Új Ember, 1965 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1965-01-03 / 1. szám

KATOLIKUS SZEMMEL AZ ISTENSZERETET Amint a keresztyén a hit szentsége, a reményé a bérmálás, úgy az oltáriszentség a szeretet szentsége. Az istenszereteté és az emberszereteté. A kettő nem lehet meg egymás nélkül. Istent mindenek fölött, azaz mindennél jobban kell szeretnünk. Isten már akkor szeretett minket, amikor mi még nem szerethettük őt. Szeretetből teremtett az Atya és arra rendelt, hogy országában egykor majd részt vegyünk örökké boldog életében. Isten szüntelen elhalmoz minket szeretetének jeleivel, testi-lelki jótéteményekkel és kegyelmeivel. Isten jóságos szeretete leginkább az Úr Jézus személyében nyilvánult meg. Szerette a bűnösöket is és irgalmazott nekik, szeretettből halt meg érettünk a keresztfán. Amint az eukarisztia minden szentség közül a legelső, úgy a szeretet valamennyi erény közül a legnagyobb. Amit ma hiszünk, azt egykor az Isten országában meglátjuk, ami ma csak reményünk tárgya, az majdan birtoklásunk tárgya lesz. Akkor már nem lesz hit és nem lesz remény, a szeretet azonban mindörökre megmarad.★ Magyar újítók küzdelméről szól a „Nehéz emberek” című riportfilm. Egy-egy találmány sorsa azonban önmagán túlmutatva, mélyebb és általánosabb diagnosztizálásra ad alkalmat a riporternek. Egyegy elakadt találmány sorsát kutatva, a felvevőgép akarvaakaratlanul messzebbre lát és tovább kérdez. Ki a hibás? Ki a felelős? Mi a baj, a betegség neve? Tulajdonképp sokféleképpen megfogalmazhatnánk, de a legáltalánosabb oknak a„konzervativizmus” tűnik. Az értékek közt ugyanis rendkívül fontos , megtalálnunk a különbséget a valóban örök értékek és a mulandóak között. A „konzervativizmus” megnevezéssel mi most nem a hagyományok szeretetét illetjük,hanem az időhöz, a múlandósághoz kötött magatartás merev védekezését, és épp az eleven igazságokkal szemben. A „konzervativizmus” lényegében magatartásbeli kérdés. Viszont: épp az örök igazságok élése, betöltése örökös keresést jelent itt a földön. A „,konzervatív” úgy véli, hogy állva, egyhelyben állva megőrizhet valamit. A legörökebb igazságok teljesítése azonban, mint magatartás, örökös cselekvést, engedelmességet és keresést követel. Csupán a földi idő múlandóságának elfogadása tehet bennünket, alkalmassá az örök tartalmak megértésére és megragadására. Bármi legyen is a „konzervativizmus” nyelvén-száján, a „konzervatív” lényegében mindig tartását, időbeli viszonyát kívánja megörökíteni, állandósítani. Őt igazában nem az igazság érdekli, hanem a maga igaza. Tartásának igaza, tartásának örökléte. Gyönyörű Jézusnak e problémát érintő kijelentése, mellyel a farizeus moráltól örök időkre elválasztja magát: „Nem az ember van a szombatért...” S ezzel — úgy vélem — eljutottunk minden „konzervativizmus” gyökeréhez. Az egyéni önzés hatalmi szóval kívánná megfagyasztani a múlásra ítélt és múlásra rendelt időt. Keresztény fogalmazásban ez az öröklét és az Istentől múlásra rendelt idő összezavarását jelenti. Előbb-utóbb persze minden ,konzervativizmus” még földi pályafutásában is — paradox módon — rövidlátónak és rövidlejáratúnak bizonyul. Épp amit meg akar állítani: maga az idő végez vele. De kanyarodjunk vissza a „Nehéz emberek”-hez. A maradiság körmönfont, látszatokban és formalitásokban oly jártas és oly ügyesen alkalmazkodó ördögével szemben ugyan mi lehet egyén és társadalom leghatásosabb fegyvere? A felelet könnyű, megvalósítása annál nehezebb. A felelet: az igazság szenvedélyes keresése és feltétel