Új Ember, 1966 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-02 / 1. szám

Rendkívüli jubileumi búcsú A „Csodálatos esemény” — „Mirifici eventus” emlékezeté­re, azaz a II. Vatikáni Zsinat szerencsés berekesztésének al­kalmából „szentév” lesz az 1966-os esztendő. Nem egész esztendőre, csak ennek első öt hónapjára kiterjedő „szentév”, amely magába foglalja a litur­gikus év velejét, a karácsonyi ünnepkör másik felét és az egész húsvéti ünnepkört, dá­tum szerűen az 1966. január 1-től május 29-ig bezárólag tar­tó időközt. Az engedélyezett búcsúk el­nyerésének a feltétele a püs­pöki székesegyházba való za­­rándoklás. A székesegyház ugyanis az a templom, amely a pápa kijelentése szerint mél­tóságban minden más templo­mot megelőz. Ez az intézkedés láthatóan tükrözi azt az új je­lentőséget, amelyet a püspöki szék a II. Vatikáni Zsinaton nyert. A jubileum első célkitűzése a pápa szerint az, hogy hálát adjanak a zsinat alkalmával tapasztalt nagy szellemi meg­újulásért, amelyben az egész egyház részesült. Második cél­ja ennek gyakorlati megvaló­sítása, azaz — amint a konsti­­túció mondja — „minden egyes hívő lelki megújulása, ame­lyet másként nem érhet el, csak lelkének legbensőbb szentélyében. Ezért mind nagylelkűbben kell teljesíte­niük a keresztény mindennap kötelességeit és ki kell békül­­niük az Úrral.” Ennek a lelki megújulásnak eszközei gyanánt a következő­ket jelöli meg Szentatyánk: „A püspök mindenekelőtt arra tö­rekedjék, hogy ebben az idő­ben a székesegyházban legye­nek különleges szentbeszéd­­sorozatok, és ezekben ismer­tessék a zsinat döntéseit, le­gyenek szent missiók, legyenek lelkigyakorlatok a papság és a keresztény nép számára, külö­nösen a szent negyven nap fo­lyamán, hogy így előkészülje­nek a húsvéti ünnepekre, oly módon, hogy mindenki lelké­ben meglegyen az életmegújí­tás élénk vágya.” A pápa engedélyéből a hívek a jubileumi idő alatt teljes bú­csúkat nyerhetnek; ahányszor három előadást meghallgatnak a zsinati konstitúciókról, ahányszor három szentbeszé­den részt vettek a missiók stb. alkalmával, és végül, ahány­szor részt vettek egy misén, amelyet a püspök némi ünne­pélyességgel mondott. A szo­kásos feltételek a felsorolt al­kalmakkor is kötelezőek. Te­hát: gyónás és áldozás, vala­mint a pápa szándékára vég­zett egy Miatyánk, egy Üdvöz­­légy és Dicsőség elimádkozása. Csupán egy ízben nyerhet­nek teljes búcsút a székesegy­ház látogatásakor a fenti fel­tételek mellett, és akkor, ami­kor ugyanott bármely jóváha­gyott formula szerint megújít­ják keresztségi fogadalmukat. Eddig meg nem adott nagy kedvezményeket kapnak a gyóntatók a hívek gyóntatásá­nál és megkapják azt a kivált­ságot, hogy mindennemű ma­gánfogadalom (tehát nem a szerzetes­ fogadalma­.) alól bár­kit fölmenthetnek, még azok alól is, amelyek a Szentszék hatáskörébe tartoztak, például az örökös és egész életre szóló tisztasági magánfogadalom alól. A zsinati triduum sikere Budapest templomaiban A zsinat befejezése előtt, de­cember 5-től 7-ig a helyi adott­ságoknak megfelelő triduum tartását rendelte el a Magyar Püspöki Kar. Semptey László budapesti érseki helytartó a triduum sikerével kapcsolat­ban mondja: — A rendelkezés jókor ér­kezett, bár egyházmegyénk már előbb készült a három­napos ájtatosságra. Hogy mi­lyen visszhangot keltett a hí­vők körében a triduum, szám­szerűen nehéz lenne megmon­dani, ilyen felmérés tudtom­mal sehol sem készült. Annyi megállapítható viszont, hogy annak ellenére, hogy az ájta­­tosságok munkanapokon