Új Ember, 1964 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-05 / 1. szám

SÍK Sánta Biolsé Retémn •­­ Jegyzetek a2 Az alkalom és maga a kö­tet többre kötelez a puszta kritikai méltatásnál. Sík Sán­dor halott. Búcsúverseinek súlyát, posthumus kötetét már ebben az új, halál utáni, kristályosabb és véglegesebb időben mérlegelhetjük. Sík Sándor a katolikus költő feladatát világosan tisztázta egy kitűnő és igaz tanulmá­nyában, amikor abszolút köl­tészetet követelt a katolikus költőtől a tanköltészet helyett. Ez a költőnek, s a katolikus költőnek is „állapotbeli köte­lessége”. De hogyan festett ez nála, áld pap is volt, pap­­ és költő? Hogyan békítette össze e két állapotbeli köte­lességét? Kezdetben lelkes szerepvál­lalással vélte leginkább szol­gálni nehéz és szép küldeté­sét. Úgy hitt himnikus szere­pében, mint ártatlan tanít­vány a mesterében. János kí­vánt lenni, ki fejét Jézus keb­lén nyugtatja, s János, ki a lélekre hagyatkozva írja meg látomásait. De tudjuk, ez csak keveseknek adatott meg, Já­noson kívül talán csak az egy Assisi Ferencnek. Második korszakában mint­ha inkább a közvetítő kereke­dett volna felül benne a két fél közül, amitől a költészet kissé eszköz lett kezében. Épp ezért utolsó, harmadik korszaka tűnik ma előttünk a legteljesebbnek. Ez valóban nagyszerű és megrendítő. A himnikus kezdet s a nevelő hangú folytatás után a befeje­zés épp vállalt, mezítelen drámaiságával művészileg is a legharmonikusabb. Csak aki ezt a kötetét ismeri, alkothat jogalmat magának e lelkes élet rendkívüli nehézségeiről. Egy költő élete külön is ket­tős dráma: az ember és a mű­vész drámája. S épp így a papé. S ha igen, mit közvetít­het egyéni vergődéseiből hí­vei felé, s mit nem? Mikor csal meg másokat, s mikor önmagát? S most mindezt a súlyt, kételyt vessük még a művészet gyémántmérlegére! Nem véletlen, hogy Sík Sán­dor lírája akkor vált teljessé, amikor a költő és a pap már­­már leroskadt terhe alatt Az Áldás versei a maguk eszköz­­telenségükben ritka művészi vallomások e kivételes felelős­ség drámájáról. E kötetével a modern magyar líra számára a lelkiismeret előtte ismeret­len területét sikerült föltér­képeznie. Ezekben az utolsó versek­ben már nyoma sincs a kez­det himnikus modorának, de ami fölragyog benne, az való­ban fényt áraszt. Nem esz­ménykép kíván lenni többé, hanem eszményképe az őszin­teségnek. Nyomában tisztá­­zottabb lehetőségek nyílnak „Áldás"-ról — azok számára, akik egyszerre hallják a kettős hívást, a papi hivatásét és a költészetét. Utolsó kötete így lett való­jában nyitánya egy egészen mély drámai lehetőségnek. Ezt igazolja utolsó, e nemben talán legmegragadóbb, leg­pőrébb verse: A néma Mi­atyánk.• Nehéz feladatot vállalt, ka­pott osztályrészül. Olykor ta­lán engedményeket tett a tiszta költőiség rovására, de neki volt igaza, mert végül is eljutott a lehető legbensősé­gesebb megoldáshoz. S itt be kell vallanom: rég­óta foglalkoztat a kérdés, le­het-e valaki két úrnak a szol­gája, pap is, meg költő is? Látszólag ugyan rokon hiva­tásnak tűnik a kettő, de talán épp azért még súlyosabban kizárja egyik hivatás a mási­kat. Sík Sándor utolsó versei pozitív válasznak tűnnek a kételyeimre. Pilinszky János — Ott találja a kászlin azt az üveget. Zsebrevágja, de úgy, hogy mindenki lássa, amerre elhalad... Hallgasson csak végig. Sokan megbámul­ják majd, annyi szent. Azt mondják: nene, tegnapelőtt még az antialkoholizmusról beszélt nekünk a kultúrban, most meg már ő is iszik. ... Maga ezt észreveszi s így