nélküli szeretete. Hosszú távon reálisnak is egyedül ez az út bizonyulhat. Megvalósítása természetesen a legnehezebb egyéni és társadalmi feladat. A keresztény magatartás e tekintetben kettős: egyrészt ismeri a nehézségeket, miket az emberi természet nehézkedése támaszt, másrészt teljes bizalommal fordul minden önzetlen próbálkozás, igyekezet felé. Realizmusának épp ez a feszültsége árulja el reményeinek súlyát és komolyságát. ★ „Modern legenda” cím alatt félig bibliai, félig mai környezetbe helyezve rajzolja meg Jézus születésének történetét egyik képes hetilapunk. A hajléktalan Szent Család ingatlanforgalmi hirdetőtáblán keresi a szállást Betlehem kapujában. Orvos táskával és homloktükörrel felszerelve kopogtat a betlehemi istálló ajtaján. Szent József gyermekmérleggel igyekszik haza a kupolás arab kölcsönzőből és így tovább. Az evangéliumi „comics” némileg a híres francia rajzoló, Jean Effel ihletéséről árulkodik: karikatúrája akar lenni a szent születés misztériumának. Ám ha tovább nézzük, a rajzos történetből nagyon komoly mondanivaló bontakozik ki. Ha most születnék a kisded Jézus!... A Szent Család gondjai olyan formában jelentkeznének, ahogyan a mai egyszerű családoké, akik gyermeket várnak és fogadnak. A Szent Család rokona a mai egyszerű családoknak is, a kisded Jézus testvére minden kisdednek, akit ma hordoz méhében és szül meg édesanyja.★ A Vöröskereszt mozgalom mindenkire kiterjedő emberséges célja biztosíték arra is, hogy ez a szervezet politikai és világnézeti meggondolásokon túl szolgálja az emberiséget, és korunk sokérdekű világában egyik összekötő kapocs legyen. Ezért természetes, hogy megbízottai, társadalmi munkásai között mindenki képviselve van, világiaik és papok egyaránt. Felhívását templomainkban is ismertetik, papjaink segítik a véradó mozgalmat. Ezért nem tartjuk szerencsésnek, hogy „Családi Lapok” című újságjában egyre-másra olvashatunk olyan cikket, mely a vallással foglalkozva, sérti a hivő ember érzését. Lekicsinylő hangja nem szerencsés sem a hivő, sem a nemhivő számára. Viszont elriasztja azokat a vallásos embereket, akik a Vöröskereszt mozgalmat humánus céljai miatt támogatják és nehéz helyzetbe hozzák azokat a papokat, akik meggyőződéssel dolgoznak érdekében. Kínos számukra, ha tapasztalniuk kell, hogy a Vöröskereszt mozgalom lapja megnyilatkozásaiban nem követi azt az elfogulatlanságot, mely éppen arra tenné alkalmassá, hogy mindenkit bekapcsoljon szép célkitűzésű mozgalmába.★ A budapesti Pedagógus Könyvesbolt kirakatában örömmel látjuk magyar írók idegen fordításában megjelent műveit, Mikszáth, Móricz, József Attila, no meg a különbözőképpen becsült, de mindig lenyűgöző Jókai műveit. Szeretnénk, ha minél több ilyen kirakat lenne Magyarországon, nemcsak Budapesten, a nyári idegenforgalom gócpontjain, a Balaton kulcshelyein, Egerben, a Hortobágyon, Szegeden, a Duna-kanyarban, Pécsett és mindenütt, ahol idegenek nagyobb számban járnak. Azt hisszük, keletje lenne ennek a vásárnak, hiszen amúgy is sűrű a panasz, hogy külföldieknek való nívós emléktárgyakkal nem mindig tud szolgálni a magyar idegenforgalmi kereskedelem. A magyar irodalom a világirodalom nem eléggé feltárt, de mindenben méltó szerves tartozéka, keressünk meg minden eszközt, ami a feltárást elősegíti. Püspöki konferencia A Magyar Püspöki Kar Hamvas Endre kalocsai érsek elnöklésével december 17-én konferenciára gyűlt össze a budapesti Központi Szeminárium tanácskozó termében. A tanácskozáson a konferencia valamennyi tagja megjelent. Először