Új Ember, 1969 (25. évfolyam, 1-26. szám, 1200-1225. szám)

1969-01-05 / 1. szám

Katolikus szemmel ir­­vó keresztényeknek is ér­­demes felfigyelniük Hahn István nemrég megjelent köny­vére. A marxista professzor „Istenek és népek” címmel kis vallástörténeti kézikönyvet adott ki. Ez az első, általáno­sabb igénnyel íródott magyar­­nyelvű marxista munka, amely a vallások kialakulásával, „az istenek születéseinek homá­lyos és többfelől megközelít­hető kérdésével foglalkozik. A könyv szerzője világnéze­ti szempontból a dialektikus materializmus híve, tudomá­nyos módszere pedig a mar­xizmus s ez a világnézeti ho­­vatartozan hósága természete­sen megjellegzi vallástörténeti művét is és így világnézeti el­kötelezettsége érezhető a té­nyek értelmezésében és ma­gyarázata közben is. Ez magá­tól értetődő. Annál érdekesebb azonban, hogy a vallás megjelenésének időpontjára nézve a marxista vallástörténész véleménye lé­nyegében nem áll távol a ka­tolikus Izuhár Flóris­étól, aki­nek „Egyetemes vallástörté­net” címmel írt, kétkötetes munkája ezelőtt harminckét évvel jelent meg a Szent Ist­ván Társulat kiadásában. Ez nem azt jelenti, hogy Hahn egyetért a katolikus Schmidtnek vagy a bécsi isko­la más képviselőinek az ős­­egyistenhitre vonatkozó taní­tásával, vagyis azzal, hogy a legősibb emberek, akárcsak a történeti fejlődésben elmaradt primitív népek, kezdetben az egy Istenben hittek és ez az egyistenhit fajult el a későb­biekben többistenhitté és bál­­ványkápék imádásává. De el­veti azt a nézetet is, amely „a vallás kialakulását lehetőleg mennél későbbi időszakra, az őskor legvégére vagy éppen az osztálytársadalmak kialakulá­sának idejére” tette, csak azért, hogy minél hosszabb időre nyújthassa ki azt a kort, amelyben az emberek állítólag vallástalanok voltak. Akárcsak Kühár Flóris, Hahn István is tudja, milyen nehezen határozhatók meg a vallásosság időbeli kezdetei. Sőt ez szinte lehetetlen. Az azonban Hahn könyvéből is kiderült, hogy amikor az em­bert már embernek nevezhet­jük, tehát a neandervölgyi korszakban, az őskor középső (Kr. e. 150 000—50 000) és még inkább az őskőkor felső sza­kaszában (Kr. e. 35 000—10 000) — régészeti leletek alapján már következtethetünk vala­miféle vallásos kultuszra. Le­het, hogy a „homo sapiens” (Linné rendszerének embere, a mai ember, a „bölcs ember”) még nem jelent meg a földön, de megjelent már a „homo re­­ligiosus”, a „vallásos ember”, vagyis az a lény, aki lassan­ként kibontakozik a meghatá­rozó ösztönök kényszeréből, megérzi a szellem szabadságát és rásejt létének lényegére, a benne szunnyadó istenképre is. Ezt keresi az ember azóta is, homályosan, tapogatózva, ku­tatva a mágián, a varázslato­kon, a totem állatokon, az is­tenekről szóló költeményeken át a filozófusok isten-eszméjé­­ig, egészen a kinyilatkoztatás Istenéig, a karácsonykor em­berré lett Istenig. Sz. E. I­ortörténeti és társadalmi kórtörténeti jelentőségű a „Szegény atya” című anekdo­ta, amely a Ludas Matyi kará­csonyi számában megjelent Emlékszünk a tv dadogó ri­portjára karácsony előtt: „mit