Új Ember, 1965 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1965-01-03 / 1. szám

l$v' ­1 r I / Katolikus hetilap 1965. január 3 XXL évfolyam, 1. szám h érmen terítve tip. 72. **■ postahivatalnál 51816 Ára: 1 forint nics 1965-ben is *— a valóság utján Irta: Sinkó Ferenc Most; mikor egy újabb esz­tendő-váltás mérföldköve mel­lett haladunk el és egy pil­lantást vetünk az óévre, ke­resve, mit vigyünk át belőle a jövő esztendőkbe, számunk­ra a kialakult légkör, közhan­gulat, közszellem látszik az el­múlt évek eredményei közül a legfontosabbnak. A jó közszel­lem tud teremtő munkát vé­gezni, az változtatja termő mezővé a homokot, az hozza fel a föld gyomrából az ércet, az épít hidat a folyam felett és a jó közszellem képes megte­remteni az egészséges munka­morált. E közszellem egyik főeleme és pillére a valósággal számoló gondolkodás. Ez nem magától értetődő tény és jelenség. Fel­fedezhető ugyanis a magyar lélekben az ősi paradoxon, hogy egyaránt hajlamos a dé­libábok kergetésére, ahogy jó­zan is tud lenni, a valóság ta­laján is tud járni. Az ország­vezetés és a népi adottságok szerencsés találkozásának nagy mértékben köszönhető, hogy az egészséges látás az el­múlt esztendőben még általá­nosabbá, még határozottabbá, még erősebbé vált, s hogy egyre több emberben figyel­hetjük meg a „realitás iránti érzéket”, amelyről Kádár Já­nos miniszterelnök oly meg­szívlelendőén beszélt a KISZ kongresszuson mondott felszó­lalásában. Ezt kell a következő évek­ben erősítenünk és érvényesí­tenünk életünk alapvető kér­déseiben, mint amilyen mind­nyájunkban a hazafias érzés, amely nem szavakban, hanem öntudatban, nemzeti és munka öntudatban nyilvánul meg. S ebben nem lehet különbség hivő és nem hivő között. Hogy miért éppen nemzeti öntudatunkban kell mindenek­előtt irányelvvé tenni a józan valóságlátást, arra vonatkozó­lag különösen fontos és nagy távlatok felé mutató megálla­pításokat tett a miniszterel­nök imént említett felszólalá­sában. Szavait ugyan pártja fiatalságához intézte, monda­nivalója azonban tartalma és hangszerelése folytán általá­nos jelentőségű. A helyes ma­gyar magatartás alaptörvé­nyeit fogalmazta meg, a nem­zeti öntudatot, amelynek tar­talma, hogy a magyar nem tartja magát alávalóbbnak egy népnél sem, de nem akar­ja magát a másik fölé vagy elé helyezni sem. „Az igazi nagy házafiak tudták, hogy a népek egyenlőek, nincs jó és rossz nép — mondotta Kádár János. — Egyetlen népet sem lehet a másik elé helyezni, de nem lehet mögé sem: a né­pek egyenrangúak. Mi büsz­kék vagyunk és örülünk, hogy magyarok vagyunk. A mi né­pünk történelme hányatott, de nem kell miatta szégyen­keznünk ... Elvünk az, hogy szabad fejlődést kell biztosí­tani a népeknek minden érte­lemben, a nemzeti független­ség és a társadalmi szabadság értelmében is.” Ennek az emberi és embe- ries tartalmú józan hazafi- ságnak kialakulása és megerő­södése szempontjából felmér­hetetlenül nagy a jelentősége, hogy egyre több külföldi for­dult és fordul meg hazánkban és egyre több magyar járja a külföldet, főképp a szomszéd országokat. Az elmúlt száza­dok során nemzeti megújulá­sunk jónéhány hulláma az utazó, külföldet járó magya­roktól indult el, a középkor­ban a nagy európai egyeteme­ket látogató deákoktól, a re­formkorban a világjáró Szé­chenyiektől és Wesselényiek- től, majd később a Párizsban töltekező Adyktól. Amíg azon­ban régen csupán néhány gaz­dag főúr vagy egy-egy nagyon elszánt szegény diák merte felvenni a vándorbotot, az el­múlt