meghallgatták a zsinat harmadik ülésszakáról, majd a bombayi Eucharisztikus Kongresszus eseményeiről szóló beszámolót. A következőkben a zsinati liturgikus konstitúció nemzeti nyelv használatával foglalkoztak behatóan és ezzel kapcsolatban a püspöki kar valamennyi tagja felhívja a papság figyelmét arra, hogy a magyar nyelv használatában és általában a liturgikus konstitúcióban a papság semmiféle újítást ne vezessen be egyénileg mindaddig, amíg a püspöki kar erre vonatkozó egyöntetű határozatáról nem értesült. Ezután a Központi Hittudományi Akadémia beadványával foglalkoztak, amelyben az Akadémia közli a püspöki karral, hogy Cserháti József püspök, pécsi apostoli kormányzó tanszékvezetői tanári megbízásáról lemondott. Az Akadémia kérésére a püspöki kar kiírta a pályázatot a megüresedett tanszékre. Végül a konferencia foglalkozott a Szent István Társulat előterjesztésével, amelyben azt ajánlja a Társulat, hogy a Püspöki Kar közös körleveleit központilag adják ki. A konferencia a késő déli órákban ért véget. (M. K.) Ogis wicimis Imitus... Emlékezés Gulácsy Irénre Ezt szerette mondani: „Amikor én már csak egy marék hamu leszek...” S egy maréknyi hamvát sem tudtuk összeszedni, mert csodálatosan boltozott, nagy ívű koponyája sem szolgált ismertetőjelül. A Vitéz utcai halálhoz közel háromszáz halottjának porai közé vegyült és az övé is. Újpesti szövőlány és grófi tábornok, író és házfelügyelő hamvai keveredtek el ott névtelenül Kosztolányi Dezsőné megírja a „Tüzes cipőben” című emlékező kötetében, hogy ajánlatomra Gulácsy Ivánná akart szállást keresni házuk lebombázása után. Gulácsynak nagy lakása volt és segíteni szeretett volna az üldözötteken és hajléktalanokon. De ahogyan megjósolta, hogy ő nemsokára egy marék hamu lesz, már élete utolsó napjaiban arcára volt írva a halálos elszánás és maga a halál. Kosztolányiné éppen ettől a halálra szánt arctól ijedt meg és futott tovább. Én pedig egy bátor asszony arcképét, próbálom itt néhány vonással megeleveníteni, akinek ha sikerül az akciója, megmenekedett volna a Vitéz utcai háromszáz ember is, hiszen Gulácsy agitálására és személyes közreműködésével a vészt hozó lőszeres vagonokat a ház lakói visszatolták a Bem téri nyilas kaszárnya elé. Csakhogy a nyilasok féltve saját bőrüket, megint jó messzire eltolták a saját környékükről a duna-parti villamos sínein a Vitéz utca torkolatába. Az egykor oly sokaktól olvasott Gulácsy Irén életéből személyes kapcsolat révén és férje elbeszéléseiből ismerek néhány momentumot, ami előttem utolsó nagy emberbaráti vállalkozását is meghitelesíti. Férje, Pálffy Jenő, kezdő mérnökként a Fertő-tó lecsapolási munkáihoz szerződött. Ebben a vad vizes Eszterházy-birodalomban, amelyet első díjnyertes regényében, az Eszterházy bérlőinek fölkelését leíró „Förgeteg”-ben oly bátran megírt, Gulácsy Irén hétszámra egy kis szolgálóval egyedül élt egy mérnöklakásban, mert férje sokszor csak hetente térhetett haza munkájából. S itt ezeknek az ősmocsaraknak az útvesztőiben még a század elején is élt a betyárvilág. Egy éjszaka rablók támadtak a két védtelen asszonyra. Gulácsy Irén férje vadászfegyvereivel, amiket a szolgáló töltögetett neki, addig védelmezte a csak aszszonynép lakta házat, amíg a lecsaposok is közeledtek és a betyároknak nyoma veszett. Pálffy Jenő ezután, lévén, hogy két testvér bátyja is a váradi püspökség területén lakott, sőt az egyik ott lelkészkedett, átszerződött a váradi káptalan lecsapolási munkálataihoz. Itt ugyan a felesége biztonságos városi házban