Új Ember, 1964 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-05 / 1. szám
SÍK Sánta Biolsé Retémn • Jegyzetek a2 Az alkalom és maga a kötet többre kötelez a puszta kritikai méltatásnál. Sík Sándor halott. Búcsúverseinek súlyát, posthumus kötetét már ebben az új, halál utáni, kristályosabb és véglegesebb időben mérlegelhetjük. Sík Sándor a katolikus költő feladatát világosan tisztázta egy kitűnő és igaz tanulmányában, amikor abszolút költészetet követelt a katolikus költőtől a tanköltészet helyett. Ez a költőnek, s a katolikus költőnek is „állapotbeli kötelessége”. De hogyan festett ez nála, áld pap is volt, pap és költő? Hogyan békítette össze e két állapotbeli kötelességét? Kezdetben lelkes szerepvállalással vélte leginkább szolgálni nehéz és szép küldetését. Úgy hitt himnikus szerepében, mint ártatlan tanítvány a mesterében. János kívánt lenni, ki fejét Jézus keblén nyugtatja, s János, ki a lélekre hagyatkozva írja meg látomásait. De tudjuk, ez csak keveseknek adatott meg, Jánoson kívül talán csak az egy Assisi Ferencnek. Második korszakában mintha inkább a közvetítő kerekedett volna felül benne a két fél közül, amitől a költészet kissé eszköz lett kezében. Épp ezért utolsó, harmadik korszaka tűnik ma előttünk a legteljesebbnek. Ez valóban nagyszerű és megrendítő. A himnikus kezdet s a nevelő hangú folytatás után a befejezés épp vállalt, mezítelen drámaiságával művészileg is a legharmonikusabb. Csak aki ezt a kötetét ismeri, alkothat jogalmat magának e lelkes élet rendkívüli nehézségeiről. Egy költő élete külön is kettős dráma: az ember és a művész drámája. S épp így a papé. S ha igen, mit közvetíthet egyéni vergődéseiből hívei felé, s mit nem? Mikor csal meg másokat, s mikor önmagát? S most mindezt a súlyt, kételyt vessük még a művészet gyémántmérlegére! Nem véletlen, hogy Sík Sándor lírája akkor vált teljessé, amikor a költő és a pap mármár leroskadt terhe alatt Az Áldás versei a maguk eszköztelenségükben ritka művészi vallomások e kivételes felelősség drámájáról. E kötetével a modern magyar líra számára a lelkiismeret előtte ismeretlen területét sikerült föltérképeznie. Ezekben az utolsó versekben már nyoma sincs a kezdet himnikus modorának, de ami fölragyog benne, az valóban fényt áraszt. Nem eszménykép kíván lenni többé, hanem eszményképe az őszinteségnek. Nyomában tisztázottabb lehetőségek nyílnak „Áldás"-ról — azok számára, akik egyszerre hallják a kettős hívást, a papi hivatásét és a költészetét. Utolsó kötete így lett valójában nyitánya egy egészen mély drámai lehetőségnek. Ezt igazolja utolsó, e nemben talán legmegragadóbb, legpőrébb verse: A néma Miatyánk.• Nehéz feladatot vállalt, kapott osztályrészül. Olykor talán engedményeket tett a tiszta költőiség rovására, de neki volt igaza, mert végül is eljutott a lehető legbensőségesebb megoldáshoz. S itt be kell vallanom: régóta foglalkoztat a kérdés, lehet-e valaki két úrnak a szolgája, pap is, meg költő is? Látszólag ugyan rokon hivatásnak tűnik a kettő, de talán épp azért még súlyosabban kizárja egyik hivatás a másikat. Sík Sándor utolsó versei pozitív válasznak tűnnek a kételyeimre. Pilinszky János — Ott találja a kászlin azt az üveget. Zsebrevágja, de úgy, hogy mindenki lássa, amerre elhalad... Hallgasson csak végig. Sokan megbámulják majd, annyi szent. Azt mondják: nene, tegnapelőtt még az antialkoholizmusról beszélt nekünk a kultúrban, most meg már ő is iszik. ... Maga ezt észreveszi s így beszél