foly­tak, a templomok látogatottsá­ga megnőtt. Még inkább meg­látszott az érdeklődés ott, ahol a szentbeszéd közvetlen római élmény alapján foglalkozott a zsinattal. — Híveink tudják, hogy a zsinat befejezésével nem lezá­rult, hanem kezdődött valami. Hosszú és összefüggő folyamat, mely kihat az egyház és a hi­­vők életére, egymáshoz való viszonyára. Híveink, kik a zsi­nat menetét figyelemmel kí­sérték, megértették és szíve­sen fogadták befelé és kifelé ható döntéseit. A mérhető eredmény azonban sokkal in­kább a jövőben van, mint a jelen munkazárásában — fe­jezte be nyilatkozatát Semp­tey László. ni, nem úgy, mint ezek a mai, locsogó fiatalok! — Psss, psss. — Ah, ostoba szenesláda! Minek is vesződöm veled! Majd pont egy ilyen szárny­vonali tolatóra bízzák szándé­kukat a pléhgallérosok! De már itt is a fékező a kerékbabért! Igen, semmi kétség, hogy a Főműhelybe viszik. Nos, ott értik ám a dolgukat. Megfiatalítják kívül­­belül egyaránt. Bordáira ma­hagóni­ pácot kennek, meg sű­­rűn folyó lakkot. Olyat, mint a frissen csorgatott méz ... Csak­ a Cook-címert nem rakják már vissza soha többé... Mindegy, megteszi a felirat is: Utasellátó... Helyükre kerülnek a fehéren terített asztalok, meg a bőrpárnás székek, a linólem-padló s a mennyezet metszett üvegbú­­rái... Hát még a konyha, az fog ám csak ragyogni! A sár­garéz habverőüst, a kékpere­mű tányérok, a finoman zör­gő evőeszközök, no meg az az újmódi, nikkelezett eszpresz­­szógép! Nyilván a beosztása is megvan. Vajon hová helye­zik? Legszívesebben a Délire menne vissza, hiszen legszebb éveit a Délivasútnál szolgálta. Zöld kazánú, piros kerekű, sárgaréz kupolás gyönyörű mozdonyok vitték akkoriban a trieszti gyorsot... És ott a Balaton! Mondják, hogy na­gyon megszépült, valóságos Lidó lett belőle. . Talán ezeket a lurkókat is megven­dégelheti egyszer! Hogy fog­nak ámulni, rá sem ismer­nek majd ... Úgy hírlik, hogy a tengerhez is egyre többen utaznak megint. Az Adria sós lehelletét hozzák, az ifjú­ság üzenetét... Ah, bella Ita­lia! Venezia, Róma, Napoli! Szinte megszépítette az em­lékezés, meg a hirtelen rásza­kadt, dőre reménység. A töm­pe tejeskocsi s a mokány kis Buffalo között még mindig karcsúnak, elegánsnak hatott. A fékező rákapcsolta a moz­donyra, a forgalmista felemel­te tárcsáját, elindultak. Kerekeiről pikkelyesen pat­­togzott a vékony rozsda, a vesztegelést vedlette le. Fel­ocsúdott, de már alig maradt ideje búcsúzni. Leereszkedő kegyességgel nyekkent a tejes­kocsi kereken ámuló ütközői felé: Reaktiváltak! Majd szin­te bocsánatkérő­ halkan sur­rogta ugyanezt az egyked­vűen enyésző roncsnak. Az ál­lomásépület öntudatos katto­gását verte vissza s a váltó­kon már szinte trillázták ke­rekei — reaktiváltak, re­ak­­ti­vál­tak... A kattogás üte­me egyre szaporább lett, míg egyetlen, eszelős kacajjá nem mosta a messzeség. Az öt szótag roppant elő­kelően hangzó, idegen muzsi­kája ott lebegett még egy ideig a felkavart porban, vé­gigvibrált a lombok levelein, de mivel sem az ütközőbak, sem a tejesvagon nem fogta fel s a személykocsi roncsa is elengedte maga mellett, lassan feloldódott a híg, alko­nyati csendben. 