beszél nagy titokzatosan: "Nézzék, emberek! Nem uta­síthattam vissza egy... Az öreg királynak erre már nemigen lesz szüksége... Nono, nincsen ebben hazug­ság, mert arra a pálinkára, amit én elajándékozok, való­ban nincs szükségem. Értjük? Így történt, hogy még aznap estére el is terjedt a faluban, hogy az öreg Király a végét járja. Már osztogatja is széj­jel a pálinkáját. Még abból is kitagadja a fiát. Tele lett a betegszoba láto­gatókkal. Az öreg nagyokat nyögött, s csupán összeszorí­tott szempillája alól élvezte a nagy társaságot és rendkívüli szívélyességet. Hanem azután mindenkiben meghalt a vér, amikor be­nyitotta az ajtót az ifjabb Ki­rály, kézenfogva vezetve ír­nok Etát, a feleségét. Most mi lesz? A fiatalok bátortalanul sompolyogtak a nagybeteg ágyához. — Meg tud nekem bocsá­tani, édesapám? — hangzott fel a tékozló fiú fátyolos hangja. A beteg csak nagy sokára szólalt meg. — Mit? — Hát, hogy az Etát vá­lasztottam? A haldokló felkönyökölt. — Választottad ám a nagy­nyavalyát! ... Ha én nem el­lenzem, soha el nem vetted volna, ismerlek én tégedet, édes fiam, magamról. A szobabéli vendégek fel­állottak a csodálkozástól. — Különben is ő választott téged s most már úgy van, ahogy van, bár nem ártott volna, ha előbb kivallatja az én Zsuzsannámat, hogy mit jelent egy király feleségének lenni!... Minden a legna­gyobb rendben van. Csókol­játok meg apátokat, mert ép­pen az imént határoztam el, hogy maradok. Kár volna ne­kem elköszönni még ebből a világból, mielőtt még nem lesz a harmadik Király is ... Nézzetek körül! Mennyi jó emberem él nekem ezen a vi­lágon! Hogy szeretnek, hogy sajnálnak! ... Igazán megér­demli ez a falu, hogy ha az idén már nem is, de jövő ilyenkorra három valóságos Király járuljon a templomban a betlehemi jászol elé. — Amen! — mondta rá az orvos, aki éppen az imént lé­pett be a szobába és most sza­porán bocsánatot kért az em­berektől, dehát nem szégyell­ni való az, ha valaki a három király követségében fárado­zik. Dell Acqua vatikáni államtitkár levele Esty Miklóshoz Esty Miklós pápai kamarás­nak, a Szent István Társulat delegált adminisztrátorának Dell Acqua vatikáni államtit­kár a következő levelet küld­te: „Méltóságos Úr! örömmel közlöm, hogy átnyújtottuk a Szentatyának azt a három ki­adványt, amelyet Ön a Szent István Társulat nevében, mint annak delegált adminisztrá­tora megküldött. A Szentatya nagyon örült a felajánlott példányoknak és a szeretet és tisztelet ama fiúi érzelmeinek, melyek azokat kísérték. Meleg elismerését fejezte ki és Mél­tóságodnak, valamint a Tár­sulat irányítóinak, munkatár­sainak és azok családjainak működésére Isten nem szűnő segítségét kéri. A kért égi ke­gyelmek zálogául őszentsége teljes szívvel adja kegyes apostoli áldását Magam is felhasználom az alkalmat, hogy kifejezzem megkülön­böztetett tiszteletem érzelmeit és vagyok Méltóságodnak tisztelettel A. Dell Acqua ál­lamtitkár.’* * A Cecilia Egyesület (CMCE) szokásos havi egyház­zenei ájtatosságát a hónap második keddjén, január 14-én este fél hét órai kezdettel tart­ja az Egyetemi Templomban. Utána Szigeti Kilián tart elő­adást az ambrózián énekről. Lyka Károly művészettörté­nészt 95. születésnapja alkal­mával a kormányzat a Kossuth­­díj nagydíjával tüntette ki. KATOLIKUS SZEMMEL $ Epifánia: megnyilatkozás, a világ elé lépés. Mindig aktuá­lis magunk elé idéznünk teljes jelentését és jelentőségét an­nak az ünnepnek, amit nálunk vízkeresztnek neveznek. Az őskereszténység nemcsak Jé­zus testi és történelmi szüle­tését