nagy titokzatosan: "Nézzék, emberek! Nem utasíthattam vissza egy... Az öreg királynak erre már nemigen lesz szüksége... Nono, nincsen ebben hazugság, mert arra a pálinkára, amit én elajándékozok, valóban nincs szükségem. Értjük? Így történt, hogy még aznap estére el is terjedt a faluban, hogy az öreg Király a végét járja. Már osztogatja is széjjel a pálinkáját. Még abból is kitagadja a fiát. Tele lett a betegszoba látogatókkal. Az öreg nagyokat nyögött, s csupán összeszorított szempillája alól élvezte a nagy társaságot és rendkívüli szívélyességet. Hanem azután mindenkiben meghalt a vér, amikor benyitotta az ajtót az ifjabb Király, kézenfogva vezetve írnok Etát, a feleségét. Most mi lesz? A fiatalok bátortalanul sompolyogtak a nagybeteg ágyához. — Meg tud nekem bocsátani, édesapám? — hangzott fel a tékozló fiú fátyolos hangja. A beteg csak nagy sokára szólalt meg. — Mit? — Hát, hogy az Etát választottam? A haldokló felkönyökölt. — Választottad ám a nagynyavalyát! ... Ha én nem ellenzem, soha el nem vetted volna, ismerlek én tégedet, édes fiam, magamról. A szobabéli vendégek felállottak a csodálkozástól. — Különben is ő választott téged s most már úgy van, ahogy van, bár nem ártott volna, ha előbb kivallatja az én Zsuzsannámat, hogy mit jelent egy király feleségének lenni!... Minden a legnagyobb rendben van. Csókoljátok meg apátokat, mert éppen az imént határoztam el, hogy maradok. Kár volna nekem elköszönni még ebből a világból, mielőtt még nem lesz a harmadik Király is ... Nézzetek körül! Mennyi jó emberem él nekem ezen a világon! Hogy szeretnek, hogy sajnálnak! ... Igazán megérdemli ez a falu, hogy ha az idén már nem is, de jövő ilyenkorra három valóságos Király járuljon a templomban a betlehemi jászol elé. — Amen! — mondta rá az orvos, aki éppen az imént lépett be a szobába és most szaporán bocsánatot kért az emberektől, dehát nem szégyellni való az, ha valaki a három király követségében fáradozik. Dell Acqua vatikáni államtitkár levele Esty Miklóshoz Esty Miklós pápai kamarásnak, a Szent István Társulat delegált adminisztrátorának Dell Acqua vatikáni államtitkár a következő levelet küldte: „Méltóságos Úr! örömmel közlöm, hogy átnyújtottuk a Szentatyának azt a három kiadványt, amelyet Ön a Szent István Társulat nevében, mint annak delegált adminisztrátora megküldött. A Szentatya nagyon örült a felajánlott példányoknak és a szeretet és tisztelet ama fiúi érzelmeinek, melyek azokat kísérték. Meleg elismerését fejezte ki és Méltóságodnak, valamint a Társulat irányítóinak, munkatársainak és azok családjainak működésére Isten nem szűnő segítségét kéri. A kért égi kegyelmek zálogául őszentsége teljes szívvel adja kegyes apostoli áldását Magam is felhasználom az alkalmat, hogy kifejezzem megkülönböztetett tiszteletem érzelmeit és vagyok Méltóságodnak tisztelettel A. Dell Acqua államtitkár.’* * A Cecilia Egyesület (CMCE) szokásos havi egyházzenei ájtatosságát a hónap második keddjén, január 14-én este fél hét órai kezdettel tartja az Egyetemi Templomban. Utána Szigeti Kilián tart előadást az ambrózián énekről. Lyka Károly művészettörténészt 95. születésnapja alkalmával a kormányzat a Kossuthdíj nagydíjával tüntette ki. KATOLIKUS SZEMMEL $ Epifánia: megnyilatkozás, a világ elé lépés. Mindig aktuális magunk elé idéznünk teljes jelentését és jelentőségét annak az ünnepnek, amit nálunk vízkeresztnek neveznek. Az őskereszténység nemcsak Jézus testi és történelmi születését