2 v­­itusSéfi­ Aranymise. Vanyek Béla c. apát, kanonok, székesegyházi főesperes december 12-én mu­tatta be aranymiséjét a váci székesegyházban. Kézvezetője Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök, szónoka pedig Endrey Mihály püspök volt. Csík József prépost, plébános a főesperesség papjai és hívei nevében köszöntötte a jubi­lánst. KATOLIKUS SZEMMEL A kézműves számára az anyaggal való küzdelemben lassanként kialakulnak mester­sége „fogásai”. Ezekben az idő­vel való birkózás, hosszú esz­tendők küzdelme van jelen a fölülkerekedés egy-egy megta­lált pillanatával, mozdulatával. Azok, akik vigadni tudnak, hasonlóak a jó mesterember­hez. Értenek az időhöz, meg­verekedtek vele. Ismerik a vi­lágot, önmagukat, kijárták az anyag nehéz iskoláját Ismerik hát a mulatságnak is apró fo­gásait, tempóját, „szertartá­sait”. Sőt — egyedül akik mes­terei a munkájuknak, egyedül azok urai mulatságuknak is. Egyedül azok, akik munkájuk­ba az anyag és az idő mé­lyebb, életükbe és sorsunk­ba átjátszó értelmét megta­pasztalták, tudnak mulatsá­guknak is formát adni. S ez épp nem formalizmus — ahogy elhagyásuk se közvetlenség, hanem egyszerű formátlanság, mely a dolgok, életünk dol­gainak alapvető tudatlanságá­ról tanúskodik. Akik nem tud­nak vigadni, dolgozni sem tud­nak, legfeljebb csak robotolni. Ahol a mulatság formátlan massza, ott a munka nem nyújt mélyebb bepillantást a világ s tulajdon életünk ter­mészetébe. A terített asztal derűje rend­kívül komoly dolog: üdvözülé­sünk előképe. Minden vigas­ságnak komolyság a fényfor­rása, akár a gyerekek komoly­ságára gondolunk, akár a dol­gos egyszerűség, az érett szí­vek és elmék vagy akár a szen­tek komolyságára. Ahogy ők, úgy lenne jó is­mét világítanunk. A társadalmi bíróságok köz­belépését sürgette a minap a Szakszervezetek Fejér megyei tanácsának megbeszélésén az egyik felszólaló azoknak a műszaki vezetőknek a meg­­rendszabályozására, akik „nyomdafestéket nem tűrő ki­fejezéseket engednek meg ma­guknak a nődolgozókkal szem­ben”. A jelenséget nem csu­pán egy üzemben lehet tapasz­talni. Sajnos, nem egyszer nők is ludasak benne, közöttük is találkozni „jópofákkal”, akik, szemrebbenés nélkül kanya­­rítják el a legvaskosabb dur­vaságot Nem lehet örökké fenkölt ábrázattal járni, a maga he­lyén a nyersebb szónak is megvan a maga jótékony ha­tása és szerepe, a­hogyan Páz­mány vagy Ábrahám a Santa Clara sem félt az ilyet alkal­mazni, ha az szükségesnek lát­szott. A túlzás azonban sehol se olyan visszatetsző, mint e téren. A munka helye bizo­nyos értelemben szent hely. Megszentelt a munka. Szent Benedek nem véletlenül állí­tott az imádság mellé. A dur­va hang­támadás a munkahely méltósága ellen, akár vezetők, akár beosztottak, akár férfiak vagy nők szájából jön. A társadalomnak, elsősor­ban egy-egy munkahely dol­gozóinak érdeke és feladata elhallgattatni a légkört fertő­ző szájakat. Egyik napilapunk anikétát rendezett olvasói körében a fiatalok párválasztásának té­makörében. Érdemesnek tart­juk közölni az egyik 21 éves lánynak egy hasonló korú fia­talember írására beküldött vá­laszlevelét: „Figyelemre méltó volt a téma, amit ön megemlí­tett levelében. Szeretnék vitat­kozni önnel. Valóban ilyenek lennének a mai fiatal lányok? Csak a pénz, a tánc, a szóra­kozás érdekli őket? Nem vitás, vannak olyanok, akik valóban alátámasztják a róluk alkotott ilyen véleményt. De nézzük meg a dolog másik oldalát. Nagyon sok az olyan komoly, mély érzésű fiatal lány, aki ugyanilyen élettársat keres magának aki megbecsüli és értékelni tudja az ilyen fiút. De sajnos, egyre kevesebben lesznek. Mert meg kell mon­dani őszintén: az ilyen lány nem ,cikk’ manapság. A fiúk ugyan őket szeretnék élettár­sul, ugyanakkor nem veszik észre, hogy minden tettükkel ez ellen vannak. Csak a szóra­kozást kedvelő, könnyű, felszí­nes ifjú hölgyek társaságát ke­resik. Ha valaki