ünnepelte meg, hanem a világban, az egész világban való fellépését is. A kará­csony, a világrajött Jézus örömünnepe; az epifánia, a mi örömünk ünnepe, a földön élő minden emberé, akik elé ő megváltói küldetésével oda­lépett. S ez az ünnep, mint a keleti és nyugati liturgiának egyik legkorábbi emlékezése, a maga módján egyik törté­nelmi bizonyítéka is annak, hogy ő már a kezdet legkezde­­tétől nemcsak egy nép, hanem az egész emberiség számára jött el. Az egyház három eseményt is talált ennek a megnyilvánu­lásnak a jelzésére. Az első: Betlehemben való megjelenése a napkeleti böl­cseknek, akik azoknak a po­gány népeknek hódolatát hoz­ták, amelyek az ősevangélium ősígérete szerint Krisztusra vártak. Még mint gyermek, valóságos Istenként nyilvánult meg ezen a napon imádatuk előtt. Az őskereszténységnek volt hozzá érzéke, hogy ezt nem mint romantikát és érzel­­gést, hanem mint megrázó va­lóságot fogja fel. A világ elé lépés második eseménye: nyilvános fellépé­sének kezdete, amikor előfutá­rától, Keresztelő Szent János­tól roppant méltósággal átve­szi a folytatás és beteljesítés munkáját, s magának a Szent­­háromságnak két másik sze­mélye hirdeti ki őt a világnak. A harmadik esemény: a ká­­nai mennyegzőn való megnyil­vánulás, az ő első csodája, ör­vendő és megszentelő együtt­­idézése velünk, a világ vala­mennyi családjában, a társa­dalom mindenkori alapsejtjé­ben.. Íme, ez az Epifánia mon­danivalója a világnak és a családoknak. És nem szabad elfelednünk az ünnepen az emberiség vallomását: legszű­kebb környezetünkig vállaltuk őt, akit az Atya és a Szentlé­lek meghirdettek nekünk és minden nemzeteknek, akik már Krisztuséi és akik még Krisztusra várnak. * Két lengyel filmember ér­dekes filmet készített. Felke­reste felvevőgépével azt a két­száz fiatalt, akik mint gyerme­kek megjárták a haláltáboro­kat és árván kerültek ki on­nan. Voltak közöttük olyanok, akik ott, a szöges­drótok kö­zött látták meg a napvilágot, de olyanok is, akik néhány évesek voltak már, amikor a pokolnak ezekbe az előcsarno­kaiba bekerültek és első öntu­datos élményeik fűződnek azokhoz. Arról, hogy mit jelentettek számukra ezek az élmények, nevelőszüleik vallanak, akik magukhoz fogadták Auschwitz gyermekeit A legjellemzőbb és a legmélyebbre mutató pél­dát az egyik fiú nevelőanyja mondja el a filmriportban. Mikor a haláltáborból kike­rült árva csak néhány hete volt még a nevelőszülők csa­ládjában, az egyik szomszéd meghalt. A fiú — aki akkor 7—3 éves volt — azzal a ké­réssel állt nevelőanyja elé, hogy mutassa meg neki a ha­lottat. Az szabódva, de eleget tett a kérésnek és odavezette a koporsóhoz. A gyerek figyel­mesen megnézte a halottat, aztán odaszólt az új mamá­nak: — Köszönöm. Most már el­mehetünk. Milyen jó ennek a bácsinak! Az anya távozóban faggatni kezdte a gyermeket: — Miért mondtad a koporsó mellett, hogy jó a halott bá­csinak? — Azért, hogy így, magától is meghalhatott — válaszolta a fiú. — Eddig én azt hittem, úgy kell meghalni, hogy az embert — megölik. Az auschwitzi lengyel kis­fiú megjegyzése nemcsak egyéni vallomás. Egy egész nemzedék félelme, meggyőző­dése süt ki belőle, hogy szá­mukra az erőszakos halál a magától értetődőbb, valószí­nűbb, várhatóbb s a termé­szetes halál: a sors kegye, szerencse. Aio ezt a félelmet és ezt a gyötrelmes meggyőződést fel tudja oldani, a történelem egyik legmérgezőbb mércétől szabadítja meg az emberisé­get.