évben több mint egy­millió magyar utazott külföld­re. Ennyi ember világjárása minden bizonnyal elősegíti a reálisabb önlátású s világ­szemléletű nemzeti öntudat fejlődését. Főként annak fel­ismeréséhez járul hozzá, amit a miniszterelnök így fogalma­zott meg: „A népek a Duna- medencében sorsközösségben élnek. Vagy együtt boldogu­lunk vagy együtt pusztulunk. Más út a Duna-medence népei számára nincs. Ha különböző társadalmi rendszerben élünk, a békés egymás mellett élés alapjaira helyezkedjünk, ha pedig szocialista társadalmi rendszerben élünk, akkor a szocializmus elveinek megfe­lelően fogunk össze külpoliti­kánkban, gazdasági együttmű­ködésben, gyorsítsuk meg mindnyájunk fejlődését az összes itt élő népek javára és boldogulására.” „Az emberiség ügyét szol­gálja, ha a népek jobban meg­ismerik egymás kultúráját, nemzeti sajátosságait, alapvető jellemvonásait” — hangsú­lyozta a miniszterelnök. Való­ban, a világ békéjét is mun­kálja és -segíti elő, ha a né­pek megismerik egymást, meg­tanulják, hogy a másik nem­zet nem angyalok, nem is ör­dögök, hanem küzdő emberek közössége. Emberi kapcsola­tok szövődnek a nemzetek kö­zött és révükön talán még az is összekötő híddá változhatik, ami a múltban szakadékot tá­masztott közöttük. A realitások iránti érzéket tovább kell fejlesztenünk val­lásunk és egyházunk helyzeté­nek további alakításában is. Az elmúlt esztendőben éppen e téren könyvelhetünk el nagyfontosságú eseményt. A Magyarország és a Szentszék közötti megállapodásra gondo­lunk, amelyet szeptember 15-én írtak alá Budapesten. A részleges megállapodás, mely hosszú tárgyalások nyo­mán született meg, iskolapél­dája, hogy a valóság józan tiszteletének és elismerésének alapján egymástól világnézeti­leg egészen távol álló partne­rek is leülhetnek a zöld asz­tal mellé, békés eszközökkel konkrét eredményeket érhet­nek el, anélkül, hogy bármit is feladnának elveikből. A részleges megállapodást nemcsak azok készítették elő, akik a zöld asztal mellett ül­tek, hanem azok a főpapok, papok és katolikus világiak is, akik kezdettől fogva igyekez­tek megtalálni a valóság út­ján járva az egyház helyét a szocializmust építő hazában, akik a valóságot valóságnak, nem vágyálomnak nézték, akik főként azt keresték, ami összeköt, szolgálván a világ­béke gondolatát éppúgy, mint a társadalmi és gazdasági ha­ladást. összeköt bennünket a haza előrehaladásának közös ügye, amely akkor is a miénk, ami­kor a vasárnapi misén részt- veszünk, akkor is, amikor ott­hon gyermekeinkkel együtt imádkozunk s akkor is, ami­kor munkahelyünkön dolgo­zunk. S ha igaz az, éspedig igaz —,' hogy gyümölcseiről ismerni meg a fát, úgv 1 égvén igaz az is, hogy a hívő ismer­/\ PAPA karácsonyi üzenete tetőjeléül kínálkozik a kivá­lóan teljesített munka. Ez ha­zafias kötelesség is, de ke­resztény kötelesség is. Megfo­galmazhatjuk úgy is, hogy emelnünk- kell a munka hatás­fokát, javítanunk minőíégét, de úgy is — s ez a katolikus tanítás —, hogy mindnyájan tökéletesen teljesítsük állapot­beli kötelességünket. Ez is realizmus. Mindez realizmus. Nagy célokat csak józanul, realista módon lehet igazán munkálni. Igaza van Mounier- nek, a nagy francia katolikus gondolkodónak: „A valóság el­fogadása minden teremtő élet első lépése. Aki elutasítja, té­ved és akciója kisiklik.” Mi pedig továbbra, s mind nagyobb készséggel a valóság elfogadásának utján akarunk járni 1965-ben is. Liturgikus kongresszust tartanak Berlinben a Német Demokratikus Köztársaság katolikus