lakhatott, de a világháború meszszi frontokra sodorta a daliás férjet, aki megrokkanva tért haza s nemsokára teljesen megbénult. Pálffy Jenő szolgálati ideje a káptalannál jóformán csak egy-két évet tett ki, így ingyen lakást biztosítottak neki a káptalan egyik székesegyház melletti házában, de nyugdíjat nem adhattak neki, így lett Gulácsy Irén író. A ma Pesten élő Hegedűs Nándor, a Nagyvárad című hajdani lap szerkesztője a megmondhatója, hogy a súlyos beteg férj helyett is dolgozó fiatalasszony mint vállalta a legkényesebb, legtöbb felelősséggel járó riporteri munkát, amikor a romániai kapitalizmus ostora legkönnyebben a magyar munkásság, bányászok, gyári munkások, napszámosok hátán csattanhatott es Gulácsy Irén matracai ott álltak becsomagolva: ha viszi a Sziguranca, ágyneművel együtt vihesse. Gulácsy Irén szembenézett ezzel is mindaddig, amíg a „Fekete vőlegények” című regényének átütő sikere és férje halála föl nem mentette a keserves újságírói munka alól. Nagyváradon csupa gond és felelősség űzte, de az Alföldön, Szeged környékén született asszony előbb mégis Kolozsvárra költözött át, bár erdélyi rokonai már nem éltek. Kiadója sürgetésére költözött aztán Pestre, az ominózus Vitéz utcai lakásba, amely maga alá temette. De előtte a Gestapóval is meggyűlt a baja. Farkas Istvánt, a festőt, különben kiadójának örökösét akarta megmenteni. Bátor kiállása miatt a Svábhegyre hurcolták, ahol szintén csak erélye mentette meg. Utoljára egy esti misén találkoztam vele 1944 decemberében az ovális belsejű Szent Anna templomban. „Nincs már más vigaszom Istenen kívül...” — célzott a rémségekre, mikor a mise után teára felmentem sokszobás lakására, ahol mindene ládákban állott, mint aki költözik. Műveiben, amelyek között később egyenetlenek is akadtak, nem hivalkodott vallásosságával. Tomorynak és Mohács előtti paptársainak mégis emlékezetes emlékművet állított a „Fetekte vőlegények”-ben. Az emberi sorsokban meg tudta mutatni „az egyetlen vigasz” felé vezető utat. Mikor a lőszeres vagonok mellé elsőnek kiállott, az életét is odaszánta embertársaiért. S Isten másképpen, de elfogadta tőle az áldozatot. Possonyi László MISENAPTÁR Ennek a hétnek a vasárnapja a karácsonyi idő II. vasárnapja. Szín: fehér, Jézus szent nevének miséje, Glória, Credo, karácsonyi prefáció. — Énekrend: 35. Szűz Mária e világra. 21. Dicsőség. 29. 6 gyönyörű szép. 41. 0 szép Jézus. — Hétfőn, 4-én, a jan. 1-i mise mondandó, Glória, karácsonyi prefáció, Credo nincs. — Kedden, 5-én, rítus, mint tegnap, 2. könyörgés: Szent Teleszforus vértanúpápáról, kiről szintén mondható a mise (vörös), Si dirigis mise, Glória, megemlékezés a napról nincs, karácsonyi prefáció. — Szerdán, 6-án, Urunk megjelenésének ünnepe (vízkereszt mise kötelező). Szín: fehér, Glória, Credo, vízkereszti prefáció és Communicantes (csak ezen a napon az utóbbi). — Énekrend: 43. Az isteni gyermeket. 21. Dicsőség. 18. Az Ige megtestesült. 44. Fényességén e mai napnak. — Csütörtökön, 7-én, mise vízkeresztről, Glória, a Gredo elmarad, vízkereszti prefáció. — Pénteken, 8-án, rítus, mint tegnap. — Szombaton, 9-én, Szűz Mária szombati miséje mondandó, Glória, II. mise szövege a szombati misék közül, Gredo nincs, Szűz vasárnap miserendje: vízkereszt Mária prefációja. — A következő utáni vasárnap: Szent család ünnepe. Szín: fehér. Glória, Credo, vízkereszti prefáció. — Énekrend: 25. Mennyből az angyal. 213. Áldjuk Isten (főleg az 5. és 6. vers). 23. Istengyermek. 