★ Többször szóvátettük már azt a színdarabot, amelyet „A helytartó” címmel a német Hochchuth írt XII. Pius pápá­ról. Véleményünk mindannyi­szor az volt, hogy a letűnt náci rendszer szörnyű ember­telenségeivel kapcsolatban a szerző igazságtalan, megvilá­gítása hamis. Hivatkoztunk arra is, hogy ugyanezen a né­zeten van nagyon sok olyan személyiség is, áld egyáltalán nem gyanúsítható azzal, mint­ha elfogult lenne akár az el­hunyt pápa, akár a katolikus egyház javára. A darabot most legutóbb Koppenhágá­ban mutatták be s az Univer­se közli Dánia főrabbijának, Marcus Melchiornak ebből az alkalomból tett nyilatkozatát. „Elmentem természetesen az előadásra — mondja a fő­rabbi —, de csak mélységesen elszomorodtam, hogy ilyen módon támadtak meg egy ha­lott embert, akinek már nincs módja védekezni.” A sajtóban részletes beszá­molókat olvashattunk arról, hogy a budapest-józsefvárosi Stippek család kincset érő ma­gángyűjteményt ajándékozott a Magyar Nemzeti Múzeum­nak. Hogyan keletkezett ez a gyűjtemény? — Úgy, hogy a Stippek család megőrzött min­den családi emléket, így pél­dául a gazdag gyűjtemény többek között tartalmazza nemzedékekre visszamenően a Stippek-gyerekek tankönyveit, bizonyítványait, iskolai raj­zait, s mindez pedagógiatörté­neti szempontból ma már va­lódi értéket jelent. Stippekék példája követés­re méltó. Hiszen az emberek többsége hajlandó az efféle dolgokat felesleges limlom­nak minősíteni, megfeledkez­vén arról, hogy a ma kacatja holnap már muzeális értéket jelenthet. De nem is annyira ez a szempont a döntő, hanem a családi emlékekből kisugár­zó lelkiség. A családi emlékek megőrzése, a családi hagyo­mányok ápolása nagymérték­ben erősíti a családi összetar­tozás érzését. Nem kell hang­súlyoznunk, hogy milyen fon­tos ez éppen napjainkban, amikor világszerte a családi kapcsolatok lazulása tapasz­talható. A családi emlékek megbecsülése révén — mint a Stippekék példája is mutatja — a legegyszerűbb család is bizonyos értelemben „dinasz­tiává” válik, és nagyon is hasznos, ha az emberi méltó­ságot egy hagyományokkal rendelkező, derék famíliához való hozzátartozás felmelő ér­zése is fokozza. -­• Rövidke újsághír: „Kielce lengyel városka hatóságának rendelete értelmében a nyilvá­nos káromkodókat körülbelül 300 forintnak megfelelő ösz­­szegű pénzbüntetéssel sújt­ják”. Van egy régi régi lengyel szólás­mondás, amely szerint „a magyar és a lengyel két jó barát, a kardforgatásban és a poharazásban egyaránt”. — Úgy érezzük, hogy ezt az ősi lengyel—magyar barátságot nem ártana a víváson és po­harazáson kívül kiterjeszteni, Kielce példáját követően, a káromkodás üldözésére is ... A lombardiai Castelnuovo­ban megünnepelték Matteo Bandello domonkosrendi szer­zetes, későbbi püspök halálá­nak 400. évfordulóját. Ban­dello korának neves novella­írója egyik elbeszéléséből me­rítette Shakespeare a „Rómeó és Júlia” meséjét. A sárospataki plébánia­­templom búcsúját most ünne­pelték a zsinat uniós törekvé­seinek szellemében. Az ünnepi szentbeszédet Sebődy Miklós görögkatolikus segédlelkész mondta, az ünnepélyes szent­misét pedig Sztrisovszky Mi­hály kerületi esperes, tolcsvai apátplébános mutatta be. Pálffy István püspöki taná­csos, esperesplébános arról emlékezett meg, hogy a temp­lomot háromszáz évvel ezelőtt adta vissza a híveknek a ka­tolikus vallásra visszatért Báthory Zsófia. Most a nagy­számú hívősereg örömmel látja, hogy megkezdődött a nagymúltú gótikus templom külső-belső restaurálása az Országos Műemléki Felügyelő­ség kezdeményezésére. Az egyház egyik arca .Bánl J­ózsef ,,I­ános jog”-ának második kötete A szokrateszi mondás az egyházra