ordináriusai, papjai és hívei 1965. január 25-től 28-ig. A kongresszus tárgya: „Pasztorális liturgia”. A ta­nácskozások a Szent Hedvig katedrálisban hallgatott szent­misével kezdődnek s ugyan­ott előadásokkal folytatódnak. Nyolc speciális munkaközös­ség vitatja meg sajátos fel­adatait. A kongresszuson részt vehet minden katolikus pap és minden, a liturgikus kér­dések iránt érdeklődő világi. A Szövetségi Köztársaságból magasrangú egyházi vezető- férfiak látogatását várják. VI. Pál pápa december 22-én, kedden este 8 órakor mondta el szokásos karácso­nyi üzenetét, amelyet mint­egy húsz európai és tengeren­túli rádió és televízió közve­tített. A beszédből a Magyar Kurír jelentése nyomán kö­zöljük az alábbi részleteket. Bevezetőül a Szentatya bol­dog karácsonyi ünnepeket kí­vánt minden hivőnek és min­den jószándékú embernek „korra, országra, felfogásra való tekintet nélkül az egész földkerekségen.” Karácsony szent ünnepén — mondta a pápa — különösen átérzi kül­detésének kötelességét: az evangélium „jó hírét” hirdet­ni az egész világnak. A következőkben rátért a Szentatya bombayi útjának él- ménj'eire. „Utazásunk emlé­ke még most is elevenen él lelkűnkben. Utunknak, mint ismeretes, vallási célzata volt, de ugyanakkor felbecsülhetet­len emberi értékekkel is gaz­dagított bennünket. Idegen­ként utaztunk számunkra is­meretlen, távoli országba. Könnyen elképzelhető lett vol­na, ha idegenül és elszigetel­ten álljunk ott és csak saját hitünkön levő testvéreink ve­gyenek körül. Ehelyett meg­számlálhatatlan ünneplő, uj­jongó tömeg vett bennünket körül, mely szinte egész In­diát és egész Ázsiát képvi­selte. Ez a földrész nem ka­tolikus, de emberi erényei: az udvariasság és az őszinteség. Mély rokonszenv nyílott lel­kűnkben és még jobban vilá­gossá lett előttünk az, amit a kereszténység századok óta hirdet: hogy mi emberek mind testvérek vagyunk.” Korunkban a távolságok egyre kisebbek lesznek — mondta ezután a pápa. — Ez a fejlődés megköveteli, hogy minden ember testvért lásson a másikban. A modern tech­nika ismertté teszi az egész világot, és ugyanakkor az em­beriség kezébe adja a lehető­séget, hogy a problémákat megoldhassa. Lehetővé teszi, hogy mindenkinek jusson ke­nyér és mindenki megbecsü­lésben élhessen. Ahelyett, hogy egymásban idegent, ve- télytársat, ellenfelet vagy el­lenséget látnánk, meg kell ér­tenünk, hogy minden ember velünk egyenlő értékű. „Mi a fiatalsággal érzünk együtt — mondta a továbbiakban a Szentatya —•, amely azt akar­ja, hogy ez a föld az embe­riség közös otthona legyen és hallani sem akar arról, hogy lövészárkok hasogassák fel a földet állandó háborúk köze­pette.” Beszédének második részé­ben a pápa azokról az akadá­lyokról Szólt, amelyek a világ boldogulását gátolják. Kitért ezek közt az újjáéledő nacio­nalizmusra. „A világháború rettenetes tapasztalatai után — mondta erről —, azt lehe­tett volna hinni, hogy az em­beriség örökre kijózanodott ebből az őröltségből. Könyö­rögve kérjük a népeket és ve­zetőiket, mérsékeljék a ver­sengést, a hatalmi ösztönt, ha nem akarják, hogy végzetessé legyen a világ számára.” A másik akadály — mondotta a továbbiakban — az újjászü­lető faji gyűlölködés, „mely ellentétbe állítja az emberi­ség nagy családját alkotó né­peket, és a faji gőgnek, bizal­matlanságnak, diszkrimináció­nak, néha még üldözéseknek is forrása. További szeren­csétlensége korunknak — mondta a pápa — a militariz- mus. Rettegéssel látjuk — hangoztatta —, hogy ennek a fegyverkezésnek célja