véletlenül ösz­­szeakad egy komoly lánnyal, a második találkozás után ott­hagyja, mert barátai meglát­ták vele és kigúnyolták: job­bat nem találsz magadnak? Nem lehet csodálkozni azon, hogy egyre többen akarják el­titkolni szolidságukat, és ha­sonlítani azokhoz a lányokhoz, akik felkeltik a mai fiúk ér­deklődését ... Kénytelen sok fiatal lány másnak mutatkoz­ni, mint amilyen szeretne len­ni, és nem mutathatja meg rendes, komoly, igazi arcát, va­lódi énjét.” Amennyire örömmel tölt el bennünket, hogy „ilyen lá­nyok” is vannak — sőt, meg­győződésünk szerint többség­iben vannak —, épp annyira el­szomorító az „ilyen lányok” bátortalansága, megalkuvásra, alkalmazkodásra való hajlan­dósága. Úgy véljük, hogy csak egy csekély számú — de persze annál hangosabb — kisebbség diktálja (fiúknál-lányoknál egyaránt) a felszínesség, köny­­nyelműség, léhaság „divatját”. Ezzel szemben azonban éppen nem helyes magatartás: sem (a szolidsággal, sajnos, rend­szerint együtt járó) szerény visszahúzódás, még kevésbé a „divathoz” alkalmazkodó, „ál­­szentetlen” alakoskodás... A szolidságot nem „eltitkolni” kell, hanem megmutatni. Hogy nyilvánvalóvá váljék a több­ség, hogy ez váljék „divattá”, hogy ez legyen a „cikk”... • Peti játéktelefont kapott ka­rácsonyra. Most kis húgával, Klárival játszik a csaknem mennyezetig érő, hatalmas ka­rácsonyfa alatt. Társasjáték van előttük, Klárin a sor és a kislány már jó ideje rázza a kockákat, nem tudja magát rá­szánni a dobásra. A fiú elunja a várakozást és szórakozottan megnyomja a telefon hívó­gombját, s a csengő türelmet­lenül felberreg, akár az igazi. Peti egy rosszalló pillantást vet a készülékre, s aztán hanyagul odaszól k­ishúgának: „Vedd fel a kagylót és mondd be, hogy házon kívül vagyok.’’ A társaság mindebből sem­mit sem vesz észre, csak én döbbenek meg egy kicsit... Okos gyerek ez a Peti, éles megfigyelő, remekül ellesi­k­ felnőttek szokásait, „életstílu­sát”. Nem kell félteni, már megtette az első lépéseket a célszerű hazugság felé. * Rendelet szabályozta az üz­letek karácsonyi nyitvatartását és a szenteste délutánjának munkaidejét. Ezt a munkaki­esést hosszabb idő alatt lehet pótolni. A munkaidőkedvez­mény azonban nem vonatko­zott a kereskedelmi dolgozók­ra. Nem vonatkozott azokra, akik ezekben a hetekben meg­feszített munkára kényszerül­tek. Nem szabad megfeledkez­ni arról, hogy amikor a többi dolgozó a rövidített munkaidő után már a saját ügyeivel fog­lalkozott, akkor a kereskede­lem munkásai még nem gon­dolhattak magukra, csak a közre, a siető vásárlókra. Ka­rácsonykor megemlékezünk a vasutasokról, a közintézmé­nyek embereiről, akiknek nin­csen ünnepük, mert a társada­lom ünnepi zavartalanságáról kell gondoskodniuk. Az ünne­pet emberek rendezik, a belső élmény mellett a külső is fon­tos. Ennek zavartalansága je­lentős részben a kereskedelmi dolgozókon múlik, kikről szin­tén nem illik megfeledkez­nünk. Protestáns megfigyelő nyilatkozata a zsinatról Oscar Cullmann professzor, protestáns zsinati megfigyelő sajtókonferenciáján kijelen­tette, hogy a II. Vatik­áni Zsi­nat nagyon sok területen meg­haladta a nemkatolikus ke­resztények várakozását. A legmerészebb elképzelése­ket is túlszárnyalta — folytat­ta a professzor — az ökume­­nizmusról szóló dekrétum megszövegezése. „A zsinat kezdetén alig hihettük, hogy hivatalos zsinati szövegben ily széles körű elismerést kap­nak a nemkatolikus egyházak s hogy kegyelemközvetítő szerepüket ilyen pozitiven ér­tékelik.” Ugyancsak nagy je­lentősége van