ünnepelte meg, hanem a világban, az egész világban való fellépését is. A karácsony, a világrajött Jézus örömünnepe; az epifánia, a mi örömünk ünnepe, a földön élő minden emberé, akik elé ő megváltói küldetésével odalépett. S ez az ünnep, mint a keleti és nyugati liturgiának egyik legkorábbi emlékezése, a maga módján egyik történelmi bizonyítéka is annak, hogy ő már a kezdet legkezdetétől nemcsak egy nép, hanem az egész emberiség számára jött el. Az egyház három eseményt is talált ennek a megnyilvánulásnak a jelzésére. Az első: Betlehemben való megjelenése a napkeleti bölcseknek, akik azoknak a pogány népeknek hódolatát hozták, amelyek az ősevangélium ősígérete szerint Krisztusra vártak. Még mint gyermek, valóságos Istenként nyilvánult meg ezen a napon imádatuk előtt. Az őskereszténységnek volt hozzá érzéke, hogy ezt nem mint romantikát és érzelgést, hanem mint megrázó valóságot fogja fel. A világ elé lépés második eseménye: nyilvános fellépésének kezdete, amikor előfutárától, Keresztelő Szent Jánostól roppant méltósággal átveszi a folytatás és beteljesítés munkáját, s magának a Szentháromságnak két másik személye hirdeti ki őt a világnak. A harmadik esemény: a kánai mennyegzőn való megnyilvánulás, az ő első csodája, örvendő és megszentelő együttidézése velünk, a világ valamennyi családjában, a társadalom mindenkori alapsejtjében.. Íme, ez az Epifánia mondanivalója a világnak és a családoknak. És nem szabad elfelednünk az ünnepen az emberiség vallomását: legszűkebb környezetünkig vállaltuk őt, akit az Atya és a Szentlélek meghirdettek nekünk és minden nemzeteknek, akik már Krisztuséi és akik még Krisztusra várnak. * Két lengyel filmember érdekes filmet készített. Felkereste felvevőgépével azt a kétszáz fiatalt, akik mint gyermekek megjárták a haláltáborokat és árván kerültek ki onnan. Voltak közöttük olyanok, akik ott, a szögesdrótok között látták meg a napvilágot, de olyanok is, akik néhány évesek voltak már, amikor a pokolnak ezekbe az előcsarnokaiba bekerültek és első öntudatos élményeik fűződnek azokhoz. Arról, hogy mit jelentettek számukra ezek az élmények, nevelőszüleik vallanak, akik magukhoz fogadták Auschwitz gyermekeit A legjellemzőbb és a legmélyebbre mutató példát az egyik fiú nevelőanyja mondja el a filmriportban. Mikor a haláltáborból kikerült árva csak néhány hete volt még a nevelőszülők családjában, az egyik szomszéd meghalt. A fiú — aki akkor 7—3 éves volt — azzal a kéréssel állt nevelőanyja elé, hogy mutassa meg neki a halottat. Az szabódva, de eleget tett a kérésnek és odavezette a koporsóhoz. A gyerek figyelmesen megnézte a halottat, aztán odaszólt az új mamának: — Köszönöm. Most már elmehetünk. Milyen jó ennek a bácsinak! Az anya távozóban faggatni kezdte a gyermeket: — Miért mondtad a koporsó mellett, hogy jó a halott bácsinak? — Azért, hogy így, magától is meghalhatott — válaszolta a fiú. — Eddig én azt hittem, úgy kell meghalni, hogy az embert — megölik. Az auschwitzi lengyel kisfiú megjegyzése nemcsak egyéni vallomás. Egy egész nemzedék félelme, meggyőződése süt ki belőle, hogy számukra az erőszakos halál a magától értetődőbb, valószínűbb, várhatóbb s a természetes halál: a sors kegye, szerencse. Aio ezt a félelmet és ezt a gyötrelmes meggyőződést fel tudja oldani, a történelem egyik legmérgezőbb mércétől szabadítja meg az emberiséget.