is vonatkozik: gnóti­sze autón, ismerd meg magad. De éppen ez a legnehezebb. Ha megkérdezik tőlünk, mi az egyház, aligha tudunk sza­batos feleletet adni rá. A zsi­nati atyáknak az egyházról szóló schéma felett folytatott vitája is ezt igazolja. Lehet, hogy nem fogunk kielégítő meghatározást találni az egy­házra, hiszen gazdagsága, sok­rétűsége és mélysége végte­len, s ezért kimeríthetetlen, de amikor körüljárjuk, amikor gondolkodunk mibenlétén, amikor meg akarjuk ismerni, nemcsak a szókratészi kívána­lomnak teszünk eleget, hanem valamiképpen egyházunk kül­detését is szolgáljuk. Ebbe a megismertető szol­gálatba állt bele Bánk József, a Hittudományi Akadémia egyházjogi professzora, ami­kor vállalkozott arra a hatal­mas munkára, hogy szakembe­rek és világiak számára egy­aránt érthetően és világosan tárja fel és ismertesse meg az egyház­­ jogi oldalát. „Kánoni jog” című művé­nek első kötete 1961. végén je­lent meg, a második 1963. ka­rácsony előtt. Közel 1800 lapra terjedő mű ez, a kato­likus egyházjog eddig magyar nyelven megjelent legtelje­sebb összeállítása. A laikus azt gondolhatná, egy ilyen hatal­mas egyházjogi munka csak szakemberek számára lehet érdekes, hiszen az egyházjog távol áll napi életünktől. Ha ez az utóbbi vélekedés bizo­nyos tekintetben és első pil­lanatra igaznak látszik is, an­nál kevésbé áll meg az előbbi nézet: Bánk József könyve jól tagolt joganyagán kívül tele van érdekesnél érdekesebb magyarázatokkal és jegyzetek­kel. A kiváló magyar egyház­­jogász kultúránk és jogunk forrásvidékeire villant velük fényt és a történeti létben változó felfogásokat tárja fel az egyházról, az állam és az egyház kapcsolatáról, kezdve az ősegyháztól, át a konstan­­tini korszakon, egészen mo­dern napjainkig. Ugyanakkor bemutatja a jog szigorú ke­retei közt azt is, ami az egy­házban változhatatlan és örök. Az első kötetről már rész­letes beszámolót olvashattak az Új Ember olvasói lapunk hasábjain. A második kötet­ben a szerző a Codex De re­bus című harmadik könyvét dolgozza fel, az ott összegyűj­tött jogszabályok eredetét és kifejlődését is figyelembe véve. Az első részben a ke­resztény tanítás igazgatásáról (könyvek, szentbeszéd stb.), a második részben a kegyelmi eszközökről (a szentségekről, szentelményekről, a nyilvános istentiszteletről­, a harmadik­ban pedig az egyházi vagyon­tárgyak kezeléséről és fel­ügyeletéről szól hozzánk a ha­talmas kötet. Mig kevésbé ismert szentírási részeket tárhatnánk fel a va­sárnapi beszédek hasznára. A szentírás bővebb hirdetése, a kerygmatikus beszéd újabban nagyon hódít a külföldi szó­székeken. „Ne legyen beszé­dünk ásatag, kriptaszagú, üres, vontatott, unalmas előadás, hanem eleven, friss, élő, rö­vid, magával ragadó ...” E példaképpen idézett so­rokon kívül még sok más he­lyet idézhetnék, például a házasság jogköréből, hogy vi­lágossá tegyem, milyen érde­kes gyakorlati szempontokat tud feltárni egy „száraz” jog­­tudományi mű, ha azt oly sok szeretettel és szakértelemmel írják, mint ahogy Bánk pro­fesszor a maga könyvét. A jog szerepe az egyházban Bánk professzor művének második kötetében közel ezer­­hétszáz (726—2414) kánon anyagát vizsgálta meg alapo­san és korszerű módon, fel­tárva a modern jogi irodalom idevágó műveit és azok fon­tosabb vonatkozásait. Amikor körüljárja az egyház jogi épü­letét és megmutatja az egy­háznak azt az arculatát, amelyről ma katolikus hittu­dósok és világiak, sőt az el­szakadt testvérek is oly sokat vitatkoznak, a szerző egy pil­lanatra sem feledkezik