már ré­gen nem a jogos önvédelem és a világbéke fenntartása, hanem sokkal inkább az egyre szörnyűbb és egyre pusztítóbb fegyverek halmozása. A Szentatya beszéde végén fölvetette azt a kérdést, vajon a vallás nem oka-e az embe­rek közötti megosztottságnak? Főleg a katolikus vallás, jnely annyira dogmatikus, nem aka­dálya-e a dialógusnak és egyetértésnek? Erre a kérdés­re így felelt: „Igen, minden vallás, a katolikus is, akár­csak a többi, különbséget tesz az emberek között, ugyanúgy* mint ahogy különbségek van­nak a nyelvben, a kultúrában, a művészetben és a foglalko­zásokban. A különbség azon­ban önmagában véve még nem okoz ellentétet. A keresztény­ség nem az emberiség ellen harcol, hanem az emberiség javáért.” „Le kell győznünk az önzés szellemét — mondta befeje­zésül a Szentatya —, a világ­nak ma mindenek felett sze- retetre van szüksége.” A pásztorok elmondják... Irta: Ijjas Antal Bárki légy, óh Idegen, tudd meg, hogy mi is Ábrahám fiai vagyunk Hágártól és Izmáéitól, akiket ő kiűzött Párán pusz­táinak kopár kietlenébe; Iz­máéi népe vagyunk s ott hajt­juk nyájainkat tavasztól túl­élőig De amikor az ég harag- fekete lesz a hidegtől, és a nap tompa rőt golyó, s a fe­kete szakadékokból köd szál­long- elő, és a gyér füvek a télre elenyésznek: otthon hagyjuk az asszonyainkat és a gyermekeinket az oázisok sárkunyhóiban s mi férfiak északnak vonulunk Judea le­gelőire. Fel egészen Béth-La- heinig. Csak eddig s nem to­vább, mert itt már megállíta­nak bennünket a megművelt mezők, a gyümölcsfák s a vin­cellér-tornyok és a kertészek vízárkai. Áttelelünk a nyá­jakkal a szabad ég alatt, a gyenge juhokkal és a terhes anyabárányokkal a rövid téli napokon és a hosszú éjszaká­kon a várossal szemközti domboldalon. Annak a hely­nek közelében, ahol még min­dig áll Jákob köve, az égből hullott vaskő. Amikor mene­kült bátyjának, Ézsaunak ha­ragja és dárdás szolgái elől, ennél a kőnél éjszakázott s látta álmában meghasadni az egeket, és a földig ereszke­dett kőlépcsősorokon itt látta alálépdelni olajkorsóval ke­zükben a szárnyas mennyei ifjakat és a lépcső másik ol­dalán őket az égbe visszatér­ni. Szent hely ma is, hatal­mas, ritkás kőkör övezi, s az ittlakók félnek tőle és mesz- sze kerülik. A hely körül gazdátlanok a rétek, éppen jók minekünk a sivatagban lakó pásztoroknak ilyenkor télire. Azon a napon is korán es­teledett. A halvány nap vö­rös párák között bukott le a domb mögött és nyugat felől vizes köd kezdett szállongani. A nyáj állatai szorosan egy­más mellé fekszenek, hogy melengessék egymást; tevéit, melyek türelmesen állták egész napon át, mind a négy térdükkel lebuknak a földre és előre nyújtják görbe kí­gyónyakukat. Mi is egymás mellé ültünk a tűz körül, amely most magas lánggal égett a sivatagi gaztól és Já­kob álmának kőköréig vilá­gított a ködön át; oda mégis mi sem merünk bemenni. Köröttünk halvány, tejszínű éjszaka a ködtől és alacsony­ra szállott átláthatatlan ég, amelyen most nem voltait csillagok. De még éjfél előtt magasba száll és eloszlik a köd, Betlehem fölött feltűn­nek csillagai és amikor a Szűz csillagképe delel a város fö­lött, mi felkelünk, felváltjuk azokat a társainkat, akik idáig kívülről őrködtek a nyájak mellett Ezen az éjszakán is úgy volt, hogy lefeküdtünk a tűz körül és mindjárt elalud­tunk. Hosszú időre rá, noha még nem lehetett éjfél, először riadtunk föl. A tevék nyugta­lankodtak. Föl-föl emelték fe­jüket, egyikük másikuk meg­próbált felállni, de azután visszaroskadtak a