★ Többször szóvátettük már azt a színdarabot, amelyet „A helytartó” címmel a német Hochchuth írt XII. Pius pápáról. Véleményünk mindannyiszor az volt, hogy a letűnt náci rendszer szörnyű embertelenségeivel kapcsolatban a szerző igazságtalan, megvilágítása hamis. Hivatkoztunk arra is, hogy ugyanezen a nézeten van nagyon sok olyan személyiség is, áld egyáltalán nem gyanúsítható azzal, mintha elfogult lenne akár az elhunyt pápa, akár a katolikus egyház javára. A darabot most legutóbb Koppenhágában mutatták be s az Universe közli Dánia főrabbijának, Marcus Melchiornak ebből az alkalomból tett nyilatkozatát. „Elmentem természetesen az előadásra — mondja a főrabbi —, de csak mélységesen elszomorodtam, hogy ilyen módon támadtak meg egy halott embert, akinek már nincs módja védekezni.” A sajtóban részletes beszámolókat olvashattunk arról, hogy a budapest-józsefvárosi Stippek család kincset érő magángyűjteményt ajándékozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Hogyan keletkezett ez a gyűjtemény? — Úgy, hogy a Stippek család megőrzött minden családi emléket, így például a gazdag gyűjtemény többek között tartalmazza nemzedékekre visszamenően a Stippek-gyerekek tankönyveit, bizonyítványait, iskolai rajzait, s mindez pedagógiatörténeti szempontból ma már valódi értéket jelent. Stippekék példája követésre méltó. Hiszen az emberek többsége hajlandó az efféle dolgokat felesleges limlomnak minősíteni, megfeledkezvén arról, hogy a ma kacatja holnap már muzeális értéket jelenthet. De nem is annyira ez a szempont a döntő, hanem a családi emlékekből kisugárzó lelkiség. A családi emlékek megőrzése, a családi hagyományok ápolása nagymértékben erősíti a családi összetartozás érzését. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy milyen fontos ez éppen napjainkban, amikor világszerte a családi kapcsolatok lazulása tapasztalható. A családi emlékek megbecsülése révén — mint a Stippekék példája is mutatja — a legegyszerűbb család is bizonyos értelemben „dinasztiává” válik, és nagyon is hasznos, ha az emberi méltóságot egy hagyományokkal rendelkező, derék famíliához való hozzátartozás felmelő érzése is fokozza. -• Rövidke újsághír: „Kielce lengyel városka hatóságának rendelete értelmében a nyilvános káromkodókat körülbelül 300 forintnak megfelelő öszszegű pénzbüntetéssel sújtják”. Van egy régi régi lengyel szólásmondás, amely szerint „a magyar és a lengyel két jó barát, a kardforgatásban és a poharazásban egyaránt”. — Úgy érezzük, hogy ezt az ősi lengyel—magyar barátságot nem ártana a víváson és poharazáson kívül kiterjeszteni, Kielce példáját követően, a káromkodás üldözésére is ... A lombardiai Castelnuovoban megünnepelték Matteo Bandello domonkosrendi szerzetes, későbbi püspök halálának 400. évfordulóját. Bandello korának neves novellaírója egyik elbeszéléséből merítette Shakespeare a „Rómeó és Júlia” meséjét. A sárospataki plébániatemplom búcsúját most ünnepelték a zsinat uniós törekvéseinek szellemében. Az ünnepi szentbeszédet Sebődy Miklós görögkatolikus segédlelkész mondta, az ünnepélyes szentmisét pedig Sztrisovszky Mihály kerületi esperes, tolcsvai apátplébános mutatta be. Pálffy István püspöki tanácsos, esperesplébános arról emlékezett meg, hogy a templomot háromszáz évvel ezelőtt adta vissza a híveknek a katolikus vallásra visszatért Báthory Zsófia. Most a nagyszámú hívősereg örömmel látja, hogy megkezdődött a nagymúltú gótikus templom külső-belső restaurálása az Országos Műemléki Felügyelőség kezdeményezésére. Az egyház egyik arca .Bánl József ,,Iános jog”-ának második kötete