hoz a Télapó karácsonyra?” Aztán a Mikulás előtti időkre is: „mit hoz a Télapó?” Ám minden szónál szebben beszél ez a szatíra. Íme: „Csuda jó hónap ez a de­cember. Most volt a Miku­lás... — Nem Mikulás! Télapó —, mondja rendreutasítóan a ma­terialista atya. — A Pistiéknél a Mikulás volt. — Az a Pistiéknél volt. Hoz­zánk a Télapó jár. — Nem baj, nem is ezt akartam. Hanem annak örü­lök, hogy nemsokára jön a Jé­zuska ... — Pistiékhez! Hozzánk nem a Jézuska jön. — Hanem? — A Télapó. — Az már volt Az jött a Mikulás helyett — A Jézuska helyett is az jön. — Miért? — Hogy-hogy miért? Csak! — Akkor a Pistinek sokkal jobb dolga van. Mert hozzá jött a Mikulás is, meg az ovi­ban a Télapó is. És jön hozzá a Jézuska is. — Az ugyanaz! — A Jézuska meg a Télapó? — Az ... Illetve, dehogy. Nézd, kisfiam, te már nagy gye­rek vagy, jól tudod, hogy se Jézuska, se Télapó, se Mikulás nincsen. Ezt csak a felnőttek találták ki a kisgyerekek­nek ... — Értem ... Akkor hozzánk azért nem jön a Mikulás és a Jézuska, mert te csak egyet tudtál kitalálni: a Télapót —, mondja a gyerek és kissé saj­nálkozva néz a materialista atyára.” ______­­ ]V M­óricz Zsigmond nagyra be­­b­e­csülte Mécs Lászlót, a ka­tolikus papköltőt — ez derül ki. Móricz Virágnak a közelmúlt-­­ban megjelent érdekes könyve­i­ből.­­ 1930-ban az Elán című szlo­vák folyóirat egyik munkatár­sa­, Stefán Letz beszélgetést folytatott Móricz Zsigmonddal. Az interjú megjelent az Elán novemberi számában. A be­szélgetést folytató újságíró többek közt ezt kérdezte Mó­­ricztól: — Kiket tart a legtehetsége­sebb magyar írónak Szlovákiá­ban és Magyarországon? — Valamennyiüket szere­tem. A költők közül Szlová­kiában nagyrabecsülöm Mécs Lászlót és Győri Dezsőt. A prózában sokat ígér Tamás Mihály és Darkó István. Ma­gyarországon a legjobbak Er­délyi József, Illyés Gyula és Szabó Lőrinc. Móricz Virág könyvében (Móricz Zsigmond szerkesztő úr) idéz egy levelet 1932-ből, amelyet apja hozzá írt, ami­kor ő Szlovenszkóban gyűj­tött előfizetőket a Nyugatnak. Móricz ezt írja a levélben lá­nyának. .. Mécs Lászlóval nem jöttél össze? Én nagyon szeretem őt, s fogalmam sem volt róla, hogy éppen mikor a hajón találkoztunk, abban a számban jelent meg ellene kritika. Ez a dolog hatalma­mon kívül van, mit tegyek.” A célzás arra vonatkozik, hogy a kedvezőtlen kritika a Nyugatban jelent meg, amely­nek Móricz volt ez időben a társszerkesztője, de a kritikai rovat nem az ő feladatköréhez tartozott, abba neki nem volt beleszólása. A levél közlése után Móricz Virág is megerősíti, hogy apja nagyon kedvelte a felvidéki papköltőt, egyik sorát gyakran idézte azzal a megjegyzéssel, hogy az a költő, aki ezt a sort leírta, nem hiába született. Móricz Virág így idézi a verssort: Rózsát ültettem, hogy szebb legyen a föld ... Móricz Virág értékes vissza­emlékezését egy kis helyre­­igazítással szeretnénk korri­gálni. Mécs László szóbanfor­­gó sora így hangzik: Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld... G. Gy. Az éhező emberek megsegí­tésére alakult oxfordi tár­saság, az OXFAM, egy