Új Ember, 1964 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-05 / 1. szám

Késspénxsel bérmentesítve Bp. 72. sx. postahi cat álnál Ára: 1 forint o y ki <u —« Dwcomcu Katolikus hetilap 1964. január 5 XX. évfolyam, 1. szám „Aprómunka" A fővárosi Iparművészeti Múzeum kiállító csarnokában igen érdekes, értékes és több vonatkozásban is tanulságos kiállítás nyüt meg az eszter­gomi Főszékesegyházi Könyv­tár, és a Keresztény Múzeum középkori miniatúrás kóde­xeiből. A kiállított darabok legrégebbike 900 éves és a fclegfiatalabbja” is csaknem 500 esztendős. A kiállítás fő célja: a kódex-írással kapcso­latos képzőművészeti tevé­kenységnek, az iniciálé- és egyéb miniatűr-képfestésnek, a lapszéli díszítésnek bemuta­tása. Maguk a könyvek egy- től-egyig egyházi vonatkozá­sinak: misekönyvek, főpapi szertartáskönyvek, zsoltáros- és zsolozsmás-könyvek, bib­liák és ősi kottázatú énekes- könyvek... Ám a gyűjte­ménynek ez a műfaji gazdag­sága inkább csak a szakembe­reket — teológusokat, iro­dalomtörténészeket — érde­kelheti. A laikus szemlélőt fő­ként az ragadja meg, hogy ez a változatos vallási tartalom íhletően hatott a művészi fan­táziára is, s a szövegek költői Szépségei aprólékos gonddal és sugárzó szeretettel kidol­gozott ábrázolatok és díszíté­sek keretében jelennek meg. Megható és magával ragadó áz a finom műgond, amely- Jyel egy-egy kezdőbetű — iniciálé — képecskéje és díszí­tése elkészült. S csodálatos az is, hogy a festések aranyozása, farka és mégis harmonikusan ízléses színezése századok múltán is üdén, frissein, el nem fakultan ragyog... S az iniciáléból kiinduló girlandok színpompás, változatos formai gazdagságú fonadéka méltó keretbe foglalja az ugyan- ólyan műgonddal, csodálatos türelemmel leírt, lemásolt, le- kottázott magasztos szövege­ket és dallamokat... Kik voltak ezeknek a finom művészi munkácskáknak a megalkotói? — Nem tudjuk, ök maguk sem tartották fon­tosnak, hogy nevük fennma­radjon az utókorra. Egyéni hiúságtól mentes alázatos szerzetesek voltak, akik nem hírért, névért, jólétért, hanem valóban magáért a művé­szetért művészkedtek a ma­guk szerényebb tehetségének a határain belül. Ha Michel­angelo titáni lelke szorul be­léjük, akkor monumentális freskókat alkotnak, ha Raf- faellóé, akkor jelentős tábla­képeket ... De ők nem törtek nagyra. Megelégedtek azzal, hogy a maguk kis szűk köré­ben tehetségük legjavát adva dicsőítsék az Istent és gyö­nyörködtessék az emberi sze­meket. Miniátorok , voltak: „aprómunkások”. Miniatúrát csináltak, a szónak szoros és átvitt értelmében is: apró­munkát. És mégis olyat, ami a maga kicsinységében is mű­vészi értékű, szép, tetszetős és évszázadok múltán is gyö­nyörködtető ... És nemcsak gyönyörködtet, nemcsak zavartalan esztétikai élvezetet szérez, hanem erköl­csi tanulsággal is szolgál. Mert valahogy a lelki élettel is úgy vagyunk — úgy kellene len­nünk —, mint a miniatúrával. A lelki életnek is megvannak a nagyvonalú, lendületes, nagylélegzetű titáni művészei: a szentek. De ne kedvetlenít- sen el, ne csüggesszen el, ne riasszon vissza senkit, ha kellő lelki nagyság, lelki erő híján úgy véli, hogy nem vál­hat szentté. Mert ha a lelki élet terén nem is válik min­denki Michelangelóvá, de még bündig lehet