annak, hogy ra­gaszkodtak XXIII. János ígé­retéhez, s új dogmát nem hir­dettek ki. A továbbiakban Cullmann utalt a katolikus egyházban s a hívekben egyaránt kinyil­vánuló megújulási szándékra, ami alaposan meglepte a pro­testáns oldalt. A legnagyobb meglepetést mégis a Keresz­tény Egység Titkárságának nyíltszívűsége és a zsinati megfigyelők hozzászólásainak a „legmagasabb helyről” tör­ténő meghallgatása keltette. Diplomától az aranydiplomáig ötven esztendeje, hogy Ju­hász Kálmán professzor diplo­mát szerzett a bécsi egyete­men. A diplomától az arany­diplomáig hosszú az idő, nála azonban nem maradt üresen, mint annyi másnál, hanem egy alkotó élet értékesebbnél ér­tékesebb tudományos eredmé­nyeivel népesült be. Történeti kutatásaival fehér foltokat tett élő valósággá a magyar törté­nelmi emlékezet számára, s a múlt gazdag föltárásával jóko­ra darab elfeledett élettel aján­dékozta meg népünket, neve­zetesen a katolikus papságot. De eredményei, kutatásai nemcsak itthon váltak ismere­tessé. Írásai számos fordítás­ban láttak napvilágot, s ter­mékenyen gazdagították, tájé­koztatták a külföldi tudomá­nyos világot, vallástörténeti szakirodalmat. Juhász Kálmán tudós munkásságában példásan ötvöződött a magyarság szere­­tete a szellem tiszteletével, s a katolicizmus teremtő vilá­gosságával. Magyarnak lenni, katolikusnak és embernek: az ő munkásságában egymást erősítő tényezők. Nemcsak eredményekkel gazdagította hát szellemi életünket a lehe­tő legmagasabb szinten, hanem példát is adott alkotói tartásá­val a fiatal magyar szellemi elit számára. Juhász Kálmán teremtő szel­lemét méltó módon képviseli szerénysége. Közel egy eszten­deje súlyos beteg, s szeme vi­lágát is elvesztette. Az a türe­lem azonban, ami az alkotó életek sajátja, s amit csak a legkiválóbbak érdemelnek ki a valóság alázatos és teremtő szolgálatával, most, a megpró­báltatásban sem hagyta e. Sőt, ma mutatkozik csak meg igazán, hogy a valódi tudomá­nyos élet elsősorban morális értékű, mindenekelőtt erkölcsi cselekedet. A kutató számára a történeti valóság alázatos és teremtő feltárása fokozatosan válik tulajdon élete valóságá­nak megismerésévé és alázatos elfogadásává. Tudós erényei a nagy beteg Juhász Kálmánt ma, puszta embervoltában sem hagyták cserben. Utolsó aján­déka ez számunkra. Csendes­ségében csak még messzebbre, intimitásában csak még bel­­jebbre ható példázat arról, hogy életünk töretlen egész, Juhász Kálmán papsága, tudós volta és embersége nem ki­egészítő, hanem egymást átjá­ró, szerves, lényegében azonos fogalmak voltak és maradtak a mai napig. Jubileuma alkal­mából egyetlen méltó ajándé­kunk nem lehet hát más, mint­hogy igyekszünk minél többet kapni tőle, minél inkább ré­szesedni embersége, tudós éle­te és papi áldozata ajándéká­ból. Pilinszky János „Ön a kereszténység első püspöke.. - mondta a pápának Athenagorasz képviselője Amikor a zsinat december 7-iki ülésén megtörtént már a konstantinápolyi orthodox egyház 1054-ben történt kikö­zösítésének visszavonása, VI. Pál pápa fogadta Atheragorasz konstantinápolyi pátriárka képviselőjét, Meliton metropo­­litát, aki maga is jelen volt a zsinat ülésén. A pápa üdvözlő szavaira adott válaszbeszédé­ben — mint a Monde írja — a metropolita méltatta az ese­mény jelentőségét, majd a kö­zeli karácsonyi ünnepekre utalva, többek között ezeket mondotta: „Ön, a kereszténység első püspöke és rang szerint a má­sodik, az ön testvére, a kons­tantinápolyi püspök e nap szent eseményének következ­ményeként hosszú századok