folyó­iratban jelentette meg az aláb­bi imát: Ó, Úristen, áldd meg mindazokat a karácsonyi időben, akik a fájdalomtól, szegénységtől, a magánytól, vagy borzalmas éhségtől szen­vednek, ösztönözz minket, hogy segítsük őket a tisztelet­re méltó és szenvedés nélküli élet megteremtésében. Add ne­kik és nekünk, ó, Urunk, mindent ölelő kegyelmedet. Amen.” Az ima mellett hatalmas mandulaszemű néger gyerek tekint ránk, sovány bőre rá­feszül bordáira. Előtolul a kér­dés: mi lett e kisgyerekkel a fénykép elkészülte óta, és mi lesz a ma még éhező sokmil­liónyi gyermekkel?­ ­ Prédikációk és javaslatok Lengyelországban A lelkipásztori hatás és e hatás formáinak kérdése a lengyel katolikus sajtó érdek­lődésének középpontjában áll. Ehhez a témához nyúl a Wier című katolikus folyóirat egyik legutóbbi száma is,­­melyben két lengyel paptól és Anna Morawska írónőtől kértek nyi­latkozatot a prédikációról. Kuc nyilatkozata szerint a prédikáció körül gyűrűző vitát azzal nem lehet megoldani, hogy azt követeljük, legyen rövidebb. Mert vajon a köve­telés beteljesülése azt hozza majd, hogy a rövid szentbe­szédeket hallgatni fogjuk? Az atyának nem ez a véleménye. Szerinte a szószéken beszélő papnak egész személyisége lat­­bavetésével, egyéni meggyőző­déssel kell fordulnia a hívek­hez, hogy hallgatói megérez­­zék: az, amit mond, létfontos­ságú a számára. „Az evangé­liumban Isten fordul hozzánk. Beszédében a papnak hitele­sen tanúságot kell tennie az evangélium igazságáról”. Em­beri szava így isteni szóvá vá­lik, hallgatója pedig épp ezért fogja elfogadni szavait. Zuberbieri atya a kérdés legkényesebb részét fogalmaz­za meg nyilatkozatában: „Ol­vassuk a katolikus sajtót, hall­gatjuk a prédikációt, a gyó­násban hozzánk szóló papot, de maga a pap, aki hírhozója a „jó hírnek”, melyből egész életfilozófiánk táplálkozik, kí­vül reked hétköznapi életünk és gondolkodásunk területén.” Véleménye szerint a rádió, televízió, mozi, sajtó mind tö­rődik azzal, hogy hallgatóit vagy nézőit jó befogadóvá te­gye. Minden papnak ugyanez az érdeke, hogy jól befogadó hallgatókra leljen. Ehhez azonban sok dolog szükséges, nem elég hozzá a jóakarat. Is­merni kell — szinte tudomá­nyosan — az emberek fizikai és szellemi arculatát és ismer­ni kell hétköznapi életüket. Is­merni és ápolni kell a beszéd művészetét, a retorikát. Mert a tartalom magában nem ele­gendő. Akkor sem, ha „örökké aktuális”. A fiatal papnöven­dékek igyekezzenek a maguk módján megtanulni '' gondol­kodni az isteni igazságokról. Anna Morawska nyilatkoza­ta Pater Kuccal vitázik. Sze­rinte nem elegendő, ha a pap szónoki képességeire építünk, amint az sem elegendő, ha a szónok bizonyságot tesz arról: elkötelezettje annak, amit mond. Véleményét alátámaszt­va említ példát szerkesztősé­géből, ahol „számos írni vá­gyó, elkötelezett’ szerző kéz­irata kerül joggal papírkosár­ba. Mert az elkötelezettség ko­rántsem garantálja egy dolog igazságát.” Mi az oka, hogy nem szere­tünk prédikációt hallgatni, miért idegen számunkra a pré­dikáció, mint intézmény? — teszi fel a kérdést az