egyszerű, név­VI. Pál pápa első karácsonyi üzenete a világhoz VI. Pál pápa hétfőn, decem­ber 23-án este 8 órakor mond­ta el első karácsonyi üzenetét a világhoz. A pápai szózatot számos ország rádiója és tele­víziója közvetítette. A Ma­gyar Kurír jelentése alapján a következő részleteket közöl­jük a Szentatya üzenetéből: „Testvéreim, gyermekeim, akik most szavamat hallgat­játok, mindenekelőtt boldog karácsonyi ünnepeket kívá­nunk mindnyájatoknak. Ko­pogtatni szeretnénk ma szí­vetek ajtaján és azt kívánjuk, hogy valamennyien érezzétek át a karácsonyi vigasztalás békéjét, bizalmát, boldogsá­gát. A karácsony adja az élet legfőbb értékét: azt a bátor­ságot és örömet, amely a szív belső boldogságából fakad. Mi a belső örömöt, a szív bol­dogságát kívánjuk mindnyá­jatoknak.” „Küldetésünk magasságá­ból, apostoli őrhelyünkről vé­gigtekintve a világon, szí­vünk elszorul az emberiség nagy szenvedései, hiányai, méltányos, de kielégítetlen vágyai láttán. ■ Tárgyilagosan észre kell vennünk, mi az, ami után a mai világ eped. A sok szomorú tényből hár­mat ragadunk ma ki, amelyek a legszembeötlőbbek.” Az éhség réme a világon „Az első az éhség réme a világon. Hogy éhség van, min­dig tudták, de napjainkban tudományos megismerés tár­gya lett. A világ lakosságá­nak fele éhezik és gyermekek egész nemzedékei halnak meg vagy fejlődnek fogyatékosán a hiányos táplálkozás követ­keztében. Karöltve jár az éh­séggel a nyomor és a beteg­ség. Nem arról van szó, hogy a jólét hiányzik, de még az sincs meg, ami az élethez ok-, vetlen szükséges. Ugyanakkor a tájékozódás modem eszkö­zei már mindenütt elterjed tek, ezek következtében a nélkülöző emberiség teljes tu­datában van a hiányoknak. Egyesek a problémán úgy akarnának segíteni, hogy ma­gát a népszaporulatot korlátoz, nák, Isten törvényeinek láb­bal tiprásával: a házasélet természetes módjának meg­mászásával és a mesterséges születésszabályozás eszközei­vel. Ahelyett, hogy több ke­nyeret akarnának az asztalra tenni, inkább az asztalnál ülők számát akarnák korlá­tozni. Ez az eljárás nemcsak keresztényhez nem méltó, de senkihez sem, aki ad emberi | méltóságára” „A szegények szenvedései a mi szenvedésünk, és talán maga ez a rokonszenv is fel- { ébreszti majd sok lélekben a segítés vágyát, hogy meg­oldást keressen. Első karácso­nyi jókívánságunk tehát ez: uralkodjék a földön a szere­tet, csapjon magasra lángja és gyújtsa fel a szíveket, hogy eltüntessék földünkről a nyo­mor salakját.” Köszöntjük Afrika és Ázsia népeit „összefügg előző kívánsá­gunkkal a második, amellyel boldogságot és boldogulást kí­vánunk a fejlődésben levő fia­tal nemzeteknek. Mérhetet­len rökonszenvvel tekintünk rájuk, akik most jutottak ön­állóságra. Különösen Afrika és Ázsia népeire gondolunk. Köszöntjük őket karácsony ünnepén függetlenségük el­nyerése alkalmából. Szívből kívánjuk: fedezzék fel az iga­zi, emberhez méltó fejlődés alapjait, azt az erkölcsi élet- tartalmat és helyes életszem­léletet, amelyet valamennyien saját népi értékeik ápolásá­val valósíthatnak meg. Tud­juk, hogy büszkék önállósá­gukra és joggal kívánják, hogy többé senki más ne uralkodjék felettük. A nem­zetek karácsonyi szeretettel kell, hogy felkarolják őket, nem megalázó és egyoldalú jótékonykodással, hanem a