óta első ízben teheti meg, hogy ebben az évben egy szív­vel és egy szájjal forduljon az emberek felé, akik az egyház­ban és az egyházon kívül ag­godalommal várják a jóakara­tot és a békét és nemcsak óhaj és szép szavak formájában, hanem, hogy cselekedetek ré­vén is hirdessék nekik, az an­gyalok nyelvén, a Béke Feje­delmének dicséretekor a kará­csonyi égi üzenetet: Dicsőség a magasságban Istennek és bé­ke a földön a jóakaratú em­bereknek.” Átömlesztés Évek óta nem tud járni. To­lókocsival tolják, ha nincs ágy­ban. Sclerosis multiplex. Az otthonban ketten-hár­­man is benne vannak. Talán figyelik is egymás állapotát: a beteg idegpályák titkos fenye­getését, a szervezet lassú tér­vesztését izomtól izomig. Va­jon hol tart a sorstárs? És hol tartok én? Először vagyok nála. Valami láthatatlan, közös idegközpont jelzése hozott ide... Tudatom alatt talán néhány vigasztaló sablont morzsolgatok. Az egészségesebb ember készül bennem egy kis derű­ transzfú­­zióra a beteg számára ... Ágya mellett, a falnál mű­vészien faragott feszület a leg­nagyobb Szenvedővel. Jobbról balról modern, expresszionista festmények az Angyali üzenet­ről és a Szentlélek dinamiz­musáról. Művész-barátja aján­dékai. A kis asztalon magnó. A be­teg most tolókocsijában ül eb­ben a szentélyszerű hangulat­ban. Halkan mondja: „Zsolozs­mám után ma Bach Máté­­passióját hallgatom magnóról. Itt a partitúra is ...” Muzsikus és költő. Arcán a szenvedés bölcsességének ke­mény, tárgyias burka. Csak mélytüzű szeme csillog át raj­ta. (Hol láttam én ezt az ar­cot? Megvan! Gonzágai Alajos lett volna ilyen idősebb korában, ha a szomorúság gló­riája övezte volna.) — Olvas? — Főként lelki írókat. A sze­memet kímélnem kell. — Fájdalmas? Mosolyog. — A jövő héten a János­­passió következik ... Jó darabig hallgatunk. Ki­rályi Golgotát látok itt. Bach passiói kísérik fájdalmai ke­­resztútján a majdani betelje­sülés felé. Megvigasztalódva mentem el ágya mellől. Az átömlesztés sikerült. Számomra. Sz. G. Elbúcsúzott az öreg harang Védetté nyilvánította a Mű­velődésügyi Minisztérium az ónodi katolikus templom 354 éves harangját, mint „korához képest szép kiállítású darabot”. Az ónodiak meg is becsülték a Rákóczi korában is réginek számító, 1611-ben öntött ha­rangjukat, de ez a sok-sok nemzedéket templomba hívó öreg jószág most december 3-án szólalt meg utoljára. Ek­kor már fájdalmas, panaszos volt a hangja, mert megre­pedt. Magában a templomban készítettek tehát neki állvány­zatot, kíméletesen leeresztet­ték eddigi fészkéből és pusz­­pángból-liliomból font koszo­rút illesztettek rá. A kiérde­mesült, megkoszorúzott öreg harangot most az egyház fe­hérsárga és a haza nemzeti­színű szalagjai is körüllengik, mert az ő szolgálatukban rok­kant meg. S most pihen csen­desen, mint a Nagy Fejedelem és némaságában is emlékeztet. A harangállvány most új há­rom mázsás haranggal felsze­relve néz újabb századok elé. A Magyarok Nagyasszonyának domborműve ékeskedik a ha­rangon és rajta a hívek fohá­sza: „Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk”. A hívek­ adakozása tette lehetővé, hog­y muzeális értékű harang he­lyett újra második harang is szól Önöd templomában és összeillő hangolásban verseng­ve dicsérjék az idő és az örök­kévalóság Urát és hívják imá­ra az ősi, országgyűlést is lá­tott történelmi hely mai gyer­mekeit és a jövendő nemzedé­keket. A december 5-i harangszen­­telési szertartást Száva János főesperes, apát-kanonok, mis­kolci plébános végezte papi se­gédlettel.

Next