159. édes Jézus, A bombayi zarándokok ünnepélyes fogadása Lapunk legutóbbi számában röviden hírt adtunk arról, hogy a 38. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus magyar zarándokai december 20-án Bécsen keresztül hazaérkeztek. A Keleti pályaudvaron Várkonyi Imre c. prépostot, az Actio Catholica országos igazgatóját, Pottyondy Imre nagyprépostot, szemináriumi rektort, Beresztóczy Miklós c. prépostot, a magyar országgyűlés alelnökét és Szántay Istvánt, az Actio Catholica főtitkárát ünnepélyesen fogadták. A különváróteremben elsőnek Esty Miklós pápai világi kamarás, az Actio Catholica országos alelnöke üdvözölte a megérkezőket, akiknek fogadására megjelent Hamvas Endre kalocsai érsek képviseletében Kováts Géza mb. irodaigazgató, Rozsák Menyhért győri és Miháczi József váci általános helynök, Madai András, az Állami Egyházügyi Hivatal főosztályvezető-helyettese, Herling Jakab, az Állami Egyházügyi Hivatal csoportvezetője, Váradi Béla ferences és Albert István piarista rendfőnök, a Központi Szeminárium elöljárói és sokan mások. Timkó Imre, a Központi Hittudományi Akadémia e. i. dékánja mondott üdvözlőbeszédet, amelynek elején rámutatott arra, hogy a magyar zarándokok történelmi és apostoli utakon jártak és a keresztények megbékélésének ösvényein haladtak. „Ott voltunk lélekben az ünnepségek oltárával koronázott Oválon — mondotta —, amelynek egyik fókuszában a megtestesült Isten bennünket szerető szíve dobogott, a másikban pedig az Istent kereső emberiség kívánsága és a békességet sóvárgó tömegek vágya izzott. Mindent, amit láttatok, oszszátok meg velünk is épülésünkre, lelkesítésünkre és megerősítésünkre. Isten hozott benneteket.” Az üdvözlésre Várkonyi Imre prépost, az Actio Catholica országos igazgatója válaszolt, aki többek között ezeket mondotta: „Hosszú utat tettünk meg, huszonhatezer kilométert, és ez alatt a hosszú út alatt sok országot és népet láttunk, és jó érzés volt tapasztalnunk, hogy a mi népünk mentes azoktól a súlyos problémáktól, melyekkel találkoztunk. Nemcsak önmagunkat, hanem a magyar katolicizmust is képviseltük és minden szerénytelenség nélkül mondhatjuk, az a megbecsülés, mely útitársaink részéről körülvett bennünket, azt mutatja, hogy megfeleltünk feladatunknak.” Napbarnítottan érkeztek zarándokaink s a hosszú távollét után fokozott érdeklődéssel hallgatták az itthoni híreket. Várkonyi Imre igazgató inkább az útról beszélt, hiszen tudósításaiban részletesen beszámolt a kongresszus eseményeiről. — Sok jó barátot szereztünk s legnagyobb élményem Bombay mellett Betlehemben volt, ahol az Üdvözítő születésének helyén mi, különböző nemzetiségű emberek egy szívvel imádkoztunk a békéért. Beresztóczy Miklós prépost az OBKB főtitkára napbarnított arcán elégedett mosoly — a gyönyörű út után nagyon jó végül itthon lenni! Néhány gyors mondattal felvillantja az Eucharisztikus Kongresszust, és találó jellemzést ad az indiai állapotokról. Pottyondy Imre nagyprépostot szeretettel veszik körül a szeminárium elöljárói, akik kissé aggódva engedték a hosszú útra. — Az utolsó napok már fárasztottak — mondja —, de néhány pihenő nap teljesen rendbe hoz. — Az éghajlat bizony mindannyiunkat feladat elé állított — kapcsolódik a beszélgetésbe Szántay István főtitkár. — Az egy hónapos hajózás alatt a legváltozatosabb időjárást éltük meg, köztük komoly vihart is. Mindent összevéve nem panaszkodhatunk. India népét mindannyian szívünkbe zártuk s elmondhatom, csak az érti meg igazán a pápa szavait az éhségről és nyomorról, aki saját szemével láthatta, hogy mit jelent a szegénység indiai