meg arról, hogy mindezek a sza­bályok, a szigorú jogi kategó­riák csak támaszai a lényeg­nek, az ősszentségnek, a sze­retet kitárulkozó közösségé­nek, Krisztus misztikus testé­nek történeti kifejlődésében. Bánk professzor ortodox, egy­ben nyílt katolikus szellem, aki tisztában van ugyan az egyházjog eszköz szerepével, mégis, mint ízig-vérig jogász, meg van győződve a jog je­lentőségéről és fontosságáról A jognak szerinte kettős sze­repe van: „Védi az egy hí­­ hierarchiáját, a hit­ és erkölcs tisztaságát, őrzi a kinyilatkoz­tatás forrásainak integritását, s az egyház liturgikus rendjét, óvja a külső pasztoráció sza­bályos menetét. De ugyanak­kor az egyeseket is védi felet­tesek indokolatlan közbelépé­sei ellen, azaz nem az elnyo­más eszköze, hanem az egy­házi közrend hatásos biztosí­tása mellett az egyéni szabad­ság garanciája is.” Bánk József ezzel a művé­vel a Hittudományi Főiskola katedráján méltó folytatója annak a neves egyházjogász nemzedéknek, amelyet Ko­vács, Notter, Baranyay, Si­­poss professzorok nevével le­hetne jellemezni. A mű gondozásáért és ki­adásáért elismerés illeti a Szent István Társulatot, amely a nagyméretű alkotás terjesz­tésének feladatát is vállalta. Szigeti Endre Milyen legyen a szentbeszéd? A tanításra, a könyvekre, a szentségekre és a szentelmé­­nyekre vonatkozó jogszabá­lyok látszólag csupán hideg jogi normák, amelyek az egy­ház­ igazgatás körébe tartoz­nak és a világiak hitéletét alig érintik. Bánk József könyve rácáfol erre. Amikor rámutat, hogy a vi­lágiakat milyen jog illeti meg az egyházban, természetesen kifejti a szentségekhez, a szentelményekhez, a tanítás­hoz vonatkozó jogukat is. Jo­gaikat és kötelességeiket ter­mészetesen. Ugyanígy a kle­rikusokét, a papokét is. Hi­szen jogok és kötelességek szembeállítása és kölcsönös­sége nélkül nem beszélhetünk jogokról. A szerző nemcsak azt mondja el, mikor, hol mondhat a pap szentbeszédet, hanem öt pontban foglalt gya­korlati útbaigazítást is ad. Hangsúlyozza, hogy e tanítási kötelezettség értelmében nem elegendő az ékesszólástan­­vagy a homiletika szabályai­nak elsajátítása, nem elég a szemináriumban elmondott néhány prédikáció sem. „Ál­landóan tanulni és tovább­képezni kell magunkat” — mondja, arra kérve pap ol­vasóit, ne érjék be a vasár­napi evangéliumi részletek folytonos elemzésével, mert azok csak a szentírásnak kis részét foglalják magukba. Ed­ Tcídy Ferenc Warlburgban A fiatal Toldy Ferenc, a ké­sőbbi­ neves magyar irodalom­­történész 1828-ban tanulmány­úton járt Németországban. Utazása során eljutott Wart­burgba is, s itteni élményét írja meg az öreg Kazinczy­­nak: „Eisenachot elhagyván a Wartburgba mentem fel... A kápolnában megpillantottam a magyar címert. Valóban do­bogó szívvel kérdem a castel­­lán szép fiatal lányától, ki a várban körül vezetett: hogy jó ide a magyar címer, az én ha­zám címere? — Ej, uram, hi­szen a thüringiai márkgrófné, Szent Erzsébet, magyar volt, s talán csak tudja, hogy a thü­ringiai márkgrófok régenten itt laktak.” Íme, Toldy Ferenc is úgy járt, mint sok mai magyar tu­rista, akik az IBUSZ-utazá­­sok során elvetődnek a Né­met Demokratikus Köztársa­ságba. Csak ott eszmélnek rá, hogy Wartburg tulajdonkép­pen magyar zarándokhely is: nagynevű honfitársunk, Ár­pádházi Szent Erzsébet egy­kori lakóhelye. Középkori falu maradvá­nyaira bukkantak a közelmúlt­ban a debereceni Déry Mú­zeum kutatói. Berettyóújfalu és Földes között Andaháza­­pusztán sírokat és az egykori falu templomának az alapjait tárták fel.

Next