kölcsönös segítség és baráti együttműködés szellemében, nemzetközi tudományos és technikai összefogás keneté­ben”. A béke a rend nyugalma-»Amikor tekintetünket ka­rácsony ünnepén végighor­dozzuk a földön, azt látjuk, hogy az emberiség harmadik legnagyobb aggodalma a béke ügye. Az első karácsony a béke kegyelmét hirdette min­den jóakaraté embernek és ez volt az a gondolat, amely any- nyira szívén feküdt nagy elődünknek, XXIII. János pá­pának, amikor a »Pacem in terris« kezdetű körlevelének ezt választotta tárgyául. A »Pacem in terris« ráirányí­totta a figyelmet a béke szent-ágosloni klasszikus meg­fogalmazására, mely szerint a béke »a rend nyugalma«.” „A béke ügye két okból is világfontosságú ma: először, mert a fiatalok és a fiatal né­pek kívánják, hogy béke le­gyen, másodszor, mert a béke ügye állandóan hajszálon függ, sőt a föld nem egy ré­szén meg is sértik. Aggodal­munkat csak fokozza, hogy ha van is béke, ez a félelem bé­kéje és nem a barátságé. Olyan béke ez, mely rettene­tes fegyverek erején nyug­szik és ha holnap felborulna, elképzelhetetlen lenne a pusz­tulás. Hogyan is lehetne nyu­godt a karácsonyunk, ha ezt a borzalmas lehetőséget ma­gunk előtt látjuk.” „Kérve kérünk minden jó­akaraté embert, főleg a kul­turális élet és a politika min­den vezetőjét: kezeljék alap­vető kérdésként a béke ügyét. A béke nem lehet üres szó­lam, sem pedig nemzetközi egyensúly helyett gőgös egyed- uralomratörekvés. Nem lehet­séges béke addig, míg meg nem szűnik a földön a fegyverkezési hajsza és a köl­csönös bizalmatlanság légkö­re. A békének az igazságon, igazságosságon, szabadságon, szeretőien kell alapulnia.” Zarándokként — Palesztinába „A karácsonyi harangok szava közben az a kívánsá­gunk' tör elő leghevesebben — és annak megvalósításáért fordulunk mindazokhoz, akik­nek lelkében fogékonyság van, az elszakadt keresztépy test­vérekhez ugyanúgy, mint a velünk egyesült katolikus hí­vekhez —, hogy egyek le­gyünk. Ez volt Krisztus utolsó imádsága kínszenvedése előtt, ezí a kívánságát minden ke­resztény hivő megértheti és ez a kívánság bizonyára a legkedvesebb az Istengyermek előtt is. Pápaságunk elején ez a legfőbb vágyunk.” „Ez a kívánságunk annyira áthat bennünket, hogy elha­tároztuk, zarándokként me­gyünk el Palesztinába néhány nap múlva, arra a földre, ahol Jézus Krisztus emberré lett, élt, szenvedett, meghalt, fel­támadt és a mennybe szállt. Ez a zarándokút tegyen tanú­ságot hitünkről és szerete- tünkről. Bízunk abban, hogy ennek erejével inkább meg tudunk majd felelni a ránk bízott hivatásnak.” „Világosan kimondjuk is­mét: útunknak kizárólag val­lási jellege és célja van. Pé­terhez hasonlóan mi is el akarjuk mondani a Szentföl­dön a mi Urunknak: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. A napkeleti bölcsek, akik az egész emberiséget jelképezték, elmentek egykor Krisztushoz és ajándékokat ajánlottak fel neki. Mi most hozzájuk ha­sonlóan napnyugatról akarjuk elvinni elébe az emberiség hódolatát, ezért utunk célja az is, hogy a felajánlást meg­tegyük-” „És célunk még, hogy meg­keressük azokat, akik Krisz­tus híved, keresztények, de nem tartoznak közösségünk­be. Hogy is ne kérdeznék ott cA báróm DCirály, télén miniátor, még mindig elvégezheti a maga szűkre szabott körében a jószándékú, tehetsége legjavát nyújtó „aprómunkát” állapoti köte­lességeinek nem hírért, névért, jólétért, hanem magáért a jó­ért való teljesítésével... Az emberiség történelme hatal­mas nagy kódex. Most új lap­ra lapoztak benne, és a mi feladatunk — egyszerű hét­köznapi embereké —, hogy ezt az új lapot úgy díszítsük fel lelkesen, lelkiismeretesen elvégzett „aprómunkáink” ini- ciálé'val, ornamentikájával, hogy az értékes, szép, tetsze­tős, gyönyörködtető legyen Isten és ember előtt..'. Kunszcry Gyula Király Gáspár — vagyis az öreg Király — igazában soha­sem haragudott fiára, Király Antira, amiért nem Sőregi Balázs lányát vette feleségül, hanem írnok Etát. A nehezte­lést azonban a falusi közvéle­mény kedvéért tartani kellett, mert hová jutna ez a világ, ha a fiák sem lóvásár, sem pedig házasságra menetel ide­jén nem hallgatnának apjuk­ra? A lóvásárral ugyan már semmi fennakadás nincsen. Kiment divatjából, mint a Basa hegedűje. A házasodás azonban még szokásban van a fiatalok között. Sőt. Igazában csak most kezd divatba jönni ennek a szónak gyökösebb ér­telmezése, ami annyit jelent, hogy nem visszük a megfo­gott madárkát a régi fészek­be. hanem újat rakunk neki. Rossz nyelvek szerint az öreg Király is csak azért elle­nezte lmok Etát a fiától, mert az ifjú Király még csak példálódzóit szándékáról, amikor a lány már kijelen­tette: hozzád megyek, ha új házat építünk, szép nagy ab­lakost, az új soron. Minden segítség nélkül, a magunk ke­resményéből. — Ravasz, smucig ez a Ki­rály Gáspár! — mondogatták azok a rossz nyelvek. — Csak megjátssza a haragost, hogy ne kelljen neki belesegítenie az épülésbe! Azt azonban senki sem tud­írta; Magyar Ferenc te, hogy amióta épülni kez­dett az a ház, hányszor kér­dezte meg Gáspár a feleségét a vacsora utáni nagy csend­ben: — Mennyire haladtak? — Mit tudom én? — Nincsen tán időd, hogy körülvigyázkodj az új soron? — Üres kézzel menjek? — Nem gondolnám... De mért nem kotorászol a kász- liban? Zsuzsán na másnap kotorá­szott, azután egy kis kölcsön­pénzzel a köténye alatt elszö­kött a fiatalokhoz. — Csak apátok meg ne tudja, mert agyonver! Ennyiből is kitetszik, hogy sem nem lmok Eta, sem nem az új ház fájt az öregnek, ha­nem az, hogy a fiatalok nem mellette élnek. Mert nincsen olyan hosszú nap, melynek es­téje ne jönne. Az élet estéjé­nek magányától félt az öreg Király. Már elkészült az új ház s ahogyan hallatszik, új fiókát is várnak a fészekbe a fiata­lok. Nem bizonyos még, mert csak a jó szemű asszonynép zúgatja a hírt, de ha így van, akkor hamarosan kitelik a faluban a három Királyok lét­száma. S ez felette örvende­tes dolog. A neheztelést tar­tani ezentúl már oktalanság volna. De hogyan adjuk meg a módját a kibékülésnek? Ho­gyan épüljön meg az az aranytűd, melyen az öreg Ki­rály bevonul az ifjabb Király palotájába? Most már ez sem gond, mert ha eddig ravasz ember­nek tartották Király Gáspárt, ezentúl bátornak is mondják, hiszen nem akárki fürdik meg Luca napján a Nyöszö- gőben. A Nyöszögő nevű vadviz-tó nyáron kacsákat nevel, télen pedig jeget a Földművesszö­vetkezetnek. A téli jégvágás­nak csupán szertartása van, veszélye szinte semmi, mert a jég alatti víz derékig sem ér. A szertartás régi rend sze­rint való. Nagyjából a jég­vágás idejére főinek ki a gyü­mölcspálinkák a szeszfőzdé­ben. A jégen munkálkodó em­berek zsebeiből kikandikálnak a flaskák és időközönként körbe járnak. A kóstolgatás ugyan csak illúzió, mert mindegyiket ugyanabban a főzdében párolják. De azért mégis! Idén előbb jött meg a ke­mény idő. A jégvágás nap­jára még csak az öreg Király tudott kedveskedni a szilvó- riumfák termésével. Kapós volt tehát a téli melegítő. Annyira kapós, hogy amikor a második kör után valaho­gyan a kabátzseb mellé csú­szott a csattos, négyen is utá­na kaptak, pedig már csak az alján lötyögött valamicske. Csodák csodájára az üveg Kriszti» előtt: Uram, hová lett egyházad egysége? És kö­nyörögni akarunk őhozzá, az ő szavaival, hogy egy akol le­gyen és egy pásztor. De ugyanakkor a föld minden népét imáinkba akarjuk zárni a szívünket betöltő béke érze­tében.” „Mindenkinek, politikai ve­zetőknek, turistáknak köszön­tését tisztelettel akarjuk majd viszonozni, de nem tévesztjük szem elől utunk célját: mi imádkozni megyünk a Szent­földre. Békevágy, tisztelet, szeretet vezet ezen az úton. Alázattal akarunk bocsánatért esedezni az Úrtól és Isten bé­kéjét kérni a világra. Hisszük* hogy imádságunkat Isten ál­dása kíséri majd. Senkiről sem akarunk ott megfeled­kezni, saját gyengeségünkről sem és Istentől kérünk erőt, hogy az üdvösség útját meg­mutathassuk a világnak és az emberek befogadják ezt az üzenetet. A Szűzanya, Pétéi és Pál apostolok közbenjárá­sát kérve, szeretettel adjuk apostoli áldásunkat az egész világra” — mondta befejezé­sül a Szentatya. • Karácsony éjszakáján a Sixtusi kápolnában éjféli sá­sét mutatott be a Szeri tatya, amelyen száznégy ország va­tikáni diplomáciai képviselője is részt vett December 25-én a pápa el­hagyta a Vatikánt és misét mutatott be Tiburtino kül­városban, a Szent Mihály arkangyal templomban. Rö­vid beszédében a karácsony jelentőségét méltatta. Misé után a pápa, bár esett az eső; gyalog felkereste Romoló Proietti munkás nyolctagú családját. Ezután egy árva­házat is meglátogatott nem törött el, hanem gurult, gurult, be az úszkáló jégdara­bok közé. Nem merült el, hanem hivalkodva incselke­dett a csáklyákkal hadonászó* vizet csapkodó emberekkel. Egy hatalmas loccsanás és néhány pillanatig sem a csat­tos, sem gazdája nem látszott ki a törmelékjég közül. Ami­kor azután a zöld hínárral ko­szorúzott kucsmás fej újból felbukkant, először Szalutár Mihály találta meg a minden­kor kész tréfa szálát — Hiába van! A Király —1 a jég alatt is Király. Az azonban már nem volt tréfa, hogy mire Gáspár haza­ért, a vizes ruha jéggé fagyott a testén. Már egy hete nyom­ta az ágyat tüdőgyulladással. Az orvos mindennap meg- vizitálta, végigkopogtatta lá­zas testét és nagyon furán csóválta a fejét. A kilencedik napon azonban így szólt az orvos: — Farsangra kiverheiti a kopogóst — Csak csendesen, doktor- kám, mivel nekem más ter­vem van. Éppen ma reggel azt tettem fel magamban, hogy nem sóhajtozok én itt magának csak úgy ingyen! — Hanem? — Magától is rájöhetett volna, dehát nem mind okos ember, akinek pápaszeme van!... Egyszóval, azt csinál velem, amit csak akar, de egy kikötéssel. Ha ugyanis segít nekem egy kicsinykét a hal­doklásban. ,------_______

Next

/
Thumbnails
Contents