fogalmakkal mérve. Még sok kérdés és sok felelet, de a megérkezetteknek végül is búcsúzniuk kell, hogy néhány napi pihenés után csodálatos élményekkel gazdagodva lássanak neki itthoni feladataiknak. Miért ne lennénk boldogok? Amikor ősi szokás szerint boldog újévet kívánunk egymásnak, jó lenne, ha emlékezetünkbe idéznék s ugyanakkor meg is fogadnók Szent Pál apostol intelmét: „örvendezzetek az Úrban!” Nagy jót művelnénk ezzel magunknak is, másoknak is, mert a kívülállók, akik „gyümölcseiről ismerik meg a fát”, vajmi ritkán észlelhetik, hogy azok, akik a hívő keresztény hírében állnak, viselkedésükben vagy munkájukban valami különösebb örvendezésnek adnák bizonyságát, holott az apostolszavaiból következnék, hogy éppen ez az örvendezés a keresztény lélek egyik legjellemzőbb vonása. A tapasztalás azonban, sajnos, azt mutatja, hogy nem igen vagyunk mi derűsebbek és vidámabbak, mint nem-keresztény vagy nem-hivő embertársaink. Mondhatná valaki, hogy az apostol előtt inkább az eszmény, mint a ténylegesség lebegett, arról beszélt, hogy mit várna ő a keresztényektől, s nem arról, hogy milyenek azok a valóságban. S nyilván azt is fel lehetne hozni, hogy vallásunk tanítása szerint az öröm és boldogság teljessége Krisztus Urunk második eljövetelére van fenntartva, amikor halál és szenvedés, gond és szorongás örökre megszűnik. Ezt az utóbbi ellenvetést nem is háríthatjuk el könnyedén. A keresztény élet mindig kemény feladat volt, a mai modern világban is az. Nem megy nehézségek nélkül, útvesztők is bőven fenyegetik, Krisztus követése magában foglalja a keresztben való osztozkodást is. S lám, Szent Pál, aki mindezekkel a nehézségekkel ugyancsak tisztában volt, mégis azt kívánja, hogy megszorítások és fenntartások nélkül örvendezzünk az Úrban. Nem ellentmondás, nem paradoxon ez megint? Ám a feloldás kulcsát nyomban megtaláljuk az apostolnak abban a figyelmeztetésében, hogy mi valamenynyien „Isten gyermekei” vagyunk. Csak talán annyira ismert előttünk az emberi mivoltnak ez a meghatározása, hogy rendszerint nem is gondolunk rá. Pedig, hogy mi valamennyien Isten gyermekei vagyunk, a keresztény szemléletben korántsem egyszerű szókép, hanem világos valóság. Hála a megtestesülésnek, a Gyermeknek, akinek születését karácsonykor ünnepeltük, a viszony köztünk és Isten között több, mint a teremtmény viszonya Teremtőjéhez, az alárendelté főnökéhez. A gyermek viszonya ez az ő atyjához. S ha ez így van, mint ahogy mi igaznak tudjuk, akkor a mindennapi életnek még akkora baja és baja sem foszthat meg minket attól az örömtől és boldogságtól, hogy íme, szerethetünk és minket is szeretnek. Akkor pedig az sem kétséges, hogy az az öröm, amelyről Szent Pál beszél, nem lehet olyasvalami, aminek csupán elébe nézünk, hanem olyasvalami, aminek már a jelenben is birtokában vagyunk. S ha ennek ellenére mégsem állandósul bennünk a belső elégedettség, a hiba kétségkívül ott van, hogy nem tudjuk, vagy nem akarjuk a velünk történőkben meglátni mindenkor az Atya akaratát és az ő szeretetének megnyilvánulását. Nem vak fatalizmus az, amit a kereszténység hirdet, hiszen Isten akarata az is, hogy életünket igyekezzünk mi magunk is minél jobbá és emberhez méltóbbá alakítani. Ha azonban ennek az isteni parancsnak erőnktől telően eleget teszünk, akkor az ő gondviselő szeretetének tudata éppen elegendő ok az örvendezésre. S ebből meríthetjük azt a legmagasabb fokú boldogságot is, amely feloldja és feledteti a személyes gyöngeségeket, a személyünket érő mégoly keserves kudarcokat is. M. R.