földre és nyűgöző álmukba. Mi is. A köd ege még alacsonyan le­begett fölöttünk. A parázsba roskadó tűz vörösen világított és súlyosan hangtalan volt az éjszaka. Amikor másodszor is fölébradtünk, már eloszlott a köd és a csillagok teljes pom­pájukkal ragyogtak. De csil­lagzatuknak az éjfélt jelző delelése még messzi volt. Is­mét visszahulltunk az álom­ba. Ez akkor történt, amikor harmadszor is fölébredtünk és velünk együtt roppant rémü­lettel talpra szöktek a tevék is egyetlen mozdulattal, majd fejüket kinyújtva újra föld- rehasaltak. Fölöttünk az ég felét beborítón, vakító fény­táj látszott. Sugarak, fényözön és cso­da jelenés! Fellobbant mint a láng és eltakarta az eget any- nyi időre, míg egyet pillant az ember, azután ott állott előttünk. Nem tudni, hogy a fény honnét esett rá. Fénylőn merült föl az égből, mintegy önnön sugaraitól megvilágít­va. Hozzánk egész közel a Híradás Angyalai lebegtek. Szemükön néha csillogás kelt át, akár a borzongás. Megállt az égi seregek között egy hoz­zájuk hasonló, de őket nagy­ságban felülmúló és szólott: — Én Gábriel vagyok. A Hírvivés Főangyala. Tudjá­tok meg, fiú adatott nektek, gyermek született nektek, akinek ezek a nevei: Csodá­latos, Erős, a Béke Fejedelme. És dicsőség a magasságban Istennek, s békesség a földön a jóakara^ú embereknek! Közébük lépcső nyílott alá az égi palota magasbavesző tűzkapujából. Szélesen kez­dődött, alant egészen alacsony lépcsőfokokkal s a felső vé­ge olyan messze volt, hogy keskenynek látszott, akár éle a késnek. A lépcsőn az egyik oldalon fényből szőtt ruhájú ifjú lények serege hullámzott alá lassú sorral, kezükben vö­rösre égetett olajos korsót tartva, míg a másik oldalon felfelé.szállott"ugyanez a soka­ság. S akkor valaki kilépett a kapun. Az első pillanatban nem is­mertük fel, csak amikor meg­nagyobbodott. Lángoló szolgái — mintha ők hozták volna — lebegtek bokái és vállai kö­rül az óriásnak, aki alálengett a tűzből való lépcsőfokokon. Előttünk állt a menny köze­péig magasodva és eltakarva előlünk a fénytájat. Szólott ő, és ah, a mi nyelvünkön szó­lott hozzánk, az Angyalok Legnagyobbja: — Én vagyok Mi-Ka-Él, az egek óriása, a Leghatalma­sabb Szolga. Ti azonban ne féljetek, íme azon a helyen, ahol álmát látta Jákob, való­sággá válik álmának látomá­sa. A mennynek szolgái újra a földre szállnak, korsóikból az emberek között a kegye­lemnek olaját kiosztani. Tud­játok meg: Megszületett az Üdvözítő! Menjetek el a vá­rosba és találtok egy gyerme­ket pólyába takarva és já­szolba fektetve. Menjetek el és imádjátok! És nem szabad erről szólanotok sokáig, amíg meg nem engedem néktek. — Szála-am! — kiáltottak mindnyájan. És amikor a je­lenés eltűnt, tudtuk meg, hogy mindezt csak mi láttuk és mi hallottuk. Az ég világos volt a csillag­fénytől. Szemközt a dombolda­lon éjbe takarva egyetlen föl­di fénypont nélkül aludt a városka. Mi pedig egymásra néztünk. Nyájainkat otthagy­va azonnal útrakeltünk, s vé­gül találtunk egy barlangis­tállót, ahol mécs égett és tűz, és nem világított meg mást, mint őket hármukat. A pó­lyába betakart Kisdedet, és anyját és a férfiút, aki mint­hogy Dávid házából való volt, ideérkezett, hogy a neve föl- írassék a rómaiak Cézárjának alattvalói közé az Asszony és Gyermek nevével együtt. És az egész dologban az volt a legcsodálatosabb, hogy körü­löttük nem látszott semmi csodálatos. Mi azonban tud­tuk, mi az, és tudjuk, hogy mostmár szólhatunk neked. Idegen.

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents