség nem ma­rad hatás nélkül a gazdasági mutatók javulására sem és bi­zonyára felfelé irányítja a ter­melési grafikonok vonalait is. Erre gondoltunk, amikor az útlevélkérelmek elbírálásának tavalyi szempontjairól olvas­tunk a Népszabadságban, s megállapíthattuk, hogy az ol­vasottakat a megelőző közigaz­gatási döntések sora vitatha­tatlanul meg is erősítette. Az a körülmény, hogy lehetővé tették, írók, orvosok, művészek tanulmányútjait, főleg pedig régóta elszakított családtagok­nak adtak útlevelet egymás lá­togatására, sőt még az 56-ban idegenbe került rokonok meg­látogatását is lehetővé tették az útlevél-osztály vezetői, ugyanakkor pedig kivándorló,­si útlevelet adtak kiskorú gyermekeknek szüleikhez, vagy szülőknek gyermekeik­hez, ha kérelmüket körülmé­nyeik is indokolták: olyan vál­tozás a régmúlttal szemben, amely sok felszínre nem ke­rült fájdalmat szüntetett meg máris és lappangó keserűséget oldott fel nagyon sok ember szívében. Meg vagyunk győ­ződve arról, hogy a humaniz­mus érvényesülése nem gyön­gíti, hanem erősíteni fogja a magyar szocializmust, amely­nek ilyenféle intézkedései mind több ember bensőjében keltenek rokonszenvet állam­rendünk új vonásai iránt is, a külföldön élő családtagok, ro­konok és barátok körében is. A közelmúltban jelent meg új magyar fordításban Hein­rich Heine »Németország« cí­mű egész könyvet betöltő sza­tirikus költeménye. Ennek ne­gyedik fejezete most, három­­királyok ünnepén időszerű, mert a napkeleti bölcsek tisz­teletére emelt kölni dómról van benne szó. A vers kelet­kezésének idején — 1844-ben —, a 600 évvel korábban meg­kezdett építkezés még mindig befejezetlen volt, mert a val­­lásszakadás zavarai miatt szá­zadokon át szünetelt, s csak 1824-ben láttak újból hozzá- Heine megkockáztatja azt a jövendölést, hogy az építkezést sohasem fejezik be. »A kölni dóm nem készül el«, — ol­vassuk az új fordításban. — Liszt Ferencet is megemlíti, aki — szerinte hiábavalóan — hangversenyeket rendezett az épülő kölni dóm javára, »igen, sőt lesz idő, mikor — a csonka dómot ólnak — használják, s belső termein — lovakat csu­takolnak.« Szerencsére, Heine e tekintetben nem bizonyult jó jósnak: a kölni dóm építése 1880-ra elkészült, nagy ün­nepségek közepett felszentel­ték, s világszerte csodálják, mint a gótikus építészet egyik legkiválóbb remekét. Halálozás Prajner Pál kerületi espe­res, sajtoskáli plébános életé­nek 61-ik, áldozópapságainak 37-ik évében. Major Antal, az újpesti Jézus Szive templom lelkésze életének 61-ik évében elhunyt. Radványi Titusz december 22-én, 61 éves korában tra­gikus hirtelenséggel elhunyt. Temetése december 29-én volt. Lelki üdvéért az engesz­telő szentmisét január 3-án fél 8 órakor mutatják be a krisztinavárosi templomban. A pápa karácsonyi üzenete (Folytatás az első oldalról) is sugároztak-e a megértés és a szeretet érzései. — A zsinat karácsonyi gon­dolatot ébresztett bennem — mondta a továbbiakban Szen­tatya — amely azt hirde­ti a világnak »Dicsőség mennyben az Istennek, békes­ség a földön a jóakaratú em­bereknek«, de hirdeti azt a gondolatot is, hogy valósuljon meg az egyház által annyira óhajtott egység. Isten dicső­sége, a földi béke és az egyház egységének diadala szinte vá­lasz az emberiség és a nemze­tek vágyaira és törekvéseire. Milyen nagy kötelezettség rej­lik mindezekben a mindenkori pápára most és mindenkoron. Alázatos szolgálatunk négy évének igyekezete most és mindenkor az, hogy mint az Isten szolgálóinak szolgálója, tevékenykedjünk a fentiek ma­radéktalan megvalósításáért földünkön. A pápa a következőkben örö­mét fejezte ki afölött, hogy a zsinat szorosabbra fűzi az egyházait közötti szálakat. A protestáns és az orthodox megfigyelő küldöttek ott vol­tak­ a zsinat ülésein és szoros kapcsolatot létesítettek a ró­mai katolikus egyházzal. Azt lehet tehát mondani — foly­tatta a pápa — hogy az Úr kegye kiáramlott az egész egy­házra. Az egyház szent, kato­likus és apostoli és éppen ezért nem akar uralkodni, hanem szolgálni népeket és nemzete­ket, amelyekért Krisztus Urunk élt, szenvedett és meg­halt. Ezután felszólította a pápa a világ katolikusait, hogy min­den szeretetükkel és erejükkel munkálkodjanak az egység megvalósításáért, mert ez az egyház legfontosabb célkitűzé­se ". A következőkben a békéről szólt a Szentatya. Mindenek­előtt megismételte a világ va­lamennyi kormányához ez év őszén intézett felhívását, mely­ben arra kérte az illetékeseket, ne zárják el fülüket az egész em­beriség békevágya és béke utáni kiáltása elől, és ne tér­jenek le a lankadatlan és fá­radhatatlan tárgyalások útjá­ról. Örömét fejezte ki a pápa afelett, hogy a béke érdekében tett felhívása nem talált süket fülekre a kormányok részéről. A visszaemlékezés erre a fel­hívásra — mondta a Szent­atya — számunkra annál be­csesebb és örvendetesebb, mi­vel a megértés világos jelei máris láthatók és ezek azt mu­tatják, hogy szavunk nem a pusztába kiáltó szó volt, ha­nem érintette a lelkeket és szíveket és hozzásegített a testvéri bizalom új perspek­tívájához és ahhoz, hogy bíz­va bízunk az igazi szociális, nemzetközi béke megvalósítá­sában. Nem szabad elfelejte­nünk, hogy az egyének, a csa­ládok és a nemzetek számá­ra nyújtott áldások közül mindenkor a legértékesebb és legfontosabb a béke. Igen, a béke. Ennek megőrzése jelen­ti a világ nyugalmát. Ennek azonban előfeltétele az, hogy mindenki jóakarattal viseltes­sék egymás iránt. Ahol a jó­akarat hiányzik, felesleges a boldogságba és áldásba vetett remény. Legyen tehát a béke mindenkori célunk, töreked­jünk arra, hogy magunk körül is megteremtsük a békét, ahonnan az majd szétterjed az egész világra. Különösen ügyeljünk arra, nehogy bárki is vagy bármi is megbontsa vagy megzavarja ezt a nagy kincset. Védelmezzük a békét. A nemzeti és nemzetközi ügyek örvendetes fejlődése lát­tán és a modern világ törté­nelmi új fejezetének hajna­lán rendkívül örvendetes visz­­szaemlékezni ama üzenetünk szerepére is, amelyet a zsinat atyáival egyetemben mondot­tunk. Az 1962. év karácsonya legyen hát lelkiekben mélyebb, szívből sugárzó igaz öröm, a béke ünnepe — fejezte be ka­rácsonyi szózatát a Szen­tatya. A Szentatya két kihallgatást tartott a karácsonyi ünnepeken Nemcsak a Vatikánban, ha­nem az egész világon élő ka­tolikusok is azt remélték, hogy a Szentatya az idei karácsonyi ünnepeken kíméli majd ma­gát, kevesebb beszédet mond és a kihallgatásokat is csök­kenti. De nem így történt. A két ünnepen két fontos ki­hallgatást tartott, elhagyta a Vatikánt, és két fontos beszé­det mondott. A szent estén a pápa ma­gánkápolnájában mutatott be szentmisét. Ellentétben más évekkel, az idei szentmisén a diplomáciai testület tagjai nem voltak jelen. December 25-én, kedden a Szentatya váratlanul elhagyta a Vatikánt és felkereste a szentszék igazgatása alatt álló »Bambino Gesu« gyermekkór­­házat és itt mintegy negyven percig tartózkodott Végigjár­ta a kórtermeket, elbeszélge­tett a beteg gyermekekkel, or­vosokkal és ápolószemélyzet­tel. Atyai szóval biztatta a kis betegeket mondván, hogy nemrég ő is beteg volt, de íme, felgyógyult és remekül érzi magát A kisgyermekek közül sokan hangos sírással fo­gadták a pápa atyai szavait Visszatérve a Vatikánba, a pápa délben megjelent dolgo­zószobájának ablakában. A hideg, metsző szél és a zuho­gó eső ellenére a Szent Pé­­ter-tére­n egybegyűlt hívekkel együtt elmondta az Angelust, majd rövid beszédet mondott, amelyben méltatta karácsony ünnepét Végül Urbi et orbi áldást osztott A pápa beszéde a bíborosokhoz A Saentatya december 23- ám fogadta a Bíboros a Szent Kollégium tagjait a vatikáni államtitkárság beosztottjait és a pápai udvar vezető szemé­lyiségeit. A Bíboros a Szent Kollégium üdvözletét Tisse­­rant bíboros, a kollégium dé­kánja tolmácsolta. A pápa hosszan válaszolt az üdvözlés­re. Mindenekelőtt megköszön­te »az egész katolikus család­nak« a Mindenhatóhoz kül­dött fohászait, amikor egész­sége néhány héttel ezelőtt bi­zonyos mérvű nyugtalanságra adott okot .Életünk azonban — folytatta a pápa — Isten kezében volt és van. Egészsé­gi állapotunk az Úr kegyel­méből örvendetesen javul és ismét teljes bizalom­mal szen­telhetjük magunkat a kö­zös feladatnak, amely az anyaszentegyház megújhodá­sát akarja előbbre vinni. Fel­szólította a bíborosokat és a megjelent prelátusokat, hogy buzgó közreműködésükkel eredményes befejezéséhez jut­tassák a II. Vatikáni Zsinatot, amely jövő év szeptemberé­ben folytatja munkáját. Ad­dig is azonban még sok a ten­nivaló. Az első két hónap ta­pasztalata megerősítette ben­ne a reményt, hogy Isten se­gítségével a nagy összejövetel a következő turnusban már világosabban és könnyebben fog előre haladni. Felhívta a bíborosokat és prelátusokat, hogy feladatuk nem csupán őrködni az egyház szent kin­csei, a hagyományok és a ta­nok fölött, ami az ókorban elsődleges feladat volt, de ma már nem szabad attól sem félni, hogy ezeket a kincseket korunk helyzetének és adott­ságának megfelelően alkal­mazzák. Beszéde végén a Szentatya áldásban részesítette a meg­jelenteket. Az intercisai vallomás Az öreghegy: itt áll a való­ban új Dunaújváros és annak óvárosa, a valóban régi Duna­­pentele közt, szorosan a fo­lyam partján, úgyhogy mere­dek partjai harlomfelől is egye­nes földfalként szakadnak alá a keskeny árterületre. S az így körülvett fennsíkon a falu szellei virusnál, századok óta. Hozzájuk a domb negyedik oldalán, láthatóan emberke­zek vájta út kanyarulatain át lehet feljutni. Itt, a dombtetőn, a magas­­feszültségű vezeték vas állvá­nyától alig pár lépésre áll — ahogy az itteniek mondják, a kiejtésnek még mindig tízé­vel — „Paksiék szellejükben” — az, amiért idejöttem. A nemrég föltárt s azóta vissza­földelt szír bazilika. Magyar­­ország egyik legrégibb keresz­tény kultúrhelye. Itt van, r. fö­lötte megbolygatott földterü­let alatt 180 centiméternyire. Fölötte állok. Ennek a fennsíknak az ős­időkig visszanyúló története van. A városban Magyarország egyik legvilágosabban és leg­célszerűbben rendezett kis­­múzeuma mutatja a múltat. A kőkorszaktól kezdve lakott hely volt ez a domb, közel a vízhez, védhető; természettől fogva földvárnak alkotott. Már a kőkori települések nyomai és eszközei megtalálhatók kö­rülötte, utána a leletekben igen gazdag bronzkor jő, majd kelta vasmaradványok. A kel­ták idejében földvár volt itt, a közeli lakótelepek természe­tes középpontja. Urnatemetők sorra tárulnak fel — mert az akkori népek kerámia korsók­kal temették el halottaik­ ma­radványait —, tőlük nem mesz­­sze a régi Dunapentele felé lejtő hegyoldalak alján éppen most tárnak fel egy urnate­metőt. A föld csontokat ad Id és nagy korsók tört ma­radványait. Ma már tudjuk, hogy Krisztus századában idáig ért a római hódítás, s a második században Óbuda, Érd, Adony, Pentele, Duna­­földvár helyén emelkedtek városok és katonai táborok — itt ezen a ma is Táborhegy­nek hívott »öreghegyen«, a domb fennsíkján, fallal körül­vett római erődítés hatalmas katonavárosa és külvárosai. A második század végén a szíriai Hemesából, az otte­n Baál-kultusz középpontját helyeztek ide át egy ezerfőnyi katonai alakulatot, amelynek tovább is Szíriában maradt az újoncozási területe. A kato­nák különböző kis-ázsiai kul­tuszok hívői voltak. Kezdettől keresztények is voltak köztük, a föld majdnem négyszáz év keresztény katona­sírjait ont­ja, keresztény ábrázolásokkal tele ládavereteiket és fém­eszközeiket, az eucharistia vé­telére szánt kancsokat és po­harakat, amelyek akkor még s­em aranyból voltak, hanem üvegből, s ugyancsak a eucha­­ristiát jelentő kenyeret, amely kendőbe volt takarva Igen, semmi kétség, hogy a mai Magyarország területén ez a domb, ez a Táborhegy tartozott az első helyek közé, ahol az értünk testet öltött Ige teste és vére először volt a lelkek eledele. A kutatások már régóta keresik az itt vi­rágzott római kori keresztény­ség templomát. Most megvan! A fennsík római rommeze­jében korhatagon állt, a Tábor­város kőcsontvázával együtt átvészelte a népvándorlást, a hangfoglalást, a középkor­t, török időket, sőt nem lehetet­len, hogy ez az épületmar­ad­­vány, amit a török utáni kor hadmérnökeinek térképei mu­tatnak: ez a templom. Akkor azután öreghegy aljára tele­pült falu széthordta a római táborfalak épületét, sírok kö­veit. A tájék kőszegény, ez lett a falu kőbányája és belő­le épült fel, ide a fennsíkra pedig szőlőt telepített és In­­tercisát, a régi várost, a szó szoros értelmében „elnyelte a föld”. Annak, hogy itt neve­zetes római hely állt, csak a híre maradt meg. Európai híre nagyobb is volt, mint a hazai; külföldi kutatók és régiségke­reskedők rablóásatásai negy­ven hold összefüggő területen bolygatták át a múlt század végéig a földet, míg végre a Nemzeti Múzeum megkezdte a kutatásokat. A katonaváros és katonatemető leletei sorra vallottak egy római kori vi­ruló kereszténység mellett Különösen a pentelei láda­veretek lettek híresek, ame­lyek az evangélium jeleneteit­­ ábrázolják fémlapokra vert domborműveken. Egyik tören­­dék például a kanál csodát áb­rázolja, amint a fiatal Jézus kinyújtja a kezét a jobbján álló három korsó felé; feje fe­lett a Nagy Konstantin-féle Krisztus-monogram látható. Egy második a Jó Pásztor áb­rázolása, rövid köpenyben, nyaka körül vállán a bá­ránnyal, aki a benne hivő ró­mai katonát éppúgy jelképez­te, mint mindnyájunkat. Egy harmadik fémlemezen az ina­­szakadtat gyógyítja meg Jé­­zus. Egy hasonló képsorral kivert láda a régebbi rablóásatások­ból, a mainzi múzeum tulaj­­donába került. Meghökkenti volt, hogy kehely és pohárka volt benne a bornak s kendőd­be takart kenyér. Megállapí­tották, hogy nemcsak az eucha­ristia vételére szolgáltak, ha­nem a láda nyilván egy oltá­ron állott valaha, mint ennek tartozéka. De vajon hol­ áll­hatott az oltár?­­ Már Hekler ásatása az első világháború előző évtizedében kerülgetni kezdett egy feltű­nően nagy épületet. A föld magántulajdon volt, újra visz­­sza kellett földelni. Hekler a mozaikdíszes padló elpusztult töredékeiből azt sejtette, hogy fürdő lehetett vagy sportcsar­nok. 1922-ben Oroszlán Zoltán tapogatódzott egy apsziszos, bazilika-szerű épület után, amit szintén vissza kellett föl­delni. Ő mondotta ki: „Egy későrómai temető közepén, ahol a sírok között kimondot­tan sok keresztény sír van, az apszisszal ellátott épület óke­resztény temetői templom kell hogy legyen”. De az első Világháború véget vetett a ku­tatásoknak. Csak tanulmány ír­ódhatott az 5—6 méter hosz­­szan feltárt alapfalról, amely körülbelül 80 cm széles volt és 60 cm magas. Nyilván ró­mai épületből átalakított ke­resztény templom, hisz „Inter­­cisa a római kor Duna menti városai közül az egyetlen, amely lakosságának kevert elemei mellett arra volt alkal­mas, hogy virágzó keresztény gyülekezete legyen”. Közben a kutatás a keresztény élet­nek szebbnél szebb emlé­keit találta itt. Például Péter és Pál apostolok bronz meda­lionjait és újból eucharistikus emlékeket.­ A második v­ágisá­g­ ú Ujáe, hogy az idetelepült Lunai Vas­mű kapcsán Dunaújváros­zo­­cialista város lett, még fonto­sabbak lettek a kutatások és régészetünk egyetlen évtized alatt pótolta, amit Dunapen­­telével szemben a régi időkben elmulasztottak. A város mú­zeumot kapott, a kutatások szervezetten folynak az egész Táborhegyre kiterjedő terü­leten és Intercisának könyv­tárnyi régészet irodalma van. Az Akadémia kiadásában há­rom vaskos folió kötetben, magyarul és németül jelent meg Intercisa monográfiája, a feltáráson dolgozó fiatal régé­szek műve, amelyre minden nemzet tudományossága büsz­ke lenne. Közülük a múzeum igazgatónője, Vágó Eszter jött nyomára a bazilika épületnek, most már 26 m hosszan. Meg­vannak alapfalai, apszisa, tört mozaik padlózata, pillérei, megvannak kétségtelen nyo­mai annak, hogy kultusz célo­kat szolgált, hogy stílusa sze­rint szír eredetű. A római ka­tonavárosok épületei között, európai érdekességű. Az olasz régészeti szakkörökben máris feltűnést és nagy érdeklődést keltett a hír s onnét is eljön­nek megnézni. Most, a télvíz pusztításai elől, újra föld rejti el Magyarország egyik legré­gibb ókeresztény templomát. (I. A.) Varsavszki szovjet földrajz­tudós régi okmányok alapján kimutatta, hogy Nicholas Lyn­ne angol karmelita szerzetes Kolumbus előtt százharminc évvel felfedezte Amerikát, és járt a Hudson-öböl vidékén. A siklósi várkápolna ment­hetetlennek tartott freskóit új eljárással restaurálják. A fal­ba beszívódott talajvíz ugyan­is annyira átütött a képeken, hogy az eddig bevált restau­rálási módszerek csődöt mond­tak Most üvegszállal erősített műanyag lemezzel szigetelik a freskókat Hét római ferences templo­mot áldozár bíborosok titulá­­ris templomának rangjára emeltek.

Next