A szokrateszi mondás az egyházra is vonatkozik: gnótisze autón, ismerd meg magad. De éppen ez a legnehezebb. Ha megkérdezik tőlünk, mi az egyház, aligha tudunk szabatos feleletet adni rá. A zsinati atyáknak az egyházról szóló schéma felett folytatott vitája is ezt igazolja. Lehet, hogy nem fogunk kielégítő meghatározást találni az egyházra, hiszen gazdagsága, sokrétűsége és mélysége végtelen, s ezért kimeríthetetlen, de amikor körüljárjuk, amikor gondolkodunk mibenlétén, amikor meg akarjuk ismerni, nemcsak a szókratészi kívánalomnak teszünk eleget, hanem valamiképpen egyházunk küldetését is szolgáljuk. Ebbe a megismertető szolgálatba állt bele Bánk József, a Hittudományi Akadémia egyházjogi professzora, amikor vállalkozott arra a hatalmas munkára, hogy szakemberek és világiak számára egyaránt érthetően és világosan tárja fel és ismertesse meg az egyház jogi oldalát. „Kánoni jog” című művének első kötete 1961. végén jelent meg, a második 1963. karácsony előtt. Közel 1800 lapra terjedő mű ez, a katolikus egyházjog eddig magyar nyelven megjelent legteljesebb összeállítása. A laikus azt gondolhatná, egy ilyen hatalmas egyházjogi munka csak szakemberek számára lehet érdekes, hiszen az egyházjog távol áll napi életünktől. Ha ez az utóbbi vélekedés bizonyos tekintetben és első pillanatra igaznak látszik is, annál kevésbé áll meg az előbbi nézet: Bánk József könyve jól tagolt joganyagán kívül tele van érdekesnél érdekesebb magyarázatokkal és jegyzetekkel. A kiváló magyar egyházjogász kultúránk és jogunk forrásvidékeire villant velük fényt és a történeti létben változó felfogásokat tárja fel az egyházról, az állam és az egyház kapcsolatáról, kezdve az ősegyháztól, át a konstantini korszakon, egészen modern napjainkig. Ugyanakkor bemutatja a jog szigorú keretei közt azt is, ami az egyházban változhatatlan és örök. Az első kötetről már részletes beszámolót olvashattak az Új Ember olvasói lapunk hasábjain. A második kötetben a szerző a Codex De rebus című harmadik könyvét dolgozza fel, az ott összegyűjtött jogszabályok eredetét és kifejlődését is figyelembe véve. Az első részben a keresztény tanítás igazgatásáról (könyvek, szentbeszéd stb.), a második részben a kegyelmi eszközökről (a szentségekről, szentelményekről, a nyilvános istentiszteletről, a harmadikban pedig az egyházi vagyontárgyak kezeléséről és felügyeletéről szól hozzánk a hatalmas kötet. Mig kevésbé ismert szentírási részeket tárhatnánk fel a vasárnapi beszédek hasznára. A szentírás bővebb hirdetése, a kerygmatikus beszéd újabban nagyon hódít a külföldi szószékeken. „Ne legyen beszédünk ásatag, kriptaszagú, üres, vontatott, unalmas előadás, hanem eleven, friss, élő, rövid, magával ragadó ...” E példaképpen idézett sorokon kívül még sok más helyet idézhetnék, például a házasság jogköréből, hogy világossá tegyem, milyen érdekes gyakorlati szempontokat tud feltárni egy „száraz” jogtudományi mű, ha azt oly sok szeretettel és szakértelemmel írják, mint ahogy Bánk professzor a maga könyvét. A jog szerepe az egyházban Bánk professzor művének második kötetében közel ezerhétszáz (726—2414) kánon anyagát vizsgálta meg alaposan és korszerű módon, feltárva a modern jogi irodalom idevágó műveit és azok fontosabb vonatkozásait. Amikor körüljárja az egyház jogi épületét és megmutatja az egyháznak azt az arculatát, amelyről ma katolikus hittudósok és világiak, sőt az elszakadt testvérek is oly sokat vitatkoznak, a szerző egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy mindezek a szabályok, a szigorú jogi kategóriák csak támaszai a lényegnek, az ősszentségnek, a szeretet kitárulkozó közösségének, Krisztus misztikus testének történeti kifejlődésében. Bánk professzor ortodox, egyben nyílt katolikus szellem, aki tisztában van ugyan az egyházjog eszköz szerepével, mégis, mint ízig-vérig jogász, meg van győződve a jog jelentőségéről és fontosságáról A jognak szerinte kettős szerepe van: „Védi az egy hí hierarchiáját, a hit és erkölcs tisztaságát, őrzi a kinyilatkoztatás forrásainak integritását, s az egyház liturgikus rendjét, óvja a külső pasztoráció szabályos menetét. De ugyanakkor az egyeseket is védi felettesek indokolatlan közbelépései ellen, azaz nem az elnyomás eszköze, hanem az egyházi közrend hatásos biztosítása mellett az egyéni szabadság garanciája is.” Bánk József ezzel a művével a Hittudományi Főiskola katedráján méltó folytatója annak a neves egyházjogász nemzedéknek, amelyet Kovács, Notter, Baranyay, Siposs professzorok nevével lehetne jellemezni. A mű gondozásáért és kiadásáért elismerés illeti a Szent István Társulatot, amely a nagyméretű alkotás terjesztésének feladatát is vállalta. Szigeti Endre Milyen legyen a szentbeszéd? A tanításra, a könyvekre, a szentségekre és a szentelményekre vonatkozó jogszabályok látszólag csupán hideg jogi normák, amelyek az egyház igazgatás körébe tartoznak és a világiak hitéletét alig érintik. Bánk József könyve rácáfol erre. Amikor rámutat, hogy a világiakat milyen jog illeti meg az egyházban, természetesen kifejti a szentségekhez, a szentelményekhez, a tanításhoz vonatkozó jogukat is. Jogaikat és kötelességeiket természetesen. Ugyanígy a klerikusokét, a papokét is. Hiszen jogok és kötelességek szembeállítása és kölcsönössége nélkül nem beszélhetünk jogokról. A szerző nemcsak azt mondja el, mikor, hol mondhat a pap szentbeszédet, hanem öt pontban foglalt gyakorlati útbaigazítást is ad. Hangsúlyozza, hogy e tanítási kötelezettség értelmében nem elegendő az ékesszólástanvagy a homiletika szabályainak elsajátítása, nem elég a szemináriumban elmondott néhány prédikáció sem. „Állandóan tanulni és továbbképezni kell magunkat” — mondja, arra kérve pap olvasóit, ne érjék be a vasárnapi evangéliumi részletek folytonos elemzésével, mert azok csak a szentírásnak kis részét foglalják magukba. Ed Tcídy Ferenc Warlburgban A fiatal Toldy Ferenc, a későbbi neves magyar irodalomtörténész 1828-ban tanulmányúton járt Németországban. Utazása során eljutott Wartburgba is, s itteni élményét írja meg az öreg Kazinczynak: „Eisenachot elhagyván a Wartburgba mentem fel... A kápolnában megpillantottam a magyar címert. Valóban dobogó szívvel kérdem a castellán szép fiatal lányától, ki a várban körül vezetett: hogy jó ide a magyar címer, az én hazám címere? — Ej, uram, hiszen a thüringiai márkgrófné, Szent Erzsébet, magyar volt, s talán csak tudja, hogy a thüringiai márkgrófok régenten itt laktak.” Íme, Toldy Ferenc is úgy járt, mint sok mai magyar turista, akik az IBUSZ-utazások során elvetődnek a Német Demokratikus Köztársaságba. Csak ott eszmélnek rá, hogy Wartburg tulajdonképpen magyar zarándokhely is: nagynevű honfitársunk, Árpádházi Szent Erzsébet egykori lakóhelye. Középkori falu maradványaira bukkantak a közelmúltban a debereceni Déry Múzeum kutatói. Berettyóújfalu és Földes között Andaházapusztán sírokat és az egykori falu templomának az alapjait tárták fel.