írónő. Az igazság az — hangsú­lyozza nyilatkozatában — hogy mostanában senki sem kísé­relte meg a mai ember szelle­mi-intellektuális légkörében részeltetni a papokat. Épp el­lenkezőleg. Sokat teszünk azért, hogy továbbra is „zárt világukban” éljenek. Biztos, hogy senki nem tanítja meg őket a hatásos gondolat­átadás­ra. Mindmáig meghatónak vagy dörgedelmesnek kellett lenniük, nem közlőeknek. Van ezen kívül egy körülmény, ami rendkívül megnehezíti a szószéken beszélő pap munká­ját: a templomi hallgatóság rendkívül változatos. Tehetsé­ges publicistának is nehéz fel­adat lenne, ha egy meghatá­rozott bibliai vagy teológiai témáról úgy kellene írnia, hogy az a hívek minden réte­gének s a hitetleneknek is ért­hető legyen. A prédikáció mesterségbeli része, azaz a jó szakmunka, ma szükségesebb, mint vala­ha. Ma megengedhetetlen, hogy az átlagosan művelt em­ber színvonala alatt beszéljen valaki arról, amit az Isten kí­nál nekünk. Megengedhetet­len, hogy azt gondolhassuk ró­la: nincs tekintettel hallgatói idejére és intelligenciájára. A meglevő helyzeten azon­ban nehéz rövid idő alatt ja­vítani. Milyen alapon várhat­nánk el papjainktól, hogy minden eddig bevett szokást — amire fáradozva, gondosan tanították őket, s ami évtize­deken át volt gyakorlatuk — egyik napról a másikra leves­senek. Miért kellene elvár­nunk, hogy máról holnapra iö­Az elmúlt esztendő legki­emelkedőbb filmjének hőse Morus Tamás volt. Máskép­pen Sir Thomas More, a kivá­ló ügyvéd és író, az Utópia cí­mű mű szerzője, VIII. Henrik lordkancellárja. Nálunk Egy ember az örökkévalóságnak címmel mutatták be a filmet. Értelemszerűen a cím így for­dítható: Minden kornak embe­re. Vagyis az örök példa, az időtlen ember, aki képesnek bizonyult arra, hogy a minden időkre érvényes általános tár­sadalom-etikai normákat a mindennapi élet gyakorlatában megtestesítse. Megvalósítva ez­zel a mindenfajta emberi együttélés elsőrangú igényét, azt, hogy az ember közösségi vonásai saját személyiségének értékeivel összhangban fejlőd­jenek. A film mondanivalója és hő­se alkalmasnak látszott arra, hogy e témában szűk kö­rű közvéleménykutatásunk tár­gya legyen. Két kérdésre ke­restünk választ: 1. Morus Tamás személye valóban ,példa-e minden kor embere, tehát a mai néző számára is? 2. És az adott korban vajon ki mi tett volna a helyében? Sikerült az egyik budapesti gimnázium esti tagozatát meg­nyerni, hogy a film ismereté­ben nyilakozzon nekünk. Az osztály létszáma 32 fő. Vala­mennyien dolgozók, akik a fá­rasztó napi munka után ülnek be az iskolapadokba hetente három alkalommal. Közöttük minden korosztály képviselve van 17-től 40 évesig. A 32-ből 15 nő. Az alábbiakban a legjellem­zőbb véleményeket ismertet­jük. Az első kérdésre kapott válaszok: Először általános igen. Min­,­den jelenlevő úgy érzi, eleven példa számára Morus egyénisé­ge. A beszélgetés során azon­ban a vélemények differen­ciálódnak. „Jól konzervált történelmi alak egy képeskönyvből, aki­nek sorsa ma is hatásos. Ro­mantikus ideál.” (19 éves se­­gédszinász). „Modern viszonyok között nehéz elképzelni őt. De nem győzöm csodálni, mint egy tisz­tább, megalkuvásra soha nem képes erkölcs képviselőjét.” (24 éves szakmunkás). „Nekem az ember rokon­szenves, a mártír már nem. Az ember­­ ma is vonzó példakép lehet. A harmóniája, az össze­­szedettsége Az, hogy képes volt egyformán hű barát, gyen­géd férj és apa, bölcs állam­férfi és hivő keresztény lenni. Rejtély előttem, hogyan le­hetett mindez egyszerre? De mit ért el azzal, hogy feláldoz­ta magát? Utána semmi sem változott.” (29 éves varrónő.) „Olyan szeretnék lenni mint ő. Olyan bátor, nagylelkű, aki megérti mások gyengeségét, de a magáét sohasem tudná meg­bocsátani.” (21 éves tisztviselő.) „Ha minden mai férfi ilyen volna__” (34 éves kisz-dolgo­zó) „Számomra egyetlen követen­dő tulajdonsága van: a becsü­letessége. Becsületes állampol­gár és becsületes hívő. Seme­lyiket sem tudja feladni, ezért hal meg.” (28 éves gyári mun­kás) „Bár én más nézeteket val­lok, mint Morus, mégis megra­gadott benne elvhűsége, a kö­vetkezetessége.” (39 éves tiszt­viselő) „Sziklaszilárd férfi. Igazsá­ga a hitén nyugszik, nem a logikán. De végül alázata nem válik hiúsággá, szelídsége pe­dig dölyffé.” (30 éves műtős­nő) * „Szeretete és emberismerete félelmetes. Elszántsága és helytállása lenyűgöz. Hozzá szeretnék hasonlítani.” (23 éves elárusító) „Nekem azt mondja Morus, hogy legyünk hűek önma­gunkhoz, őrizzük meg a ben­nünk levő értékeket. De egyút­tal tegyünk eleget minden hasznos közösségi feladatnak is, és saját kincseinkkel gyara­­pítsuk a közös vagyont.” (32 éves szakmunkásnő) „Benne minden a helyén van. A mai embernek is idáig kell felnőnie.” (27 éves irodai alkalmazott) „Minden körülmények kö­zött vállaljuk az ember méltó­ságát. Az igazság erre kötele­zi a hívőt, nem hívőt egy­aránt.” (26 éves szállodai al­kalmazott) A második kérdés feltevé­se után lényegében három ellentétes állásfoglalású csoport különült el. 1. Az első elutasítja Morus hajthatatlanságát. Érvek: „Jobb egy eleven példa, mint egy halott hős.” „Ha feleskü­szik, életben marad és más eszközökkel, eredményesebben vívhatta volna meg harcát VIII. Henrik ellen.” Talán mégis Richardnak volt igaza, aki mindenkit túlélt, életmű­­vésznek született.” (3 jelenlevő véleménye) 2. A második válaszcsoport (15 fő) valamilyen kompro­misszumos megegyezést ajánl: „Feltétlenül meg kellett volna állapodnia a királlyal. Leg­alább átmenetileg. Ezzel min­denki jól járt volna.” „Miért nem kényszerítette rá a ki­rályra a törvények tiszteletét, esetleg egy külön kihallgatá­son?” „Öngyilkosságnak tűnik, amit tett, mert nem próbált meg mindent elkerülésére.” 3. A harmadik csoport (14 fő) Morus mellett tör pálcát: „Én sem cselekedtem volna másképp. Hiszen ő megtartot­ta a törvényt, amikor­ a rossz ellen harcolt, de aztán már a törvény sem védelmezte.” „Te­het-e másként az, aki a jó har­cot megharcolta, a pályáját vé­gigfutotta és meggyőződéséhez hű akart maradni minden áron?” „Vannak helyzetek, amikor csak a tragikumot vál­lalhatjuk.” „Ugyanúgy tennék, mint ő, de nem várom el ezt másoktól. Az ember, amikor választ, csak önmagára hall­gasson.” Eddig a beszélgetés főbb vo­natkozásai. Minden korok em­beréről — minden korosztály emberének. Hegyi Béla Világegyház — a pápa főségével? ‘Mintegy száz svéd fiatal részvételével ülést tartottak Uppsalában a Világegyházak Tanácsa múlt év júliusában le­zajlott általános ülésének svéd résztvevői. A gyűlés arról tár­gyalt, miképpen lehetne világ­egyházat létrehozni a pápa fő­­sége alatt. A gyűlés egyik fő­szervezője, Hans Cavallin lu­­teránus lelkész, a római pápa fősége alatti keresztény egység megteremtéséért küzdő nem­zetközi szervezet főtitkára volt. (Tablet) megesen „jó szakmunkát” nyújtsanak. A jó szakmunká­hoz hagyományra és hosszú évek céltudatos fáradozására van szükség. S végül miért kellene elvárnunk, hogy mint­egy rendelésre és tömegestől publicista és hitmagyarázó te­hetségek tűnjenek fel a papok között (mert ez végül is nem megy komoly tehetség nélkül). Az írónő nyilatkozata végén ismét Kuccal vitatkozik: „Természetesen hinni kell hogy az evangéliumban az Is­ten fordul hozzánk. De azt is tudomásul kell vennünk, hogy a szószékről egy ember hirde­ti az evangéliumot. Egy em­ber, aki épp úgy, mint mi is gyakran , tanácstalan és za­varban van. Ezt el kell tud­nunk képzelni, ha tudatosan akarunk osztozni egyházunk helyzetében a hatvanas évek­ben. Minden korosztály embere A Morus film közvéleménye A Patrona Hungáriáé ajándéka ősi gregorián dallam hang­zik lágy hangon, a sötét terem­ben felvillan az ádventi ko­szorúk gyertyáinak fénye. „Jöjj el Emmanuel!" — hall­juk a régi francia dalt (Ko­dály feldolgozásában), majd Palestrina karácsonyi himnu­sza és Lassus dallamával Má­ria köszöntése következik. Kiürül a színpad és látható lesz a csillogó karácsonyfa. Alacsony, modern asztalkán áll, ágain a karácsonyi öröm fényeivel. Tisztán csengő han­gon felhangzik az örömhír: „Megváltó született Dávid vá­rosában.” S ettől a perctől kezdve elmosódik a határ szín­pad és nézőtér között: szerep­lők és nézők együtt éneklik: „Mennyből az angyal.. együtt örülnek és együtt gon­dolkodnak. Együtt gondolkod­nak azzal a két kislánnyal, akik a színpadon a szeretetről beszélgetnek, és együtt gondol­kodnak Sík Sándorral, akinek verse összefoglalja a szeretet­ről elmondottakat. Majd az ünneplő családhoz vendégek jönnek, betleheme­­sek. Elmesélik a Szent Család történetét, köszöntik a kis Jé­zust, Máriát, a háznépet, és kedves, egyszerű verseik, da­laik karácsonyi boldogságot varázsolnak az arcokra. Új­ra csengő hangok idéznek örökszép dallamokat, majd fel­hangzik Kodály: Vízkereszt című kórusa. A karácsony va­rázsa mindenkit elbűvöl: ének­kar és hallgatóság együtt énekli, hogy mi történt „Nagy­­karácsony éjszakáján”. Aztán kialszanak a fények, üres lesz a terem. Amikor a családi otthonok­ban fénybeborultak a kará­csonyfák, a jászolt körülvevő fényben ott ragyogott a Pat­rona Hungáriáé gimnázium tanárainak és diákjainak aján­déka is: ez az egyórás, ko­moly­ mosolygós karácsony. Csodás gyógyulás Pio atya megjelenése nyomán? Egy 33 éve béna olasz munkás ismét jár, miután (sa­ját állítása szerint) megjelent neki a nemrég elhunyt stig­­matizált Pio atya — jelentet­ték a KNA és a Kathpress hírügynökségek. Antonio Bodalinót egy héttel előbb szállították át sa­ját kérésére egy másik kór­házból San Giovanni Roton­­do-ba, a Pio által alapított „Szenvedés és vigasztalás há­zába”. Állapota ekkor szív­ós tüdő-komplikációk követ­keztében különösen aggasztó volt. Mikor az ügyeletes nővér december 12-én felébresztette a beteget, a legnagyobb izga­lomban találta. Badalino el­mondta, hogy nemrég egy fe­hér szakállú szerzetes föléb­resztette őt, és szólította, hogy keljen föl. Ő követte a fölszó­­lítást, és mintegy tíz percig mankó nélkül járkált a folyó­són. Mielőtt a szerzetes, el­tűnt, még azt mondta: „Most feküdj le ismét, aztán gyere el és imádkozz a síromon. Meg­látod, egyre jobban leszel.”­­Miután Badalino mindezt elmesélte, a nővér és szoba­társai legnagyobb ámulatára teljesen önállóan fölkelt és a kórház kápolnájába ment, hogy szentmisét hallgasson. A kórház orvosai minded­dig semmi nyilatkozatot nem adtak. Liturgikus naptár Jan. 12. Vasárnap. Fehér. Szent Család ünnep. Saját mise, Glória, Credo, vízkereszti prefáció. Ének­­rend: 35/1. — 35/3, 4 — 213/1, 5 — 30, vagy 19 — 25 — Vagy: 23/1 — 23/2 — 23/2— 29 — 30, vagy 19 — 25 — jan. 13. Hétfő. Fehér. Jézus Krisztus keresztségének ünnepe. A jan. 13-i mise. Glória, Credo, vízkeres­zti prefáció. — Jan. 14. Kedd. Fehér. Szent Hilár (Victor) egyháztanító, Glória, a Credo el­marad. Mondható Szent Félix vértanú pap miséje is (vörös). Glória. — Jan. 15. Szerda. Fehér. Szent Pál első remete, Glória. Mondható Szent Maurus (Mór) apát miséje is (fehér). Glória. — Jan. 16. Csütörtök. (vörös) Szent I. Marcell vértanú-pápa. Si dirigis mise, Glória, köznapi prefáció. —­­Jan. 17. Péntek. Fehér. Szent An­tal apát, Glória. — Jan. 18. Szom­bat. Fehér. Árpádházi Szent Mar­git szűz, Glória. C­lassisik Német Lajos művészettörténész Modern magyar művészet című könyve — amelyet a Corvina adott ki sok illusztrációval — a XX. század magyar piktúrájának, szobrászaténak és rajzművészeté­nek tömören előadott történetét tartalmazza. A szerző — aki Piero della Francescáról, Csontváry Ti­vadarról s más nagy művészekről írott monográfiáival már koráb­ban művészeti íróink élvonalában biztosított magának helyet — most is értékes munkát végzett a Ferenczy-család tagjairól, Szőnyi Istvánról, Egry Józsefről, Aba Novák Vilmosról, Borsos Miklós szobrászról és más kiváló művé­szeinkről, valamint a kor külön­böző művészeti iskoláiról, stílus­törekvéseiről arányos összképet, higgadt, objektív értékelést nyúj­tó könyvében. Német nem mellő­zi művészetünk azon alkotásait sem, amelyeket a kereszténység eszmevilága hat át: elismeréssel szól Egry „parasztarcú Krisztu­­sai”-ról, Ferenczy Noémi bibiliai tárgyú gobelinjeiről vagy a gö­döllői művészcsoporthoz tartozótt Nagy Sándornak a pesterzsébeti plébániatemplomot díszítő freskói­ról is.. A könyv mind tartalmát, mind nyomdatechnikai kiállítását tekintve reprezentatív terméke könyvkiadásunknak. (n. K.)

Next